Somogyi Néplap, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-01 / 178. szám

A létező íeievíziók legjobBika ?

M

ilyenek a televízió drámai és operaműsorai ? Kik és miért néziik, miért szidják vagy dicsérik? — erről vitatkozott június végén Veszprémben a IX. tévétalálkozó alkalmából több száz alkotó, kritikus és a közönség.

A verseny programban 22 tv-filmet és operát láthattunk II hazai ősbemutatót, s a ■nemzetközi fesztiválokon díjat nyert külföldi tv-filmekből válogatást. Részt vehettünk szakmai tanácskozásokon és közönségtalálkozókon. .

A versenyfilmeket a nagy- közönség a múlt évben láthatta a képernyőn. S a nagy tekintélyű zsűri döntése után a legjobbnak ítélt alkotásokat újra megnézheti. Ha ugyan kíváncsi rá. Mert a zsűri döntése, a díjak nem mindig a közönségnek legjobban tetsző filmeket illették. S ez természetes is. Mert ha a közönség által legkedveltebb, legnézettebb tv-alkotások kapnának díjakat, egészen más kategóriában kellene kiírni a versenyt is, mondjuk krimik, humoros műsorok, sorozatok, kívánságműsorok kategóriájában (ami talán nem is lenne teljesen fölösleges).

A Tömegkommunikációs Kutatóközpont adatai szerint 1978 első felében az alábbi műsorokat nézték ' meg legtöbben: az Abigél című magyar sorozatot, a Bűvész amerikai filmsorozatnak A macs’ ka című epizódját, a Kurtizánok tündöklése és bukása francia sorozatot, a Nők kérték kívánságműsort és a Tetthely című NSZK krimisorozatot.

A legmagasabb tetszési indexet elért műsorok ugyanebben az időben a következők voltak:

Műkorcsolya VB jégtánc,

Frédi és az oroszlán, a Casablanca című amerikai, a Meseautó és a Kölcsönkért kastély című magyar film.

De vajon ki kell-e elégítenie a televíziónak a közönségigényt? Lehet-e cél, hogy olyan műsorok készüljenek, amelyek mindenkinek (?!) tetszenek? Hiszen az olcsó, hatásvadász, kommersz filmekkel könnyű lenne kielégíteni a legalacsonyabb igényeket, nagy nézettséget elérni.

A művészetnek hivatása, hogy miközben ismereteket közvetít — esztétikai élményt nyújtson, katarzist okozzon. A jó művek igényeket keltenek, ízlést formálnak, új szépségeket láttatnak meg.

A televíziós dráma — mint művészeti forma — nem lehet kivétel. Ügy kell mondanivalót közölnie, hogy közben ízlést formáljon, s egyúttal figyelemfelkeltő legyen.

Az ősbemutatók során, amikor kisebb-nagyobb közönség előtt vetítettek filmeket, akkor izzott fel a hangulat, akkor követte figyelem a látványt,

amikor többet kaptunk, amikor író, rendező, operatőr, színész egymásra találásából valami új született. Mert, hogy a televízió kollektív művészet, s bizony hiába a jó forgató- könyv jó rendező nélkül, s hiába a zseniális rendező, ha nincs mit megrendeznie. (Erre is kaptunk példát, Veszprémben is.)

A televíziós művek alkotóinak — ha lehet — még nagyobb a felelősségük, mint más művészetek képviselőinek. Hiszen ország-világ látja amit produkálnak. E milliós nézőtábor pedig könnyen fölemelhet, megdicsőíthet — érdemtelenül. S a nézettség már tekintélyt is teremt, félrevezetőén ranggal illetheti meg a silány alkotást.

A baj csak akkor kezdődik, ha önelégült alkotók és felé- ben-harmadában sikeredett művek mindenáron való dicséretét _ vindikálnak. Amikor statisztákkal, nézőszámokkal vélnek minősíteni. Akik hangoztatják, s maguk el is hiszik, hogy a mienk a létező televíziók legjobbika.

M

űalkotásokhoz csak alázattal lehet közeledni — tanították a régi rómaiak. De azt is, hogy a műalkotás csak művészi alázat révén születhet. S a művészt csak műve alapján illeti tisztelet.

Kádár Márta

KÖNYVESPOLC

Poigárjelöltek

Azt a hagyományt folytatja, ápolja Takáts Gyula regényében, amelyet a kisváros pontos rajzával Krúdy Gyula, majd Kosztolányi Dezső, Babits Mihály vagy a kevésbé köztudatban élők közül Karácsony Benő és Milter Károly kezdtek: ironikusan — öngúnnyal is — idézi meg a magyar kisváros világát, szelleműr vegetációját.

A Polgárjelöltek, című regényt Takáts Gyula 1945-ben írta, s most az 1957-ben született Színház az »Ezüst Kan- csó«-ban című kisregénnyel együtt adta ki a Magvető Könyvkiadó. Leleplező erejű a Polgárjelöltek, ugyanakkor azonban mosolyt is képes fakasztani az olvasó arcán. Másfél tucatnyi jól megírt figura él a lapjain. Él, éldegél. .. S a gyakorító ige itt arra utal: moccanatlan posványbán tengetik unalmas napjaikat a kisvárosi emberek. »-Urak« ők a maguk szemétdombján. S amikor végre történik valami, úgy csámcsogják, úgy kérőd zenek rajta, ahogy a világszenzációkon szokás. Sőt: majdnem mindegyikükből kibújik az intri- kus, az alattomosságot rossz- indulatot a hecccsináló, ugratást szervező »jópofa-« arany- ifjú álcájában kiélve.

Egy »görög mintára-« élő, nagyálmú tanár, Felicián adja a témát a kisváros unatkozó polgárainak, a palgárjelöltek- nek. Alkalmas alany: lelke van, sőt lelkiismerete — emiatt könnyen kétségbe kergethető —, és .utolsó fellob- banását élő asszonya,..

Ha a magyar filmgyártás időben fölfedezi ezeket a magyar műveket akkor ma talán nem »cseh új hullámról« beszél a filmtörténet Az említett írók némely regényei ugyanis azt a bizonyos kettős szemléletet tükrözik, amely a szomszédos országnak a hatvanas években született filmjeire jellemző: tragikus és komikus elemek keverednek és alkotnak egységet ezekben a művekben. Így a Takáts Gyula-i regényben is. Ezt a »szerencsétlen flótást« sajnáljuk is, nevetünk is rajta kezdetben. Ügy szerveződnek köré az események, hogy végül áldozatukká válik, az elmegyógyintézetben kikötve. Már mindenkiben árulót vél látni, még fiatal barátjában is, aki egyre nagyobb aggodalommal részese Felicián megpróbáltatásainak. Nagy álmának, a pisztrángtenyészetnek megvalósulásakor — micsoda fintora a sorsnak! — zárul körülötte élete csapdája. Két jól elkülönülő részből épül föl

Takáts Gyula regénye. Az elsőben típusteremtő erejéről szerzünk bizonyságot: ebben a várost ábrázolja, lakóival együtt. Egész panoptikumra való sivár embert. Egy bírósági tárgyalás zárja le ezt a részt. Utána természetközegben látja a hőst, megismerjük filozófiáját: »Ott van a város. Itt állunk mi. A kettő közé kell építeni. De nemcsak a téglának, gerendának, de a léleknek is ott kell állni a kettő között, a tűzhely körül, mert az is csak akkor melegít, ha körülállják.« Felicián- naí itt az író szól, aki életével meg is valósította ezt. Csak a természetet megtartva válhat az ember olyanná, mint az egyenes fa. Ahogy Felicián mondja: »Így vannak a parasztok is, és a halászok is. Ilyenek a hóolvadás után a vándorló juhászok. Ezek. mind kemény emberek. Jól nőttek. Nem kerülgetnek senkit, és

András az iskolaudvaron

Czaunerrel találkozott.

— Stammler? — kérdezte.

— A századparancsnok a térképet tanulmányozza — közölte az komoly képpel.

— Ne bántsd! — mosolyo- dott el András. — Rendes gyerek.

— Rendes hát. Téged is hogy elengedett szülni. Na, mondd már, hogy mi van?!

— Vissza kellene mennem. Egész éjjel ott volt a bába... Szóval most már akármelyik pillanatban...

— Na, gyere, bekísérlek hozzá! Úgyis kíváncsi vagyok, kisütött-e már valamit?

Felmentek együtt; benyitottak a tanterembe.

Stammler Frigyes fenn ült a katedrán, háttal a padoknak, és nádpálcával a kezében Európa térképét tanulmányozta.

— Gyere, András, gyere! — pillantott hátra az ajtónyitásra. — Nézd, micsoda térképet találtam! Ülj csak ide mellém!... Az ám, Jóska, mi vaa a ios^ályal?

nem is lótnak-futnak .. I Az ilyen emberek egyenesen nőnek kívül is belül is.«

E mondatokat nem öncélúan idéztük. A takátsi mű ilyen igaz megállapításokkal, érzékletes képekkel van tele. A lélekábrázolási tehetséget ezek támpillérekként erősítik emlékezetes alkotássá. Ahogy Sőtér István fogalmazta meg egy ízben Takáts Gyula munkásságáról: »növényzetével, állataival, embereivel, sőt történelmével és társadalmi rendjével él műveiben a táj.« Tanár, szentképnyomó, lapszerkesztő, orvos, vigéc, paraszt és rabsic lélegzik a regényben, közülük azokat kedveljük meg, akik együtt élnek a tájjal, valamiféle szimbiózisban. Az »Ezüst Kancsó«-s történet jól kiegészíti a kötetet, amely által határozott képet kapunk a költő prózájáról.

L. L.

— Jelentem — Czauner összevágta a bokáját — parancsodra átvittük a zászlóaljhoz, még az éjjel.

— Hogyhogy, te tán ki se hallgattad? — kérdezte András.

— Dehogyisnem, mit képzelsz?! Éppen azért küldtem sürgősen át, mert nagyon érdekes dolgokat mondott.

. — Hát erre András is kiváncsi volt; végtére ők hozták a nyelvet. Hogy vajon mi érdekeset mondott?

— Igazán? Szedtél ki belőle valamit?

— Kijelentette, kérlek szépen, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak. Az ántánt egész erejével minden oldalról megindul. Magyarországot feldarabolják, semmi sem marad belőle. Hát ez csak elég érdekes, nem?

— Na lám — mondta András, és odatámaszkodott Stammler mellé az asztalhoz. —• Velünk a fickó ezt nem is közölte. Pedig egészen barátságosan elbeszélgettünk.

— Barátom, én módszere19.

Vigyázat csalok!

Szeretjük a játékot, a titkot, a csodát. Az illúzió életünk tartozéka. A színpadon

látott produkció nekünk szórakozás, egy csepp varázslat, a művesznek hosszú munka eredménye. Mi a bűvész? Az értelmező szótár szerint:

»Olyan személy, aki rendkívüli ügyességgel igen tetszetős vagy művészi módon csinál valamit.« A megfogalmazásban bent van az, hogy ennél a hivatásnál is a minőség a legfontosabb. Ha Magyar- országon egy gyereket megkérdezünk, ismer-e bűvészt, biztosan azt mondja: Rodolfo. Nevét az egész világon jegyzik a szakmában, ötvenhárom éve van a pályán. Vajon szerinte ki az igazi bűvész?

. — Ügyeskedni sok ember tud. Ha én most elkezdeném magát tanítani, egy hónap múlva megcsinálná azt a produkciót, amelyet ma 'tőlem látott. Ettől még nem lesz bűvész. Én naponta négy órát gyakorolok. Színpadon sokszor láthat jó kezű mutatványosokat. Az még nem művészet.

— A mostani előadását gyerekeknek tartotta. Érti a nyelvüket, kiválóan bánik velük, egy pillanatra sem lankadt a figyelem.

— Kezdetben nem nagyon

szerettem gyerekek előtt szerepelni, zavart a reagálásuk. Akkor értettem meg őket, amikor nálunk is született gyerek, majd unoka. Felszabadultak, közbeszólnak, s ezeket mind ki keli használni. Ha láthatóvá teszem a csalást, akkor azonnal bekiabálnak, élvezik, hogy rájöttek valamire. Ezután a valódi produkciót hatalmas tapssal köszöntik.

— Sokszor lép fel?

— Igen. Néhány éve nyugdíjban vagyok, ugyanúgy járok azonban szerepelni. A vidéki föllépések fárasztóak a sok utazás miatt. Elég sok tisztségem van, az artistaképző iskola tanára vagyok. Van mivel foglalkozni a gyakorlások mellett. Ha külföldi szakmabeliek Magyarországra látogatnak, mindig fölkeresnek. A múlt héten szinte mindennap volt egy ilyen vendégem.

— Vannak egyéni, saját mutatványai is.

— Kétszáz körül lehet ezeknek a száma, természetesen csak egy részükkel dolgozom. Nem biztos, hogy az

a jő, melyet a szakma felmagasztal. Az igazi produkció a közönség előtt vizsgázik. A mai műsoromban szintén volt kettő olyan amelyet először csináltam.

— Sikere volt mindegyiknek. Külföldön átvesznek a számokból?

— 1956-ban jártam Moszkvában egy műsorral. Mindenkinek nagyon tetszett, s amikor néhány év múlva újra mentem, már egy tucat »Rodolfo« volt kint. Az a szerencsém, hogy a kend ős mutatványok közül az összes létezőt ismerem, így tudtam rögtönözni.

— A világ sok országában megismerték. A hírnevet csak az állandó, jó színvonallal lehet tartani...

— Otthon nyolcszáz kötet bűvészkönyvem van. Sikerült megszereznem a legrégibb magyar kiadást is. A könyvtáram egyedülálló, rengeteget tanulok belőle. Külföldön több nyelven adom a műsort, s mint a gyerekeknek is

mondtam, sokat beszélek. A közönséggel tartani kell a kapcsolatot, akkor játszanak ők is igazán. Én mindent a kezemmel csinálok, nem használok a kellékeknél technikai ügyeskedést. Tudja, itt is, mint a balettben, a mozdulatoknak megvan a maguk pszichológiájuk, zenéjük, koreográfiájuk. A valódi bűvészkedés nekem az, ha közvetlen közelről láthatják a kezem

— Milyen az utánpótlás?

