Somogyi Néplap, 1979. június (35. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-20 / 142. szám
TirténeManítás muzsikával Jegyzetek egy pedagógiai pályamunka ürügyén Sok vád érte az utóbbi I években történelemtanításunkat, s bizony, nem is alaptalanul, hiszen gyermekeink többsége megdöbbentően silány históriai, politikai ismeretekkel kerül ki az általános iskolából, sőt a gimnáziumból is. Vajon mi a jelenség oka? A szakemberek, publicisták véleménye megegyezik abban, hogy a fogyatékosságok kát elsősorban az oktatás fantáziátlansága idézi elő. Tanterveink, tankönyveink egy meglehetősen merev gazdaságtörténeti szemléletmódot tesznek kötelezővé, amely — ilyen adagolásban, ilyen arányokkal — kevés vonzerőt gyakorol a nemcsak racionális gondolatmenetekre, hanem élményszerűségre is szomjúho- zó tizenévesekre. Ennek az egyoldalúságnak a következtében nem jöhet létre egy teljesebb, a tudomány, a művészetek, s általában az emberi szellem fejlődését is demonstráló történelemkép, ráadásul elsorvad — vagy létre sem jön — a beleérzés képessége. Mi hát a megoldás? Kétségtelenül a história és az egyéb humán tárgyak — irodalom, ének-zene, ' rajz, művészettörténet — oktatásának közelítése, az úgynevezett , koncentráció, s talán — egy jóval későbbi időszakban — a tantárgyhatárok eltüntetése, az értelmetlen párhuzamosságok megszüntetése. E felismerésen túljutván, eljött az ideje a konkrét tervezésnek, a koncentráció kidolgozásának. Sajnos, a szakemberek erejéből eddig csupán egy-két bátortalan próbálkozásra futotta. Ezért is válthat ki különleges érdeklődést — az országos hírű lektorok szerint a megyehatárokon túl is — az i a terjedelmes dolgozat, amelyet Gombás Györgyné, a to- ponári Szalma István Általá- lános Iskola tanára készített az idei pedagógiai pályázatra. Az első díjjal jutalmazott, nemsokára nyomtatásban is megjelenő munka szerzője már a témaválasztásért is elismerést érdemel, hiszen a történelem- és az énektanítás összefüggései, a két tárgy koncentrációjában rejlő lehetőségek nem tartoznak a szak- irodalom és a publicisztika gyakori témái közé. Holott Gombás Györgyné következtetéseit — látszatra — bárki más levonhatta volna, any- nyira természetesek. Melyek a leglényegesebb — a szerző sok-sok tapasztalatán alapuló — következtetések? A legfontosabb: egy kor muzsikájának hangulata, általában a zeneművészet érzelmi jellege szinte nélkülözhetetlen hozzájárulást nyújt ahhoz, hogy a tanulók beleélhessék, beleképzelhessék magukat a tárgyalt történelmi korszakba. A XIII. vagy a XV. századi Magyarország megértéséhez és megérzéséhez legalább annyi segítséget ad a Bánk bán vagy a Hunyadi László meghallgatása, mint a legokosabb gazdaság- történeti levezetés vagy a legrészletesebb eseménylista I bebiflázása. A reformáció és | a kezdődő felvilágosodás szel- | lemének fölidézéséhez, újra- éléséhez alkalmasabb segédeszköz — például — A nürnbergi mesterdalnokok egy-két jól kiválasztott részletének élvezete, mint Luther és Kálvin ma már nem túlságosan érdekfeszítő elméleteinek ma- zsolázgatása. A forradalmi Párizsba sem álmodhatja visz- sza magát a diák amúgy istenigazából, ha nem dobolnak fülében a Carmagnole, a Marseillaise és a Ca ira négy- negyedei. S ugaynígy nem férhet kétség — hogy csak né- j hányat említsünk a számtalan kihasználatlan lehetőségből — a munkadalok, a középkori gregorián dallamok, a históriás énekek, a kurucda- lok és Kossuth-nóták, a betyárballadák, a munkásdalok történelmi varázserejéhez sem. A világot csaknem kizárólag érzelmi alapállásból szemlélő tinédzsereknél szinte minden történelemtanár »-biztosra mehet« a szép muzsikával. Ráadásul ízlést is formál vele. Szerencsére a szerző számított arra, hogy a történelemnek nem minden okta- tóia bír megfelelő zenei ismeretekkel, ezért szemléletes szinkrontanmenetet is mellékelt munkájához, s természetesen a zenetörténet valamennyi lényeges korszakáról jól használható ismereteket közöl dolgozatában. Jogosan ötlik fel persze a kérdés a pedagógusokban, a szülőkben, a hivatásos szemlélőkben: mi történne, ha az irodalom, a rajz és a művészettörténet, sőt a természet- tudományok tanárai is hasonló koncentrációra tartanának igényt a történelemmel? Végtére is a tudomány, a technika, a színház és a film fejlődése éppen úgy a történelem része, mint a muzsika. Nem válna-e parttalanná így a történelemtanítás, s nem éppen az veszne el, ami — a torz arányok ellenére — a leglényegesebb tartalma: a gazdaság- és eseménytörténet? S ha netalán megvalósulna a sokszor emlegetett vágyálom, a tantárgyhatárok elmosódása, az egymáshoz kapcsolódó tárgyak összevonása, lehetne-e vajon ebben a rendszerben a nem történelemhez kötődő ismereteket — például kottaolvasást, verselést, esztétikai tudnivalókat stb. — oktatni? Bűvös kör ez, amelyet azonban a következő években — egy komplexebb világlátás érdekében — ha tetszik, ha nem, négyszögesí- teni kell. E műveletben szerzett komoly érdemeket ötletével és feltétlenül közérdekű dolgozatával a toponári pedagógusnő. Lengyel András SZULOKI PILLANATOK W Uj falu a homoktengerben 1 Bánffy György estje Látjátok, feleim Gregorián férfiasán hajlékony éneke után hangzott föl a legrégibb ismert, összefüggő szövegű nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd : »Latiatuc feleym...« Az 1200-as évekből jött az üzenet, hogy létezik, hogy él egy nyelv, egy nemzet... A kaposvári nyár ’79 című rendezvénysorozat második állomása volt Bánffy György érdemes művész önálló estje hétfőn a Dorottya-szálló színháztermében. Az időjárás nem engedte, hogy ősi falak közt, a szentjakabi monostor romjainál hangozzék föl a gyönyörű Ömagyar Mária siralom, a Planctus ante kezdetű latin sequentia fordítása, mely önálló költőt sejtet: »Világnak világa (Virág' nak virága). Keserűen kínza~ tol, (Vasszegekkel veretek-« De nemes-szépen csengtek a sorok a színházteremben is; idők üzenetét közvetítve nekünk. Nem tudom. személy szerint kinek köszönhetjük a felismerést, hogy az Ékes-édes anyanyelvűnk a Halotti Beszédtől a tolvajnyelvig; avagy: nyelvében él a nemzet? című Bánffy-műsort feltétlenül a nyári rendezvénysorozatba kell invitálni, de az bizonyos, hogy gondos, értő »-hívóiéi« volt. Mert ez a »komoly és tréfás nyelvtörténet«,' melyet Bánffy György előadott, épülésünkre szolgált, s buzgalmat ébresztett bennünk szép — de mit tagadjuk: romló — nyelvünk iránt. »Az fordult farkasról« szóló 1450-es »tsudálatos« történet ma is eleven még, s a Szent Ferenc-i »tselekedetet« megértjük, fölfogjuk. Kérdés: meddig. Az argóból, innen- onnan belopódzó kifejezések nem nyomják-e el bennünk legjobb íróink népnyelvből táplálkozó nyelvét. Mindig is tudtam, hogy a jó szerkesztés fél siker. De Bánffy György önálló estjének szerkesztése még inkább megerősítette bennem ezt. Értően válogatott nyelvemlékeink, irodalmi alkotásaink részleteit szinte kiegészítette a zene, s tovább is röpített más korba, mint keleti varázsszőnyeg. Mátyás udvarából, Pannóniái János ujjongása, hogy ezután már nemcsak Itáliában teremnek a könyvek, de Ady Endre verse, a Mátyás bolond diákja is a reneszánsz világ termőbe fordulásáról vallottak. A reformációt Sylvester János bibliafordítás elé írt bevezetője, Balassi Bálint Szép magyar comoediájának prológusa idézte meg: »Csakhogy nem tudom micsoda bolond szokás, és pór szemérmesség bánt bennünket, hogy azt csak mi szégyeljük, az mivel egyéb nemzet dicsekedik és tisztel- kedik, úgymint Diáksággal, jó nyelvvel s elméivel, s versszerzéssel, mely dolgok Istennek fő ajándékai az emberekben !« S rögtön ezután a XX. századból, de zengzetesen, mint hajdan Füst Milán X magyarokhoz! írt verse: »Oh jól vigyázz, mert anyád nyel~ vét bízták rád a századok / S azt meg kell védened ...« Mit dicsérjünk inkább? Egy előadóest ismeretterjesztő szán d ékát ? A figyel meztet n i akarást? Az előadóművész kitűnő teljesítményét? Együtt, egyformán a teljes egészet. Pázmány Péter, a költő Zrínyi Miklós, Mikes Kelemen szavait hallgatni ma is gyönyörűség. S, ha a rodostói levél után rögtön Kosztolányi Dezső Rücsökről, a török lányról írt »színesét« hallgatjuk, megfogan bennünk valami. Százötven éves török elnyomás után maradt csak a szép: mecsetek, dzsámik, s még inkább a közös szavak. A gyöngy, a koporsó, a búza, a bor, a gyűrű stb. Nyelvújítók és újítást ellenzők éles harcában formálódott, edződött a nyelv, mely mindig tükrözte a társadalmi változásokat is. Petőfi, Arany János nyelve, melyről áradozva beszéltek a londoni társasági körök, amikor Szemere Bertalan három más nyelv mellé oda idézte. És Arany Toldija után — micsoda szerkesztői lelemény újra — Bánffy Sütő Andrást idézte, akinek gyermekkorában Arany műve jelentette a teljes nyelvet, a szépet, a megtanulandót, s akiben ez a nyelv a feladatvállalást ébresztette: »reggelenként úgy ébredtem, mint egy álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a seny~ védő nyelvet...« Egressy Béni hűséget dübörgő zenéje — melyre vigyázba kapja magát bennünk a lélek — erősíttette ezt a felismerést.,. Illyés Gyula a harmincas évek második felében eljutott egy moszkvai mordvin klubba: felejthetetlen találkozás a rokonokkal. Miként felejthetetlen volt Bánffy György tolmácsolásában. az illyési Koszorú is, a XX. századi magyar költészet egyik legszebb írása a nyelvről: »Fölmagasodni j nem bírhatsz. De Lobogsz métj, 7 szél-kasza' bolta magyar nyelv ...« Felelősségre figyelmeztető szép est volt. őrzők, vigyázzatok ... 1 Leskó László A Württenbergből hajdan ide* települt szénégetőknek már az emléke sem él. Minden eltűnt, amit az elrohanó évek ittfelejtettek. A helybeliek közül kevesen tudják, hogy kik voltak a vidék első telepesed, kik voltak azok, akik málhásszekereikkel, bő szoknyás asszonyaikkal és vi- sítozó gyermekeikkel ide érkeztek, meglóbálták baltáikat, és irtani kezdték az erdőt, aztán fölépítették az akkori falut Egy valami maradt csupán: a homok. A homok, amelyet fel-felkap a 1 szél, amelyet átforrósít a nap, a homok, amely elnyeli az esőt, s amelynek kemény szemcséi barázdákat szántottak az emberek arcába, cserepessé tették a bőrt. Ez a homok határozza meg itt az életet Ha átforrósodik, kiégnék a növények, a szárazság után úgy gurulnak rajta a vízcseppek, mint az olaj a papíron. Szülök ott terpeszkedik a homoktengerben. Csaknem összeér a környező falvakkal — a termelőszövetkezet egy —, s mégis valamiért egészen más, mint azok. Az itt lakó emberek — többségük »sváb« — számára a munka többet jelent a kenyérszerzéshél, többet a pénzkeresetnél: itt a munka olyan tevékenység, mint a légzés, az evés, a szerelem. A falut most új út köti öszr sze BarccsaL Kitűnő, széles aszfaltút Itt gurul az autó. Az öregasszony az első ülésen forgolódik, a tájat nézi, csodálja a vidéket. Rég járt erre. — Nem is tudom, hol vagyunk — mondja. — Itt régen még nem volt erdő. Ezek a fák sem voltak. Aztán a földről beszél. — Lovas kocsikkal jöttünk ide dolgozni. Arra volt a szőlőnk — mutatja. — Párszor itt ért a sötét Kihalt puszták következnek. Fánimajor, Aranyospuszta. — Ez is mind ide tartozott. Mi lett belőle — kap a fejéhez. Az út mellett szétdőlt épületek. A templomnak már csak a tornya áll, görnyedten, kopottan. Az épület egy részét széthordták, a gerendák mint lerágott bordák mere- deznek. Az út mentén szépen kiépített autóbuszmegálló. A falu megváltozott, s megváltoztak az emberek is. Az öregek néha összegyűlnek, sopánkodnak e miatt, de azért ők is örülnek az újnak. Csak hát a régit nehéz elfelejteni. Eltűnték az öreg házak, kis »paloták« vannak a helyükön. Fürdőszobás, modem lakások. A borbély már csak a régi vendégekhez jár, a hét közepén, este, borotváim. Ülök mellette, s nézem, hogyan dolgozik. Most is, mint húsz éve, kiteríti az asztalra a fölszerelést, újságpapírt keres, ahova »lehúzza« majd a szappanhabot, aztán jön a pamacs, a borotva. A borbély, úgyanúgy mint régen, három forintért borotvál. Utána egy pohárka bort is elfogad. Itt borravaló helyett bort adnak. Másutt sokkal többet kereshetne, de mi lenne akkor az öregekkel, a régi vendégekkel, akiknek hetente kétszer le kell húzni a borostát az arcukról. És közben beszélgetnek! Például a törpe vízműről. Tíz éve, hogy van, s már csaknem minden udvarban, házban ott a vízvezeték. A nagy házakhoz nagy gazdaság is tartozik. — Most, amikor végigmegyek az utcán, néha meg kell állnom, keresni egy régi házat, aztán ki tudom számítani, hogy melyik előtt állok, ott éppen ki lakik. Más itt minden, utak, utcák vannak. És autó! Rengeteg. Az asszonyok is vezetik. A borbély elmegy, más vendég jön. Leül a lugas alá: — Hallottam, hogy itt vannak hát benéztem — mondja. ö volt annak idején az első traktoros. Emlékszem, amikor végigpöfögött gépével a falun, mindenki utánafordult. Olajosán, porosán, büszkén ült a kormány mögött, aztán évek kellettek, míg lekopott kezéről az olaj. Most mezőőr. Csinos, zöld egyenruhában, kalapban. Az egész határ a birtoka. »Kanadás« magyart hoz a vonat — A Pista él még? — Hát persze. — Én vagyok a Karcsi. Talán egy évig marad. Hetvenkilenc éves, a század elején ment ki munkát keresni. Ott egyedül van, de nem panaszkodhat a sorsára. Nőst hazahozták az emlékek. A homoktengert a faluszéli erdőket, az utcákat nem lehet elfelejteni; a templomból hazatérő, bő szoknyás parasztasszonyokat sem, a kuglipálya mellett egymást bíztató férfialtat, az éles, tiszta levegőt, a faíatnyi, de emlékeiben végtelen nagyként élő rétet. Hajnalban a kanász durrog- tat ostorával, s néha árusok kocsijai is végighaladtak az utcákon. No nem lovas fogatok, hanem GAZ, Lada Combi. — Káposztát, asszomyak! — Meszet vegyenek! Nincs nagy tolongás a kocsik körül. A legtöbb kertben ott áll a fóliasátor, s a tüzép sincs olyan messze. A régi falunak már csak az emléke él, s néhány megőrzött tárgy a padlásokon. Megváltozott az élet a homokon, amely ugyanúgy melegíti a mezítelen talpat, mint akkor, amikor az első telepesek leszálltak a málhásszekereiről, és elrabolták az erdőtől a földet. Dán Tibor 19. rész. Hatalmas, kerek képű, vidám tekintetű férfi tolta kifelé, olyan iramban, hogy majdnem elsodorták a várakozó Schmützöt. Bal tenyerét a kis ember vállán nyúgtatta, mint egy búcsúi lepényt, jobb kézzel pedig villámgyorsan kinyitotta a bejárati ajtót. — Nohát, ég áldja barátom, köszönök mindent. Semmi, semmi. Ne is szóljon egy szót sem, nem szeretem, ha valaki fölöslegeden szerénykedik. Mégegvszer köszönöm, s ha szükséges, hát azonnal üzenek. Durr. A férfi odakint volt a folyosón. A Nagy Ember más arckifejezéssel fordult Schmützhöz. — Itt van hát a mi kedves, kedves... ööö... — Schmütz — elevenedett meg a tangentoros — Schmütz — mondta még egyszer, készségesen, félrebillentett fejjel. — Ügy van — jelentette ki diadalmasan a másik —, úgy van. A mi kedves Schmütz barátunk. Igen. Parancsoljon befáradni szerény hajlékomba itten. Igen. Eleonóra kérem — fordult oda egy pillanatra a helyiség királynőjéhez — kávét iszik a mi Schmütz barátunk. Finom kávét — tette hozzá mutatóujját feddően emelve —, mert Eleonóra a világ legjobb kávéját főzi ebben a házban. És ha keres az a barom lentről, mondja meg neki, hogy fontos tárgyalásom van. Ezt az utolsó mondatot olyan szenvtelenül tette hozzá, hogy Schmütz ' őszinte bámulattal tekintett a Nagy Emberre. Bámulata nem tartott soltáig. Valami óriási erő — tornádó, ciklon, bóra vagy Volvo-bagger — kapta fel, és penderítette a szoba belsejébe. A rózsaszínű, pámás ajtó becsukódott, és lilára változott. Lila volt minden. A falak, a mennyezet... Faburkolat volt végig mindenütt, embermagasságig. Rejtett fény bukkant elő sejtelmesen.a sarokból, szegletekből, ■ asztal alól, nehéz, zöld bársonyfüggöny lógott az ablakon félig behúzva, s ezzel tompítva a színkavalkádot, egyben homályossá zavarva a szoba levegőjét. Schmütz szava elakadt. Beleroggyant egy faragott, zöld bársonykárpittal bevont székbe, és csak nézett. A Nagy Ember a szoba közepén állt, és elégedett volt. — Na, beszéljünk komolyan, ’barátom — kezdte. — A telefonban valami vízágyúról mesélt nekem, s pontosan nem értettem, mi az. Lesz szíves körvonalazni? Schmütz bólintott. — Az a helyzet — emelte fel a lila mennyezetre tekintetét, de nem is folytatta. — Helyzet nincs. Vízágyú van. Térjen a lényegre, barátom, kevés az időm és drága. Schmütz bánatosan nézett a Nagy Emberre. Jó. Térjünk a lényegre. — Engedély kell — mondta egyszerűen. Schmütz most hosszú másodpercekig hallgatta a Lajos- korabeli pergőingás óra ketyegését. A Nagy Ember maga elé meredt, és időnként ingatta a fejét. Schmütz folytatta: ■— Szolgáltatás,' lakossági. Két év adómentesség, állami támogatást nem kérünk, hitelt nem igénylünk, az egész dolog készen van, ki lehet próbálni. Exkluzív dolog. Elegáns. Elhallgatott. A Nagy Ember elgondolkodva piszkálta a körmét. — Mekkora jövedelmet jelent ez maguknak? Schmütz mélán nézett a szemébe. — Hetvenezret évente — mondta lágyan —, legalábbis, hivatalosan... Néztek egymás szemébe. Akkor a Nagy Ember felállt, és mahagóni asztalához ment. Egy gombot nyomott meg. 1 — Eleonóra kérem — mondta —, én is kérek kávét. És konyakot is. Azt hiszem, menni fog — fordult vissza Schmützhöz. — De nem szeretem az olyan kifejezéseket, hogy exkluzív, meg hogy elegáns. Schmütz egy picikét össze- görbedt. — A munkaerő újratermelése, a munkás regenerálódá- dása... munkásellátás. — Ez jó. Másképpen muzsikál. Így tudunk tenni valamit. Igen. Határozottan jobban hangzik. És, nézze. Én is szerztem egy-két információt ... Nem, nem magáról, odáig nem mertem elmenni. A cimborájáról, Leífler úrróL Öt régóta ismerem, a legjobb körökben járatos. Nem tudom, tudja-e, hogy ki volt az édesapja? Ravaszul nézett Schmützre. Schmütz karikára tágította a szemöldökét. Nem szólt egv szót sem, tekintete csupán várakozás, tisztelet és becsület volt. (Folytatjuk.) SomojgtNém ? Kampis Péter
