Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-11 / 264. szám

SOMOGYI TÄJA&, EMBEREK A nagyapa liliifi arca Bábonymegyer falusiasabb (somogyiasabb?) részén, Nagybábonyban egy Bercsényi-arcú férfi áll a régi kocsma előtt. Hajdani búcsúk száraz nyárfalevél- és söntésillata. Elárvult kármentő, szomjas pince. A regruta-kalapok pántlikái sublótfiókokban fakulnak, a virágos kurjantások Gorlicénél, Limanovánál hervad­tak el, s a jó torkú, virtusos Istvánok, Györ­gyök, Jánosok nevét a szülők, özvegyek, árvák és a haza (hasztalan) vigasztalására hősi em­lékmű márványába vésik. Nézem a tájat. Mintha az ő szemével nézném (mert mondom: itt áll az egy­kori kocsma, később festőta­nya, most ép- pan szépen ki­öltöztetett, emléktáblával hét­végi h-s- «lőtt), s az ét ti ólá- gosodotí, gyer- mekszem-tisz- ta, s egy madár röpíti tekinte­tem föl a hegy­re. A még isme­retlen festő járta a világot. A már világhí­rű művész Bá- bonyt . járta. Hogy. miért ép- pen " Bábonyt tüntette ki va­lamelyik vi­lágváros, vagy királyi udvar helyett, csak tőle tudhatnám meg. Gömörben született, Budapesten, Münchenben, Nagybá­nyán tanult, együtt festett az Alföldön Tor- nvaiékkal, otthon volt az ország minden táján, a somogyi Bábony azonban lebilincselte. Tény: R.udnay Gyula, aki Munkácsy sikerei után ta­lán a legnagyobb érdeklődést, visszhangot kel­tette sajátos, magyar lelkületű műveivel a nagyvilágban, egy fél emberöltőn át — halá­láig — ragaszkodott Bábonyhoz, a régi kocs­mából átalakított festőtanyájához. Tény to­vábbá, hogy a régebbi borús, tragikus feszült­ségű tájképei után egy új, bábonyias tájkép­stílust teremtett csöndből, fűből, keréknyom­ból, pinceszeri hangulatokból, madárrepülés­ből. És persze fényből. Régebbi, vihar fenye­gette, baljós tájain villámként cikázik a fény, mint Bihari hegedűjén a dallam. Az itt festett tájképein világosak a színek, süt a nap, puha és népdal-meleg a fény. Somogyot szeretik a festők. Megszületni is szeretnek itt, élni is. Lehet ebben a tájban, közegben valami különös — főként a festői lelkületre ható — vonzóerő. Rippl-Rónai a modern képzőművészet metropolisából jött Kaposvárra, római Villát teremteni. Kunffy megállt Somogytúron, a Bosnyák-kúria udva­rán, körülnézett, és nem tudott továbbmenni. Nézem a nagybábonyi utcát, amely már nem hasonlít egykori önmagához. A zsúpfede­lű, fehér falú viskók az öröklétben sugároz­nak. Helyükre masszív téglaépítmények áll­tak. akárcsak a betyárhistóriákat mesélő öre- ■ gek helyére a motorbiciklin, autón járó nem­zedékek. De ha behunyom a szemem, azt az utcát lá­tom, és a Bercsényi-arcú férfit, aki megállt a régi kocsma előtt Azt kérdeztem a legidősebb Rudnay-unoká- tól, dr. Halassy Miklós jászberényi gyermek- főorvostól: mi késztette arra. hogy nagyapja egykori festőtanyáját megvásárolja, s a roska­dozó épületet — szinte az utolsó órában — visszaperelje az enyészettől. A kérdés „szó- nokias” volt: sejteni lehetett a válasz tartal­mát. Gyerekkori emlékek, a családjáról min­denkor gyengéd szeretettel gondoskodó nagy­szülő iránti hála, s kegyelet a világhírű fes­tőnek, hazafinak. És még valami... „Három éve. amikor megláttam a roskadozó házat, az elrohadt padlót, ajtókat, a nedves­ségfoltokat a falakon, a lyukas csatornát, a röfögő kismalacokat a nagyszobában, s az el­vadult kertet, szörnyű lelkiismeret-fúrdalásom támadt. Nagyapám arca jelent meg előttem, de nem a derűs tekintetű, hanem a ritkán lá­tott, szomorúsággal árnyékolt arca, amely ne­kem gyerekkoromban is fájdalmat okozott. Engem, első unokáját, nagyon szeretett. Me­rem remélni, hogy azért is, mert az övéhez hasonló természetet, érzékenységet sejtett ben­nem. A könnyen meghatódó, lágyszívűek faj­tájához tartozom, akárcsak boldogult nagy­apám, aki, ha néha szomorú volt, mások miatt — másokért — volt szomorú. Elhagyatott, szegénységre jutott embertársaiért mindenre képes volt. Ha sírást, szenvedést látott, köte- lességéneK érezte, hogy vigaszt, segítséget nyújtson. Mindegy volt neki, hogy gondgyö­törte felnőtt, vagy kicsi gyermek a szenvedő. Egyszer a főiskoláról hazafelé jöttében meg­pillantott egy síró gyermeket, aki törött kere­kű játékkocsit tartott a kezében. Mivel a kis­fiú vigasztalhatatlan volt, bement a legköze­lebbi boltba, kalapácsot, szöget vásárolt, majd az utca közepén megreparálta a kocsit. 1939. március 15-én este átfúródott vakbéllel és ki­sebb hashártyagyulladással vittek kórházba, életveszélyes állapotban. Nagyapám külön szo­bát kért számomra, mert a professzor — ké­sőbb egyetemi sebésztanárom — csak „kiilön- szobásként” volt hajlandó még aznap meg­operálni. A műtét után mindennap meglátoga­tott, s egy napon, amikor felszökött a lázam, este 10-ig ott ült az ágyam szélén, s nyugta­tott. ötödik gimnazista koromban kerékpáro­zás közben lábamat törtem. Kétségbeesve ér­kezett, és nyomban felajánlotta, hogy vigasz­talásul fest nekem egy szép olajképet. Meg is csinálta. Ez a munkája később valamelyik jó ismerősünkhöz került, azóta is sajnálom, hi­szen nekem festette. A „portrémat” már öt­hónapos koromban elkészítette. Egy nyugtalan oroszlánt könnyebb lett volna megfesteni, mint az unokámat, mondogatta később az is­merőseinek. Ez a kép is Bábonyban készült. Szóval, nagyapám szomorú arca ... Ez volt a végső ok... Üjra szelídnek, 'mosolygósnak akartam látni-... Édesanyám állt mellém sok­sok emlékével. Családunk legifjabb nemzedé­ke, a dédunokák kezdetben értetlenül fogad­ták szándékomat, ök nem ismerhették Bá­bony tündérvilágál. Bábony ... Elfogulatlanul nem tudok róla beszélni. Mindenekelőtt egy régi fényképre gondolok: egyéves koromban nagyapám tart a karján, mögöttünk a kis fe­hér híd, amely az udvarunkat lezáró patakot ívelte át. A parton es a mederben nagysze­rűen lehetett játszani. Gátat építettünk, fel- duzzasztottuk a vizet, dagasztóteknőben csó­nakáztunk a szomszédék fiával, Hatos Jani­val. A család néha nagyapóm vezetésével fel- kerekedett, kivonult a szőlőhegyre, nyárshús­sal, egy-két üveg borral, ahol kis zsúpfedeles pincénk volt két hold gyümölcsössel. Mi, gye­rekek, öcsém és unokatestvéreim előreszalad­tunk rozsét gyűjteni, utánunk jöttek szüléink nagyapámékkal, nagyapám öccsével, Rudnay Jánossal, akitől egy kezébe fúródott világhá­borús golyó orozta el a hegedűművészi pályát, dr. Dusza Zoltánnal, nagymamám testvérével. Tüzet gyújtottunk, megsütöttük a húst, far­kasétvággyal falatoztunk, a felnőttek boroz- gattak, tréfáltak, énekelgettek. Estefelé, ami­kor a faluvégi laposra köd telepedett, haza­felé indultunk a réten át, s közben egy ölre való vadsóskát szedtünk. Bábony... Itt ért az első szerelem verőíénye. 14 éves voltam, s a szőke hajú, barna, mandulavágású szemű kislány 12. Ha föltűnt az utcán vékony alakja, a torkomba ugrott a szívem. Háború volt. Vi­rág helyett egy-egy doboz gyufát csentem el otthon — nem lehetett kapni, nagy kincs volt —, s azzal ajándékoztam meg. Mihelyt elutaz­tunk Bábonvból, gyűjteni kezdtem a húszfil­léreket útiköltségre, hogy a karácsonyi szünet­ben meglátogathassam. A pénz összegyűlt ugyan, de akkor törtem el a lábamat, így a várva-várt találkozás elmaradj. Csinos fiatal- asszonyként láttam viszont régi szerelmemet. A felszabadulás is itt ért bennünket. Egy lovas kozákcsapat érkezett először, s jó há­romnegyed óráig ültek a nyeregben, míg ki nem hirdették a faluban, hogy jó szándékkal jöttek, s fogadjuk őket szívesen. Csak ezután szálltak le a lóról. Impozáns látványt nyújtott a sereg, nagyapám nyomban rajzmappát vett elő, s vázlatokat készített a kozákokról. Más­nap Jani bátyám kissé pityókosan érkezett ha­za, s elmesélte, hogy összebarátkozott a csapat zenekarával. Átírt nekik egy zenedarabot fú­vós hangszerekre. Abban az évben a bábonyi tél adott még sok örömöt nekünk, fiúknak. A tabi leventeraktár Csáki szalmája volt, a ba­rátok nekem is hoztak onnét egy sílécet, s reggeltől estig kint voltunk