Somogyi Néplap, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
A nyáin — Lali nézett ki a konyiiáiaa. — Tadna adni tiszta inget? Az asszony egy pillanatig meglepetten bámulta a fiút. Az új szandál volt rajta, amelyet két hete vettek, nadrágot is másikait húzott: arca simára borotváltam piros- lott, és kölniillat töltötte be a konyhát. — Be kellene vinned azt a barackot. Apád azzal hagyta itt, hogy bevászed. — Arra készülök — fordult vissza Lali a szobába, s a tükör elől még egyszer, kiszólt — A sárga nyakkendőn megvan még? Az asszony, míg inget vett elő és a nyakkendőt kereste, egyre álmélkodott. Vasárnaponként ha meg szokott borotválkozni a fiú! Egész héten szakállasán végezte a dolgát. Ünneplőt meg még még va&ánnap sem öltött, inkább — hogyha semmi dolga nem volt — kifeküdt napozni a kertbe. A sárga nyakkendő? Még akkor hordta, mikor a városban tanult. — Talán -bál lesz az átvevőnél? — mosolygott a kiöltözött legényre. Az nem szólt egy szót se, csak nevetve homlokon csókolta az anyját. A vasúti forgalmista hajat vágatott a borbélynál. Sűrű sötét Ijajcsomók váltak le a tarkójáról. A borbély szörnyűlködött. — Ilyen szép művészfrizurát levágni! Mi ütött beléd? — Pokolba a művészfrizurával! Nem győzöm tisztítani a galléromat, öregem. Napok alatt bezsírozódik. — Azelőtt nem voltál ilyen kényes az ilyesmire — csattogtatta ollóját gúnyosan a borbély. Később megkérdezte: — Szeszt parancsolsz? — Természetesen — mondta a vasúti forgalmista. — És bajuszigazítást is kérek. Mikor fölállt, azt mondta: — Kefélj le egy kicsit! Tele vagyok hajszálakkal. a fiatal mezőgazdász nagy igyekezettel fényesítette a cipőjét. A kocsivezető bejött az irodába. — Indulhatunk? — Azonnal! — Hát te is bemész ? — kérdezte az öreg könyvelő megrökönyödve. — Jobb, ha ott vagyok! — Eddig is minden simán ment — mondta sértetten a kocsivezető —, amíg nem volt ott. De ha eg-és-z délután ücsörögni akar! A mezőgazdász körültekintően piszkálta a körmét. Majd nagy igyekezettel kezet mosott. A kocsivezető türelmetlen lett. — Ügyis beszáll a por a kocsiba — mondta. — Majd vigyázunk. S amikor felültek a megrakott teherautóra, a fiatal mezőgazdász úgy beburkolózott a porkabátjába, hogy az arca is alig látszott ki. A kocsivezető nem győzte csóválni a fejét. Valahányszor Fruasinka a papírlap főié hajolt, egy rakoncátlan hajtincs mindig a szeme előtt hintázott. Többször el kellett fújnia onnan. A vasúti forgalmista megjegyezte: — Én levágatnám! Minek az oda? — Legényfogónak! — nevetett Fruzsinka, s alsó ajkát élőre tartva hatalmasat fújt fölfelé, hogy a barna hajtincs levegőbe lebbent, mint egy kis könnyű pihe a kiszakadt párnából. A fiatal mezőgazdász az asztal sarkán ült. Oláh János Két dal 1. (Fiatalos) Érdekel engem minden, ami új, minden, ami ó. e kettérágott világban ami látható, hallható, ízlelhető, tapintható. 2. (öreges) Nem érdekel már semmi, ami új, semmi, ami ó, é kettérágott világban ami látható, hallható, Ízlelhető, tapintható. — És kit akar megfogni? — hajolt iközeűebb Fruzsin - Rához, tolakodó gyerekekhez hasonlóan, akik azt szeretnék, hogy észrevegyék őket. Hamisítás mosollyal a szemében a lány körbejáratta tekintetét a fiúkon. A * forgalmista a másik asztalon lóbálta a lábát, egyenruhához nem illő, há- nyavebi helyzetben, hanyag eleganciával. Lali a háta mögött állt, a virító sárga nyakkendővel, piros arccal, most • kissé még hátrább húSzüts László Fruzsinka fiai zódva, mintha azt mondta volna: No?! A lány szeme veszedelmesen csillogott, de mint valami rózsaszín párnán ültetett gyémánt, minden irányba egyformán szórta a fényét. — Igen... Kit akar megfogni vele?... Az ajtó nyikorgóit, ahogy félénken megnyitották. A belépő, kis tömzsi parasztember, nehézkesen ejtette a szót. — Odakint. ..’ azt mondják. . . megmérnék még a barackot,.. ha itt. — Már lezártuk az átvételt, bácsikám — sajnálkozott Fruzsinka. — Tanyáról jöttem..; tizenegy kilométer... — Heggel kellett volna elindulni. — Akkor szedtem. — Vegye át! — mondta a fiatal mezőgazdász. — Legföljebb újra számolunk. Mi az nekünk? Az öreg elégedetten fordult ki az ajtón. Odakint az ügyvezető ránevetett az átvevőre. — Nem volt rossz gondolat szerződtetni melléci ezt a lányt!... El vagy látva ingyen munkaerőkkel. Nézd, hogy számolnak odabenn! — Soha ilyen könnyű dolgom nem volt — nevetett az átvevő is. — Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Este a cukrászda nyolcig van nyitva. Ök tartózkodtak ott mindig a legtovább. Fruzsinka meg a fiai. A lány már csak így hívta a fiúkat. Fruzsinka rengeteg fagylaltot meg tudott enni. Mintha vacsorára fogyasztotta„vol- na. Első esetben Lali fizetett. Mikor a vasúti forgalmistára került a sor, a lány még nagyobb számlát csinált. A forgalmista a következő héten elfelejtett ebédjegyet váltani. A vékonypénzű mezőgazdászt pedig már Lali húzta ki' a csávából. Akkor megegyeztek, hogy minden esetben együtt viselik a költségeket. Egyformán mosolygott rájuk a lány, egyformán vették ki hát ebből is a részüket. — Jobban be se biztosíthatta volna magát — szokták mondani Fruzsinkénak. — Miért? — nézett rájuk tudatlanul a lány. Nagy, nyílt tekintetű, csodálkozó szemei voltak. A fiúk nevettek, — Hát mert senkit se engedünk a közelébe. — Még egymásra is vigyázunk! — Mint három testőr. És a Károm testőr egész a kapuig kísérte a lányt. A kapuban Fruzsinka Lalihoz fordult: — Van. még barackjuk? Már a végét szedjük — mondta lehangoltan a fiú, s aztán bizonytalanul hozzátette: — De azért... segíthetek az átvételnél... továbbra is. A forgalmista következett. — Holnap ne felejtsen el vagont biztosítani! —■ Hová gondol? — méltatlankodott a forgalmista A mezőgazdász nem szólt, csak egy kicsit hosszabban tartotta kezében a lány kezét. — Jó éjszakát! — mondta Fruzsinka. Az őszi nap olyan, mint a homályos ezüst. Elveszi csillogását a köd meg a dér. Szürke fény csöpög még az állomás faláról is. A forgalmista jön. — No, már szállítjátok az almát? — Szállítjuk — dönnyög a fiatal mezőgazdász. — De nem én intézem, hanem az elnök. — És te? —. Majd télen, mikor ára van — mondja Lali. És csak állnak a sínek előtt, akárha vonatra várnának. — Csúnya ősz lesz gr idén — ásít a forgalmista. Álmatlanok a szemei nagyon, az arca meg gyűrött. Haja a nyakába nőtt már, s a gallérja olyan zsíros tőle, mintha szalonnázna rajta. — Mifelénk megint nagy a sár — bosszankodik a mezőgazdász. — Nyakig sáros lesz az ember. C-akugyan sáros nyakig. A bakanps, a porkabát — ugyanaz a por- kabát van rajía% —, de még a keze is mintha négykézláb keomergett, volna keresztül a tanyasi sáron. Az álla meg borotválatlan, akárcsak Lalinak. Mert Lali is egyhetes szakállal állt ott. Egyébként rongyossá nyűtt bekecs yan rajta, kenőcsöt rég nem látott csizma meg egy kajla kalap. De azért azt mondja: ' — A nyár szép volt. Majdnem kifogástalan. Mire a forgalmista mellbe- böki a mezőgazdászt: — Neked se sikerült, mi? — Nem hát! '— neveteröl- tetetten a mezőgazdász. — Pedig de csinos lány volt. — Az — mondja Lali. — Egyetemre jár. . . Pesten. — Hogyan került ide nyáron? — A fene tudja! Ügyes lány.. . Dolgozott, meg azért nyaralt is... Hülyék voltunk. És csak bólogatnak. Megállnak. Elhanyagoltan, szomorúan. Olyanok. mintha magukra maradt árvák lennének. Nigéria művészete Kiállítás a Néprajzi Múzeumban Az utóbbi években — mintha csak műveltségünk hiányosságai t pótolnánk — sorra jelennek meg az európaiak számára idegen kultúrákról szóló cikkek, könyvek, s nyílnak kiállítások. Most fedezzük föl Afrika, Ázsia és az ősi Amerika művészetét. Letűnt népek alkotásait, azték városok maradványait, sumer ötvösremekeket cső dálunk meg. A Néprajzi Múzeumban, levő. kiállítás Nigéria ősi és mai művészetével ismerteti meg a látogatókat. A gyűjtemény szeptemberben látható, hétfő kivételével naponta 10-től 18 óráig, a múzeum Budapest, V. kerület, Kossuth tér 12. sz. alatt, levő épületében. E’sősorban g mai Nigériát mutatják be. a ma azonban nem lenne érthető a múlt nélkül. Az első terem — az egyetemes művészettörténetben is rangos helyen álló — noki, ifai és benini kultúrát mutatja be. A Szudántól délre eső, őserdővel határolt területen a Nők folyó völgyében, már az időszámításunk előtt fejlett új kőkorszaki kultúra alakult ki. A terrakotta fejes állatszobrok magas fokú stilizáltsága, letisztult formája még ma is meghökkenti az embereket. Az ősi joruba művészet központjai. Ifa és Benin a XII. és a XIII. században épült föl a Niger deltájánál. A két városállam mindössze százötven kilométernyire feküdt esrvmás+ól. Azonos, »vi asz veszel tő- réz- és bronzöntési 'technikát hasz- ná'tak. Papkirályokat ábná- zoló szobra’k mégis feltűnő' stílusbeli eltérést mutatnak. A joruba civilizáció a XVII. Sina Yusuff: Rata. Bisi Fakeye: Válás. században bomlott föl, amikor a rabszolgakereskedelemtől az őserdő és a tenger már nem tudta megvédeni. Hosszú szünet után, csak 1920-ban kezdődött új korszak Nigéria művészeti életében. Ekkoriban juthattak el a nigériaiak Európa művészeti iskoláiba. Szinte a semmiből teremtették meg modem festészetüket, szobrásza* tukat. Bár eleinte minden egyéni íz nélkül alkalmazták az Európában tanultakat, később, az 1960-as években jelentkező »ultra moderneknél« a vadonatúj technika már tökéletesen egyéni látásmóddal. afrikai tartalommal ötvöződött. Alkotásaik, ha az emberek még talán nem is tudják elfogadni ezt a népi hagyományaiktól annyira eltérő sítlust, a világ művészete számára mindenképpen értékesek. Szobrészatukban a fafaragások a legjelentősebbek, különösen a tradicionális elmeket használó, a népművészetből építkező puhafa alkotások. Ballada az édesanyáról Az édesanyák nem halnak meg, de jaj, itthagynak sűrű gyászban és a keserű bánat kiapasztja a tenger könnyel szemünkből és nem tudunk már sírni sem. Befelé csorog könnyünk és jaj, a zokogó fájdalmat felváltja a néma, jaj, a néma fájdalom, a holtig kísérő. Az édesanyák nem halnak meg, de jaj, a simogató kezük elporlad és csak a kezük melege marad meg és kialszik bár a szemük fénye, de megmarad mosolygó tekintetük, mert jaj, azt is megőrzi az emlékezet. És legyen ezerszer átkozott és ezerszer áldott az emlékezet, amely megőrzi ezt a kézmeleget és "zt a tekintetet... Azon a távoli júniusi vasárnapon napfény .fürdette a mezőket. Az . éjszaka kiadós eső volt, zivatarral, fákat csavargató szélviharral, de a vasárnap reggelt már felhőtlen égbolt köszöntötte. Nyár volt, élettel terhesek, voltak a sebzett búzamezők. A szokatlan, szinte trópusi hőséget könyörületes szél enyhítette. A ku.itorgó szellő most éppen a dús sörényű lucernást borzolta, aztán keserű sóhajt csikart ki a haraszt nyekergő fáiból, hogy a bokrok felett elsuhanva, már a messzi lenföldek zöldes-sárga paplanját rigassa meg játékosan. A dombtetőn ' kisfiú állt, egy -nagy biciklivel. Tolta idáig, nem ült fel rá. A domb tetejéről visszanézett, ott látta vasárnapi kendőjében a Mamát, a kiskapu előtti hídon. A kisfiút a mama tekintete a dombtetőig kísérte mindig így volt, ha a faluszéli házból játszani ment a pusztai barátaihoz. Itt már felült a bicikli nyergébe, innen már lefe’e vitt az út és a játékosan röppenő, kerge- tőző szellővel versenyezd ereszkedett le a jól ismert gyalogúdon. A szellő nyomában illatok lebbentek fel és suhantak tova, víz csillám- lőtt a bambaszaggatta gödrökben. de a párás föld nehéz illata, az anyaföld szaga mindennél erősebben uralta a mezők és erdők feletti levegőt. Ö, jaj, ha tudta volna a2 Édesanya, hogy utoljára látTávol áll tőlem, hogy reklámot csináljak az OTP-nek (különösen ingyen), de ami igaz, igaz: az autónyeremény - betétkönyv a legmegbízhatóbb tőkebefektetés. Lehet, hogy kedves pénzintézetünknek néhány százalékkal több hasznot jelent ez az, ötletes kamatfizetés, mint a hagyományos, de én nem sajnáló ni tőle, sőt lelkesen kiáltom: »Áldott legyen, aki kitalálta!« Történt ugyanis a minap, hogy a presszóban mosolyogva közeledett az asztalomhoz Csemetke Rudolf barátom. Szeretem Rudit, csak az< nem szeretem, ha már mesz- sziről mosolyog. — De jó, hogy láttak — lelkendezik, és odatclepedik az asztalomhoz. — Vársz valakit, tudom, Ne félj, már itt sem vagyok, csak ... Rendel egy dupla konyakot, és egy tripla kávét habbal, majd nagy sóhajtva közli, hogy váratlanul »végzetes* pénzzavarba került. A jövő hónapban több tízezer forint fogja verdesni a markál, de Sólyom' László Biztos nyeremény addig... Addig azonban szüksége lenne egy tízesre, azaz tízezerre, de minimum egy ötösre, amely összeget azonban csak avval a feltétellel hajlandó elfogadni, hogy megfizeti a, kamatot, s erről írást ad, Csemetke Rudolf jő barátom, korrekt férfiú, aki meg szokta adni a tartozását előbb ... Vagy utóbb, ha az ember sürgeti, kéri, forszírozza, gyötri, a nyakára jár, fenyegeti stb. Mielőtt, szóhoz jutnék, közli velem: tudja,'hogy a. múlt héten a kiadótól kaptam egy »kis pénzecskét«. Természetesen azt is tudja, hogy mennyit. Fillérre! Kár istenné tagadnom, Rudinak mindig tökéletes az információja. — Kát igen — ismerem be —i dtf■*— Tudom, hogy te nem szórod a pénzt — vág a Szavamba sietve —, közismert, hogy te milyen szolidan élsz, tehát a summa megvan. Én kissé léha vagyok... Most szentül elhatároztam, hogy magam is a szolidság útjára lépek. Ehhez kérem a segítse•pel, én nem ingyen. Megfizetem a rendes kamatot, és kezesekkel garantálom a pénz visszafizetését. — Boldogan álfnék rendelkezésedre, de. ■. — Ha te is azt mondod, hogy »de«, akkor csak egy megoldás marad a számomra: a kötél. —\Nem hagytad befejezni a mondatomat. — Bocsáss meg! — Az a helyzet, hogy az QTP-ben van a pénzem. — Azon ne múljék, öregem, én is adok annyi kamatot, mint ők. Ajánlanék többet is, de tudom, hogy te úgysem fogadnád el. Tehát? — Rendben van, csak abban állapodjunk meg, hogy Zsiguli, Wartburg vagy T-a- bant? — Mit beszélsz? — Nézd, nem akarok keresni rajtad, legyen egy Trabant! — Te autőnyereményre tetted be a pénzedet? — Föláll, megvetően végig mór. Tekintetében súlyos szemrehányás. — De ha az életedről van szó, én... — rebegtem. — Köszönöm, csak hagyjad! — sziszegi vérig sértve, és egy hajtásra kiissza a konyakját, egy másikra a kávéját. És kezet sem. nyújt, in dúl. A válla fölött dobja vissza, hogy: — Volt szerencsém! — Azzal vigasztalódom, hogy azért nem haragudhatott meg nagyon, mert különben nem hagyta volna ram a cechéi. ja fiát, engedi-e és a szellővel versenyt . lovagló kisfiú, jaj, elmegy-e, ha tudja, hosv az a pillantás a dombtetőről az utolsó lesz! Amikor hazaért a kisfiú, fojtogató csend vette körük Valaki kinyitotta előtte a kiskaput. Ö betolta a kerékpárt az udvarra és nekitámasztotta a ház falának. A konyhaajtó felé indult gépiesen,, amikor nem messze — úgy tűnt a szobában — ismeretlen gyermeksírás törte meg a csendet. A csecsemősírásra megtorpant. Ijedten nézett a konyhaajtóra, majd segítségkérőn nézett körül. Az udvaron álló asszonyok elfordultak, földre szegezték tekintetüket. Valamelyik közülük hangosan fel zokogott. — Meg kell mondani neki — hallotta a kisfiú —, úgyis megtudja. »Mit kell megmondani és kinek?« De.miért ez a csend? Fojtogató csend az udvaron, a kertek alján, az utcán; a nehéz csendben mi zuhog mégis, mint 6Úlyos pörölycsapás? Életet oltott a születő élet, mert megmondták jaj, hogy a mama... a Mania nincs többé. A szavak értelme sokáig nem hatolt el tudatáig, csak később kezdte felfogni, hogy miért e döbbent csend. Egy darabig nem is sírt, csak leült a lesötétx- tett szoba ajtaja elé. Hiányzott neki a simogató _ kéz- csendesen szólitgatta hát; de jaj! az édesanya nem hallet- ta már. — Fiatal volt, kár volt érte, elvérzett szegény — mondta valaki, mintha inkább csak magának mondaná. Orvos későn érkezett; a negyedik faluból jött, mert az ő falujuknak akkor három templomában, három istene volt, de orvosa a négy falunak csak egy. A temetőben a gyászszertartást alig hallotta. Arra emlékszik, hogy valaki egy hantot adott a kezébe, hogy dobja a koporsóra. Meg arra, hogy zuhog a föld. Mintha az vég dörögne morajlón. Illánál csend és néma döbbenet takarta' be az esőverte, nehéz szagú földet. Kerner Tibor