— Az utánpótlással nem lenne haj. Ám az, aki tehetséges, de nem elég szorgalmas, messze elmarad attól a szinttől, amelyet elérhetne. A kevésbé tehetséges, ha nagyon szorgalmas, akkor elérhet eredményeket, az adottság hiánya azonban ezt korlátozza. A mi munkánk lényege a szüntelen, fáradhatatlan gyakorlás, csak így lehet színvonalasan dolgozni.

— Pihenés?

— A bűvészkedés.

Izményi Éva

sen kihallgattam. Ami benne volt, azt én mind kiszedtem belőle.

— Talán még azt is. hogy

miért harcolnak?

— Ugyan, miért? Maradi- ság, nacionalizmus, butító propaganda...

— Gondolod?

— Mi az, hogy gondolom? Ez csak világos.

— Csak mert kevesellem. Hogy ilyen egyszerűen.. Szóval, én ezt így mindenesetre nagyon kevesellem.

Czauner közben már köszö- rülgette a torkát. Most végre nekiszánta magát, hogy megszólaljon:

— Földet kapnak a királytól, Frici, a földért harcolnak. Királyuk is lesz, földjük is lesz, hát nem nagyszerű...?

Stammler ránézett, de egy darabig nem szólt semmit, csak szúrós tekintettel must- rálgatta.

Czauner állta a tekintetét. Egy idő múlva csendesen még hozzá is tette:

— Hát ez a helyzet, parancsnok.

— És mit akarsz ezzel mondani ?

— Semmit. Amellé állnak, aki földet ígér.

— Mondd ki akkor mindjárt azt is, hogy nem kellett volna köztulajdonba vennünk a latifundiumokat! Mert erre célzol! Világos! Mondd, hogy nem erre célzol!

— Nem, ami a nagybirtokot illeti... — kezdte Czauner, de aztán csak legyintett, abbahagyta.

— Mit legyintgetsz itt nekem, mit legyintgetsz?! Nem hiszem, hogy ezen vitatkozni lehet! Szocializáltuk az ipari üzemeket, hát szocalizálnunk kell a mezőgazdasági üzemeket is. Különben mi az istennek csináltunk Tanácsköztársaságot?

András most nem szívesen bonyolódott vitába; minél előbb menni szeretett volna. De hát mégsem bírta megállni, megfogta Stammler vállát:

— Ide figyelj, Frici! Azt az egyet mondd meg nekem, hogy szüksége van-e a forradalomnak katonára?! Emlékszel, hogy már az előnyomulás alatt is akadtak parasztok, akik otthagyták a frontot? De csak hirdesd ki, akár még most is!... Akár itt. ezekben a községekben, hogy aki fegyvert fog és velünk jön, az kap három holdat.. ne többet, hármat... Persze, azonnal. A családja már rakhat is bele egy kis száznapos kukoricát...

— Három hold, tiz hold . i. Miket beszéltek ti itt, mint valami ártatlan, civil, kávéházi politikusok? Hát erről van szó, barátam? Hát nem erről van szó! Nem szabad játszani a katonával! S ami mindennél fontosabb: nem Babad eldobni a megszerzett

győzelmet! Nem lett volna

szabad északról visszajönni, akárhogy is ugrálnak, és akármit hazudóznak Clemen- ceau-ék! Kész! Ez mindennek a lényege.

— Ezen már túl vagyunk... — mondta András. Tudta, hogyha megint elkezdik az északi hadjáratot, akkor "ez a vita, hacsak valami félbe nem szakítja, nagyon sokáig eltarthat.

— Tűi vagyunk?! — pattant fel Stammler. — Nem vagyunk túl! Éppen ma hajnalban gondolkodtam el ezen: hogy az ördögbe nem volt bennünk annyi morzsányi lelemény és olyan picürka bátorság hogy megtagadjuk akkor azt a parancsot?!

— Te egyedül? Vagy a század?

— Az egész front, barátom! Mit csinált volna a tisztelt Kormányzótanács, ha az egész front egységesen azt mondja: nem!? Nem! Nem! Nem! — S verte maga mellett az asztalt. — Egy tapodtat sem megyünk vissza. Na, mit csinált volna?

— Nem tudom.

— Hát akkor én megmondom! Beszart volna, elvtársaim! Így, ahogy mondom! És hagyta volna, hogy menjünk tovább előre!

(Folytatjuk.)