a havas hegyen. Vagy korcsolyáztunk. A laposon a talajvíz tü­körsimára fagyott, el lehetett korcsolyázni egészen Tabig. Sokszor elkísértem nagyapá­mat festeni. A szomszédék fiá­val, Hatos Janival vittük az állványt és a kisszéket. Min­dig ott ugráltunk, ricsajoztunk körülötte, de őt ez nem zavar­ta. Játék közben oda-oda néz­tünk a készülő képre, amelyet később kiállításokon, újságok, folyóiratok reprodukciós mel­lékleteiben láttam viszont. Ezeket a mű­veit szeretem a legjobban. Az ágyam fölött a bábonyi szőlő­hegy színei pompáznak. Minden este, mielőtt elal­szom, Bábonyt látom, elindu­lok a sárgás­barna utakon, s álmomban a pinceszerre érek. A réten Vadsóskát sze­dek, vagy az öreg temető sarkában, Patkó Bandi sírjá­nál hallgatom nagyapám tör­téneteit a hajdani hetyárvilág- ról. Sok arc fénylik föl ben­nem. Látom mosolyukat, moz- , ,A dulataikat, s hallom a hangju­kat: nagyapámmal beszélgetek. Könnyű volt megőriznem őket, hiszen festmények, rajzok se­gítettek, s egy-egy ceruzavillanás nagyapám vázlatfüzetében. Hirtelen a szomszéd bácsi jut most eszembe, Jani barátom édesapja, akinek rozoga házát egy éjszaka elborította a láng. Nagyapám jó szomszédhoz illően fogta a vöd­röt, és sietett oltani. Ügy dolgozott, hogy csur- gott róla a verejték, míg a ház gazdája oda nem súgta neki; ne tessék már úgy szorgos­kodni. mert még elalszik a tűz, és úgy járunk, hogy nem fizet a biztosító. Nagy örömmel fogadta tanítványait, akik nyaranta gyakran felkeresték. A fiatalok kö­rében népszerű volt. Mindent elkövetett avé­gett, hogy ne alázza őket porig a szegénység. Anyagilag is segítette a fiatalokat. Ha egy egyetemista bekopogott hozzá 10—20 pen­gőért, hogy átsegítse zavarán, nyomban elő­vette a tárcáját. Netán’ valami speciális ügy­ben keresett meg, fiatal barátom? — szólott ilyenkor kedvesen. Egyszer a lányát környé­kező apámat is e szavakkal fogadta. Bábonyi vendégei ihletet, meleg hangú biztatást, ízletes kosztot, jóféle búfelejtőt kaptak tőle. Nos, ezek után gondolom, el tudja képzelni, mit éreztem, amikor három éve megláttam a tanyáját. Megfogadtam akkor, hogy nagyapá­mat jókedvre derítem. Nem volt könnyű. Se­gítség nélkül talán nem is sikerült volna. De sokan segítettek. A tabi tanácselnök, Szabó Károly például, meg Hatos Jani, a régi barát, Molnár István bácsi, aki Jászberényből utazott Bábonyba, hogy elkészítse a hidat, a galamb­-h iHv,, v.„ .,'C dúcot, a kiskutat. Pista bácsi valamikor ide­genlégiós volt, három nyelvet beszél, s ami­kor Bábonyban körülnézett, azt mondta: „meg­győződésem, hogy itt tíz évvel tovább élnék.” Eső szemerkél. A ház tornácán érett, fekete szőlő. A meny- nvézet kecses darvai — Halasy Miklós kedven­cei — mintha vándorútra készülnének. A szo­bában néhány Rudnay-kép: festmény, grafika, pár régi bútor és a nagy becsben tartott séta- - bot. Egyébként minden új itt (talán túlságosan is új), a fa­lak, a padozat, a berendezés. Az udvarról eltűnt a dzsun­gel, fehér híd ível át a pata­kon. Színes levelek áznak a jár­dán. A patyolatfehér öregtemp- lom előtt a világháborús hősi emlékművet tatarozza néhány öregember. — Az emlékművet is Rud­nay úr tervezte — figyelmez­tetnek. Eszembe jut esete a játékát sirató kisfiúval. Vajon mit érezhetett, ha felnőtteket lá­tott sírni. Például losonci pót­tartalékosként, amikor a me­nekülők áradatát nézte. A templom oltárképe is az ő munkája. A három királyok tisztelegnek a karácsonyi kis­fiú előtt Betlehemben. Elállt az eső. A hulldogáló nyárfalevél-színű napfény át­üt a ködön. Lovas szekér vo­nul át a falun — cigánycsa­láddal. Mögöttük a templom, előttük a Rudnay őszi színei­vel ékes bábonyi hegy. Arra gondolok, vajon járt-e itt az apám, a többi Rudnay- tanítvánnyal. Ügy érzem, igen. A szekér elém kanyarodik. Az asszony cigarettázik és nézi a kisfiát. Szép asszony. Tizen­hét-tizennyolc éves lehet, A férfi komoly arccal fordul fe­lém, es megemeli a kalanját.

Next

/
Thumbnails
Contents