Somogyi Néplap, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-10 / 237. szám
Művelődési otthonok megyénkben A középmezőnyben (I Kaposvári beszélgetér Nemeskürty Istvánnal Ne firtassuk mást, mennyire indokoltan, s mennyire nem. de tény, hogy rendszerint kellemetlen szájízünk keletkezik, ha Somogy közművelődési élete kerül szóba. Az ítéletek és előítéletek tömegéből gyakran . a hagyományokra való hivatkozás is kicsendül. Kulturális életünket nem építhetjük olyan szilárd egyetemi alapra, mint a szegediek, debreceniek, pécsiek, s nem támaszkodhatunk olyan ipari bázisra, olyan — sokadik generációs — munkásrétegre sem. mint Győr, Miskolc. Salgótarján. Ugyancsak hiányzik a szerencsés elrugaszkodáshoz szükséges harmadik tényező: az egrihez, veszprémihez, szombathelyihez hasonló történelmi — és részint idegenforgalmi — tradíció. A hátrányos helyzet tehát vitathatatlan, ám semmi okunk arra, lyogy ennek felismerése nyomán kisebbrendűségi érzésünk támadjon. Ezt bizonyítja az az elemzés, amelyet nemrégiben a fővárosi egyetemi számítóközpont kollektívája készített a Kulturális Minisztérium megbízásából valamennyi megye művelődési otthonainak tevékenységéről. A statisztikákból természetesen nem derül fény az egyes közigazgatási területek minőségi jellemzőire, ám a mennyiségi mutatók alsóján is lehetőség kínálkozik arra, hogy »bemérjük« saját kulturális »koordinátáinkat«. Íme, a leglényegesebb jegyek! val« sikerült megmenekülnünk az utolsó helyről (ha a lakosság számát is figyelembe vesszük). A társadalomtudományi témájú előadások túlsúlya nem csupán megyei jelenség. Büszkeségre ad okot az a harmadik helyezés, melyet a tanácsi intézményekben működő 183 ismeretterjesztő szakkörrel vívtunk ki. A szakszervezetek i rányításával hetvennyolc ilyen közösség működik — ez a ranglista tizennegyedik helyére állít bennünket, a népességszám békáikul álásával még ennél is hátrább —, más szerv pedig — ez közművelődési életünk egyik szégyenfoltja — nem patronál ilyen közösséget. (Igaz. e szégyenben tíz más megyével osztozunk!) Egy másik terület, amelyen településszerkezetünk, foglalkoztatási struktúránk sajátosságai kedvezően éreztetik hálásukat: az amatőr művészei csoportok, körök munkája. Gazdag folklór örökségünknek nyilván nagy szerepet tulajdoníthatunk az ötödik helyezésben. melyet a tanácsok által pártfogolt négyszázhúsz csoporttal értünk él. A szak- szervezetek támogatásával száztizennégy együttes tevékenykedik, ez n agyiéból- egészéből azonos a többi megye átlagával. A múlt évben megrendezett 1565 műsoros esten 317 ezren vettek részt művelődési otthonainkban — ez a mennyiség is megfelel a hazai átlagnak. A megyei szakszervezeteket ebben az ügyiben — lakosságszámot tekintve — az utolsó előtti helyre rangsorolja a statisztika. Az általuk rendezett há- romszáznyolc műsoros est bizony édeskevés! Az adatok azt a hiedelmet is cáfolni látszanak, mely szerint Somogybán — más megyékkel összehasonlítva —kevés a szakképzett népművelő. Egyetemi, tanárképző vagy tanítóképző főiskolai oklevéllel harmincnégyen rendelkeznek a főfoglalkozásúak közül; ez abszolút értékben valóban kevés, ám nem kevesebb az országos középarányosnál. S a felmérésből kivilágió számtalan más tény — a filmvetítések. a gyermekműsorok, a táncos összejövetelek száma, s más tényezők is azt a következtetést sugallják: szőkébb pátriánkban — eltekintve a fentebb ^említett kirívó hiányosságoktól és még egy-két más esettől — nem a közművelődési hálózat extenzív fejlesztésére kell tenni a hangsúlyt, hanem a tartalom, a minőség javítására. Lengyel András Amikor 1941 nyarán Bór- dossy László bejelentette a magyar parlamentben, hogy Magyarország és a Szovjetunió között beállt a hadiállapot, megkerült egy fontos, alkotmányos előírást. Eszerint magyar hadsereget az országhatárokon kívül bevetni csak a parlament többségi hozzájárulásával lehetett. Bárdossy kénytelen volt megkerülni ezt a törvényt, mert tudta, a parlament valószínűleg leszavazná őt... Érdekes az ellentmondás, mely a magyar történelem e tragikus fejezetének nyitányánál feszült. Aki rányitotta szemünket, történelmünk egyik maikacs mítoszfoszlatója. Nemeskürty István. Egy napot töltött a megyeszékhelyen, s előadást tartott a megyei bíróságon a szakszervezet, a KISZ és az ügyvédi munka- közösség rendezésében. Az előadás előtt kértük rövid beszélgetésre. — Nehéz volna egységes keretbe foglalni Nemeskürty István munkásságát... — Nem is kell. Címkézésre semmi szükség. Természetes dolog, hogy az ember érdeklődése nem véglegesen lezárt, állandó valami. Inkább folyton tágul, változik. — Kevesen tudják Nemeskürty Istvánról: elsősorban irodalomtudós. — A negyvenes évek végén szereztem magyar—olasz dipMarseillaise A tanácsok kezelésében nyolc — megyei, váxosi-járási és nagyközségi — művelődési központunk működik, ezzel a számmal az országos középmezőnyben foglalunk helyet. Nyolc megyében van ennél kevesebb, mindegyik lakossága kisebb Somogyénál. A statisztika — törvényszerűen. — hem említi, hogy a megyei’ ■ftYBvglődési központ csupán intézményiként létezik, létesítményként nem — hacsak a két, málló vakolafcú dolgozószobát és a penészes falú raktárát nem tituláljuk létesítménynek —, * s a városi művelődési központ feladatkörének ellátására hivatott kaposvári ifjúsági ház jelenlegi elhelyezési gondját is bele kell képzelnünk az elemzésbe. Az ötvenöt — szintén tanácsok által fenntartott — művelődési házzal és a hatvankét klub- könyvtárral ugyancsak a középmezőnyben — a kilencedik, illetőleg a hatodik — helyen állunk. Annak megítélésére, mennyire kezeli rugalmasan a »titulusnormaitívá- kat« egyik vagy másik megye tanácsa, ezúttal nincs mód. A szakszervezetek által működtetett művelődési otthonok j dolgában — egy központtal, két »házzal« és két klubkönyvtárral — a rangsor utol- I só helyén tanyázunk. Kézenfekvő lenne a lemaradást az- I zal indokolni, hogy Somogy f lakosságának még mindig csak j mszonylag kis része dolgozik az iparban, ha nem tudnánk, hogy a hozzánk hasonlóan kevéssé iparosodott Békés, Vas és Zala megye — sőt egyik-másik tekintetben Szabolcs-Szatmár is — kedvezőbb helyzetben van. Ugyanígy Tolna, Heves és Bács-Kiskun. Az adatok láttán felmerül a kérdés: megfelelően követi-e a munkásság osztállyá szerveződésének üteme — melynek egyik kritériuma nyilvánvalóan a kulturális összetartás — az iparfejlesztés tempóját? A művelődési otthonok tevékenységének tartalmával kapcsolatban, sok vigasztaló, de legalább annyi borúlátó következtetést vonhatunk le. Az ismeretterjesztő előadások számával — a tanácsi intézményekben tavaly több mint háromezret tartattak — a lista kellős közepére, a tizedik helyre »álltunk be«. A szak- szervezetek által kezdeményezett előadások mennyiségével azonban — tavaly 1160 volt I belőlük — csupán, »célíotó-1 1916-ban, orosz hadifogságom idején történt. Tífuszban feküdtem a városi kórháziban. Ebben az időben errefelé dühöngött a járvány, a frontról jött katonák és hadifoglyok terjesztették. Az elkülönített szobában hatan feküdtünk, három hadifogoly és három orosz. Az