Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
Vaspálya Beszélgetés László Annával új könyvéről »A neve: járványos gyermekbénulás. Gyermekparalí- zis. Orvosi közleményekben: poliolyélitis. A leggyakrabban használt megjelölés: Heine—Medin-kór... Oka: vírusfertőzés. Lényege legtömörebben az 1974-ben megjelent Egészségügyi ABC-ből: A vírus behatolási helye a gyomor-bélrendszer; támadáspontja a gerincvelő elülső szarva és az agy szürkeállománya. A megtámadott idegsejtek egy része pótolhatatlanul elpusztul; ezeken a területeken alakulnak ki a végleges bénulások. Ahol csak vizenyő következik be, ott a bénulások múló jellegűek.-« (Részlet László Anna Vaspólya című könyvéből.) A szerző álszemérem nélkül mert szólni a vastüdőben, vaspólyában élők sorsáról, hétköznapjairól. Merész már maga a vállalkozás, minden rosszul használt vagy félreértett szó érzelmeket, indulatokat lobbant lel. — Darázsfészekbe nyúlt.. . — Az 1957-es, 59-es járvány utolsó áldozatairól Írok. Életük, sorsuk szerencsére már megismételhetetlen. Mikrovilágukban, zárt, egyedi környezetükben ugyanolyan folyamatok játszódnak le, mint a kinti hétköznapokban. De ezen a védett szigeten, »ebben a bensőséges pokol bugyrában« több a szeretet, az emberfölötti élni akarás, mint a mi életünkben. — Lázongásaik, sorsuk ellenére is? — Szent nem volt sohasem az ember. Ök sem azok. De mégsem sértő, bármit is tesznek, mondanak. Náluk még nem vadultak él a külső formák, átérzik, mi zajlik a másik tettei mögött. Minden intrika, féltékenység ellenére erkölcsi emelkedettség érződik a házban. Talán az ott dolgozók önzetlensége, érzelgősségtől mentes jósága teszi, hogy nem nyomasztó a légkör. — Á könyv — valószínűleg —• felbolygatta az életüket — A látogatásom, a könyv megjelenése, a róluk, velük készített dokumentum játék változatosságot, eseményt jelentett számukra. Szeretetet, törődést. Nehéz volt úgy elosztani a szavakat, a mondatokat, hogy mindenkinek jusson belőle. Egyikük se érezze kevesebbnek magát. Remélem, ezután változnak majd a körülményeik. Ha gyógyítani nem is tudják őket, de életükön lehet segíteni. Látszólag apróságoknak tűnő dolgokon bukhat el pillanatnyi, boldogságuk. Ha valaki naponta csak egy órát üldögélhet a kertben, akkor tragédia számára, ha megfosztják ettől a hatvan percnyi boldogságtól. Mert' nincs beteghordó, nincs lift... Ha az jelenti valaki számára a mindennapi életbe val£ bekapcsolódást, hogy beszelhet telefonon a barátaival, nem lehet megmagyarázni neki, ma nem telefonálhat, mert más is akar beszélni, mert csak egy vonal van, és a kórházat is hívhatják... — S mit javít majd az életükön, ha pillanatnyi országos fellelkesülésből megrohamozzák az intézetet, hogy másnapra elfelejtsék őket? Mint könyvének szereplőjéről, Meszlényi Miklósról, a ►’■festőről« is elfeledkeztek korábban egyetemista látogatói? — ö szerencsés egyéniség. Csendes, szelíd, harmonikus ember. Sorsába belenyugvó, nem követelődző. Az intézetben nem is őt tartják a »festőinek«. Pedig szájjal, olcsó rajzpapírra rótt festményei hatalmas képzelőerőről tanúskodnak. Az ő életében az a felelőtlen lángolás, Ígérgetés nem okozott törést. Most a rádió KISZ-szervezete rendez majd kiállítást a képeiből. De sokat jelent az intézetnek minden jószándékról tanúskodó, apró segítség. Például egy kézipumpa lehetővé teszi valakinek a nagyobb szabadságot... Magyarországon húsz éve megszűnt ez a »rém-betegség« az 1959 utolsó hónapjaiban kötelezővé tett Sabin- cseppek jóvoltából. De nem feledkezhetünk meg azokról, akiknek a jövője csak néhány hónapon múlott, és most ott élnek a rózsadombi házban, kényszerűen zárt, feszültségektől sem mentes, elkülönült életükben. László Anna könyve egyedülálló vállalkozás: meggyőző írói erővel mutatja be világukat, s a közvélemény figyelmének felkeltésével — a könyv napok alatt elfogyott. Soós Cva Magyar írók a forradalomban Ady Endre: Rohanunk a forradalomba Utólszor raktak katonákat, Pandúrt s vérebeket nyakunkba: Végig-kacag vidám testünkön Győzedelmes tervünk: a Munka, Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek, Rabságok, sebek, búk és keservek Izzadságos, rossz magyar földjét S ha most támadunk, le nem vernek. A csúf Halált itt vetették el Soha-soha ki-nem-kelésre És ha mégis a Duna-tájon Legbujább a harag vetése S itt liheg a halál virradatban, Mint szabadulás hite a rabban, Ez a legkülönb élet-sejtő Ma nálunk jár-kél legvígabban. Néztek bármerre, sorsot láttok És isteni robbantó kedvet, Élettel-kínáltak aggódnak S buta haldoklók lelkesednek: Nép készül az ó selejtes bűnre S mielőtt a régi mód letűnne, Már összefogva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve. Minden a Sorsé, szeressétek, öt is, a vad, geszti bolondot, A gyújtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az idők kiküldöttje S gyújtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közössé. Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, Keletiség, zsandár, alázat, Egy isten se tudná lefogni Ereinkben ma már a lázat. Ma még tán egymást összetévesztjük, Holnap egy leszünk, észre se vesszük. ölés s tisztítás vágya gyúlt itt, Tegyünk a tűzre, ébresztgessük. Hallgassátok az esték zümjét S friss sóhaját a reggeleknek: Budapestnek futós utcáin S falvak csöndjén, dühök remegnek. Süpped a föld, ha súlyosat hágunk, Olyat látunk, amit sohse láttunk: Oldódik a nyári melegben Fagyos, keserves magyar átkunk. Eljött hát végre a pusztánkba Isten szent küldöttje: a Sátán. Szüzek voltunk a forradalmak Magas, piros, hős nászi-ágyán. De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba. Egy „izgatás" előzményei »Verssel üvöltök be a politika kakofóniájába... Hogy bűnös versemmel izgatni szerettem volna, ez több mint valószínű, ez természetes.« Több mint egy évvel a vers megírása után tette ezt a nyilatkozatot a Világ hasábjain Ady Endre, méghozzá abból az alkalomból, hogy »osztály elleni izgatás« miatt a szegedi ügyészség vádat emelt ellene. Ady tehát vállalta a vádat, vállalta a versét, mint ahogy jól ismerte azokat az okokat is, amelyek mindkettőt kiváltották. Nevezetesen 1912. május 23-ról, a budapesti százezres munkástüntetésről van szó, amely rajta kívül más koszorús költőinket is pennafogásra ihletett. A véderő-javaslatokkal szemben és a parlamenti obstrukció Tiszafáié erőszakos letörése elleni tiltakozásul a Szociáldemokrata Párt vezetősége harcos politikai tüntetésre hívott fel, amely akkorára sikeredett, hogy a későbbiekben ugyanez a vezetőség próbálta mederbe terelni, maid lefújta az egészet. Addig azonban hat halott maradt a pesti kövezeten, és az az immár ki nem törölhető benyomás és tudat, hogy a munkásosztály tud és képes érdekeiért, a választójogért, a szociális haladásért roppant erőket csatasorba állítani. 1912-re Ady már világosan látta a hazai társadalmi képleteket, erővonalakat. Az új időknek új dalaival való dévényi betörés érzelmi forra- dalmiságától ekkorra már nagyjából eljutott á politikai- világnézeti revolúcióig, a Hunnia úri trágyadombját a magyar ugarról eltakarító társadalmi forradalom vállalásáig. S nemcsak egyénisége, örök elégedetlensége, a soha- meg-nem elégedés hátországot és támaszt kereső élet- szomja vezette a tömegek harcának igenléséig, hanem a hazai valóság megváltoztatásának igénye is. Ezért találta meg az utat és a módot a munkásmozgalommal való fegyverbarátság vállalására. Ez a barátság úgy nagyjából 1908-ból datálódik. Az Egy csúnya júliusi napon a Hivatal szigorú főosztály- vezetője hívatta Bing Beát, a Harántügyi Osztály fiatal és szép előadóját. — Kedves kar társnő! — mondta, alighogy asztala elé ért a beosztottja, — nem először, de utoljára figyelmeztetem, hogy ha nem hagy fel az órák hosszatt tartó magántelefonálgatásaival, létszámstop ide, létszámhiány oda, felmondom az állását. — Bocsánatot kérek, de a kolléganőim is ... — Hagyjuk ezt, kisasszony! — vágott közbe ingerülten a főosztályvezető. — Tudom, hogy Zsebekné kartársnő minden pénteken két órás főzési tanácsadót tart a lányának , Remekné naponta fél órát vitatkozik a férjével az esti programról. Kéz Antónia az anyukáját hívogatja, és a többi, és a többi Gelká- nak, Ikávénak, Tüzépnek, meg a visszahívások ... Emberek vagyunk, megértem, de az egész osztály összes magánbeszélgetése nem tesz ki annyit, mint amennyit maga bonyolít le egyedül. Ezért — ezt komputer nélkül állapítottam meg — csak használni fog az ügyintézésünknek, ha az ön által igénybevett telefonvonalak felszabadulnak. Vagy így, vagy úgy, Értjük egymást? — Igen — rebegte könynyek között a szép kartársnő, — megígérem, hogy soha többé nem használom magánügyben a hivatali telefont. imkIwí Bing Bea megtartotta; amit ígért. Ezután nem hallották Virágnyelv őt Pistükával, Zsonival, Francimmal meg a többi rajongójával báj csevegni. Ugyanekkor a hivatalos beszélgetései (talán a felszabadult vonal jóvoltából) megszaporodtak. Nagy irigye. Kéz Antónia, akárhogy fülelt, csak ilyesmiket hallott: »Coll János ... Honnan ? ... Értem, a Jogérttől ... Igen, emlékszem az ügyére ... Nem, nem, legkorábban holnap tudom elővenni az aktát ... Megvan az iktatószám? Nagyszerű ... ötszáznegyvenöt? Nem téved uram? Talán hat- száznegyvenöt? ... Az mindjárt más ... Ne tessék bejönni érte, majd kézbesítjük postán ... Mondom, postán . Betűzöm: P, mint Piroska, o, mint Ottó, s, mint Simon ... Igen, Ottó — Simon ... Na végre, hogy meg tetszett érteni! A viszontlátásra! Antónia tehát nem is sejtette, hogy Beát Hosszú János (a Colos) joghallgató kereste randevú ügyben. Az előadónő másnapra ütemezte be, de nem 5 óra 45 percre, ahogy a fiú szerette volna, hanem 6.45-re a Piroska presszóba, s egyben megnyugtatta, hogy Ottó már Simon, azaz nincs. A szigorú főosztályvezető alig egy hónap múlva már példaképp emlegette a megjavult előadónőt, aki megfo- g'adta építő bírálatát, és még véletlenül sem használja magáncélra a hivatalos telefont. Történt pedig mindjárt másnap, hogy egy szigorú női hang kereste Bing előadómét. — Kartársnő — szólt ridegen, — Andrásik miniszterhelyettes elvtárs akar önnel beszélni. Mindjárt kapcsolom. Beának nagyot dobbant a szíve. Végre jelentkezik Andriska, a nagy szerelme, az igazi, akivel olyan ostobán szakított két hete. ö szokta a húgával hivatni. Ügy látszik, a kislány megfázott, mert bizony rekedt • a hangja és... és a bátyja is elkaphatta, de azért ő megismeri, különösen, hogy így kezdi: »két hetes ügy, talán korai még sürgetni .. .•*« — Dehogy korai, sőt ill — vág közbe az előadónő spontán. — Magam is hibás vagyok, belátom — mondja a miniszterhelyettes. — Ezt hagyjuk most, miniszterhelyettes elvtárs. — kedvesen ironikus Bing Bea hangja, — inkább szíveskedjék mondani az iktatószámot. — Ti-Li törve hétszáz- huszonhárom. — Nem ötszázhuszonhárom? — Nem, hétszáz, hetesszáz- huszonhárom. — Oké!, azaz, hogy értettem miniszterhelyettes elvtárs. Még ma tetszik kívánni az elintézést, ha jól értettem. — Ha nincs akadálya, megköszönöm. — Semmi akadálya — dalolja boldogan Bea — A viszontlátásra! Aznap este Bing Bea hét óra húsz perctől kilenc óra harmincig ült a Tingli-Tangli presszóban és várta, de hiába várta nagy szerelmét, Andrist. — így állt bosszút rajtam a pimasz — sziszegte hazafelé baktatva, — de megér- demlem. Két nap, két éjszaka búsult, bosszankodott, még a harmadik napon is olyan minden mindegy hangulatban állt a dühösen tajtékzó szigorú főosztályvezetője előtt. — Szóval emlékezik rá, hogy mit ígért tegnapelőtt Andrásik miniszterhelyettes elvtársnak? — üti meg a fülét a nagy legorombítás- ból ez a mondat. — Andrásik miniszterhelyettes ... — bámul a szigorú főosztályvezetőre az előadómé. — Hát van olyan? — Ne vicceljen kartársnő, mert ... mert — hápog szinte önkívületben a szigorú főosztályvezető. — Bocsánat __Igen, bocsánatot fogok kérni Andrásik elvtárstól, és Andrástól és mindenkitől, de szíveskedjék engem olyan szobába helyezni, ahol nincs telefon — könyörög sírva Bing Bea. Sólyom László 1905—1906-os kormányválság idején a munkásmozgalom bebizonyította, hogy Magyar- országon egyedüli erő, amely képes tömegeket megmozgatni. Ez az, ami lenyűgözte Adyt. s még egy felismerés segítette közeledését a munkásmozgalomhoz — olyan felismerés, amely ez idő tájt Európa egészében is csak kevés látónak adatott meg: az imperializmus kora polgári demokratikus forradalmainak proletár-vezetéséről szóló lenini tételre ismerhetünk a következő sorokban: »Nincs polgárságunk. A gyönge és a töredékes is, ami volna, keresi a közös paplant a la- teiner néppel, a birtoktálan vagy eladósodott dzsentrivel, a mindenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt vagy külön-külön középosztálynak címezi. Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek felkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár címet szégyenli... Magyarországon... a prole- társágnak kell elvégeznie, betöltenie a polgárság szerepét a polgár helyett, s minden szabadságkérdést úgyszólván a szociáldemokráciának kell megoldania«. Tévedés ne essék. Ady nem volt szocialista. Polgári radikálisnak nevezhetnék inkább. Mégis, a korabeli progresszió jelesebb gondolkodóival egyetemben, makacsul hitt egy elképzelt rendteremtő szocializmusban. Ez a szocializmus nem a marxi értelemben vett tudományos elmélet volt, s nem is a századelő rosszsiitetű germani- zált szociáldemokratizmusa. Olyan tudatos forradalmár elkötelezett érzelme volt ez, aki külföldi útjain rádöbbent a sokáig példának tekintett nagy kapitalista demokráciák valóságos arcára, s itthoni csatározásaiban megértette a hazai fiók-po'gárságunk igazi jellegét: képtelenségét saját osztálvérdekeinek tudatosítására és kiharcolására. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk: Ady nem volt teljesen egyedül ezzel a felismerésével. Itt nem elemezhető történelmi körülmények folytán találtatott nálunk ez időben egy olyan színvonalas, ám szűkkörű értelmiségi elit, amely Adytól függetlenül, és egymást kölcsönösen befolyásolva, fogékonyságot mutatott a társadalmi korproblémák iránt, s a szocializmus elméletével való ismerkedésig is eljutott. A Társadalomtudományi Társaságban, a Huszadik Század című folyóirat körül, a Galilei Körben, a Thá- lia Társaságban, a Vasárnapi Társaságban, a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájában tömörült gondolkodók, publicisták és szociológusok megnyilatkozásaiban az Adyéhoz hasonló gondolatok! visszhangoznak. Nem volt véletlen tenát az a szoros elv-, baráti kapcsolat, amely a szellemileg rokonokat, Ady Endrét és a radikális Jászi Uszkárt egymáshoz fűzte. A költő a tőle ugyancsak megtisztelő »vezérem« kitétellel illette a politikus szociológust, a legnevesebb harcosok közül valónak nevezte. Kötete versciklusát, azt a ciklust, amelyben a Rohamunk a forradalomba című vers is található, Jászi Oszkárnak, »vezérem és testvéremének ajánlotta. A verset magát pedig a Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjének, Garami Ernőnek küldötte. A vers két héttel a 23-i események után született. Ekkor már »Budapestnek futós utcáin / S faivak csöndjén dühök remegnek« — írhatta a költő, utalván a nem teljesülő várakozásokból táplálkozó elfojtott indulatokra. A két versszak nyugodt szigora, ténymegállapító ökonómiája csak kiemeli a »dühök« és a »csönd« odáig nem tartható ellentétét: ez volt az utolsó vereség, »S ha most támadnak, le nem vernek«. Miért? A forradalomnak minden feltétele adott: az objektív »...a Duna-tájon / LegbujábP a harag vetése«) és a szubjektív is (»Már összefogva az új itt áll / Glóriásan és fülkészülve«. Sőt, a következő versszak Tisza István- parafráziea is az utóbbi feltétel meglétét húz^a aiá: az uralkodó réteg vaksága maga is hozzájárul »Hunnia úri trágyadomibjá«-nak elkerülhetetlen elhamvadásához. Figyeljük meg az ötödik vers6zak figyelmeztetését az ekkoriban inkább még haladó polgári oldalról sürgetett szövetségi politikára: »Ma még tán egymást összetévesztjük, / Holnap egy leszünk, észre se vesszük«. Ez a két sor egyben finom utalás Ady és a munkásmozgalom nehezen született testvé- resülésére. A Csizmadia-ügyre, s arra a bizalmatlanságra, amellyel őt, a másik oldalról jöttét, a dzsentri-lá- teiner-formaújító költő-publicistát a mozgalom fogadta. A május 23-i eseményekből, és szocialista eszmék általa megismert erejéből, radikális értelmiségi barátaival való intenzív kapcsolataiból levont következtetést egyidős publicisztikájában így fejezte ki: »Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szé- gyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokráciák fanatikus szerelme, bámulata, ‘ hite és ereje él bennük, s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében.« Dérer Miklós Somogyi Néplap
