Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-10 / 263. szám

Somogyi levéltári napok Öt évkönyv vitája Kétnapos levéltári rendez­vény kezdődött tegnap Kapos­váron, 1977 óta immár a har­madik alkalommal. Az idei le­véltári napok súlypontja — mint korábban is — az év­könyvek vitája volt. Idősze­rűségét az adta, hogy az idén tizedik alkalommal jelent meg a Somogy megye múltjából cí­met viselő tartalmas és hasz- nosz kötet. A legutóbbi öt kö­tet 56 közleményének tanul­mányának többsége élénk ér­deklődést keltett szakmai kö­rökben és a lapjait haszonnal forgató pedagógusok között. Ezért jó alkalom volt áttekin­teni ezek tudományos nasznát. a megye közművelődésében betöltött szerepüket és az is­kolai oktatásban való fölhasz­nálásuk módjait. Hausz Gyula, a megyei ta­nács művelődésügyi osztály- vezetője rrfegnyi tójában egye­bek között hangsúlyozta, hogy a megyei történelemoktatás e kötetek és a levéltár egy,éb ki­adványai révén lépéselőnybe került: olyan gazdag anyagot kaptak kézhez a pedagógusok, amellyel »beoltható a tan­anyag életerős, friss, gazdag vesszőkkel«. Ezt az előnyt ki kell használná, nem szabad veszni hagyni. Vörös Károly, a történettu­dományok doktora, az MTA Történettudományi Intézeté­nek főmunkatársa alapos, elemző vitaindító előadást ké­szített az évkönyveknek a re­gionális és köztörténeti kuta­tásokban betöltött szerepéről, jelentőségéről. E kiadványok egyik nagy erénye, hogy évek óta igen értékes középkori ok­levélki vonatokat, közléseket tartalmaznak. Ezek — majdan — megvethetik az alapját egy középkori somogyi oklevéltár­nak. Középkori oklevéltárát már nyolcvan éve több megye is elkészítette, de Somogybán nem született ilyen. A hiedelem szerint e fontos korszak forrás­anyaga elpusztult a török időkben- Nem így van! Kide­rült: számos somogyi vonatko­zású oklevél található ma a megyén kívül és az országos levéltárban. Nagy, az országos kutatási programok szempontjából is fundamentális témák kaptak a kötetekben helyet, s ezek többsége — az egyszeri közlé­sen túl — kutatási koncep­cióvá érlelődött. Érdekesek voltak a résztanulmányok is* a különböző kérdéseket nerrr egyszer újszerű megközelítés­ben, korszerű módszerekkel dolgozták föL Nagy erénye az évkönyvnek, hogy egyre job­ban teret hódit a légiónál is megközelítés elve, és területi­leg is szélesebb körű kérdése­ket érintettek. A művelődési jelenségeket széles forrásbázis figyelembe vételével dolgozták föl a kutatók (a somogyi és a dél-dunántúli oktatás művelt­ség kérdései, a dunántúli pa­rasztság iskolázottságának szintje.) Foglalkoztak a kö­zépkori településhálózat tör­ténetével, s a megye és tá­Meghalt Germanus Gyula Életének 96. esztendejében elhunyt Germanus Gyula, a vi­lághírű orientalista, számos európai és ázsiai ország vezető tudományos testületének tagja. AJsoki szőttesek gabban az egész Dunántúl ku- ruckori eseményeivel. A ma­gyarországi németség szervez­kedése, a Zselic és a balatoni fürdőkultúra kialakulásának kérdései — hogy csak néhá­nyat emeljünk ki a tematiká­jában is gazdag tanulmányok sorából. A publikált írások Somogy múltjának kutatását sok szál­lal kötik a történettudomány országos áramkörébe. Ez jóté­konyan kitágítja a látóhatárt, a ma is fenyegető szakmai be- szürküléssel, provincializmus­sal szemben. A 6—10. kötetekben 49 or­szágos kutató kapott helyet, de a 'somogyi helytörténészek szá­ma is meghaladja a 30-at. Ez egy rendkívül hatékony tudo­mányos szervező munka mel­lett szól; megvan egy termé­keny műhely alapja. Körülöt­tük tágabb, de szintén ide tar­tozó kutatógárda nőtt föl: a szomszédos megyékből itt pub­likáló 13 kutató is ezt bizo­nyítja. A tudományos munka mel­lett e kötetekből igen sokat profitálhat a helyi közműve­lődés. 15—20 évvel ezelőtt a levéltárak általában elzárt in­tézmények voltak, dolgozói az okiratok, írásos dokumentu­mok őrzésével, rendezésével foglalatoskodtak elsősorban. Amióta új alapokra helyezték a levéltári munkát, megélén­kült a kiadványozás. Rendre megjelennek az évkönyvek, elérte a 30-at a Somogyi Al­manach köteteinek száma, s nemrég látott napvilágot az Iskola és levéltár című soro­zat 6. és 7. kötete. Kaposváron Kanyar József igazgató és munkatársai első­nek ismerték föl ennek jelen­tőségét. A közkönyvtárakkal, az anyagát rendszeres kiállítá­sokon bemutató múzeumokkal szemben e kiadványok segít­ségével tehető igazán közzé az a mérhetetlen nagyságú szelle­mi kincs, ami itt fölhalmozó­dott. Ezek révén sokszorozó- dik meg a közművelődési ha­tás. S ebben a kaposvári le­véltár — egyöntetűen ez volt a hozzászólók' véleménye — országosan is elöl jár. A vitaindítóban és egyik- másik hozzászóló szavaiban is elhangzott: ezt a munkát még tovább is lehet tökéletesíteni. Viszonylag kevés a két világ­háború közötti, történeti folya­matok és különösen a legutób­bi 30 év történetének bemuta­tása, több figyelmet kellene szentelni a társadalmi mozgá­sok elemző kutatásának is. Mindent egybevéve azonban a levéltár tudományos és köz- művelődési munkája széles kö­rű elismerést kapott. Délután Borsa Iván, a Ma­gyar Levéltári Tanács elnöke — több közleményt publikált az évkönyvekben — az Anti- mus család szenyéri és sziget­vári uradalmainak történeté­ről tartott előadást A levéltári napok ma foly­tatódnak. Cs. T. 1884-ben Budapesten szü­letett. Egyetemi tanulmánya­it a budapesti, a konstantiná­polyi, a bécsi és a lipcsei egyetemeken végezte. 1907- ben a pudapesti Pázmány Pé­ter tudományegyetem bölcsé­szeti karán ßumma cum lau­de doktor philosophiae-vá avatták a török, az arab nyelv és irodalom, valamint az ókori világtörténelem tárgyai­ból. . Ezt követően a londoni Bri­tish Muzeum keleti osztályán folytatott tudományos kutató­munkát, majd a budapesti ke­leti kereskedelmi akadémiára a török és az arab nyelv, va­lamint az iszlám történelem tanárává nevezték ki. 1921-től a budapesti műegyetem köz­gazdaságtudományi kara keleti intézetének, 1948-tól 1964-ig nyugdíjazásáig — az Eötvös Loránd Tudományegyetem­nek volt a tanára. 1958 és 1966 között országgyűlési kép­viselő volt. Germanus Gyula munkásságát egyebek mellett a Munka Vörös Zászló Ér­demrendjével ismerték el. Kiemelkedő eredményeket ért el a mohamedán népek művelődéstörténetének és az arab irodalomnak a kutatá­sában, Számos utazást , tett Közel- és Távol-Keleten. ,A század elején részt vett Tö­rökországban az ifjútörökök reformmozgalmaiban, a 20-as évektől kezdve rendszeresen tartott előadásokat török, egyiptomi és indiai egyeteme­ken. A 30-as évek elején Ra­bindranath Tagore meghívá­sára megszervezte és vezette az indiai, santiniketáni egye­temen az iszlámtörténeti tan­széket. Az első európai volt, aki Mekkába zarándukolt a mohamedánok szent kövéhez; erről az útjáról írta 1936-ban megjelent Allah akbar című könyvét. A világhírű orientalistát ki­lenc külföldi akadémia és tu­dományos intézet választotta tagjává; tagja volt a többi között a Kairói Arab Tudo­mányos Akadémiának, a Da­maszkuszi Arab Akadémiá­nak, a Jordániái Arab Tudo­mányos Akadémiának, és az olasz Accademia del Mediter­rane, valamint az Accademia Leonardo da Vincinek. Tanulmányait a század ele­jétől több hazai és külföldi lap közölte; nyolc nyelven beszélt. Számos tudományos és népszerűsítő könyve jelent meg, több munkája idegen — köztük arab — nyelven. Ismertebb művei: Gondola­tok Gül-baba sírjánál, A mai India, India világossága. Ka­rachi, A félhold fakó fényé­ben. A közelmúltban került a hazai könyvesboltokba újabb kiadásban az Allah akbar, A Kelet varázsa és Az arab iro­dalom története. Az utóbbi munkája a nemzetközi szak- irodalomban is egyedülállóan teljes feldolgozása az arab irodalom több évezredes tör­ténetének; az első arab tár­gyú kézikönyv, amelyet ma­gyar szerző írt. Értékőrző honismeret Az első magyar fényképkiállítás A fényképezést a múlt szá­zad harmincas éveiben a fran­ciák találták föl, s hamarosan Európa-szerte elterjedt. Pes­ten 1860 körül 300 fényképész működött, számúik a nyolcva­nas években jelentősen meg­nőtt. 1890 májusában már elég erősnek érezték magukat, hogy a pesti Műcsarnokban önálló kiállításon mutassák be »művészetük«-et s így to­borozzanak új híveket a fotó­zásnak. A kiállítást a" korabeli újsá­ga.,. folyóiratok részletesen is­mertették, és magas színvona­lúnak ítélték. Anyagából el­sőnek két ereklyeszámba me­nő daguerrotyp említendő. Ezeket New Yorkban készítet­ték Kossuth Lajos 1851-es amerikai körútja alkalmából. Az egyik őt ábrázolja, a másik kísérőjét, Pulszky Ferencet. Másolatukat közölte a Vasár­napi Üjság. Innen tudjuk, hogy mindkettő nélkülözte a korai fotósoknál szokásos mes­terkélt beállítást — az arcvo­nások érdekesek, jellemzők. Ttosty Pál földrajztudós, aki a szabadságharc leverése után Amerikába emigrált, 1857—58- ban az Orinoco vidékén és Mexikóban készített kitűnő néprajzi felvételeit állította ki. (Ezéket ma a Széchényi Könyvtár őrzi.) Téry Ödön orvos, a magyar túristamozgalom egyik úttörő­je a miniszterelnökségi palota tetejéről és a Bazilika kupolá­járól fényképezte az Újépüle­tet, az Andrássy utat, a Lánc­hidat és a főváros többi rész­letét. A legnagyobb méretű kép — 85x112 cm nagyságban — a kiállítás egyik rendezőjét, Kneusel Herdenliczke Arnold nyugalmazott testőrtisztet áb­rázolta a fehér lovon. A tájképek közül a legna- r -óbb érdeklődést Décliy.Mór alpinista utazó képei keltet­ték, amelyek a Kaukázus és az erdélyi Kárpátok legszebb vidékein készültek. Déchy 1884. és 1902 közt hét utazást tett a Kaukázusban. ő raj­zolta meg elsőnek a hegység megbízható, részletes térké­pét. .. A kiállításon, sizámos tech­nikai újdonságot is bemutat­tak. Ilyen volt az üveglemez helyett akkor először gyártott kis súlyú, könyen kezelhető celluloidlemez. Az érdekes felvételeket a Műcsarnokban sokan tekintet­ték meg — és sokan kaplak A csurgóiak Berzence felé tartva — úgy mondják — Al­sókba mennek. A régi tele­pülésnek ugyanis önálló köz- igazgatása volt — még az öt­venes években is —, ám ösz- szeépülve a fejlődő Csurgó­val, összeolvadtak. Alsókból Csurgóra igyekezve — úgy mondják — a városba men­nek. Az alsokiak maguk is szívesen ragasztottak előne­vet a gyakori családnevek elé. A megkülönböztető jelzők al­kalmat adtak arra is, hogy egymást becézve kigúnvoliák. Tulajdonságaikat nevükön nevezve keresztelték el egy­mást a