Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
/ Mi lehet Móricz mai üzenete ? MINDNYÁJUNK ÖRÖKSÉGE Móric* Virág, Móric* Zsigmond, Móricz Iái! és Móric* Gyöngyi a leányfalui ház kertjében 194» augusztusában. — Mondja, Mátyás bácsi, szavazott maga valaha képviselőre? — Igenis, kéremalássan, mikor még adót fizettem. De hogy a szőlő kipusztult, most már nem fizetek adót, hát nem szavazok. Nemcsak én vagyok így, sokan. — Hát mondja, azért, hogy a maga szőlője kipusztult, maga nem tudna éppenúgy szavazni, mint azelőtt? — Hogyne tudnék, kéremalássan, írni, olvasni tudok, ahhoz mi kell más? — Hát aztán, ha maga írni, olvasni nem tudna, akkor nem tudna szavazni? — Akkor is tudnék, akkor is meg tudnám mondani, kit akarok képviselőnek. — Osztán kit akarna? — Hát azt most nem tudnám hamarosan megmondani... — Kire szavazott maga legelőször? — Legelőször is Ats Károl- ra szavaztam. Ügy hiszem 65-ben vagy 66-ban vót. — Milyen párti vót az? Deákpárti? — Azt mái} nem tudom. — Hát mér szavazott arra? — Hogy jót akar nekünk. — Hogy akar jót? Milyen jót akar? — Hogy ő lesz a megváltónk, például az országnak. — Osztán megváltotta az országot, mondja? — A jézus tudja, mit csináltak ők, milyen jóért harcoltak: azóta se láttam, Se nem hallottam hírit. Az öreg felnéz végre, mert ezt mind lesütött szemmel gondolkodva mondta, de most mintha érezné, hogy most jelentette ki az igazságot. — De nézze csak, vót akkor más jelölt is? — Vót: Kállay. — Hát az nem akart olyan jót? — A megint másképp beszélt. Megint másképp olvasta az o elveit Klasszikusainkat szeretjük szobortalapzatra állítani. Kőbe faragva, bronzba öntve fogadják az utókor hódolatát, holott talán mondani szeretnének valamit. A száz esztendeje született Móricz Zsigmond életét, munkásságát is ünnepi szónoklatok és megemlékezések méltatják. Joggal, hiszen népének egyik fi legnagyobb krónikása volt, aki halhatatlan művekben mutatta be ennek a népnek életét és törekvéseit. Egyéniségéhez illik a kőszobor, különösen az a vaskosan rusztikus forma, amelyet Med- gyessy Ferenc ismert Móricz- portréja mutat. Egyénisége: konok következetessége, hatalmas munkabírása, elpusztíthatatlan életereje az egyetlen darabban faragott kövek szilárdságához hasonlatos. Illik hozzá a kőszobor, igazi lényét mégsem fejezheti ki. Móricz a legnehezebb helyzetekben is szilárd emberi egyéniség maradt, a nemes kövek kitartó erejével viselte azokat a terheket, amelyeket alkotó munkája halmozott szüntelenül vállaira. De nemcsak ennyi volt. Kőnehéz kitartása mögött vad, szenvedélyes élet lobogott. Indulatok fűtötték, eszmélete és képzelete szüntelen lo- bogásban volt, agya és szíve mindig dolgozott. Nem illik hozzá igazán a szobrok nyugalma. Az ünnepélyes méltóság sohasem tetszett neki. Valójában utókorától: a jelentől sem hódolatot vár. Inkább figyelmet és megértést, azt, hogy a jelen kor is hallja meg szavát, értse meg üzenetét. Mi lehet Móricz mai üzenete? Lehet-e üzenete egyáltalán egy írónak, aki több mint harmincöt éve halott? Aki egészen más korban élt, egészen más tennivalókkal viaskodott, mint a jelenben élő nemzedék? A kérdés irodalmunk eleven gondjára utal. Halljuk a kételyt, amely Móricz Zsigmond időszerűségét olykor megkérdőjelezi. Vajon mi lehet a mondanivalója a jelenben, 1979- ben annak az írónak, akinek sorsa és munkássága ma már jórészt az irodalomtörténet- írás birtoka? Móricz valóban saját korának kérdéseire