orvosok nem sokat törődtek velünk. Különösein mi velünk, foglyokkal. Éjszaka az egyik hadifogoly, egy szőke német fiú meghalt. Én már öt napja nyomtam az ágyat, 41—42 fokos lázam volt. Gyakran félrebeszóltem. Leszálltam az ágyról, az ablakhoz mentem, kiabáltam, énekeltem. Egy alkalommal öntudatlanul a Marseillgise-t Fekete Gábor Anno 1919. Újságírók Somogybán Persze a The Daily Chronicle beállítottságáról már korábban sem lehetett valami kedvező képük a magyarországi szocialistáknak. Erre La- tinca Sándor 1917-ben megjelent röpdrata is utal a háborús angol sajtóról írott fejezetében: »A Morning Post, a Globen, a Daily Chronicle, a Tablet és a többi angol lap nem volt egyéb, mint a kapitalizmus hirdető plakátja: nemzetközi nyugtalanságot előidézni, siettetni a fegyverkezést, hogy az állam megrendeléseivel milliókat bezsebelhessenek.« (A The Daily Herald vagy a Labour Leader viszont — az angol szocialista és munkáspárt két orgánuma — a világháború alatt a béke mielőbbi megkötéséért szállt síkra, így természetes, hogy Latincána1; a háborús sajtó ellen írott tanulmányában nem szerepel, mint például a Times vagy az uszító Daily Mail.) A kővetkező sorok már a Somogyi Munkásban jelentek meg, 1919. május 20-ánj énekesiem: »Nem lesz a tőke úr mirajtunk...« Az orvosnő meghallotta az éneklést, bejött a szobába és lefektetett. Anna Petrovnának hívták, sötétszőke, mélykék szemű, fiatal nő volt. Később, amikor csillapodott a lázam, a doktornő odaült az ágyam szélére és megkérdezte, tőlem: , — Maga ugye szocialista? Kissé meglepődtem. Szocialistának lenni ebben az időben, a cári. Oroszországban nem nagy dicsőség volt. De megembereltem magam és azt mondtam: — Igen, én szociáldemokrata vagyok. Anna Petrovna arcan mosoly jelent meg. »A Nation, a legolvasottabb angol politikai folyóirat május 3-iki számában hosszabb budapesti tudósítást közöl. Brailsford tollából való ez a cikk, mely fontos szolgálatot tesz az angol közvélemény felvilágosítása körül és a következőket tartalmazza: A szónokok és az újságírók Nyugat-Európában rendszerint azonosnak tüntetik fel a bolsevizmust az anarchiával. Az utazó azonban, aki a kommunista Magyarországba érkezik, rögtön belátja azt, hogy ez a beállítás téves. Ma nincs Európában olyan város, melyben teljesebb volna a rend, mint Budapesten« — írta a Nationt tudósítva Brailsford. Az internacionalizmus elvont, nehezen körülírható fogalom. H. N. Brailsford — Correspondent of The London socialist »Daily Herald« — hatvan évvel ezelőtti, a Magyar Tanácsköztársaságról írt cikkeiben időálló példát nyújt e széf jelentéséről. Zsemle/ Már az első világháború e. 'tt kalandos életutat járt be, ha nem is úgy, ahogy az 1913-1301) már csak nevében »Somogyi Ellenzék« megírta: »Mindössze 32 esztendős volt Zsemley Oszkár diósgyőri vasgyári tisztviselő, mikor az igazgatóság elrendelte nyugdíjaztatását. Zsemley kiesvén a hivatalból, elment újságírónak. Előbb Kaposváron, majd a »Magyar Lobogó« című lapnál dolgozott, azután Szat- márra került az egyik napilaphoz szerkesztőnek. Innen rövid működés után elbocsátották. Ekkor egy tengődő hetilaphoz állt be, amelyből napilapot csinált. Ebben a lapban hallatlan garázdálkodást folytatott. Lapja terméEttői fogva megváltozott a helyzetem. Diétás kosztol kaptam, Anna Petrovna mindennap megvizsgált, új orvosságot adott, gyakran el-elbe- szélgetett velem a magyarországi viszonyokról. Különösen a munkásmozgalom érdekelte. Nyolc hét után hagytam él a kórházat. Mikor elbúcsúztunk. Anna Petrovna megszorította a