település lakói. Ilyen nevekből ki sem fogy Katona Józsefné, a csurgói teiüzem élelmiszeranalitikusa, akit az éjszakai műszakot kipihenő álmából ébresztettünk Eöl ebéd után. A lakásban a beszélgetés­hez azt a sarkot, választotta, ahol nagyszülei emlékeit őr­zi. Lőczi János jeles állat­tenyésztő 1928-ban elismerésül kapta azt a könyvsz.ekrényt, ahol a mai napig sértetlenül sorakoznak a huszas évek korszerű mezőgazdasági szak- körjyvei. — Az általános iskolában oltották belém a honismereti gyűjtőmunka szeretetét. Ki- I emelkedőén jó tanáraim vol­tak, Papp Imre bácsit kell el­sőnek említenem, majd a gimnáziumban Pókos Feren­cet. Az általános iskolában Papp Imre szervezte meg a tanulók néprajzi gyűjtőmun­káját, kiállítást készítettünk a legszebb emlékekből. A nagy­mama hozzájárult, hogy né­hány alsoki szőttest az isko­lának ajándékozzak. Érdekelt a történelem, de a gimnázium­ban Dunát lehetett volna re- keszteni a sok humán érdek­lődésű tanulóból, s mivel en­gem — a nagyszülők révén — a gazdálkodós is nagyon ér­dekelt, efelé vettom az utat. Érettségi után szakmunkásnak jelentkeztem. A” kaposvári tejipari vállalatnál dolgoztam, majd továbbtanultam, labo­ráns! képesítést szereztem. Csurgón visszakerültem egy olyan közösségbe, ahol a fel­nőttek Is sokat tesznek a honismeretért. Buzdítottak, ír­jam meg a helyi tejüzem tör­ténetét. Nem alaptalanul, hi­szen a csurgói tejüzem a szá­zad első éveiben az ország egyik legkorszerűbb létesít­ményeként épült: napi két-há- romezer liter tejet dolgozott föl Kiváló sajtja világhíres lett, Brüsszelben aranyérmet nyert. Sajnos a korabeli, né­met nyelvű emlékek lefordi­Itt járt Berzsián Tényleg itt járt? Föllapo- zom a minden műsorok kakas­vári füzetét: hát tényleg! Ben­ne van, benne áll, hogy eljön majd a Berzsián. Könyvek, tá­rába, könyvek házába, gyere­kekkel találkozni. Berzsián a — minő teljesítmény! — több soros jobbladák bánatos szer­zője), aki a világért sem köl­tené kakukkfiókát, azaz balla­dát. Csöngettek. Én aznapra nem vártam az emberiséget, de azért nem zártam páncélszek­rénybe a pmrregő, csrrrregő csen gőgöm bot, mint ő, amikor megcsömörlött tőlük és szakí­tott embertársaival. Jött Ber­zsián költő egy berzsiános lel­kű színházi emberrel, vala­mint — a minden gyerekek képviselőjével —, a berzsiános lelkű színházi ember fiacská­jával. Jöttek, jődögéltek be a negyedik emeleti hajdan-fehér ajtón. így ment ez végig az előszobán, mígnem leteleped­tek a korántsem mesében élő macska szaggatta ágyra, ke­letre a zongorától, ámde dél­re a könyvek erődítményétől, amelynek polcain ott sorakoz­nak Berzsián összes művei, noha nem diszkötésben, hanem ronggyá olvasva, salátaként. S egyszeriben olyanná lett az a szoba, mintha a Dideki nevű kislány virágoskertjében beszélgettünk volna, ahol a Ribizli nevű szárnyas kutya virágillattal táplálkozik. Ami­kor némi zongorázás után el­mentek, egyik agyi háttámlán (a mesében egyszerűen csak nudlinak hívják a támlát) Má­tyás királyi modorban ezt ta­láltam krétával oda girbegur- bázva: »Itt járt Lázár Ervin!« Lázár Ervin, akinek meséi immár tankönyvekben is meg­találhatók. Akinek pályáján — úgy véltük mind, mi, olvasói — csak kitérő az az 1964-es meseregény, A kisfiú meg az oroszlánok. Igenám, de 1969- ben egy igazán »komoly« no- yelláskötet végére újra beké­redzkedett néhány kedves, légies, puha-női kendő-szövetű mese. Majd egy. felnőtteknek szánt meseregény — méricské­lő kritikusok állítják: mese-pa­rabola — jelent meg 1971-ben, A fehér tigris. S aztán jöttek mind, ahányan voltak. Bikfi- Bukfenc-Bukferenc, A hétfejű tündér, öregapó madarai, s most az idén Berzsián és Di­deki. Lázár Ervint a gyerekek — s most már nemcsak a magya­rok — úgy tartják számon, mint Mikkamakka, Dömdö- döm. Nagy Zoárd, Vacskamati, Bruckner Szigfrid, doktor Zirrzurr, Ló Szeraíin, meg a többi földön járó csodalény szülőpapáját. S most — szép gyermekévi ajándék! — a Berzsián és Di­deki című új könyvével lepte meg olvasóközönségét. Ber­zsián, a szomorú költő és ba­rátai, Violin aenész, Eróf ezer­mester és Zsebenci Klopédia, tásával nem tudok megbirkóz­ni. Katona Józsefné a kétmű- szakos munka mellett azon­ban mindig talál időt arra,' hogy ápolja azt az örökséget.' amit nagyszülei és a település lakói hagytak rá. Mivel ko­rábban a nagykanizsai mú­zeum néprajzosai gyűjtöttek Csurgó környékén, kapcsolat­ba került a zalaiakkal is. Tu­datos gyűtjő lett, a hímzések szakértője Együtt kerestük föl Szalal nénit, az alsoki konty készí­tésének ma már egyedüli- is­merőjét. Ezt a látogatást is az értékmentő lelkiismerete táplálta, hiszen a csurgói nép­rajzi gyűjteményben lesz a helye az alsoki kontynak. Néhányan még ma is leül­nek a szövőszék mellé, a té­li estéken készül is egy-egy szőttes. Fehér Ferencné még megtaníthatná á fiatalokat a szövésre, a helyi motívumok­ra. Katonáék szekrényében, múzeumnyi szőtteskincs. Rit­kán látja szem, s talán jó is, hogv a szekrény legféltettebb zugában őrzik, hiszen annyi portéka került avatatlan ke­zekbe a falusi szobákból, pad­lásokról. Augusztun 20-án szokták kiteregetni a szőtte­seket az udvaron, hogy »meg levegőztessék« a szek­rényben lapuló holmit. Micso­da színes tarkaság gyönyör­ködtethette a húsz-harminc éve a faluban sétálókat! ‘ — Használiák-e még ezeket a szőtteseket? — A nagymama kívánsága az volt, hogy ne a fehér ha­lotti kendőket vegyük elő, ha eljön az ideje, hanem da- masztot tegyünk az asztalra. Talán ez a kívánság zárta be örökre a szekrénybe ezeket a szőtteseket. Azóta nem hasz­nálunk belőlük. Szemünkkel simogatjuk végig a kiteregetett holmit. Az alsokiak gazdagabban dí­szítettek, mint a csurgóiak. Mindegyik darabnak sajátos szerepe volt. A vékaruha a paszittálat takarta, alatta ka­lács gőzölgött a vendégfogadó házig. A mák és a -dió illata len­gi be a fűtetlen szobát, ahol a szőttesek megidézték az al­sokiak egykori életét. Horányi Barna a 1 ócska-fecske lány ugyanúgy belopják magukat a gyerekek szivébe, mint a korábbi mesék hősiesség nélküli hősei. Illene komoly bagolyképpel okosat mondani e könyvről. Csakhogy mái- más baglyok is megpró­bálták, s nem ment. Mert er­ről a költői mesevilágról nem lehet, nem is szabad megszo­kott módon beszélni; mellette vag» ellene érveket, formátlan köveket gurítani. Berzsián úgy szakit az em­beriséggel, hogy alig várja őket! Berzsián úgy szakit a té­vézéssel, hogy mással kapcsol­tatja be a készüléket. Berzsián úgy köszönti mesterét hogy bevallja: egy nyúlfarknyi jobbladát sem tud rögtönözni a tiszteletére. Berzsián átkai megfogannak, de parancsra nem képes átkozódni. És foly­tathatnánk tovább is jellemzé­sét, ám akkor el kellene me­sélnünk a könyvet, mi pedig ajánlani szeretnénk. Ezért in­kább költöttünk magunk is egy jobbladát: »fit járt köz­tünk, Berzsián / Jó lován jött — Perzsián!« Is Íj. 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents