Somogyi Néplap, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

A MdBs fo\?6 felett oil* törtek 4t * rmesesä csillagok fényei. Töm­ni ladikot sodort a vfcz le­felé. A Duna piszkos hullá­maim fekete, szurokkal átita­tott teste úgy táncolt, mint tollpihe a légörvényben. Ézsiás a holtág felé tartott. Villáin horgász botjai köteg- be kötve és hátán táskája, amelyben különböző szerelé­kek voltak. Gumicsizmás lá­bai tompán puffogtak a zsombékos fövenyen. Végre egyedül, túl a város zaján. Túl a gondokon, a családon. Ézsiás kis dolgok­tól is boldog tudott lenni. A tcsörtetett egy bozótcsopor­ton. Ügy emlékezett, hogy a második dűlőúttól alig pár méterre egy keskeny csapás vezet a vízpartra. Sötét volt. Lehet, hogy a dűlőt is elté­vesztette, így most már min­den bizonytalannak tűnt. De nem, erre az öreg göcsörtös, repedezett fűzfára határozot­tan emlékezett. Hatalmas odúját a múltkor is megcso­dálta. Ennek a fának törzse nem is volt, csak kérge. A Duna távoli sodra látha­tatlan adóin jelzett. Ézsiás már tudta, hogy jófelé jár, de a csapást nem találta. Tejszerű fehér pára ülte meg a tájat. Minden idegével érezte a vizet, sejtette, hogy merre kell mennie. Ej mit, nekivág, és út ide, út oda. csörtetni kezdett a combig érő fűben. Ez már az árterü­let, itt lesz a víz is. Szaka­doztak a levelek és a ke­resztbe kúszó indák. A botok ágakba akadtak, és a fölsze­relt zsinórok mint hangolat- lan hegedűk húrjai, falsul pengtek az éjszakában. Un­dok pókháló ragadt az arcá­ba és hiába törölte le. úgy érezte, hogy a bőre alá ke­rült. ezért idegesen dörzsölte arcát. Lépés lépést követett, és kiért A pára sűrűbb lett, a bo­zót elfogyott, és nem messze a keresett csapás végétől, a partra jutott. A holtág tor­kolatánál volt. A víz hullám nélkül, mint egv hatalmas, lapos korong, körbeforgot.t. Tőle tán száz méterre halk morajjal futott a Duna, mint hatalmas fogaskerék, meg­forgatva a holtág vizét Ézsiás alkalmas helyet ke­resett. Egy fűzfa és a tőle pár méterre levő nádcsoport közötti nyiladékot annak ta­lált. Letette botjait, hátizsák­ját. Kezét derekára téve na­gyot húzózkodott. Vizsgálód­va nézett körül. Ügy tűnt, hogy a ködös pára egy kar­nyújtásnyira a víz fölé emel­kedett. Szétbontotta a hor- gászbotköteget, elővette háti­zsákjából a viharlámpát és meggyújtotta. A cilinder üvege először tejfehérre pá- rásodott, majd kitisztult. A kis rőt fénynél élesen rajzo­lódtak ki a közeli tárgyak kontúrjai. F elállította háromlábú széliét, és hozzá tá­masztotta botjait. Le­guggolva vizsgálta a fölsze­relt élőkéit állapotát. Miután jónak találta őket, elővette a gilisztásdobozt és kinyitotta. Miután a horgokat felcsa- lizta, a vízben leöblítette a kezét, és kis gondolkodás után, magas ívben bedobott. A nehéz ólom nagyot csob­bant, és a lefutott zsinór fe­szítése elemyedt Kattant a kapókar, és kerregve állította be a helyes feszességet. A botok végét a partba szúrt fémviilába helyezte. Felrakta kis ívű zászlót képezve a ka­pásjelzőket, és a keze ügyé­be tette a merítőzsákot is. Már nem volt több dolga. Leült hát a kis székre, és a dőlt, hogy nem gondol sem­mire ... Agyában severe« képek összefüggéstelenül vál­togatták egymást... a ter­melési értekezlet monoton egyhangúságát talán még csak fokozó nagy, kék, üveg hamutartó. Tele csonkig égett vagy félig szívott kü­lönböző cigarettavégekkel. Érdekes, mindig ez elé a hamutartó elé ül, pedig nem is dohányzik és utálja a csik­keket ... a vette szemben ülő főmérnök szőrös, kövér ujjai, amint mindig ugyanazon rit­must dobolják az asztalon.... ... Lacika szöszke buksi feje, melyet szégyenkezve le­hajt előtte, miközíben az el­lenőrzőjét írja alá. Rakon­cátlan forgói mindig a fésü- letlenség látszatát keltik... Róka egyhangú, kis6é mindig sértődött tekintete, mintha ő tehetne arról, hogy minden­nap a saját lábnyomukba lett anffteíjasen feetetitaatt • sötét vízbe. Többszöri ismét­lés után jobbra frxdnlá * holtág képzelt belseje felé. Ézsiás lassan, evezett, • gyakorlott ember biztonságá­val. Minden húzás után s vízben hagyta az evező tol­lát, és élére fordította kor- mánylapátiként, így tartva az irányt. A part eltűnt, csak sejtet­te, hogy merre van füzekkel és reketyékkel bántott vona­la. A Duna a háta mögött morgott. Körülötte a sötét semmi. A vizet csak evezője nyomán látta örvényleni. A folyó felett misztikusan te­rült el a pára, amely szinte puhává, képlékennyé tette környezetét. Egyetlen biztos pont az evezőpad alá betett viharlámpa pislákoló fénye volt. Ha belenézett, szinte vakította. Ezért lábával bel­jebb tolta az ülés alá. így a lángot eltakarta a deszka. A folyónál lépnek bele..a® utca- cél­talannak tűnő ideges forgal­ma, lomha sárga villamosok tovatűnő képe, fülsértő ke- rókcsikorgásukkal és csilin­gel és ükkel ... Űjra a horgászatra próbált összpontosítani. Semmi moz­dítás, de legalább egyedül van és csend van. A képek újra jöttek. Ki tudja mennyi idő telt el így, mire egyszer­re mind a két jelzője felvá­gódott. A zsinórok megfe­szültek és a botok végét mintha jobbra rántották vol­na. Ott. ahol zsinórjai a víz­be merültek, egy tömzsi, re­pedezett testű, fekete ladik forgott az áramlatban. — Hé!! — kiáltotta, de válasz* nem kapott. A kor­mányos nélküli ladik lassan, egyenesen felé tartott Meg­kövültén bámulta a jelensé­get. — Micsoda szelemhajó ez?! kiáltotta. Felállt, és botjait felkapva a zsinórt sebes or­sózással bevonta. A fekete ladik közele­dett Kissé oldalazva, de mind kijjebb úszott. Már biztosan megál­lapítható volt, hogy nincs benne semmi és senki. Ez kissé megnyugtatta. A ladik a parthoz sodró­dott, a vége megakadt a mé­lyen lehajló szomorúfűz ágai­ban. Ézsiás nem tétlenkedett, odalépett, elkapta a peremet és partra vonta a vágott, rozsdás karikával és lánccal vert ladik orrát Bizalmatlanul szemlélte a kátrányos hajótestet. Meglát­ta a pad alá belökött lapátot. Benyúlt érte, épnek látszott. Megmarkolta T alakú végét, és tollrészét a földnek nyom­va ránehezedett. Kissé meg­hajlott a nyél, de rugalmas volt. »•Ejnye, nem is lenne rossz mulatság egy kis éjszakai csónákázás a holtágon» — morfondírozott. Bepakolta botjait és szereléseit a hajó orrába. A viharlámpát az evezőpad alá tette, majd egyik lábával belépett a la­dikba a másikkal pedig el­rúgta magat. A ladik enge­delmesen suhant befelé. Ézsiás leült a hátsó padra. Egyik lábát az oldalsó bor­dának támasztotta, a másikat előre nyújtotta, bal kezé­vel az evező ágas végét mar­kolta, jobbjával pedig a toll fölé fogott, és az oldal mel­Takács Imre Bizonytalan udvariasság Gyilkos dühömet mégsem mutathatom itt ezeknek a dolgos embereknek, Mosolygok, és úgy viselkedek, ahogy szokás. Szivemben egy atomreaktort suvaszlok el. Szenvedésemet jobban sejdíti már egy alkoholista a borozóban, mint ahogy a szorgalmas néppel közölném. Minek rontsuk meg a Világot a Világgal? A köznap! fegyelem így fokoz le ! j i ■ őrültet, szentet, bűnöst, föltaláló*.' De haragom kisugárzóm kötelesség! Közzéteszem — valahogy, egyszer — haragomat, Ézsiás kifejezetten élvezte a helyzetet. Haladt a nagy semmibe, eél nélkül. Végre kikapcsolódott. Izgalmat ér­zett, a következő láthatatlan és mégis ugyanolyannak várt méter megtételének izgalmát. H 'rtelen mintha egy lát­hatatlan kéz félre­csapta volna a ladik orrát. Ézsiás majdnem ki­esett, és a ladik pörögni kez­dett. » »Mi ez?!« — rémült meg. Kezével a perembe kapasz­kodott. A pörgés megállt, és a ladikot mintha vontatőkö- télre fogták volna, oldalazva megindult visszafelé. »Merre van itt a part és hol lehet a holtág vége?« — iiedezett. A forgás következ­tében teliesen elvesztette tá- iéko7Ődá«i képességét. Hirte­len mozdult, és lábával fel­rúgta a viharlámpát, amelv sisteregve elaludt. . . Most esett kétségbe igazán. A sö­tétség rátelepedett, a lámpa rőt világának megszűnése mi n tha az élet ki alvását je­lentette volna. Megértette, hogy mekkora felelőtlenséget művelt, amikor beszállt a la­dikba és az ismeretlenbe evezett. Megértette, hogy la­dikját elkapta az áramlás, és viszi a folyó felé. össze kell szednie magát. Gyors evezésbe kezdett. »Merre? — tette fel ma­gának kétségbeesetten a kér­dést — Merre?!« — kapkod­va gondolkodott. »Mindegy, hogy merre, csak arra ne, amerre a víz viszi, mert az a Dunába vezet.« És evezett, majd megszakadt. Érezte, hogy veríték lepi el a hom­lokát, nedves lesz a nyaka, tenyere. Kétségbeesetten eve­zett, minden eredmény nél­kflt,' sírt * 1haladási leányát dbu tudta iMgvál- toeafcaárxL Néha fordulva, néha pórrenve, egyenletesen ha­ladt Mind közelebb hallatta a Duna zúgását, és már érez­te is a nyirkos szelet, mely a nagy folyó közvetlen köze­iét jelzi. Egy nagy fa tuskó körvonalai bontakoztak ki, elsuhant mellette, aztán a párát mintha felszippantot­ták volna. Egyenesen szaladt a ladik a hatalmas vízre. A holtág torkolatának partjai, mint kiét sötét ölelő kar, elmaradtok. Az jutott eszébe, amikor nyáron Fo­nyódról a katamaránnal. Ba­dacsonyba hajóztak, ugyan­így maradtak el a mólók ölelő karjaj. Üjra evezni kez­dett. A lad ük rohant vele a sodrásban, de legalább látta a partok fényeit. »Ha szemből jönne vala­mi, biztosan nem tudná ki­kerülni, az meg nem venné észre — villant át az agyán. — Milyen kis semmi az em­ber a rettentő nagy agyával, milyen kiszolgáltatott tud lenni. Hogy sodorja, pörgeti ezt a sajkát kénye-kedvére a folyó, pedig majd megsza­kad, úgy dolgozik.« A tehe­tetlenség, kiszolgáltatottság érzése fokozatosan dühbe hozta. Már nem félt, hanem végtelen dühös volt. Magára, ostobaságára, mindenre. Mér­gét az evezésbe adta. .. 1 Nem tudja, mennyi ideig evezett, de egyszer csak azt vette észre, hogy közeledik a part. A ladik or­ra a vibráló fények felé tar­tott. Ekkor érezte először ke­zében a zsibbadást, a halá­los fáradtságot. Alig tudta már emelni a karját. Ügy tűnt, hogy az utolsó méterek sohasem akarnak elfogyni. Már megkönyebbülést sem érzett, amikor a ladik orra felfutott a homokos partra. Reszkető lábakkal felállt, és a kezéhez nőtt evezőt az ülés alá lökte. Karja esetle­nül lógott a teste mellett. Ne­héz léptekkel az orrba ment, és egyik lábával kilépett a partra. Másik lába beleakadt a ladik peremébe, alig tudta átemelni. A háttérből, a világító kandeilárberek fénye alatt, padok árnyékai és kabinok bontakoztak ki. Felfogta, hogy valamelyik strandon lehet Ilyen fáradt­ságot még életében nem ér­zett. Az egyik pádhoz tántor­gott és végigdőlt rajta, arra sem volt ereje, hogy lábát felrakja. Ölmos szürkeség­ként zuhant rá az öntudat­lanság. Arra ébredt, hogy a haj­nali verőfényben villamosok csikorgását, csilingelétót hoz­za felé az enyhe szellő. A máskor oly idegtépő zaj most a város hívogató üzeneteként oldotta bilincsként szorító magányát Üjkéry Csaba Frank Magda szobrai Éránk Magda 12 évvel ee­előtt mutatkozott be műveivel Magyarországon, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiál­lítótermében. Ezúttal a Magyar Nemzeti Galéria és a Janus Pannonius Múzeum közösen vállalkozott arra, hogy Frank Magda al­kotásait Budapest és Pécs művészetbarát közönségének bemutassa. A művész a kiál­lításokkal egyidőben a villá­nyi szobrásztelepen dolgozik, hogy elkészítsen és a szobor­parknak ajándékozzon egy művet. Emlékezésül a hazai kapcsolatokra, a hazai kiállí­tásokra. Frank Magda erdélyi, ko­lozsvári születésű. Gyermek­kori ismerősei a faragott szé­kelykapuk, tornácok, a fafa­ragó népművészek. Emlékül talán észrevételenül azonosult művészetében a modern euró­pai szobrászat tanulságával. Argentínába kerülve ismét találkozott a népművészettel. Ez a találkozás már tudatos, felfedező erejű volt. Művé­szetébe fogadta, sajátosan szelektálva a motívumok kö­zött azt, ami kifejező Igényé­nek s a hazai folklórhoz kö­tődő érzelmi világának meg­felelt Frank Magda életműve a kifejezésért folytatott követ­kezetes munkában alakult egyénivé. En­nek a sajátos, egyéni hang­nak talán leg­jellemzőbb tulajdonsága a humánus tartalom. A konstruktív szerkesztésű, geometrikus építésű szob­rok a legtöbb­ször emberi hivatkozá- súak, konkrét vagy elvont utalásokkal az emberről szólnak. S művésznek határozott meggyőződé­se, hogy szob­rok nélkül szegényebb lenne a világ. Szépen fa­ragott, hajlott ívű íafigurái, monumentá­lis, rusztikus felületű em­lékművei, tér­szobrai, játé­kos kedvet idéző színes oszlopsorai bi­zonyítják — valóban sok­kal szegé­nyebb lenne. Sólyom László Vállalati üdülőben Liím, mégiscsak jól tettem, hogy 1961-ben tizenhat nap fizetett szabadságomból ti­zenhat napon, valamint hu­szonhét vasárnapon társadal­mi munkával segítettem föl­építeni vállalatunk balaton- fényesi üdülőjét. Az idén megkaptan a megígért jutal­mat: kéthetes családos beuta­lót. Igaza volt. a feleségemnek, hogy egy kicsit elhúzták ezt az ügyet, de ugye, nagy vál­lalat vagyunk. Sok a főnök, a sok főnöknek sok titkárnője van, azonkívül