kezemet, közel hajolt hozzám és azt mondta: — Minden jót. tovaris! — és halkan a Marseillaise első sorát dúdolta. Azóta, ha a MarseiUaise-t báliam énekelni, ez a kis történet jut eszembe. Somogyi Pá! szetsesen nem élhetett sokáig, megszűnt, és Zsemley, csaladjával együtt a legnagyobb nyomorban maradt. Nyomorában azok, akiket legtöbbször meghurcolt, összeadtak neki 300 koronát, amellyel Zsemley elindult Amerika felé szerencsét próbálni, maga után hagyvá egy csomó folyamatban levő bűnügyét a szatmári törvényszéken. Ezekért most országszerte körözik Zsemleyt.« A »szenzáció« azonban alaposan felhizlalt hírlapi kacsának bizonyult. Megjelenése idején Zsemley békésen írogatta szerelmes verseit, és humoros tárcáit a Garamvidék című hetilapba a Zólyom megyei Breznóbányán. Ott könnyen megtalálhatták volna a kakastőUasok — ,ha valóban körözik. A felében- harmadában igaz cikk mégis érzékelteti Zsemley Oszkár fordulatokkal tarkított életútját... Az 1900-ban induló Garam- videk című hetilap első szerkesztője volt Bár néhány hónap múlva betegség miatt lemondott a felelős szerkesztésről, a lappal egészen annak 1918-ban bekövetkezett megszűnéséig tartotta a kapcsolatot; novellákat vei sokét, tárcákat írt a Garamvidékbe. 1910 decemberében került először Kaposvárra, és a So- mogyvármegye munkatársa lett. Érdekes a Garamvidék- ben megjelent levele, amelyet »Egy újságíró noteszéből« címmel írt kaposvári tapasztalatairól: »A Füri utcában egy fiatal lány fölakasztotta magát. • Az őrmester szalad az ins- pekciós rendőrtiszthez, s jelenti az esetet, de a rendőrtiszt naég a kardját sem köti fel. az újságíró már rohan, kocsiba vágja magát, s egykét perc alatt ott van a Füri utcában. lomét, s valóban sokat foglalkoztam reneszánsz magyar irodalommal. Ebből doktoráltam, így született a könyvem Bornemissza Péterről. De már gimnazista koromtól érdekelt a film, 1947 óta rendszeresen írok filmkritikákat. Egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan mindent elolvastam, ami a filmről szólt. S 1959-től a a Budapest Filmstúdió vezetőjeként dolgozom. — Mióta foglalkoztatják a nemzeti önismeret súlyos kérdései ? — A XV—XVI. századi magyar irodalom tanulmányozása közben jöttem rá: Mohács kérdése sokkal bonyolultabb, mint azt a sokszor leegyszerűsítő történelemkönyvek ír“- .iák. S altkor értettem meg egy fontosabbat is: történelmünk rendezetlen, valójában sokkal izgalmasabb, fordulatosabb, mint az a köztudatban él. Az egyes ember előtt szélesebb cselekvési tér, több választási lehetőség állt, mint amennyi a hivatalos törté- nészszakma súlyos folyamatokban gondolkodó művelőinek munkáiból kitűnik. — Szinte minden könyve nagy vihart kavart a szellemi életben. Az Önfia vágta sebeit, a Requiem egy hadseregért és a legutóbbi, Kik érted haltak szent világszabadság egyaránt hevés érzelmeket váltott ki. Kritikusai dicsérték, a történészek egyike- másika elmarasztalta. Nem szegték kedvét a néha személyeskedő bírálatok? — Pár éve a Jelenkor Mohács-vitájában megfogalmaztam álláspontomat. Történelemről írni nem kiváltság, különösen nem akkor, ha Mire a hivatalos közegek odaérnek s unott kötelességből írogatják a jegyzőkönyvet, az újságíró már mindent tud, már rohan a redakcióba, s írja lázas gyorsasággal a szenzációt: Szerelmi dráma a Fürj utcában. A csábító halottja. Fölakasztotta magát egy leány. A toll röpül a papíron. Az újságíró végigéli a szerencsétlen leány sorsát, s mire elér a 12-ik kutyanyelvhez, hamarosan befejezi a Cikket, mert kész a három hasáb, kész a lap. Már mint a mai. De holnap is van nap, md lesz holnap?