válaszolt, s ezek a kérdések ma már jórészt történelmiek. A magyar parasztság sorsa, amellyel any- nyi munkájában, s oly szenvedélyesen foglalkozott, azóta történelmi méretekben alakult át. A kép, amelyet Móricz erről a sorsról adott, ma már a múlté: történelmi dokumentumértéke van. És megváltozott a magyar vidék, a magyar vidéki értelmiség helyzete, sorsa is. Vajon, ha az ábrázolás tárgya múlt időbe került, elveszítette volna időszerűségét maga az ábrázolás is: a hatalmas társadalmi freskó, amely Móricz Zsigmond regényeiben, elbeszéléseiben. a XX. század első felének magyar életéről kibontakozott? A történelem valóban nagyot fordult azóta, hogy Móricz megmintázta műveiben a teljes magyar valóságot, a teljes magyar életet. S lehet, hogy a kor társadalom- tudományi, szociológiai és statisztikai képe ma már valóban múzeumi anyag. Nem így az irodalom A jó regény, Móricz Zsigmond regényei mindig többet adnak, mint pusztán szociológiai ismeretet. Az embert ismerjük meg általuk: a XX. század első felének magyar társadalmában élő ember gondolkodását, érzéseit, magatartását — az értelem és a szív belső történetét. Ahogy Tolsztoj vagy Balzac regényeiben sem pusztán a XIX. századi orosz főnemességgel és francia polgársággal találkozunk, hanem magával az emberi egyetemességgel: a tervezgető, küzdő, szenvedő, harcaiban elbukó és felemelkedő ember sorsával is. Nemcsak az elbeszélés tárgya maradt eleven, az írói munkát vezérlő erkölcs "'s. Móricz Zsigmond emberi hűsége és művészi elkötelezettsége, amellyel népe sorsa fölé hajolt. Az irodalom, s különösen Kelet-Európábán, ahol mindig egy népi és nemzeti közösség történelmi sorsáért kellett felelősséget vállalnia, az irodalom nemcsak az esztétikum dolga, hanem az erkölcsé is. És az irodalom etikáját mindig az jelzi, egyszersmind az teremért tír/cz Zsigmond Interjú a % — jEs az nem tetszett magának ? — Nekem tetszhetett, mikor én nem értettem, abba az üdőbe. — No, de szavazott, hogy melyik tetszik! — Na igen, ahova a többiek, de hogy miért, minek, arról nem vótam fölvilágosítva. S az öregecske fölpittyesz- j fogatlan száját, »nem volt ólvilágosítva«, mintha valami sóvárgás volna ebben a tudás után. — Hallott maga arról valamit, hogy most olyan szavazást akarnak, hogy mindenkinek lehessen szavazni, titkosan: akár szegény, akár gazdag; jó lesz az? — Nem vóna rossz. A nem vóna rossz. — Miért nem vóna rossz? — Nem vóna rossz — mondja óvatosan az öreg. — Szegény, gazdag, egyformán szólhat bele az ország dolgába — segítettem neki. — Ha értenek! — emeli fel az izomficamos ujját az öreg. Aztán újra csak annyit mond: Nem vóna rossz biza. — Mégpedig titkosan: tudja? — Tudom... A nem vóna rossz! Mert kéremalássan, én annyit izélek, hogy úgy vóna, mint egy egyesület, hogy egy akaraton vannak, mer addig azelőtt, ha rác vót, másképp értette, ha német vót, másképp értette, ha magyar vót, másképp értette: mért ne szavazzunk, ha e többet fizet. Az ördög elviszi: mink meg itt maradunk ... Ohó, kisiklottunk az eredeti szép, elméleti fejtegetés talajáról: itt a gyakorlati valóság. — Magának mit fizettek, mikor szavazott? Kapott pénzt? , — Én nem, soha egy krajcárt se, én nem! — Miért nem? Maga mért nem vette el, ha fizettek. — De bele is buktak, aki elvette, mert fölvették a pénzt, azután dupla adót kellett fizetni. Érteni kell ahhoz, kéremalássan; én értek a szőlőmíveléshez, meg a mezei munkához eccóval: de arról nem vagyok felvilágosítva, hogy az urak mit akarnak egymással. Itt a szegény ember filozófiája a politika felől. — Mondja csak, ki maguknál a polgármester? — Hogy is híjják... azt most hamarosan nem tudnám megmondani... — Hát a rendőrkapitány? — Asse. Üjak ezek, nem tudom én ükét, minden hivatalba csupa új nép van benne. Nem vagyok kíváncsi rájuk. — Hiszen maguk választja.. őket! A nép választja. Nem? — Nem. ök választják egymást. Folyton oda lyukad ki, bármiről szólunk, az a gondolkozásának alapja. Űj kérdést vetek föl. — Hát azt tudja, miért van a háború? Elgondolkodik? — Így hamarjában nem tudnám megmondani... Nem egyeztek... a nem egyezés, úgy vélem ... — Nem hallott róla semmit? — Még idáig nem. — De azt tudja, hogy háború van? — Azt igen, de hogy mér van, hogy mér küzdenek, azt nem. Vajon Lloyd George, ha őszinte akar lenni, tudna jobb feleletet adni? — Maga emlékszik negyvenné ócra? — Hogyne emlékeznék, de nagyon is jól. — Mire emlékszik? — Arra emlékszek, mikor édesapámmal lementünk Budára gyalog, láttam, mikor vitték a Lambergnak a fejét pikán. — Hol vitték? — A hídon... Az egy vezér vót, Lamberg vezér, rosszul vezetett, hát lefejezték. — Ki vót a legnagyobb vezér? — Görgei! A vót a magyar tájon a vezér. — Látta? — Láttam. — Hol? — Budán. 1— Mit csinált? — Lovagolt. Mint a többi nagy tisztek. — Honnan tudta, hogy ez Görgei? — Éljen Görgei, éljen Görgei! mind azt kiabálták — s úgy felcsillog az arca a régi szép emlékre. — Azután, mikor átmentem eccer Viseg- rádon, akkor is láttam, mán akkor igen öreg volt, egy törpe kis ember, olyan kis 1 csin ült, kis szamárkát hajtott egy ostorral, szépen fel volt hámozva a szamárka, hámmal takarosán, úgy hajtotta, mondták: ez Görgei. Istenem, mondtam, ez az? Ügy elcsodálkoztam, milyen magas volt, mikor én láttam Budán. Akkor még nótát is tanálták rá, hogy: Görgei, a rácokat töreti. Filtek is tül- le a rácok, meg a papok. A pap nálunk úgy bezárkózott, hogy senki se mehetett be hozzá, a nagy világon senki. — Hát Kossuthot látta? — Hogyne láttam vóna. — Pesten? — Nem Pesten, Budán, ö Is ment sok tiszttel, olyan díszruhába, éljen Kossuth Lajos, éljen Kossuth Lajos! Azt is csak onnan tudom, hogy kiabálták nagyban és ő kezet fogott a pórnéppel, nem az urakkal, hanem a pórnéppel, a falusiakkal, a lóról. — Hát Petőfi Sándor? ... Ismeri a nevét? — Hallottam felőle, de ismerni nem ismerem. — Jókai? — Jókai, Petőfi, hallani hallottam a nevét, de ismerni nem ismerem... Tisza István, tudom ezeknek a nevét: azok mind vezérek voltak ... — Tisza István is? — Az is. Tudom; még most is emlegetik ükét. — Hát Damjanich? — Az nagy rác vót. Nagy rác. Arról tudott, izé, egy fiatal asztalos nálunk egy nótát, mer a honvéd vót, az a bizonyos asztalos, hát a kocsmákba danolta, fizettek neki érte. Az tudta a Dam- jánovic- nótáját. Rác vót, de úgy tudott magyarul, nem mondta vóna meg senki, hogy rác. — Hát az árulásról? Mit tud az árulásról? — Élelem-árulás? — Nem, hazaárulás. Görgei. Hogy Görgei eladta a hazát. — Igen, a dalban benne vót, abbul hallottam, akit a kocsmába danoltak, az az asztalos, amit említettem kérem, az az asztalos, az olya- r -hat tudott danplni, mintha csak le lett vóna neki írva. S elkezdi halkan, lassan fütyörészni. — Így megy ez a nóta, a Damjánovics nótája, ízé, hány vezérrel, a Jézus tudná aztat összeszedni. S az öreg legyint; mind csak’ hiábavaló; annyi ebből a komoly dolog, csak, hogy: »Hetvennégy deka kenyeret adnak egy hétre, az ember, ha leül, egy ülőhelyébe megeszi.« Moricz-képünk persze időközben sokat változott. Ta- Ign kissé megfakult a korai művek fénye — az elbeszélések kivételével —, megnőtt a későbbieké: az újat kezdőké, a stílust újítóké. Ezekben a művekben a száz- esztendős Móricz Zsigmond — akár a százesztendős Ady Endre és Krúdy Gyula — a mi korunkhoz is beszél. A ma is aktuális nagy elbeszélő szól hozzánk, akinek műve, öröksége semmit sem veszített elevenségéből. Aki ma is vallató kérdésekkel faggatja olvasóit. Párbeszédeket kezd velük: szavára figyelni kell, figyelni érdemes. Pomogáts Béla ti meg, hogy az író mennyire tudott azonosulni népének sorsával, vágyaival, törekvéseivel. Ez a közösségi hivatástudat és írói etika a magyar irodalomnak is legszentebb — soha el nem évülő — hagyományai közé tartozik. Ezt a hagyományt — Balassi Bálint, Zrínj i Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János örökséget — vállalta, vitte tovább Móricz Zsigmond is. Nem egyedül: Ady Endre társaságában, aki mindenben szövetségese, testvére volt. Móricz és Ady közösségi tudata, népi elkötelezettsége ma is irodalmunkat alakító morális erőt jelent. A regényíró példája és tanítása ma sem veszítette el időszerűségét: Móricz Zsigmond műveiben tesz tanúságot a közösségi hűség és szolgálat erkölcse mellett. Szavára érdemes figyelni a jelen irodalmának is. És végül nem évült el Móricz Zsigmond művészi módszere sem. Noha éppen az ábrázolás mikéntje az, amely leginkább ki van szolgáltatva az idő múlásának. Így lett a romantikából vagy a szimbolizmusból irodalom- történeti fogalom; módszer, melyet a jelen irodalma mai- nem tudhat, nem is akarhat föleleveníteni. Móricz kezdetben azt a művészi örökséget kamatoztatta, amelyet Mikszáth hagyott a magyar irodalomra: az anekdotikus realizmus régi — még Jókaitól eredő — hagyományát. Ezt az örökséget kellett meghaladnia, ha a korszerű realizmusig akart jutni. A meghaladás módja a naturalizmus hatásában rejlett: rövid naturalista korszaknak kellet bevezetnie az érett realista .műveket. Móricz Zsigmond realizmusa azóta követendő példát jelent, a mai magyar társadalmi regény sem élhet meg nélküle. A realista ábrázolásban Móricz a magyar regény régi törekvéseit teljesítette be. Adósságot törlesztetett, hatalmas — szinte balzaci méretű — szintézist alkotott. Írói egyéniségének szüntelen megújulási képességét mutatja, hogy e realista szintézis után új utakat keresett s talált. A harmincas években Móricz Zsigmond több irányú kísérletet tett a realista ábrázolásmód megújítására. Novelláiban, a Barbárokban például, a balladák drámai erejét sikerült újjáteremte- nie, külvárosi elbeszéléseiben, közöttük a Kiserdei angyalokban a riportnovella erősen valósághoz kötött formáját dolgozta ki. Híres regényében, A boldog emberben azt a lírai és szocio- gráfikus motívumokból építkező formát sajátította el, amely a népi írók szociográfiáinak újdonsága volt. Rózsa Sándor-regényeiben valósággal népi eposzt alkotott, önéletrajzában, az Életem regényében a magyar irodalom memoár hagyományait újította fel. Művészi módszerében a magyar elbeszélő irodalom később — a hatvanas évek során — bekövetkező gazdagodását készítette elő. Olyan epikus eszközöket alkotott, amelyeket Sarkadi Imrétől Sütő Andrásig és Sánta Fe- renctől Galgóczi Erzsébetig azóta is használatban tart a magyar prózairodalom.