a bizottságok, azok rokonai és barátai, vala­mint a fizikai dolgozók közül is kell turnusonként kettő­három. Én pedig tíz év óta már mühelyfönök vagyok. A lényeg azonban, hogy megkaptam a beutalást, még­pedig családost, tehát vihet­nem a fiamat és a lányomat is, ha időközben nem csepe­redtek volna fel, nem alapí­tanak családot, és nincs fe­jenként két-két gyermekük. El akartam vinni az egyik unokámat, de megmagyaráz­ta az üdülési felelősünk, hogy az túl távoli, és ne hivatkoz­zam mások unokahúgaira és a szomszéd gyerekére, mert azokat olyan kulcspozícióban levő dolgozók viszik, mint a diszpécser, a takarítónő és a futballcsapatunk kapusa. Mondtam a feleségemnek, hogy legalább nászutazunk utólag. Annak idején úgyis csak a Hűvösvölgyben sétál­tunk egy nagyot az esküvő után. És valóban olyan volt az a két hét, mint egy csodálatos nászút, csak... Hát igen, étkezésnél az el­ső turnusba osztottak. Regge­li fél 7-kor, ebéd 11-kor, va­csora fél 6-kor, de tekintettel kellett lennünk a gyerekesek­re, az idősekre, a főnökökre, a titkárnőikre, a takarítónők­re és a futballcsapatunk ka­pusára. Viszont igy legalább mi azon frissiben kaptuk az ételt. A levest például olyan tűzről pattant forrón, hogy mire langyosra fújtuk, már el is vitték az asztalról. A má­sodik fogást általában félké­szen kaptuk, d» így egészsé­ges, habár a nyers hús rágás a nem a legkönnyebb, de ebben segített a következő turnus mögöttünk álló tagjainak biz­tatása. A harmadik étket áll­va fogyasztottuk. A könyvelő bácsi ezzel lcapcsolatban egy latin mondást idézett: »Ebéd után állj, vagy menj ezer lé­pést!« Így lettünk mi római jellemek, ha akartuk, ha nem. Ámde a Balaton korlátlanul a miénk volt, csak .., Hát igen, csónakhoz nem jutottunk, pedig volt öt is. Csakhogy a nagyfőnök, a tit­kárnő, a futballkapus és a ti­nédzserek az Edzett ifjúsá­gért mozgalom szellemében beeveztek vagy kétszáz mé­terre a tóba, és ott magnóztak a tűző napon, így növelték ál- lóképességülict. Esténként azonban — hála első turnusbeli vacsorázá­sunknak — mi foglalhattuk el a legjobb helyet a tévé előtt, csak ... Később illett átadnunk a nagyfönököknek, a titkárnők­nek, a futballkapusnak, a ta­karító néninek, sőt azoknak is, okik gyermekükkel voltak. Mi ■ pedig mehettünk sétál­ni, amerre akartunk, aztán megtérhettünk a szobánkba, ahol zavartalanul nyugovóra térhettünk, csak... Hát igen, a jobb oldali szo­bából éjfélig szólt a nagy hangerejű táskarádióból a ze­ne, de nem akartam szólni, mert ott a közvetlen főnököm üdült, meg legalább elnyomta a bal oldali szobából áthallat­szó kártyacsata hangzavarát, amely hajnali kettőkor kul­minált, de oda nem szólhat­tam be, mert ott a beosztot­tam üdült, meg joggal mond­tak volna, hogy miért nein a felettem levő rumlizót figyel­meztetem, vagy az alattam levő Aalolót, (Ha megsértem őket, ki védte volna a futball- kaput, és ki takarította volna az irodákat?) Szó, ami szó, minden na­gyon szép volt. minden na­gyon jó volt, de a gyógyszer­ellátásunk — az egyenesen osztályon felüli. Annyi nyug­tatót és altatót Izaptunk, amennyi belénk fórt, csak ... Csak tudnám, hogy fogunk leszokni rólal I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents