Somogyi Néplap, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-23 / 248. szám

i JEGYZET Leitner Sándor siófoki kiállítása A figurák utánunk jönnek Leitner Sándor figurái nem maradnak a csöndes kiállító- teremben, kilépnek az ajtón, utánunk jönnek, hazakísér­nek . és álmainkban is meg­jelennek különös, pirosas, ró­zsaszínes, narancssárgás, lilás hátterűik személyiségükhöz ta­padva eldobhatatlan palást­ként úszik utánuk s tárgyi­lagosan vallanak önmagukról, korukról. Az Egyedüllét, a Kívülálló, a Vándorló, a Pró" féta alakja félreismerhetetlen, egyedülálló, egy-egy lélektani kisregény (elnézést az irodal­mi hasonlatért) hőse — anti- höse? —, s mint ilyen, képes tovább élni, töprengeni, ön­törvénye szerint cselekedni bennünk, nézőkiben. Ha nem olvastam volna a művészről (megvallom eddig még . nem találkoztam a munkáival), hogy 1946-ban született, azt hinném, a 60-as vagy a 70-es éveiben jár, — olyan sokat és lényegeset tud az emberről. Gyors érése során, gondolom, a kifejezés lehetőségeip. ek so­kaságát próbálta végig, s mes­terségbeli tudását, kemény — talán gyötrelme« — stúdiu­mok révén szerezte. A való­ság rejtett összetevőit és a szerkezet hordozta gondolati­ságot fejezi ki; arra törek­szik hogy az egészet mutassa be, s olyan motívumokat hangsúlyoz, amelyek az értel­met, az intellektust juttatják érvényeire. (A művészi kife­jezés másik fontos tényezője, az emocionális erő, ugyancsak dominál műveiben, a kétség­telen meghatározó intellektus mellett.) Törekszik — néhol úgy véljük ez már sikerült is neki — a harmóniára: a ráció és az emóció valamiféle szin­tézisére. Alakjai saját töprengéseit vetítik ki, s a látszat ellenére n-r mély pszichológiai érzék­kel motivál, magányos, fEo- . ae>gkus, s egyben groteszk fí- gtirái ellenére — nem egy zárt világot, s annak bezárt, kiúttalan, kilátástalan szemé­lyiségeit jeleníti meg, szorítja a szerkezet törvényei közé, hímem minden egyes esetben — alakjai által — a neki szó­ló, leikének tudatának feszü­lő kérdésekre igyekszik vá­laszt adni a minden művészre egyaránt kötelező érvényű hu­manitás jegyében. (A színész halála, Merénylő, A próféta, Víz mellett stb.) Korszerű művész, bár véle­ményem szerint képei előtt a régi esztétikai normáikhoz szo­kott szemlélő sem érezhet za­vart. Mert meggyőzi e művé­szet hitelessége, amely egy­részt szakmai tudással, más­részt gazdag valósagélmény- nyel alapozott. Üj fonmakuil- túrára törekszik természete­sen, de nem elégszik meg a meghökkentő felszínességgel, felzakiatni, megindítani, .me­ditációra sarkallni a formába, kompozícióba öntött tartalom­mal, mondanivalóval alkar. Nem a látszatot másolja, ha­nem játhafcvá tesz, mondhat­ná róla Klee, a vizuális jelek és szimbólumok metafizikus rendszerező;) e. Így talált és ta­lál új jeleket, jelképeiket a szuverén hangért folytatott nemes, bár gyötrelme» küzde­lemben. A fiatal művész 14 képét állította ki Siófokon, a Dél­balatoni Kulturális Központ­ban. 14 mű: egy-egy mikrovi­lág mindegyik (ráadásul szin­te valamennyi kép külön pa­ravánon kapott helyet. így egyik a másikkal nem »-fele­sel«), mégis együtthatásában, közös sugárzásában jelentős, emlékezetes. Talyi egy mű­vészi korszak esszenciája? Le­het. Mint említettem, nem is­merem Leitner Sándor régeb­bi munkált, csak azokról szól­hatok, amelyeket ezen a tár­laton láttáin. Gondolom — fiatal művész lévén «—.tovább keres, új utakra vágyik, hi­szen a -»mindenséggel mérd magad« igénye a végtelenbe mutat­sz. A. Gyermekszínházi találkozó Jelentős rendezvénysorozat kezdődött Ünnepi díszben várta a vá­ros a vendegeket Lobogók je­lezték : a nemzetközi gyer­mekév egyik legfontosabb ren­dezvénysorozata kezdődik. És vasárnap — még a nap is ránk nevetett — megkezdő­dött, s egy hétig tart majd a kaposvári nemzetközi gyer- mekszínházi találkozó, melyet joggal nevezhetünk fesztivál- mák is. A Somogy megyei Ta­nács rendezi a Kulturális Mi­nisztérium támogatásával, az Állami Ifjúsági Bizottság, az Assitej magyar központja, a Magyar Úttörők Szövetsége, a Népművészefi Intézet, az AITA/IATA magyar központ­ja és az Országos -Pedagógiai Intézet közreműködésével. Nem véletlenül esett váro­sunkra a választás, mint a • rendhagyóan gazdag progra­mú találkozó helyszínére. Közrejátszott ebben a Csiky Gergely Színház sokévi, pél­damutató tryei'mekszinházi te­Mai program Dorottya-szálló, 9 óra: szakmai konzultáció. SÁÉV munkásszálló, 14 óra: Rodolfo műsora. Kilián György Ifjúsági és Úttörő Művelődési Köz­pont, 18 óra: Rodoifó mű­sora. Kisfaludy utcai általános iskola, 16 óra: a Tolcsvay együttes fellépése. Latinca Művelődési Köz­pont, 14 óra: Ludas Matyi. A miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka. Csiky Gergely Színház, 17 óra: Mozart: Gábriel és Gabriella, Tamássy Zdenkó: Vendégek. A Budapesti Gyermekszínház vendégjá­téka. vókenysége, melynek olyan állomásai voltak, mint pél­dául Collodi—Litvai Pinok- kiója, Schwajda György Egér­fogója, Marsok Bűvös erdője, Ránki György Muzsikus Pé­teré. Vasárnap délután 16 órakor még a zsibongás is ünnepi volt: a várakozás’ percei las­san teltek. Dr. Balassa Tibor, a Somogy megyei Tanács kul­turális elnökhelyettese a ven­déglátók nevében — a megye párt- és állami vezetőinek üd­vözletét tolmácsolva — kö­szöntötte a megjelenteket Megtisztelő feladat Kaposvár és Somogy számára, hogy itt rendezhették meg a fesztivált mondta, A résztvevőknek és nézőknek egyaránt sok sikeres előadást, élményt nyújtó prog­ramot hasznosítható tapasz­talatcseréket kívánt Ezután Tóth Dezső kulturá­lis miniszterhelyettes lépett^ a mikrofonhoz, az Állami Ifjú­sági Bizottság és a Kulturális Minisztérium jókívánságait hozva köszöntötte a találkozó minden résztvevőjét Elmond­ta, hogy a magyar társulato­kon kívül a gyermeknézőknek és az úgynevezett »szakmá­nak« alkalmuk lesz megismer­ni a gyermekszínházi hagyo­mányokkal, tapasztalatokkal rendelkező szovjet cseh és NDK-beli színjátszást képvi­selő egy-egy társulatot, vala­mint az aimatőrmozgalmat reprezentáló olasz együttest. Hangsúlyozta, hogy a találko­zó mindenekelőtt a gyermeke­kért jött létre, akik most egy ■ hétre birtokukba veszik a színház, a művelődési intéz­mények, iskolák termeit, me­lyekben színházi előadásokat, előadói műsorokat, kiállításo­kat élvezhetnek. Egy hétre fesztiválvárosnak nyilvánítot­ta Kaposvárt Olyan rendez­vénysorozat ez — mondta —, amely a gyermek és a művé­szet kapcsolatára épül. EZ a kapcsolat a színházművészet­ben is rendíkivül mély és ter­mékeny, egyben záloga a jö­vő színházi nézőjének, akinek nevelésében a rendezvényso­rozat is segíthét. A gyermek a maga fejlettségi szintjén — ha korlátozottan is — teljes em­ber, s éppen determinálatlan­sága, a tapasztalatok hiánya folytán: elfogulatlan! A világ jelenségeit érzékenyen fogad­ja be, azokat ösztönösen érzé­keli, rajzolja, álmodja meg és játssza el. Hogyne volna fogékony a kifejezetten neki szóló játékra! Tóth Dezső megnyitó szavai után a Csiky Gergely Színház társulata Asher Tamás rende­zésében Cöllodi—Litvai Pi- nokkió című játékát adta elő, nagy sikerrel. Este Sugár Imre, a Somogy megyei Ta­nács elnöke fogadást adott a találkozó résztvevőinek tiszte­letére. A fogadáson jelen volt Tóth Dezső kulturális minisz­terhelyettes és Varga Péter, a megyei pártbizottság első titkára. A megjelenteket dr. Kovács Ferenc, a Kaposvári Városi Tanács elnöke köszön­tötte. Leskó László A lipcsei Theater der Jungen Welt vendégjátéka Ma Szalcntay Mihály z utolsó nap ŰJ kahát&fa szélnek I.-3e kell vennem még egy Kidőlt — gondolta —, de in­kább valami erős altatót, nyugtatót. Holnap nehéz na­pom lesz, legalább ötszáz ki- .ométert fogunk autózni.« Még egyszer belenyúlt la­pos tenyérrel az előtte tocso­gó vízbe, szinte elsimította »szelíd hullámait«. Még egy utolsó pillantás, tért öleLő, át a túlió partig, avval ment fel a sötétben álló kocsihoz. Hazaautózot! Mint mindig, mire hazaért, már most is elég késő volt. Mindenki aludt. Csendben ment be, láb- ujjhegyen, óvatosan csukta be az ajtót, és csak szobájában gyújtotta fel az ágy melletti kisláimpát. Altatót keresett, talált, csak úgy a kancsó ápo- rodott vizéből lenyelt, két szem tablettát. Levetkőzött, eloltotta a lámpát, két kezét tarkójára kulcsolva nézte a plafont, a sötétség lomha ár­nyait, az ablak alatt menő autók fényének tört-szétszórt villódzását, s igyekezvén el­tolni magától á mát, igyeke­zett elképzelni a holnapot. «-Reggel garázs, benzinvótel, szerkesztőségi porta, kávé a büfében, indulás, 6-os út, Érd, Pécs.« Elaludt, mint akit fejbe vertek. Akkor és ott érezte, tudta: nincs tovább! Ott volt kiszá­radt torkában a félelem vér- szaga, felszökött szájába, fel, tovább az orrába, fémes íz, alvadt vér, törött csont, por íze, veszélyíz, pánikíz! Száraz széna szaga préselt gépe fö­lött! Semmi jelenlétének, űr­tiszta üresség jele! Homloka bőre csupa csatáit, árkaiban iswditeágpatak, szeme éberig« dalom, testé tüzel, gerince sziklának feszülő kőhúr és belül, ott messze legbelül a' száraz bizonyosság. Eddig hát! így és itt! Erre születtem, erra a halálra. Nekifeszül háta a hűsítő és mindent iezáró fehér mészkő- sziklának, törött, homorú ívet formált teste érezte a kicsiny törések-rapedések páfrányait, a prémes gyöngyperje lágy szagú bugáit Egybeépült a teste a követ izmai sziklává m eszesed tek, kezében reme­gés nélkül, moccanás, fény- villanás nélküli, marka bolto­zatában az acélkékre égett penge. A semmi fényszán ű anyag. S közte meg a halált formáló hóhér sihederék, bar­bár fattyak között, pázsitfü­vek ritkás ✓gyapjúja, fodorka, nyúlfarkfű, édes perje, pápa- szemfű, sárga koronavirág, rnolyhos napvirág, szürke napvirág kicsinyke szigetei. Lángoló napözönben ők, az ezerszer megálmodottak és most megtestesedők, és ő, és ő, ő, a szerencsétlen, a sza­badtörvényű, a senkitől, sem­mitől nem kötött, a sziklaha­sadék árnyéfeháromszögének pajzsában. Valaki rendbe szedi, sort formál a bűzüő, a gyapjű- condrák, kosz-fehér sarából: valaki rendibe szedd őket. Pa­rancsoló erő, törvény uralko­dik felettük, a kivégzők éssze­rű rendje, a fölényben lévők ész-okos nyugalma szervezi őket, ad nekik parancsokat, ki személyesen gyűlölni képes a törvényt megszegőt, a falkát elhagyót, a sorból kilógó! Máris fegyelmezett csapat, csoport, sor, sor után. Ke­mény, áttörhetetlen négyszög, cohors, mongol-tömény, zász­lóalj : villanó embers'/.emek, anyasautós fested mértani remd je. Hát 3 yen a világ, rrrim- dig ők, a testület, a csapat, a szervezet ott es itt te, én, a legmagasabb rendűén szerve­zett anyag, a gyönyörű em­ber — az ott az erő, itt a ketségbeeses! Kapták hát táp­talajt — engem, egy-egy ma­rék trágyát, csodálatos kis sziküavírágaám. Istent hívó pillámat volt, az istent soha nem ismerőnek is, és pillanat is — így nem tudtam megmondani, meddig tartott —, de egészen nyilván­valóan, esküszöm a megma­radt áttekinthető mindenség- re, végtelenül soká tartott, így valószínűleg, az a parányi időegység alatt kellett lezaj- lódnia, amit pillanatnak szok­tunk érzékelni. «►Előreléptem, előre talán egy fél lépést, hogy kikerül­jek a szikla homorú árnyéká­ból, hogy fel tudjak egyene­sedni, mellem kitárni, neki­feszíteni a semmi szélnek, hogy süsse a napfény fefkete- ősiz fejemet, fénysugárban fü- rodjenek fekete-ősz fürtjeim, hajam, szakállam koszorúja Tarkámat feszíthettem így a szikláinak, s már mozdultam volna tovább, előre, mikor még árnyékban levő mellka­somba, oda egészen le, szinte gyomorszáj magasságban be­csapódott az első lándzsa. Fe­hér végű, reszkető végű halálos bot. Remegett a napfényben, ami kikerült az a vége a fény­ben, ami árnyékban maradt, az ott maradt árnyéknak!« És már szikrázva ült mel­lette a másik, a harmadik, a kövefctező, szép félkörben fed a szív domborulatáig, a hete­dik, nyblcadik, tizedik, száza­dik, kerek egész, körben Top­pantva bordát, gerincoszlo­pot, préselve bele a vérpiros műbőr ülésbe, a végső emlé­kezetmozzanat, utolsó érzéke­lés lehetőségébe. S megszűnt a valami, lett helyette ami nincs! Elmúlt az EN, és az Ö is! Ami maradt az már csak AZ vagy EZ! Ennyi az egész, ennyi. Ptoij^tatjuk) A leány — Evelin Solga — és az ifjú költő — Klaus Schlag — a beteljesült szere­lem mámorában az egybeke­lés időpontján töri a fejét. De az ördög nem alszik: kiderül, hogy nincs pénzük bútorra, erszényükből mindössze egy pohárkészletre futotta. Pro- kofjeva és Sagpir poétikus tanmeséjének fiatal hősei ezért elhatározzák: kirándu­lást tesznek a mesebeli biro- j dalomba — az igaziba, nem a - tanmeséibe —, s a valódi vi­lág helyett a fantázia-király­ságban próbálják megtalálni boldogságukat. Csakhogy az ördög most sem alszik... Meseország ja­vakorabeli, de öreg lelkű fe­jedelme eladja Valaki úrnak az alattvalók fiatalságát — így a mi szerelmespárunk if­júságát is —, s ettől fogva a jóság, a boldogság, a szelíd­ség, a szeretet ismeretlen fo­galmakká válnak, pestisként fertőz meg mindenkit a ha­szonlesés, az érvényesülési . váíL_. A Bal — melynek saok­1 ványosan szimbolikus figurá­jában Barbara Zinn lehelt életet tegnap lenyűgöző báj­jal — csak nehezen menekül meg a haláltól. Végül — az éltesi, de örökifjú szívű Don Quijote néni segítségével sok­sok »vargabetű« közbeiktatá­sával — közbelép a Szél, s csodakabátjával megmenti, visszaszerzi Meseország lako­sainak fiatalságát. A gonosz Valaki úr elnyeri méltó bün­tetését, -szerelmeseink pedig — rádöbbenvén, hogy a valóság, melyből jöttek, ezerszer szebb a mesénél, belátván, hogy föl­di hazájuk a létező világok legszebbike — visszatérnek a húsi-vér létezésbe. Itt a vé­ge... A szovjet szerzőpáros da­rabja tehát, amint a cselek­ményekből is kitetszik, nem elsősorban a látvánnyal, a be­leélés előidézésével hat a gyermekekre, sokkal inkább egyértelmű magyarázatokkal, bölcsességek megtanításával igyekszik elérni a dialektikai célt, y mert a katarzis elméi nyénék az elidegenítő effektu­sokkal való helyettesítése az NDK színpadain már reges- régen kanonizált stílusirány­zattá vált Brecht nyomán, e költői, tanmese kiválasztása nyilván nem volt véletlen. Günter Schwarzlose rende­ző az említett elidegenítő ha­tások kiváltására szinte min­den eszközt elővett a kellék­tárból — alig jelzett díszlete­ket, külsőséges színészmozga­tás! deklamáló beszédstílust —, a költői nyelvezetet pedig egy-egy zamatos »kiszólás« beiktatásával igyekezett sem­legesíteni. A cselekmény sod­rását az ékes dikciőnak kell pótolnia, a hagyományos esz­tétikai kategóriák — szép, csúnya, fenséges, magasztos — helyébe a didaxis kategóriája lép. Sajátos felfogás ez, mely- lyel hazai színházi gyakor­latunkban eléggé ritkán talál­kozhatunk. Lényegét talán egy, a mi klasszikus líránkból vett idézettel reprezentálhat­juk a legszemléletesebben, mely szerint az »álmodozás az élet megrontója«. A »festett egek« helyett — erre nemcsak ifjú párunk ébred rá a darab­ban, hanem a király is — a pőre valóság kell, a megtisz­tító hatás helyett a dolgok »rámenős« tudatosítása. Nos, valamennyien megér­tettük, hogy a földi valóság- * bői — az űrhajózás jelenlegi stádiumában — nincs hova menekülnünk. A nevezetes Verfremdungseffekt — elide­genítés — sikere tökéletes vol! L. A. Sonwtjuí Néplap .v. ■ ■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents