Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
A névtelen katona Lövések a klubban Aknai süvít, detonációja szinte elviselhetetlen. Halált ugat a géppuska. Az erőszak, a brutalitás kerekedett felül: Vwa XJdensi nigériai író darabja sajnos aktuális. Csak a minap láttuk a televízióban egy amerikai tévériporter megrázó halálát ... S itt, A névtelen katona című drámában még a bőrszín is motiválja a cselekedeteket. Fekete zsoldos tör fehér lányra, fehér zsoldos teper maga alá néger nőt. Vér, szenny, emberi mocsok. Polgárháború, a halál mindenütt megjelenő zsoldosaival. Maga Nkomo, a fekete katona is a halál angyala ebben az apokaliptikus, de nagyos is valódi látomásban ... Űj bemutatót tartott a kaposvári Fonómunkás Kisszín- pad a Kilián Gyöi'gy Ifjúsági és Úttörő Művelődési Központban péntek este. Az első meglepetés tehát az volt, hogy eredeti drámát vittek színre Vértes Elemér rendezésében, s nem elbeszélésből, kisregényből írt színpadi adaptációt. A második: a »-megszokott-“ líra helyett itt kemény, sokkoló színjáték dominált. A harmadik meglepetés pedig az, hogy olyan földrész Irodalmából kaptunk ízelítőt, melyet — irodalmát tekintve — még nem térképezhettünk föl eddig. Afrikából, még pontosabban Nigériából kaptuk ezt a drasztikus híradást, Uwa Udensi művét. A fiatal nigériai írónemzedék tehetséges és elkötelezett tagjának egyfel- vonásosát Kőröspataki Kiss Sándor fordította. Miután Magyarországon még nem játszották, a Fonómunkás Kis- színpad bemutatója ősbemutató. Akciódús', markáns és ka- tartikus mű A névtelen katona. Erőszakkal és halállal kezdődik, és ötven perce alatt ez a két embertelen rítus többször megismétlődik. Vértes Elemér tudatosan használta ki a lehetőségeket, melyeket a helyszín kínált: »játszik“ a klub ablaka, a klub székei is díszleteiéinek. Máté József puritán, laposabb és magasabb emelvényei, zsákvászon sima térelválasztói jól szolgálják az előadást. A jelmezeket is ő tervezte; ezek fölidézik a mindenkori zsoldosok uniformisát A legbonyolultabb emberi viszonylatokat képes ábrázolni Vértes Elemér rendezése egy harci helyzet közepette. Nkomo, fekete zsoldos drámája ez, akit Horváth Péter alakít szinte hivatásos színészi szinten. Egy, a misszionáru- soknál nevelkedett árva kölyök válik itt végsőkig kiábrándult férfivá, olyanná, akitől bajtársai is tartanak. Pedig a halálvadász néger katonában a bizonytalanság káosza fortyog. Bipoláris érzelmi világ, kétség és kétségbeesés. Talán Scrum, a fehér zsoldoskapitány lenne képes megérteni, ha erre egyáltalán igény élne benne. »Zsoldos lett az isten!« — ez a felismerés nem egy őrült ember következtetése. Az a meghasonlás munkál a kiáltásban, hogy a misz- szionárus Iskolában megismert jóságos fehér isten most kegyetlenségében mutatkozik.. Nem véletlen, hogy az idősebb nézőkben saját háborús emlékeik tolultak föl a bemutató után; Uwa Udensi drámája annyira valóságos és általánosítható helyzetet teremt. Jankovich Katalin, Dömötör István, Kaszás Ferenc, Szegő Sándor, Szente Ferenc, Kovács László, Családi Zsuzsa, Románéit Ferenc, Friss László és Gregor György életet képes adni egy-egy típusnak. A produkció — még így, szinte a kimunkálás végső fázisai közben is — a Fonómunkás Kisszínpad eddigi egyik legjobb előadása. Leskó László Hogyan égül föl ma egy társasház? Termetes földmunkagépek sürgölődnek a két háztömb közötti sáros területen, katonák, betonozok hajladoznak sűrűn. Megkezdődött Kaposváron, a Tóth Lajos utcai üres telken a 19 lakásos társasház építése. Makacs foghíj volt itt az utcában, hosszú évekig verte a gaz, és hordták ide a környékről a szemetet. De míg vidáman burjánzott a bürök, tenyészett a tarack, s e darabka őstermészet paradicsomi állapota mögött mély nyugalmat sejtett az arra járó, valójában minden forrt, pezsgett a telek körül. Lapozzuk vissza a kötetnyi dokumen tumgyű j temény t. A lakásépítő szövetkezel 1974. október végére készíttette el a terveket, s novemberben beterjesztette azt a városi tanács ÉKV osztályára, bízva a gyors elintézésben. S közben — hogy az építkezés ne késsen — tárgyaltak a Somogy megyei Állami. Építőipari Vállalattal, kapacitásszerződést kötöttek. A SÁÉV építési tervet és engedélyt kért 1974 Végére, hogy megkezdhesse a munkát. Az engedélyt azonban nem kapták meg. A beadott tervet az ÉKV-osztály elutasította, mondván, hogy a tervezett ház városrendezési szempontból -nem illik a környezetbe. A szövetkezet ekkor szakvéleményt kért a megyei főépítésztől és Dénesi Ödön városrendezőtől. A számúikra kedvező vélemény birtokában ismét sürgették az ÉKV-osztályt, hogy az engedélyt adja ki. Ez végül is megtörtént, de már későn. A hathónapos késéssel érkező okirattal sokat kezdeni nem tudtak. A SÁÉV — mert az építőközösség nem tudott engedélyt mutatni — máshol vállalt munkát. Egyéb kivitelezőt kapni pedig nem sikerült. Miért késlekedett olyan sokáig az ÉKV-osztály? Hivatalos és elfogadható érvet aligha találnánk magyarazátuL Az osztály akkori egyik tisztség- viselőjének személyes ellenérdekeit emlegetik a lakásszövetkezet tagjai. Így volt vagy sem? Alaposan és elfogulatlanul ezt nem vizsgálta senki. IÜ Ott állt az építőközösség a hetvenes évek közepén, lekötött befektetett súlyos pénzekkel, reményeiben csalatkozva. A városban ekkor több helyen is akadt ilyen pótlásra váró foghíj. Sehogy sem akadt »fogorvos« — építőipari szervezet —, aki a pótlást elvégezhette volna. Az állami és tanácsi vállalatok fejlődését a tömeges lakásépítésre való fölkészülés jellemezte. Poligonelemekbol, gépesítve, nagyban dolgoztak. E hagyományos technológiájú városközpcmbi, szűk területeken építendő házak kivitelezése kevésbé tartozott — s tartozik mindenütt az országban és Európában feladataik közé. Kisebb építőipari szervezetek (szövetkezetek, töválok) ereje azonban nem volt elég a foghíjakhoz. Előre nem tervezett, nem látott fehér folt keletkezett a növekvő város arculatán. Kitöltése csak kompromisszumokkal volt lehetséges. 3. Á sofőr a vadakról mesél 29. rész, Az ünnepek utáni első hétköznapon üzletekbe szaladgált. Telefonálgatott. Intézkedett, szakadatlanul. Elek, amikor nagynéha hazanézett, kutyafuttában látta Schmützöt, s akaratlanul is elismerte teljesítményét. Elek és Eleonóra dolgoztak még a két ünnep közötti héten, így az érdemi ügyintézés Schmützre maradt A kisegér csodát művelt: négy nap alatt elintézett mindent. — 'Addig ne is gyertek oda — hajtogatta —, amíg el nem készülök. Csak bízzátok ide. Schmütz mindent megold. — Ebben bízhatsz — jelentette ki Elek, és ezzel rátestáltak minden tennivalót. Harmincadikán Schmütz ünnepélyes arcot vágott , — Kész. Eleonóra felállt. Két melle meglöttyent. — Nézzük — mondta röviden. Felkerekedtek délután Elek lakásáról, s elindultak. Útközben Schmütz egyszer csak megállt. — Már az első kuncsaft is megvan — mondta szigorúan, — Jó ember. Újságíró. Rettentően be volt rúgva. És be is lesz, megbeszéltem vele, hogy barátaival együtt szívesen látjuk hajnalban, kilenc órakor a Merczel utcai ambulancián. — Újságíró — fitymált Eleonóra —, miért éppen egy ilyesmit talált? Komolyab emberekre van szükség. Azoknak soha nincs egy vasuk sem. — Nem is kell — élénkül t meg a kis Schmütz. — Nem is kell. Legalábbis most még nem. Most még fontosabb a hírverés, ahhoz pedig ezek érteinek. — Cikket íratsz? — kérdezte jámborul Elek. Schmütz idegesen legyintett. — Dehogyis. Lelkűkre kötöm, hogy egy szót sem, mert egyelőre nincs meg az engedély. Konspirálunk. Nem adok két napot, az egész város idetódul. 1 Elek bólogatott. Okos kis cickány ez a Schmütz. Esze az van. Nem túl sok, de pont annyi, amennyi kell. És hogy dolgozik. Nem ismer lehetetlent. Közben odaértek. Bementek a kapun, a már ismert útvonalon komótosan lépkedték a bejárati ajtóhoz. Elek az ajtóra nézett és visszahőkölt. Az ajtón egy tábla dí&el-' gett. Zománcozott kivitelben, fehér alapon, hollófekete betűk, vékony piros vonalkával aláhúzva. Szép tábla volt, Elek elhűlve olvasta. TANGENTOR Reggel 6-tól 22-ig Üdft, frissít, mintha újjászületett volna! Keselés idején alkoholt fogyasztani szigorúan tilos! — Ért — biggyesztett az utolsó mondatra — miért kellett ide írni? — Ja, kisbarátom — mondta felsőbbséggel Schmütz' a kulccsal a kezében —, mert azt is csak titokban ihat. Van. És benyitott. Eleknek és Eleonórának az első pillanatban az volt az érzése, hogy valami dzsungelbe került. Vagy minisztériumba. Mindenesetre előkelő helyre. — Az anyádat — morogta Elek halkan. A sarokból kúszott elő a nagy, közületi filodendron. Egy levelén tizenkilenc lyukat talált később Elek. Schmütz szerényen mosolygott. — Kétszázezerért vettem — mondta szemlesütve —, a pasas ötezret kért. Aztán mondtam neki, hogy tetves a kultúra, így mondtam, kultúra, ettől annyira megszeppent, hogy lement háromezerre. Erre jöttem újra, hogy majd visszajövök a barátommal, aki a köjál-ban dolgozik, és majd felbecsültetem a kultúrát. Erre ő azt mondta, ötszáz. Én erre azt, hogy kettő. És ebben maradtunk. Schmütz legyintett. És a tét vek? — Egy nap alatt eltűntek róla. Egyetlen helyen nyüzsögtek csak, igen nagy meny- nyiségben, ahol szabadjára engedtem őket a gyufaskatulyából. Tudod, olyan rózstetű- ket szedtem. — Zseni. (Folytatjuk,) A gépkocsivezetők közt a legjobb népművelő — ezt a »becenevet« kapta kollégáitól és fölötteseitől Biczák György, a barcsi művelődési központ sofőrje. A megállapítás első pilantásra bizarrnak látszik ugyan, ám ha figyelembe vesszük, hogy e két szakmához számos azonos tulajdonság — gyorsaság, tapintat, a kapcsolatteremtés képessége stb. — szükséges, akkor egy csöppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a huszonhét esztendős, szerény fiatalember három év alatt rutinos népművelővé fejlődött Nem, nem valamilyen megrendíthe- tetlen elhatározás következtében, csupán — véletlenül, —• Korábban lakatosként, majd meósként dolgoztam az ÉPGÉP barcsi gyárában. Szerettem a munkát, a közösséget is, ám lelkem mélyén mindig nagyobb mozgási szabadságra, kötetlenségre vágytam, ily módon kapóra jött, amikor egy barátom helyére ülhettem a művelődési központ gépkocsijának volánja mellé. Tiszteletbeli népművelő is csak azért válhatott belőlem, mert utálom a semmittevést, nem voltam képes órákig a kocsiban ücsörögni, miközben utasaim valahol dolgoztak. Inkább elvállaltam egy-egy kiállítás rendezését, s a vetítőgép mellett- »asz- szisztáltam“ a TIT-előadások- hoz. Azt sem röstellem, ha olykor rendezvények belépőjegyeivel kell »házalnom« a helyi válalatoknál és hivataloknál. Legföljebb az bosz- szant, ha a művelődési ház munkáját közönnyel fogadjál:, s bizony ez sem megy ritkaságszámba. i Tévedne azonban, aki azt gondolná: Biczák György csupán afféle technikai »segédmunkás« a rendezvényeken. Példája bizonyítja, hogy a közművelődési tevékenységben, képzettségtől függetlenül, bárki részt vehet, akinek valamiről van eredeti mondanivalója. — Hallatlanul szeretem a természetet, különösen az állatokat. E szenvedélyemnek — á rendszeres kirándulásokon kívül — azzal is hódolok, hogy gyakran olvasom Kit- tenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Molnár Gábor útleírásait, vadásztörténeteit. Semmi reményem ugyan arra, hogy egyszer magam is részt vehetek egy ilyen expedícióban — boldogan cipelném a bőröndöket, főzném az ebédet is, bár ez csak álom —, ám egy-egy előadáson kárpótolhatom önmagamat, Vetítés közben, ha Afrika, a szavanna, az állatok kerülnek szóba, felhasználhatom azt a tudást, amelyet az útleírásokból szereztem, s a gyerekek rendszerint hálásak is érte. Ilyenkor, nem tagadom, megfordul a fejemben a gondolat, hogy tanulni kellene, és »át- á'lni« hivatásos népművelőnek. A vallomásból kiderül: Bi- czák György nem csupán tevékeny »alanya«, hanem »tárgya« is a közművelődésnek, önmagán azzal méri le a hatást, hogy szellemi szemhatára alaposan kiszélesedett, amióta félig-meddig népművelővé vált. A barkácsoláshoz, természetjáráshoz és az ínyencfalatok készítéséhez újabb »hobbik« jöttek: a szép- irodalom — főleg a szociográfia és a politikai szatírák — szenvedélyes olvasása, a legigényesebb folyóiratok és napilapok elmélyült böngészgetése. Úgy alakult hát ki egy újabb értékrend, hogy időközben a régi sem omlott össze. Megmaradt az erdész fiának vonzalma a csendhez, a természetes egyszerűséghez, a szó legnemesebb értelmében vett idillhez. A faültetéshez, a barkácsoláshoz. a konyhaművészethez, a sporthoz. S ezek a hétköznapinak látszó ismeretek a népművelés mai követelmény- rendszerében legalább olyan sokat nyomhatnak a mérlegen, mint a »nagy« tudomány és művészet ismerete. Mert az értelmes életmód személyes vonzereje nyilván hatásosabb, mint a legreme- kebb ismeretterjesztő előadás vagy kiállítás. L. A. 1976-ban a megyei pártbizottság kezdeményezésére a városi tanács és a MÉSZÖV vezetői közösen rangsorolták Kaposváron az ötödik ötéves tervben épülő lakásokat. Ennek alapján megbízták a megyei építőszervezeteket egy-egy foghíj — régóta húzódó társasháa — fölépítésére. Így kapott újból megbízást a SÁÉV e 19 lakás kivitelezésére. — Vállalatunk négy ilyen épületet kapott — mondja Gyulavári Tamás igazgató. — Már akkor jeleztük: a foghíjbeépítés nem a SÁÉV feladata. Mégis vállaltuk. Aszerint ütemeztük e négy épület munkáit, hogy mennyire voltak előkészítve. A sorban a Tóth Lajos utcai telek volt az utolsó. A megkötött, s jelenleg is érvényes építési szerződés szerint 1980. július 31-re kell befejezni a munkát. Ezt a határidőt tartani szeretnénk. De a szerződéskötés után még mindig nem egészen világos a helyzet. Egymást érték — és érik — a viták. Miért nem kezdi az építést a SÁÉV a szerződésben rögzített határidő szerint? Tavaly decemberben így válaszolt a sürgető levélre Lukács László termelési főmérnök: ”A vállalatunk és önök között kötött szerződés... érvényes. A létesítmény kivitelezését, illetve annak megkezdését a vállalatunktól a kormány által kiemelt beruházásra elvezényelt munkaerő hiánya okozza- Kértük a kijelölőt, hogy lehetőleg más kivitelezőt biztosítson szerződésünk átruházásával a munka kivitelezésére. Érdemi döntés nem született, s ezért 1979 első negyedévi indítással a vállalati programunkban az önök létesítményét is szerepeltetjük.« 4. Ä munka azóta megkezdő^ dött. S ha valaki azt gondolná ezután, hogy minden egyszerű, sínen gördül, az téved. Komoly nézetkülönbségek vannak az építőközösség és a vállalat között, például az ás miatt. A közösség tagjai a kiviteli szerződésben megadott összeg — 8 052 725 forint — alapján szerződtek vállalataikkal támogatás céljából, s az OTP-vel is ennek alapján kötötték hitelszerződéseiket. A vállalat csak ezután küldött egy 80 pontos tervészrevételt, benne tervpótlást és új költségvetést kérve. Tavaly októberben pedig az 1. számú szerződésmódosítás alapján a vállalat mintegy 450 ezer forinttal többet követelt a korábbinál. Az OTP azonban a módosításban szereplő összeget már nem veszi figyelembe Így a többletköltségeket — lakásonként 25 ezer forintot — az anyagilag egyébként is erősen kimerült lakóknak kell fizetniük. A SÁÉV szerint e többletösz- szeghez az országosan elfogadott műszaki-gazdasági normatívák alapján joga van, s az összeg az eredeti szerződésben is szerepelt. Ki hibázott, hol, mikor? Olyan eset ez, amelyben csak bíróság tud dönteni. Vajon eljutnak-e idáig a felek? Az új lakás mindig nagy öröm. Ha a SÁÉV tudja a határidőt tartani, 1980 végén beköltözhetnek a Tóth Lajos építőközösség tagjai. De csak így? Sok-sok huzavona kötetnyi levelezés, félreértés, indulatos- kodás, a pereskedés fenyegető árnya és ilyen hosszú évek után? Miért kell ennek így lennie? Avagy így kell ennek lennie? Csupor Tibor Kampis Péter
