Somogyi Néplap, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-05 / 182. szám

Magyar írók a forradalomban Móricz Zsigmondi r Uj világot- teremtsünk A magyar vidékeken min­den száz lakos közül hetven­öt csak földmívelésből él. Némely vármegyében még több. Hajdú megyében het­venkilenc. Tehát a földmí­veseiké az ország és ezt min­den földművesnek tudnia kell. “ A földmívesek közt száz lé­lek közül 54 vagyontalan munkás, vagy gazdasági cse­léd, vagy majoros, juhte­nyésztő, kertészeti munkás, 49 pedig kisebb-nagyobb va­gyonú gazda. A gazdáik közül is öt holdon aluli kisbirto­kos 20. Öt és ötven hold kö­zött van a másik 20. A hát­ralévő hatnak nagyob birto­ka van öt ven holdnál. Még­pedig száz közül egynek van száz holdja, ezer közül egy­nek van ötszáz holdja, tíz­ezer gazda közül csak egynek van 1000 holdnál többje. Tehát látnivaló, hogy a Vagyontalanoké az ország fe­le, minden igazság szerint úgy kell lennie, s a nagybir­tokosoké jog szerint az or­szág tizedrésze. Pedig eddig .úgy volt, hogy a vagyontalanoké nem volt semmi, s a nagybirtokosoké volt az országnak egynegyed- része. EgymiJliónyolcszázezer fel­nőtt, kereső embernek nem volt ebben az országban föld­je, ellenben 1439 földbirto­kosnak volt összesen 13 mil­lió 678 000 hold földje. Űj világot kell tehát te­remteni. Ennek az új világnak olyannak kell lennie, hogy minden emberre jussom any- nyi föld, amennyi juthat. Mindenkinek jusson annyi étel, amennyi a teste táplá­láséra elégséges, annyi ruha, ami a teste védésére szüksé­ges, annyi önérzet, amennyi a lelke egészségére elenged­het etlen. Üj világ legyen. Ebben az ríj világban nem szabad alá­zatos, nyomorult, úrtisztelő szolga lel keknek á csorogni az útfélen, s nem szabad sörte- díszes, puskás, kamásmisi, helyke, parasztlenéző urak­nak kucsírozni az út köze­pén. Soha többet a szegény em­ber alázattal le ne kapja a kalapját, ha egy úr előtt sze­rencséje van megállani.^ Az a szegény embe- éppen olyan ember, mint a nagy- birtokos. Emelje fel mindenki a fe­jét ebben az országban, néz­zen föl az égre, szívja tele a tüdejét jó levegővel, s vegye tudomásul, hogy ha megnyí­lik a tavasz, azzal megnyílik egy új világ. Testvérek va­gyunk, s csak most lettünk először emberek. Hadd jöjjön az áldott ki­kelet, hadd nyíljon ki a me­ző, a szép tavaszi munka. Hadd jöjjön a munka, most először jön az az idő, mikor mindenki magának fog dol­gozni! Ezután nem lesz olyan ret­tenetes gr-\iag az emberek­nek egy csoportja, s nem lesz olyan írtóztatóan szegény az emberek tömegének fele. S ami még ennél is fontosabb, senkinek nem lesz joga le­köpni a szegényt, a kenyér­adó nem fogja megpofozni a munkást, a szolgabíró nem fogja kiebrudalni a pana­szost. A kenyéradó szidja le a munkást? Ki ad kenyeret? Ember adhat kenyeret? Tud valami ember, kenyeret szül­ni? Csak a természet tud ke­nyeret teremteni. Akit ke­nyéradó gazdának neveztek eddig, az tulajdonképpen, uzsorás, aki olcsón, egy da­rab kenyérért vette meg a legdrágábbat, amit ember el­adhat: a munkát. S a szolgabíró, a jegyző, a hivatalnok dobja ki a hi­vatalból a szegény embert? Akár panaszra megy, akár panaszt tesznek ellene? Ezek az urak mind a legszegé­nyebb szegénynépnek a cse­lédjei. Azért vannak azon a he­lyen, hogy elintézzék a nép minden ügyét-baját. Ügy igyekezzenek hát, hogy meg­elégedéssel nézhesse az em­ber a szorgalmas, becsületes munkájukat. Mindjárt nem fáj úgy a szegénység, ha megaláztatás nem jár vele, nem fáj úgy a betegség, ha gúny és megve­tés nem nehezíti a sorsot, nem olyan nehéz az élet, ha mesterséges gazságok nem te­szik még százszorta nehe­zebbé. Megvolt a forradalom, most már ki kell épülni az új világrendnek. Egyenlőség­nek, igazságnak, becsületes testvériségnek kell elkövet­kezni. Üj világot kell teremte­nünk! Móricz és a földkérdés 1918-ban Móricz már régen, •ikeres, ünnepelt és táma- iott író, Ady mellett a ha­adó irodalom vezéralakja. Jár egy évtizede tudja, s müveiben egyre világosabban, ibrázolja,. hogy a magyar tár­adalom fejlődésének legna- >yobb akadálya a feudális lagybirtokmendszer, a továbbl­épés legelső feltétele tehát íz agrárreform; a lakosság íáromnegyedét kitevő pa­rasztság helyzetének megol- lása. És tudja a megoldást s: a parasztnak föld_ kell, iáját föld, amely számara lemcsak kenyér, megélhetés, laitejn esmöejri ingának, jsÉAz. sadalmi nagykorúsodásának jeliképes és valóságos alapja. A kitörő első világháború­tól sem a külső győzelmet várta Móricz, hanem a belső keretek széthullását, a társa­dalmi felemelkedés lehetősé­geinek megnyílását a dolgo­zó rétegek, elsősorban ter­mészetesen vérei, a »földmí- ves munkásság" előtt. Hábo­rús novellái világosan láttat­ták e helyzet érlelődését, a szegénység öntudatra ébredé­sének folyamatát. A Levél című elbeszélése hőse még csak a fronton hullatott vére ellenszolgáltatásaként formál- jogot az Jeöetóaéeefc-.-.»fi. . .a. it .... re: »Ä szegény ember gyere­ke éppen olyan jó most az ország sok ellenségét pusztí­tani, mint akár a grófok, vagy az ügyvéd urak. Nohát, akkor arra is jó lesz a sza­vazatja, hogy a maga szájíze szerint intézze az ország dol­gát". A Szegényemberek című elbeszélés hősével, a huszon­hat havi frontszolgálat után hazatérve otthon nyomort, éhséget találó és húsz pen­gőért gyilkoló katonával pe­dig már kimondatja a végső bizonyosságot: az uraktól a szegények nem kapnak meg szépszerivel semmit, uraik és szegények egymás mellett békében nem élhetnek: »nem a muszka van a másik olda­lon ... hanem.., a gazda­gok". Ehhez az írói tisztánlátás­hoz képest az 1918-as polgári demokratikus forradalom idején a politizáló, cikkíró Móricz — a külpolitikai hely­zet, a polgári forradalom célkitűzései és az agránprole- tariátus igényei közti felold­hatatlannak vélt ellentmon­dások miatt — visszalépett némileg. A köztársaság kiki­áltása és a háború befejezé­se, az áhított béke első nap­jainak mámorából való ocsu- dást követő tájékozódás után. (Debrecenbe, Kabára, Kisúj­szállásra és Balmazújvárosba ment felderítő útra, s itteni tapasztalatait, javaslatait, ag­godalmait publikálja ripor­tokban, publicisztikai írások­ban, tárcanovellákban) tu­lajdonképpen jó ideig egye­bet sem tett, mint megpró­bált közvetíteni az urak és a »földmives munkásság" közt. Nem jelenti ez azt, hogy ne az utóbbiak érdekeivel azo­nosult volna, hogy ne látta és ne hirdette volna törté­nelmi és emberi igazságukat. Egyértelműen, s Petőfi a Nép nevében című versének fe­nyegető hangsúlyával fogal­mazta meg a földosztás szük­ségességét. Abban a kérdés­ben, hogy »ingyen«, vagy pénzbeli megváltás ellenében osszák-e szét a nagybirtoko­kat, így írt: »... az a pénz, amit érte fizetünk, kié lesz? Azé az úré, akié eddig a főd vöt? Ügy megy firól fira? Akkor mi biztosítjuk a bir­tokosoknak. hoigy ezután még annyit sem kell dolgozniuk, mint eddig, mert még a bér­lőkkel sem kell tárgyalnia, megél a mi zsírunkból. A leg­szegényebb ember izzadni fog és a szájától húzza el a leg­jobb falatokat, hogy... fi­zetni tudja a mai nagyurak- nák a tőkét: hogy azok örök­re megtarthassák a hatalmat, a gőgöt, és a zsarnokságot.«. Mégis, ebben az időben születő írásainak legfőbb tö­rekvése, hogy békés megol­dást teremtsen, békét szerez­zen a birtokosok és a nincs­telenek között. Békés megoldást hirdetett, mert a kisantantnak az or­szág, a nemzet létét fenyege­tő imperialista területszerző falánkságával a nemzeti egy­séget vélte szembeszegezhető- nek. A józan ész szülte meg­oldást kereste, mert feloldha­tatlan ellentmondással vélt találkozni: Magyarországon nincs annyi szántóföld, amennyi egyenlő részekre osztva — az igényjogosultak­nak megélhetést nyújthatna; ám e makacs ténnyel szem­ben legalább olyan megke­rülhetetlen tény a milliók jo­gos és csillapíthatatlan föld- igénye. Félt az erőszakos földosztástól, amely szerinte gazdasági és kulturális anarchiához vezethet. Kétség és reménység között hányó­dott tehát. Ezért is zeng fél olyan gyönyörű, himnikus erővel, mint egy hatalmas, felszaba­dult sóhaj az 1919 februári földtörvény megszületését ünneplő cikke, az Üj világot teremtsünk. Az igazi megnyugvás azon­ban a Tanácsköztársaság ide­jén, a csíráikban is hatalmas távlatokat megalapozó ered­mények láttán tölti el Mó- riezot. A Nemzeti Színházat először megtöltő proletár­közönség értő műélvezete láttáin tudja már: az igazi kultúra befogadására és te­remtésére a nép alkalmas. A somogyi termelőszövetkeze- 'i tét járva, a tavaszi munkála- I tok ésszerű szervezettségét, a munkában részt vevő tegna­pi cselédek, öntudatos szor­galmát, gazda-tudatát látva, a készülő terveket megismer­ve, s tapasztalva, hogy azok az élet minden területére, utak, iskolák, egészségügyi intézmények létesítésére, a H falvak villamosítására is ki­terjednek, — bizonyosság töl­ti el, hogy az anarchia és összeomlás helyett itt való­ban új világ születik. So­mogy Magyarország egészé­nek, a Tanácsköztársaság pe­dig Európának, a világnak mutat példát arra, hogy mi­lyen teremtőerő lakozik a népben, a szabad közösség­ben, A somogyi termelőszövet­kezetben tapasztaltak életre szóló tapasztalatok voltak Móricz számára. Jóval a Ta­nácsköztársaság bukása után mondta: » ... a somogyi pa­raszt csakugyan meg tudta volna csinálni a maga eredeti és kedves egyenlőség világát. Ha a magyarság valaha is dönthetett volna az élete fö­lött és nem lett volna min­denkor a világpolitikai érde­kek ütött-vetett labdája, meg tudta volna teremteni a ma­ga nagy dolgát. Akkor én azt hittem, ehhez a népmeséién nagy dologhoz lát a magyar. Azok a cikkek, amiket én erről az utamról írtam. ... mint a himnuszok ret>ül+ek