Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
M úsztaj Karim Antanas Venclova Hosszú — hosszú gyermekkor* fc éi ídosebSi any““r r.: tu.u.iki bií uaasszonynak „hívja, engem meg bábaem- bsmek. Én még .kicsi vagyok, aiig-alig érek löl fehér ujjasának zsebéig.' Pedig ez bűvös zseb, mert hol egy kis darab cukor, hol egy marék mazsola, hol apró szemű meggy, hol meg pörkölt borsó bukkant fel benne. Finomabbnál finomabb dolog ez minegyik! Máskor mefe réz- pénz is megcsörren ebben a zsebben (a pénz erejét pedig már mindnyájan ismerjük!). Szóval, ez a zseb kifogy hatatlan, bűvös zseb. Lám csak, most is: alig- „ hogy bedugtam ujjaim végét ebbe a zsebbe, két. nagy aszalt barack gurult a markomba. Egyiket rögtön . bekaptam. De nem vagyunk ám mi olyan mohóakr’nem szok- tuk ám a finom dolgokat bekapni és rögtön elnyelni. Most is a számban tartom, és estig fogom szopogatni. A másikat pedig az új, ma először felvett nadrágom zsebébe rejtem. Amikor hazamegyünk. majd elosztom a hú- gooskáim és az öcsikéim között. Lehet, hogy mától kezd-; ve nekik bővös zseb lesz az enyém is. »Adakozó kézbe visszatérnek a javak!« — szokta volt mondani idősebb édesanyám. Odaértünk Kara Jomagolék kapujához. A gazda, aki valamilyen kötelet font a fészer előtt, félbehagyta a munkáját, és futva nyitott ajtót Idősebb édesanyám rögtön besietett a házba. Nekem most magamnak kell magamról gondoskodnom. A házba nekem nincs bejái’á- som, ezzel már régtől tisztában vagyok. A keményköté- sü. köpcös kis Kara Jomagol szemgolyói vibrálnak . a puf- íadt szemhéja alatti szűk résben, úgy kérleli . idősebb édesanyámat: — Legyen fiú,- nagyon -kérlek édesanyám, hiszen első-, szülött! Sose fogom neked e.felejteni. Idősebb édesanyám futó keze alig érintette vállát, amint biztató szóval eltűnt az ajtórésben. — Jól van, na! Ha választani kell, • a fiút választóm. De eredj a dolgodra! — De nagyon kérlek, édesanyám! — Kara Jomagolnak valamitől reszket a keze. Visszamegy a fészerhez, és újra munkához lát. Én meg tőle nem messze fölkuporodom a tuskóra, és — ameny- nyi’re lehet — kényelmesen elhelyezkedem. Méltóságteljesen viselkedem, hisz tudom, hogy ki vagyok: a bábaasszony fia. Apróságokkal nem bíbelődöm, a felnőtteknek nem csetledezem a lába alatt. Kedvemre való helyet keresek, és türelmes vagyok. Ezért aztán a szobában a kis jövevény érkezését várók sem vetik oda nekem, hogy »Hé, te gyerek!«, hanem nevemen szólítanák. Kara Jomagolt csak akkor méltatom szóra, amikor úgy érzem, hogy már eleget ültem. — Mit fonsz? — vetem oda neki. — Pányvát. Ha az ember fon, gyorsan múlik az idő. Se vége, se hossza, csak főin, csak fon. Fekete Jomagolt zárkózott embernek,tartják: »Ügy kell kilapátolni belőle a szót!«, de ma megoldódott a nyelve. Hallgatott egy kicsit, aztán hozzátette: — Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart össze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék. Hogy mennyire igaz, amit mond! Próbáljon csak meg az ember kötél nélkül meglenni ! Szavain meghökkenve hallgatok, nem szól Kara Jo- mágol sem. Fon egy kicsit, óvatosan hallgatózik, hogy mi történik a házban, megint fon, megint haligatózik. Én már nem bírom tovább a csendet: — Mikor fejezed be a pányvát? — könnyítek magamon a kérdéssel. — Majd befejezem, ha megszületett a fiú. — Az ám! De ha a fiú sokára születik-' meg1? — Megszületik! Háncsom meg van úgy egész szekérrel, akár Öt napig, is fonhatok. ÍIÓllíi'rPTPf előjött időflbilUil j ulUÍ sebb édesanyum. Valamilyen iiatalasz- szofly három válljárom vizet hozott. A nap már nyugovóra hajlik. Az áz aszalt barack már régen elolvadt a számban. A mag meg egyszer csak csússz, lecsusszant a gyomromba, ahol