« Az idézett részlet kitűnően jellemzi a korabeli hírlapírót, akit akkor kedvelt az olvasó — és a laptulajdonos —, ha napról napra hajmeresztő szenzációkat szolgált. De például a napszámosok, cselédek szociális helyzetével csak akkor foglalkozott egy »tisztességes« vidéki lap, ha beszámolt egv-egy aratósztsrájkról. Vagy akkor sem. Zsemley beküldött írásait többnyire közölte egykori lapja, de jelent meg olyan üzenet is, a Garamvidék »A szerkesztő postája« rovatában Zs. O. (azaz Zsemley Oszkár) részére, hogy »a cselédek érdekében írt költeményét nem közölhetem, mert a »nagyságák« kivernének innen.« Zsemley 1911 szeptemberében megvált a Somogyvárme- gyétől, és Pestre ment — a Magyar Lobogó szerkesztőjének. A Nagyatádi Szabó-féle kisgazdapárt lapja volt ez. A Garamvidék, amely Zsemley minden lépését figyelemmel > kísérte, lelkendezve hozta a j hírt: »Zsemley egyénisége és’ szikrázó tolla most a teljes érvényesülés terére jutott.« (Folytatjuk.) olyan területeken kutatok, amelyeket korábban nena, vagy alig dolgoztak föl a »szakmabeliek«. Hat éven át ültem a különböző levéltárakban. olvasgattam a visszaemlékezéseket, földolgozásokat, míg megszületett a Requiem. A legutóbb megjelent könyvemhez is legalább hárowa évig gyűlt az anyag. Az 1848- as császári hadseregnek több mint 1 ezer tisztje volt, ezek nacionáléját megállapítani kemény munka volt. S mindezt azért, mert e^y látszólag egyszerű, de mind ez ideig megválaszolatlan kérdés izgatott: miből született az 1848-as honvédsereg? S idővel a kemény kritikusok álláspontja is változik. Perjés Géza hadtörténész már nekem címzett köszönettel kezdi Mohácskönyvét, pedig annak idején a legkeményebb szemrehányásokkal illetett. — Sikerei nemcsak témaválasztásuk miatt olyan át- ütőelc. E könyvek rendkívül érzékletes nyelven, feszesre komponálva íródtak. Ügy emlegetik munkáit, mint a magyar történelmi esszé már- már elfeledett föltámasztását. Kiket tekint ebben a törekvésében példaképének? — Nagyon hatott rám Szerb Antal stílusa, eleven gondolkodása. Szívesen forgattam az angol történésziskola munkáit, különösen jó szívvel Macaulay-t; a költő Friedrich Schillert történeti munkáiért, szemléletmódjáért. Rendkívül kedvelem a XVI. századi magyar történeti esz- széirodalom indulatosságát, sodró lendületét, és igen sokra becsülöm Zrínyi Miklós vitairatait. De közelebbi mestert is megjelölhetek, Szegfű Gvulát. Ismeretes az ő szerepe az ellenforradalmi rendszerben a két világháború között. Tóle éppen a változásra való képességet tanultam meg tisztelni. Vagyis: nem biztos, hogy az az erkölcsös, ha valaki nem változik, s mereven ragaszkodik régi eszméihez. Szegfű nem ilyen volt. — Most min dolgozik? — Könyvet írok, természetesen történelmi témában. A múlt század ötvenes éveinek Habsburg-önkényuralma meg akarta szüntetni a magyar nyelvet. Miért nem sikerülhetett ez? Erről szól majd a könyv. Ez a kérdés nagyon mélyen gyökerezik bennem: mint irodalomtudósban és esszéíróban egyaránt. A nyelv szerepe ugyanis sokkal több annál, hogy az emberi érintkezésnek egyszerű közvetítő eszköze legyen. Amikor a XVI. század elején megszűnt a középkori magyar állaim, egyes funkcióit — az etnikum megőrzését, a magyar kultúra továbbfejlődését — átvette a közösen beszélt nyelv. Ez történelmi tapasztalatainkkal szembesítve, rendkívüli esemény volt. Szeretném jobban megérteni a nyelv szerepének, a mindennapi életbe ágyazó- dásának törvényszerűségeit. S ezért is fogtam ennek a könyvnek az írásába. ft. T.