a magyar nép... ereiéről és nagyságáról". Menyhért Jenő Először vonaton hallottam ezt az elnevezést: csők vári csanakosok. Megnéztem a szótárat, s a szerint a csanak török szó: serleget, kupát, agyagedényt jelent. Aztán megkerestem a térképen Csákvárí- Jól megközelíthető helyen van a Vértes alatt, utak kereszteződésében. Az egyik út a Vértes alatt ha­lad végig északkeletről, Bics­kétől délnyugatra a győr— székesfehérvári út felé, a másik erre merőlegesen, a dereka táján szelve át a Vér­test északnyugatról, Tata és Oroszlány felől ereszkedik le a faluba, s onnan délkeletre, a Velencei-hegységen át a Velencei-tó keleti végiétől Pusztaszabolcson keresztül Adanynál ér ki a pécsi, 6-os főútra. A falu s határa jórészt sí­kon, voltaképpen fennsíkon fekszik. Északnyugatról a legváltozatosabb a tája: a Vértes erdei gyönyörű tisz­tásokkal, igazi túravidék. Ar­ra érdemes nagyobb útra is vállalkozni. A hegység erdei közt balra Gánton át szabad­téri — s részben fedett — múzeumnak meghagyott bauxitbánya területekre, fan­tasztikus vidékre vezet, jobb­ra pedig egy gyönyörű elrej­tőzött kis faluba, az elnépte­lenedett és hétvégiház-vásár- löktól újranépesülő Vértes­kozmára. Onnan szép gyalog­túra, át lehet menni a vár­gesztes! várhoz! Csákvár ősi település. Ok­levelekben először az 1230-as években szerepel többször is, amikor Csák Miklós végren­deleteiben más és más fiára testálja át. Anonymusnak, III. Béla ki­rály magát meg nem nevező krónikásának történeti mun­kájában, a Gestában azt ír­ja, hogy Szabolcs vezér uno­kája, Csák várat emeltetett a Vértes erdőség tövén. A későbbi Képes Krónika már elpusztult várként említi, s hozzáteszi: Csák a nevéről nevezte el Csókvámak. Hogy hol állt e vár, pon­tosan nem tudjuk. De a Csá­kok sokáig e vidék urai vol­tak. S nem soroljuk föl a többi birtokost; köztük fő­ként az enyingi Törökök és a Nyáryak szerepelnek, s utol­sók az Esterházyak voltak. Ennél sokkal érdekesebb a falu »városi« múltja, pa­rasztiparos története: nagy céhesközpont, vásáros mező­város volt Csákvár a XVIII— XIX. században. Csizmadiák, kovácsok, bognárok, ácsok, takácsok, szabók szűrszabók, gombkötők, vargák, szíjgyár­tók, rézművesek, kötélverők, tobakosok és a »csanakosok" működtek itt Helyesebben: a helyben legtekintélyesebb fa­zekas céh, amely 1780-ban nyerte jogait, s pecsétjén Ádám-Éva képe szerepelt. A régi fazekasság néhány szép emlékét — köztük mes­termunkaként készült díszes edényeket — megnézhetjük a kis falumúzeumban is Csák­vár fő utcáján, közel az el­ágazáshoz. E régi edények látványá­hoz csak annyit fűzünk hoz­zá, hogy a csákvári fazekas­ság több csoportra oszlott. Az igazi fazekasoknak azokat tartották (vagy inkább ők tartották magukat annak), akik a Vértesből hozott tűz­álló angyagból készítették a főző- és sütőedényeket, főleg a fazekakat, lábasokat Fa­zekaik belül mázasak, kívül mázatianok vagy sárga, bar­na, zöld mázd függőleges csí­kokkal díszítettek. A másik csoport, a tálasoké a Vértes­ből bevezető út mellett vala­mivel lejjebb, beljebb lakott, mint a fazekasok. A tálasok »tálföldből", nem tűzálló sárga agyagból tálakat, bög­réket köcsögöket tányérokat csináltak. Ezeken kívül vol­tak még korsósok vagy más­képpen — a földolgozott agyag színe után — vörös- edényesek is. ök mázatlan korsót, virágcserepet, csirke- itatót stb. gyártottak. _S végül még néhány kályhás is akadt Még a harmincas évek végén is vagy harminc fa­zekasa volt Csákvárnak. A felszabadulás után már kis keletje volt áruiknak, ponto­sabban már másként, másért e így kevesebb árut vett föl a piac — öt mester, illetve műhely maradt. S évek óta szövetkezeti üzemben, a szé­kesfehérvári Universal szö­vetkezet csákvári fazekas- részlegében Lészül a mai edényféle. N. F. ■ í % v v Lányakt virágokkal és gyümölccsel. Juan Soriano festménye. Ahogy hazafelé ballagott a bevásárlásból, megbotlott va­lamiben. Lehajolt, fölemelte, és csodálkozva látta, hogy egy lópatkó. — No — dünnyögte az öregember. — Hát ez meg hogy került ide? Állt, patkóval a kezében, és ezen gondolkozott. Közben nézte a szemközti építkezést, hogy hátha fölfedezne egy lovas szekeret. De ott csak az óriásdaruk, markológépek, meg a különböző teherautók kavarták a port. ' — Sokáig volt el — fogad­ta otthon a menye —, már azt hittem, valami baj érte. — Engem? Mi baj érne? Legföljebb elpatkolok; attól nagyobb esemény már úgyse történhet velem. Egy kicsit elnevetgélt ezen, és a patkóra gondolt, ami ott lapult a zsebében. Aztán mindjárt azon tűnődött, hová dugja. A menye kínosan tisz­tán tartott* • »Jakkots ... = ahogy ő magában a házgyá­ri dobozlakást nevezte —, te­hát nagyon meg kellett vá­lasztani a helyet. Végül úgy döntött, hogy otthagyja a zsebében. Az lesz a legjobb. Holnap majd egy kicsit ki­fényesíti, megtisztogatja... .Reggel ahogy fölébredt, el­ső mozdulatával a kabátjáért nyúlt, és a patkót kereste. Nem találta. Hiába kutatta át aztán — egyre gyorsuló szívodobogással — még a nadrágzsebeit is, nem járt eredménnyel. — Lányom — kérdezte ké­sőbb a menyétől —, alkalma­sint nem került a kezedbe egy... egy lópatkó? j Ä A, menne először, úgy tett,l mintha nem hallaná. Aztán amikor az öreg már harmad­szor szólongatta ezzel, kifa­kadt: — Nekem maga nem fog mindenféle szemetet fölhur­colni a lakásba. Hogy képze­li?! Tán még a gyerekem szájába is adná! Nem otthon van már! Itt nincs fészer, ahová mindenféle rozsdás vacakot lehet gyűjteni. — A kabátomban volt... — védekezett az öregember —, ki se tettem én azt... — Még nem! De biztosan ki akarta tenni. Ismerem az észjárását. Tiszta szerencse, hogy amikor tettem arrébb a kabátját, észrevettem, hogy valamitől nehéz. Nézem, mi, az, hát az eszem megáll; egy lópatkó! Csak tudnám, mi a fenének hozta föl a lakásba! Az öreg nem felelt; legyin­tett. Pedig de szeretett volna még beszélni régi lovakról, patkolásról, örökké vele mozduló emlékeiről... De hát kinek?. . Papp Lajos Betakarítás Kis napok? Kén-sárga bolyhú bogáncsok imbolyognak Rőt fény kerengő falevél verődött homlokomnak Este nő sűrű-színtelen dudva az erdők alján Vairangyszagú köd kúszik elő Ül a hegy kevéiy halmán Szorosabbra rántott kötelek hálójában vergődő halak kifogottak és kivetették tátognak Némán jajonganak A tó amelyet lehalásztak belesápad az éjszakába Csillagra vár hogy belehullna Bár tudja mindhiába „Csanakos“ Osá kvá r Tóth-Máthé Miklós A patkó

Next

/
Thumbnails
Contents