semmi más nincs: csak ez a mag- gocska csúszkál ide-oda. Még mielőtt hazahajtották volna a csordát, ugyanaz az asszony, aki vízért ment, ennivalót hozott nekünk. íjár száraz- koszton vagyok, de elütvén éhemet, vidámabban érzem magam. Megint feltelepszem arra a tuskóra. Kara Jomagol meg újra hozzálát a háncsfonáshoz. A pányva, ha kihúzzák, már biztos felérne a mecsetünk félholdjáig. Sokat font! — És aztán miért kell neked olyan hosszú? — Itt, ebben a fészerben fogom tartani. És ha Hebi- bulla tizenhét éves lesz, neki adom. — És neki minek kell majd a pányva, ha tizenhét éves lesz? — Azt kérded, minek? Hát, ide figyelj! ö még fülel. A házból csöndön kívül más nem hal- Tik, H^bibulla még nemaqjptt élét jelt magáról. — Látod, találkozik a föld az éggel — bök Kara Jomagol állával a végtelen felé. — Mögötte van egy magasba nyúló hegy. Uralnak hívják. Annak a hegynek a legtetején van egy zúgó, sötét erdő. Abban az erdőben van egy kerek tisztás, azon a tisztáson van egy kerek tó. Ezt a tavat csak hetvenen körben állva élik körül, feneke pedig nincs is. Ebben a tóban nincsenek halak, és nincs semmi más élőlény, mint egy arany sörényű, ezüst patájú ló, Ak- buzát. Ez a ló száguld, mint a szélvész, repül, mint a madár, a várt jövőt közelebb hozza, a múltat visszatéríti, az emberrel emberi hangon beszél, Isten titkait ismeri. Ilyen ez a ló! Napéjfordulón éjjel egy órakor, amikor virágba borul a mogyoró, ki- csurran a méz a hársvirág- ból, lével dúséinak a füvek, fröcskölő sörényével átsaa- kítva a víz sima tükrét előbukkan Akbuzát. Ilyenkor pitymallatig füvet tépdes, nem tart senkitől, nem fél semmitől. Ha nagyon ügyes az ember, és nyakába tud vetni egy hetvenöles pányvát, övé lehet a ló. Erre csak egy hős dzsigit képes, olyan, aki nappal látja á csillagokat, éjjel pedig fénevatíakra vadászik. Mindennap egy hónapot, minden hónapban egy évet fog nőni az én fiam. Es amikor tizenhét éves lesz, vállára veti a hetvenöles pányvát és elindul a táltos paripáért. Isten kegyelméből ez így is lesz! Ülök, és magamban irigykedem. Nem is rosszul indulnak ennek a Hebibullának a dolgai! Még meg sem született, és a zúgó, sötét erdőben a kerek tó partján már füvet tépdesve legel Akbuzát, és öt várja, sőt a ló nyakára való pányva is meg van már fonva. Aranyosan csillog a lenyugvó nap fényében, hogy pontosan tizenhét év múlva rátekeredjék a táltos nyakára. És a most születendő He- bibulla egyszerre csak megjelenik előttem: aranyhajú, e/.üstkö.rmű hős. Lám, őt várjuk mi most. Befejezvén történetét, Kara Jomagolnak mintha kedvét szegték volna. Reménykedve pislantott a ház irányába, és újra a pányvához látott. I $27íí!(f uz alkonyat. Ludiüíil Ahogy kisimul a víztükör, úgy dermedt meg a kékség. Gondolataim újra annak a tónak a partjain, csérkésztek. De most nem ez a még meg sem született He- bibulla, hanem én 'magam ülök a tóparton, kezemben pányvával. Most előbukkan a vízből a ló szép feje. Lám, feljött, felbukkant, rázza sörényét, és zengő hangon horkant. — Megszületett! — Kara Jomagol még meg is hajol egy kissé. — Megszületett! Megszületett a fiam! Már majdnem hanyatt- homlok a házhoz rohant, de visszahőkölt., és megfordult. Odafutott a fészerhez, és serényen fonni kezdett. Szemmel nem is lehet követni a kezét. Ügy illik, hogy amíg a bábaasszony meg nem érkezik az örömhírrel, ő várjon türelmesen. De látszik, hogy már alig bírja, hogy megfeledkezik magáról! Én lábamat lógatva, nyugodtan ülök a tüskön. Mi haszna a kapkodásnak? Ha kijönnek, majd hírül adják. De miért nem jön az idősebb édesanyám ? Belém mar az aggodalom. Jomagol riadt szeme elővillan a szemhéja alól. Abbahagyja a munkát. Sóhajt. A