Somogyi Néplap, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-06 / 130. szám

Mozambik (II.) Bán*/«szses*s©k Az öt éve függetlenné vált Mozambik rendkívül gazdag természeti kincsekben. Ennek csak egyik biztosítéka a moa- tizei kőszénbánya, ahová a munkásokkal ismerkedni ér­keztünk. Utunk a négyes aknához ve­zet, amely egyike azoknak, ahol gyorsan emelkedik az egy bányászra jutó termelés. Meglepetésünkre a művezető portugál: Miguel Correia Sa, aki a függetlenség előtt is itt dolgozott a bányában. Kérdez­zük tőle, hogy mégsem mene­kült el minden portugál in­nen a függetlenség kikiáltása­kor. — De igen — válaszolta, csakhogy ő már vissza is ér­kezett. üldözésben edződött, öntuda­tos munkás, aki az elsők kö­zött tért haza, hogy segítse hazáját, ahonnan korábban el kellett járnia, hogy maga és családja megélhetését bizto­síthassa. Mivel kiváló szak­ember, igen nagy tapasztala­tokkal rendelkezik, visszaté­rése után a hármas tárna .ve­zetőjévé nevezték ki. Jelen­leg száz bányász dolgozik a keze alatt, s emellett még ta­nít is a felnőttek iskoláján, ahol a dzsungel széléről és mélyéről előkerült, írni—ol­vasni, számolni nem tudó em­berekből igyekszik jó bányá­szokat képezni. — A szakmai tudással együtt munkásöntudatot kell beléjük plántálni — mondja Camtengo. — Tudom, hogy ehhez még sok évre van szük­ség; ezek az emberek nem is­merik a legelemibb munkafe­gyelmet sem, hiszen soha nem dolgoztak munkásközösség­Fiatalon kezdte a bányász­életet Portugáliában, majd jobb fizetés reményében ér­kezett Mozambikba. A füg­getlenségi harc győzelmekor a portugál tőkések szította pánikhangulatban ő is vissza­tért családjával Portugáliába. Ott azonban nem kapott mun­kát. Figyelte a híreket és ér-i . .. . . r , deklődni kezdett: mi a hely-! Weíe/e/l hOtarjaraS zet Mozambikban. A hírek -------------------------------------------------­a lapján meggyőződött ' róla, hogy a pánikkeltők hazudtak. Ezért úgy döntött, hogy ő visszatér, körülnéz, dolgozik egy évet, és ha minden rend­ben lesz. akkbr maga után hozatja a családját is. Még az első év le sem telt, máris aláírt egy öt évre szóló mun­kaszerződést. I ben. Idő, türelem, kitartás kell, hogy fölnevelhessünk egy munkásgenerációt. Ha ez meg- I lesz, csak akkor kezdhetünk hozzá, hogy kiaknázzuk — si­kerrel — azt az óriási termé­szeti kincset, amely itt hever a lábunk alatt. A látogatás végén betekin­tünk néhány osztályba, ahol a műszakba induló felnőttek tanulnak. A tábla tele van különböző bányarészleteket jelző rajzokkal és számítások­kal. A tanító dicsekszik, hogy szépen haladnak tanítványai, akik az órát — a vendégek tiszteletére — forradalmi dal­lal fejezik be. Számukra ismeretlen ma­gyar bányászköszöntéssel üd­vözlöm őket: Szerencse föl! Szerencsét, sikert a tanulás­ban, a bánya termelésének föllendítésében, és% sok sikert a népi hatalom megszilárdí­tásában ! Kovács István KGST-ülés Budapesten Kedden a Gellért-szállóban megkezdődött a KGST sta- i tisztikai állandó bizottságának j 33. ülése, amelyen a delegá- • ciókat a tagországok központi statisztikai hivatalainak el­nökei vezetik. A kormány nevében Marjai József miniszterelnök-helyet­tes köszöntötte a résztvevőket, kiemelve, hogy a bizottság i munkája a mindenkori köve- i telményekkel lépést tart. A tagországok statisztikai szer­vezetei között szoros együtt­működés jött létre, egységes statisztikai módszereket dol­goztak ki, ezzel összehasonlít­hatóvá tették a statisztikai ada­tokat. ami fontos feltétele az együttműködés adatszerű meg­alapozásának és nyomon kö­vetésének egyaránt. így jöttek létre azok a módszerek, ame­lyek segítségével közösen fi­gyelemmel kísérhetik a komp­lex program végrehajtásán-’ menetét, a nemzetközi gyár­tásszakosítás és kooperáció i alakulását. — Ez minden szónál vilá­gosabb válasz azokra a ha­zugságokra, amelyek miatt több százezer portugállal én is pánikszerűen elmenekültem Mozambikból — mondja Mi­guel Correira Sa. — Már ír­tam is több barátomnak, aki munka nélkül van Portugáliá­ban, hogy ne hallgasson a ha­zug szóra, az első repülővel induljon vissza: itt várja őket a munka. Miguel korábban egyszerű, de nagy szakértelmű bányász volt. Most előléptették, mert igen kevés még a jó szakem­ber. Különösen olyan, aki irá­nyítani is tud, és képes össze­fogni több tucatnyi bányász munkáját. A harmas tárnánál különle­ges éieiúltai rendelkező mo­zambiki bányász a tárnave- zelö. A szénpor nélkül is szén- fekete bőrű John Camtemgo még negyvenéves sincs, de mar 2(1 éve bányász. Ebből négy évet dolgozott a szom­szédos Dél-afrikai Köztársa­ságban és 14 évet Rhodésiá- ban. — Mindkét helyen arany­bányában, ahol sokkal nehe­zebb a munka, mint a szén­bányában — magyarázta. Va­lósaggal rabszolgamódra kel­lett dolgozniuk: sok volt a munka, kegyetlen a bánásmód és kevés a fizetés. Ha a fel­színre jöttek a bánya mélyé­ből, akkor sem virult ki az cletük, mert ki voltak téve a fajüldöző politika embertelen szigorának. Csoportosan kel­lett visszatérniük a számukra fenntartott gettók mocskába, ahonnan reggel ismét csopor­tosan tértek a bányába. Elé­gedetlenkedni, ’politizálni ti- 1 ; volt. A fehér tulajdonosok törvényeinek megszegőit »pél­dásan« megbüntették. Egyike volt annak a száz­ezernyi mozambiki vendég- munkásnak, aki Dél-Afriká- ua és Rhodésiába szerződött el, és ott dolgozott. A család­juk Mozambikban élt, s ha­vonként vagy kéthavonként hazalátogathattak. Az ilyen vendégmunkások száma, akik Dél-Afrikában dolgoznak, még mindig 50—60 ezerre te­hető. Ez kényszerhelyzet, hi­szen a munkáskezekre Mo­zambikban is szükség lenne, de nincs elegendő munkaalka­lom még számukra. A ven­dégmunkások tábora egyéb­ként jelenleg előnyös Mozam- biknak is, mert a hazaküldött pénz értékes devizaforrást je­lent az ország számára. Camtengo, aki a tilalom el­lenére is politizált Dél-Afri­kában és Rhodésiában, élénk ' igyelemmel és rokonszenvvel kísérte a mozambiki esemé­nyeket. Mikor az ország füg­getlenné vált, elhatározta, hogy visszatér és segíteni fog a független népi állam meg­erősítésében. Társai azt mond­ják róla, hogy Camtengo na­gyon is szerény ember. Való­jában egy osztályharcban, faj* Tótújfalui aggodalmak Az idei tavaszon minden eddiginél nagyobb akarással és bizakodással kezdték a munkát a tótújfalui tsz-ben. Az emberek érezték, hogy a tavaly megteremtett egyen­súly után. az idei év végre nyereséges gazdálkodás lehe­tőségét kínálja. Lehetőséget arra, hogy eloszlassák a gaz­dasággal szemben még meg­lévő külső és belső előítélete­ket. A reményeket. A remé­nyeiket táplálta az is, hogy a május eleji határszemlék majd minden növénynél re­kordtermést ígértek. Azután a mind baljósabhá váló kék ég alatt kezdtek szertefoszlani a remények. Mentjük, amit lehet Kókadt paprikapalánták és sárgába hajló gabonák közt kavar fullasztó port az autó. Megállunk. Tolnai József el­nök kitép néhány szál búzát, s mutatja az elhalt gyökere­ket. — Ezen már az eső sem se­gítene. Vannak persze táblák, amelyek ha ma csapadékot kapnának, még jórészt bevál­tanák május eleji ígéretüket — Es ha nem kapnak? Azt ] hiszem, ez most a »bizonyí­tás évében« nemcsak anyagi kárt okoz .,. — Arra gondol, hogy lenné­nek akik az időjárás szeszé­lyét is az embereknek rónáik föl, akik ait mondanák »na, ugye«? . (Fél órával később ugyan­erre a1 kérdésre így válaszolt Kovácsevics Vince traktoros x. »Mi, akik hét tavászi' vá­sárnapon is munkáltuk a ta­lajt és vetettünk, akik láttuk a május eleji határ képét, mi tudjuk, hogy az idén nerp az embereken múlik.) A gazdaságban ezer hektá­ron meszeztek a tavasziak alá; a kívülállók véleménye sze­rint is mintaszerű volt a ta- lajművelés. Időben és jó mi­nőségben vetettek. És most? — Mentjük, amit lehet — így az elnök. — Ez a gabona­tábla például csák azért tart­ja még magát, mert a héten kapott lombtrágyát. Három helyen öntöztünk is. A cu­korrépánál, ahol még bízunk a tervezett 3íS0 mázsás ered­ményben. A kertészetben, ahol a kiültetett palánták napokat sem tudnak törni. A lehetősé­gekhez képest a legelőket is öntözzük. Az ö.ntözőbrigádokka] két helyen is találkoztunk. Trak­torosok, gépszerelők csaptak föl szivattyúméi temek, ön­tözővezeték-szerelőnek. Egyi­küktől megkérdeztem, hogyan számolják el majd nekik a traktorteljesítményben ki nem fejezhető, verejtékes napokat. »Nem tudjuk, de most nem is ez a fontos« — hangzott a válasz, Laikócsa határában délben az egyik »mezei mentőcso­port« kényszerpihenőt tartott. Lövényi József szerelő füs­tölgött. — Ez már a második csőtö­résünk ma. Nem csoda. az egyik vontató kicsit előre­megy a második hátrébb ma­rad, és kész a baj. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha az em­berek fegyelmezettek, ha egy­más mozdulatából is érte­nek .., Fél órával később már a helyszínen volt a hibátlan csőszakasz. Két kilométerrel arrébb a »drávai brigád« egyik tagja mondta: — Holnap talán a borsóhoz megyünk. Legszívesebben mindenütt ott lennénk. Más­fél óránként telepítjük a 200 méteres »kígyót«, amelynek nyomán újra szemet gyönyör­ködtető a vetemény. Fűárverés A Dobrovómezőn izgatott csoporttal találkoztunk. »Megy a fűárverés« — kaptam a fel­világosítást. — Aki többet ígér, az kaszálhatja le a rét egy-egy darabját Persze a tsz-nek nem a befolyó pénz a fő haszna, hanem hogy rend lesz a mezőn. Gulinya, Fenék, Zacajev- na ... Egymás után kerülnek j földbe a számozott karók, kezdődhet a licit. — A tavalyinál kétszer töb­bet kínálnak egy-egy terüle­tért — mondja a »kikiáltó«, Jankovich István mezőőr. — Hiába nagy a szárazság, az állatoknak pedig muszáj en­ni adni. Volt terület, amely háromezer forintért kelt el. — Ér egyáltalán annyit a rajta levő fű? — És ha nem, akkor mit csináljunk? — kérdezett visz- sza az egyik licitáló, Tar Jó­zsef tsz-tag. Mindenképpen kell a jó takarmány, eső meg nincs. — Maga melyik darabot szeretné? — Azt a sarkot. Meg Is szerzem mindenáron. ötezer forintot is rászánok. — Miért pont azt? — Nézze csak milyen sok lóhere vari benne. Ez itt csu­pa zetornyom meg gaz. Rá se licitálok, hiszen 20—25 lite­res tehenek elé ezt nem tehe­tem. Hat tehenet tartok. Az egyik vadászkalapos fér­fi másként vélekedett a le­szólt földsávról. — Én belementem, és lát­tam, hogy csak itt, a széle ga­zos. Aki nem járt benne, öt­százat se kínál érte, és ak­kor az enyém lesz... Zápor negyed kettőkor Az elrjök számítása szerint a pillanatnyi várható .kiesés mintegy .hárommillió. ha csak... Záport kívánva bú­csúztunk. A vendéglátóktól ránk ragadt aggodalommal szemléltük a senyvedő kuko­ricát. És akkor csoda történt. Tízforintnyi nagyságú, víz- csöpp vágódott a szélvédőnek. Egy hónap után az első! Az­tán egy másik. Tótújfalu után kél kilomé- terrer már ömlött az eső. Lehúztuk az ablakot, és> be- szívtuk a nedves föld már- már elfeledett szagát. A szembejövő terepjáróban mosolygó emberek ültek. Kasfélyosdombó községben mindenki kiszaladt az utcára, mint sem törődve a megázás* sal. A gőzölgő járdán az em­berek ünnepelték az esőt. Bíró Ferenc Gyorsfejlesztés a gyorsaság mindig rokonszenves volt a számomra. Autóból’ és gyorsvonatból, repülőgép fedélzetéről és szárnyashajóról elég sokszor átadhattam magam a száguxlás örömének. Figyeltem a „kerítésnek látszó” sür­gönyoszlopokat, az elsuhanó fákat, az alattam libegő bárány­felhőik között eltörpülő, térképnek látszó tájakat, s a víz tük­rét felborzoló, napfény-kristály ózta hullámokat. Szeretem a gyorsaságot. Becsülöm a munkában éppúgy, mint a gondol­kodásban a helyzetfelismerésben és a döntésben. Megvallom, kicsit már meg06zült a hajam, amikor rájöttem, hogy a túl­zott száguldozás miatt néha — szándékom ellenére — egy­síkúvá lesz a látvány; közömbössé sínylődnek a fák, a tájak, s könnyen előfordulhat, hogy az ember nem veszi észre a legfontosabbat. A tanulság — azt hiszem — nagyon egyszerű: ahogy korosodik az ember, s az új társadalom is egyre több évet hagy maga után, úgy elöbb-utóbb rádöbben: a kissé le­fékezett, mérsékeltebi} szaladás hasznosabb és célravezetőbb. De azért ne felejtsünk el örülni a gyorsaságnak. Mint ahogy örülnünk kell a gyorsfejlesztésnek is, amelyet időnként bizo­nyos kényszerpályára kerülve hajtunk végre, ezernyi gond­dal és bajlódással fűszerezetten. Nos, e nagyon is egyértelmű bevezetés után a balatoni idegenforgalom gyorsfejiesztési programjáról akarok beszél­ni. Többször is hallhattak, olvashattak róla, jóllehet program­jaink közül talán ez a legfiatalabb, és — természeténél fog­va — a leggyorsabban megvalósuló. (Azaz mégis csak van létjogosultsága a gyorsaságnak!) Kényszerpályáról beszéltein. A tavalyi főszezonban ugyanis minden korábbi rekord meg­dőlt. A Balaton déli partjára látogatók száma tíz százalékkal, a szállást igénylőké harminc százalékkal haladta meg a ter­vezettet Végülis nem érhetett meglepetés bennünket: a szál­láshelyek, a vendéglátóipar, az üzlethálózat nem tudták kö­vetni a forgalom hallatlan növekedései. Feszültség keletke­zett. Pedig — és nem árt ezt is megjegyezni — az elmúlt nyolc év alatt 59,6 százalékkal nőtt például a szálláshelyek száma. A tavalyi forgalom és helyhiány miatt azonban újra elterjedtek a ,,vadkempingek”, a legelemibb higiéniai köve­telményeket is nélkülözve. Fokozódott a zsúfoltság, a sorbán- állás, a panasz. De hiszen ezeket rögtön érzékelték és értékel­tek az illetékesek. Kétségtelen, hogy a parton élők sohasem fogják visszakívánni a tavalyi nyarat. A megye vezetői és testületéi nem tétováztak. A helyzet- elemzés után tárgyalás tárgyalást követett, s az erőfeszítés — a vitathatatlan kényszerpályán — megértésre talált Minde­nekelőtt a belkereskedelmi miniszter, de az országos és a me­gyei szervek részéről is. Meg kellett alkotni a balatoni ide­genforgalom gyorsfejlesztési programját, amely ugyan nem oldhat fel minden feszültséget, de a legizgalmasabbakra ok­vetlenül gyógyír. A program keretében 122 millió forint „állt össze”, s ha ide számítom a korábban megkezdett, s az idén elkészülő lé­tesítményeket is, akkor 1979-ben 156,2 millió forint felhasz­nálásával próbálunk kulturáltabb vendégfogadást teremteni a déli Balaton-parton. G yorsfejlesztés. Tessék meggondolni, mi mindennel jár együtt a sietség! Nincs terület. Tölteni kell. De még nincs is birtokban. Terv sem készült. És az építőipa­ri teljesítőképességgel oly szegényesen megáldott Somogy megyében mire lehet számítani? A döntés 1978. november 9-én született. Az állami buksza azonban csak január 1-én nyílt meg. Addig szerződésekről szó sem lehetett. És amit rz évad elejére-küzepére vállaltak az érdekelt szervek, az .más körülmények között három év alatt sem épülne meg. (Mégis van létjogosultsága a gyorsfejlesztésnek?) Akkor sem árt agyunkba vésni, amikor majd arra gondolunk: mi minden késik, vagy divatos kifejezéssel élve: elhúzódik” miatta. Az­az: a gyorsfejlesztés mindig teremthet újabb feszültségeket. Tények, öt új kempingben 6500 helyet, a korábban meg­kezdett táborokéval együtt 8650-et teremtünk, összesen 16 önkiszolgáló élelmiszerbolt és bisztró várható a program ke­retében, s ebből 12 a szezon, alatt elkészül. A terv három, úgyne­vezett „konzerv-bisztró” építését írja elő; július 15-re, 31-reés augusztus 15-re várhatók. Huszonöt WC-konténert gyártott a Kaposvári Univerzál Ktsz, június 15-re az utolsó is beköthe­tő. Nem is folytatom tovább. Az idő szorít, s hogy eredeti ha­táridőre, az évad megkezdésére nem készülhetett ei minden, azon igazán nem lehet csodálkozni. A gyorsfejlesztés nemcsak az érdeklődés, hanem az ellen­őrzés állandó pergőtüzében is áll. Nem túlzás azt mondani, hogy, a kijelölt helyeken „harci helyzet” vain. S a nagy csa­tákban sohasem marad el a segítség. Voltaképpen azon saj­nálkozik, az ember, hogy megyei és országos szervek, szerve­zetek niiért nem tudnak hosszabb távú programok esetében is ilyen harmonikusan együtt munkálkodni, mint most. Ta­nulság, örüljünk a lehetőségek jelenlegi kiaknázásának. Fontos témáiról van szó. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy legutóbb a megyei párt-vb is napirendre tűzte, értékelte az eredményeket, és fokozott ütemet, gyorsítást ajánlott. Nem véletlenül. Az idénykezdésre semmiképp sem valósulhattak meg a létesítmények, de nagy többségük június közepére — végére üzemelni fog. Mindez a tanácsok, az áfész-ek, a tanácsi építőipari vállalat, a ktsz-ek és más szer­vezetek erőfeszítéseinek köszönhető. A hadihelyzetről1’ egyéb­ként — hogy friss legyen a tájékoztatás hétfőn reggel még újra meggyőződtem. A megyei tanács kereskedelmi osztá­lyán, napra kész adatokkal, fontos megállapításokkal fogad­tak. Az jutott az eszembe: miért nem tudjuk a hosszabb távú programokat is ilyen szigorúan, szorosan a markunkban tar­tani? (Lehet, hogy mégis létjogosultsága van a gyorsfejlesz- tésmek?) A program döntő része tehát még a nyáron megvalósul. Igaz, nagyrészt más építkezések elhúzódása árán. De vállalni kellett! Nem tehettünk mást. A tavalyi állapotok még egy­szer nem alakulhatnak ki a Balaton partján. A gyorsfejlesz­tésnek tehát létjogosultsága volt. Kényszerpályára kerültünk. De gondoljuk meg: Csakugyan ez a fejlesztés útja? A párt-vb ülésén, a megyei tanácson és másutt is határozottan megfo­galmazták: nincs a Balatonnak hosszú távú, előrelátó fej­lesztési koncepciója? S ha most — reméljük, utoljára — „ki­talpaltuk” és elfogadtuk is az efajta gyorsfejlesztést, erről az útról végképp le kell térni. Emlékszem, hogy az 1904-es „invázió” utáni évben és 1972—73-ban is gyorsfejlcsztésrc kényszerültünk. Pedig a mi társadalmunkat tervszerűség jel­lemzi. Akkor pedig el kell kerülnünk a nagy-nagy sietséget, néha kapkodást előidéző — az őszinte örömünkre eredmé­nyekhez vezető — hajszát. S zeretem a gyorsaságot — ezt vallottam a jegyzet ele­jén. Hozzátettem, hogy nemcsak az utazásiban, ha­nem a munkában, a gondolkodásban, a helyzetfelis­merésben és a döntésben is. Mit mentsünk át a gyorsfejlesz­tésből? A fentieken kívül a módszereket, a tökéleteshez kö­zelítő irányítást, a fokozott ellenőrzést, a különböző szervek és szervezetek, a megyei és a főhatóságok felhőmentes, meg­értő és gyors eredményeket hozó együttműködését. Gyorsfej­lesztés nélkül. Jávori Bcla

Next

/
Thumbnails
Contents