gyönyörű tisztás, a tó, partján Akbuzát, a táltos paripa, mind eltűntek valahol az alkonyatban. Félek a ház felé nézni: mindjárt feltárul az ajtó, és szörnyű hír röppen ki. Ez persze lehetetlen, hisz az én idősebb édes- anyárrf van ott. Az előbbinél még hangosabb, még zengőbb kiáltás tört ki a házból. Kara Jomagol összerezzent. Ereimen valami melegség futott, végig. Nem, nem arra született ez a hang, hogy rögtön utána örökre elhallgasson: Majd elül -JS véiőfényes hajnalon fekszem egy tölgyfa alatt, és a mezőt valaki halál előtti búcsúkiáltása tölti be, amely nyomán eszembe jut és szíven üt ez a kiáltás is, és sok tucaít más kiáltás is. — Örömhír, Jomagol! — szól a tornácon megjelent, és ott mozdulatlanul álló idősebb édesanyám. — Mi lett? — ront fel a tornácra, és térdepel le idősebb édesanyám előtt Kara Jomagol. — Két fiú! — Két fiú?! Egyszerre kettő?! És miért kettő?! És a másodikat hogy hívják? — Ej, te oktondi! Hát kettő jobb, mint az egy. A néven nem múlik, majd te magad választasz neki. — Igen, igen, jobb, jobb a kettő... Nevet majd találunk neki, Allah segítségével! — ott rögtön a bábaasszony eiőtt . térdepelve elmondta a hálaadó fohászt. — A jó hírért, édesanyám, neked egy bárányt. Nem, két bárányt. Allah Akbar! — Meghibbantál?! Igaza van a közmondásnak: »Sovány lónak nagy az étvágya.« Egy bárány bőségesen elég! (Torma József fordítása) Salomeja Neris Ha a meggyfa virágzik Az idő — csupa ünnep: Ha a meggyfa virágzik.,. ! Sietünk, suhan ás visz, Örök-egyszerű tűnés. Csak örülj, ha örülhetsz! Örök-egyszeri nap süt: Ha madárral a tér leng, Ha a meggyfa virágzik. Tandori Dezső fordítása M. Kazovszkij •Musztaj Karim baskír író gyermekkorát idéző elbeszélése számunkra egzotikusnak tűnő világba vezeti az olvasót, ahol cl még a nemzetiségi hagyományok szigorú rendje, és ebben még a népi hiedelemvilág. \ teljes mű — j amelyből most részletet közlünk | — a Szovjet Irodalom 11. szá- I mában jelenik meg. * [6J222Z222 A nagy út szakaszai. Novikov festménye, (A szovjet képzőművészek budapesti kiaiiitásáiiak anyagából.) Álmaim hölgye Az erkélyen ülök, és lehunyt szemmel szívom be a reggeli üde oxigént. Érzem, hogy ifjú szívem zsongító énekre vágyik. Meg . persze szép, nagy szerelemre. Tudom, milyen lesz ő. Hosszú lábú és égszínkék szemű lesz. Csodálatos szempillái lesznek. Hosszúak és selymesek. Olyan szempillái, akár a legyező. Ügy lengeti majd őket, mint a szárnyakat. Huszonkét éves lesz. Nem: húszéves. Mégsem: legjobb, ha tizenkilenc esztendős lesz. Ifjú és gyönyörű lesz, a hangja pedig magas és tiszta, mint 'egy Saint-Saens- dallam a Nagy Színház hegedűseinek előadásában. Énekelni fog. Énekel és hárfán kíséri saját magát. Hárfakísérettel ódon románcokat énekel majd, és körös-körül mindenki majd meghal az elragadtatástól. Azután pedig tapsviharban törnek ki, és tetőtől talpig valóságos virágesővel borítják el: élénkpi- ros rózsákkal, ö azonban csak engem néz. Lángolóan, szenvedélyesen szeret engem. Ezt suttogja nekem: »Kedvesem ...« — és arcát a váltamhoz dörgöli, mint a macska. »Kedvesem — mondja nekem —. csak neked játszom a hárfán. Te meg én — mi ketten —, hát nem boldogság ez?« — Boldogság! — suttogom. — Igazi boldogság! Felnyitom a szememet, és őt látom magam előtt Mellettem áll, az erkélyen — hosz- szú lába és égszínkék szeme van. Ks ügy remegieu a HÁZAM A Nyeman csupa-lcék, kanyaros vize vagy te, Á Palanga öreg köve-partja, a drága borostyán; Ha a szél belering a szelíd elemekbe, Ha a sót a homokra kihordja-teríti a hullám. A mezők meg a nyíresek, otthoni tájam; Ha virágzik a len, ha az ég nyara száll odafönt; Te vagy az! Hívogatsz, hogy a halk ragyogásban, A najmyugovásban enyém legyen illatod árama, csönd. Hogy az éjszaka harmata-hűse peregve megáldjon, Hogy a könnyű sziromzuhatag meg a zúzmara verjen; Suhogó, színe-méz nyiresek, ködeik lefedik lobogásom, Az ezüst-jegyű fa&y ha mezőre betűt irogat: tudom, engem! Szeretem, ha pacsirta kicsiny dala bukdos az ége-n, A kaszált füveket, hasadó rögöket: szeretem. A komoly teleket, hogy a kályha megint melegítsen; Tavon-ablakokon jeleit kanyarítva derítse a jég a szivem. Ha a kertben a hars kivirul, ne feledjem a sátrát; S a juhart, ha kivágva, ha álmos öbölre borulva; A kaszák monoton suhogó teli-nyári magányát; S a tavaszt siratok, vigaszom legyen: ősz jön el újra ... Da ha vágyakozom, legelébb — tereid, honi népem! Honi nyelvem! Igéznek igéid, iszom szavaid __ D alod újra idézi, mi voltam, ígéri, mi még nem-; E zenére a lélek, a cfiügpe&Bg, újra virít. A korok rideg árkai arcodon, ó, örök ország! Szemed egykori kínokat ötvöz a máskori fénybe. Konok elleneid, do,rabokra szakítva, szíved kitiporták — De szeretnivaló vagy ezért külön is, te szegényke. A fiad vagyok. Itt cseperedtem; a sorsom a sorsod. Veled egy test-vér vagyok, éjeden élek, az álmom a nappal! Gyökered gyökerem, bogos ágad az ágam, a lombod Diadalmasan állja a harcot, az égbe lobogva, viharmadarakkal. (Tandori Dezső fordítósa) Vasas Károly: Forradalom (szobor) szempilláját, mintha szárny volna. — Szervusz — mondja, és hangja magas és tiszta, mint egy Saint-Saens-dallam a Nagy Színház hegedűseinek előadásában. — Kedvesem ... — Szervusz... — mondom én, felugróm, és kis híján átbukom az erkély korlátján. — Ki vagy? — Én a te eszményképed vagyok — feleli ő. — Azt akartad, hogy eljöjjek, és én eljöttem, örülsz? — Nagyon! Vászja vagyok. És téged hegy hívnak? — Izabellának. — Helyes — mondom. — Egy álombéli lánynak csakis Izabella lehet a neve... Ekkor megjelenik a feleségem, kezében cirokseprű. A kcmya melegétől piros az arca, a köténye pedig zsírfoltos. — Vászja — kérdezi —, vendégünk van ? — Igen — felelem, és idegesen tépdesem az újságot. — Bemutatom: Izabella — a feleségem, Mása. — Nagyon örülök — mondja a feleségem, bár a hangjából érződik, hogy cseppet sem örül. — Maga Vászja kolléganője? — Nem — mondja Izabella. — Én az ő álombeLi ideálja vagyok. — Hogyhogy, hogyan érti ezt? — értetlenkedik a feleségem. — Belloeska tréfál — avatkozom bele. —• Nálunk dőlgozik a könyvelésben. Éppen erre jái-t az utcán — természetesen egészen véletlenül én meg észrevettem az erkélyről. És meghívtam hozzánk, egy csésze teára. Megissza a teát, és aztán elmegy. — Ugyan miért csapod be ezt a szegény asszonyt, kedvesem? — kérdi Izabella. — Miért nem mondod meg neki az igazat? — Miféle igazat?! — csattanok fel. — Ugyan miféle igazat? Hiszen semmi sem történt! Mása, hidd él, semmi sem történt közöttünk! — Ne hazudj — mondja Mása, és előreszegezi a seprűt, mint a puskát. — Hiszen ő »kedvesemének nevezett! Hallottam! — Ostobaság — próbálom kivágni magam. — Ostobaság! Nem ismerem, és tudni sem akarok róla. Félreértés az egész, képtelenség. Hát el tudod képzelni, Mása, hogy én valamikor is faképinél hagyjalak?! Izabella mindjárt elmegy. Jól mondom, ugye elmegy? — Jól mondja — feleli Izabella bánatosan. — Örökre elmegyek. Egyetlen esélyed volt az életben, de elszalasztottad. — Azzal leugrik az erkélyről, tovasiklik a levegőben a hosszúhosszú szempilláin, aztán büszke járással végig megy az utcán. Más leül egy székre és sír. Megsajnálom, és a fejét simogatom. Hiszen azt sem tudom, hogy ez az Izabella olyan ízes céklalevest tud-e főzni, és olyan gondosan fel- varrja-e a leszakadt gombjaimat, mint az én kedves oldalbordám?! ♦Fordította: Gellert György)
