Somogyi Néplap, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-13 / 110. szám

Bolya Péter 1. BEVEZETÉS — Családunk férfi tagjai ab­normálisán viselkednek har­mincadik életévük előtt — mondta Tollasi nagynénje, és a konyha felé indult, hogy valamiféle gyógyító ennivalót készítsen a másnapos Tolla­sinak. 2. (KÉT ÉVVEL KÉSŐBB) Megérkezett a harmincéves kor, s Tollasi valóban letett az abnormális viselkedésről, no, nem jobb belátásra tér­ve, hanem... Elfáradt. Néha kimerült gátfutóhoz hasonlí­totta magamagát, aki rogy- gyantan botorkál egyik gáttól a következőig, valahogy még veszi az akadályt, aztán to­vább tántorog, de unja már a gátakadályokat, jobb lenne a pálya szélén pihenni és kö­zönyös tekintettel figyelni az újabb versenyzőket, 3. ELVIRA Az egyik átlagosnál maga­sabb akadályban Tollasi megbotlott. elvesztette az egyensúlyát és elterült a gát ........— tövében. Az akadályt El­virának hív­ták; fekete haja volt és tintakék sze­me; foglalko­zására nézve kékharisnya, jövedelmét levélfordítói és magánta- __________ ni tói _ tevé­kenysége adta; szabad óriáiban rajongó le­veleket írt fiatalkorú költők­nek. Kapcsolatuk valahányadik napján moziba mentek. Ro­mantikus filmet láttak, amelyben a főhős (Victor) szabadcsapatot szervez a hó­dító lovagrend ellen, és sze­relme (Jadviga) hűséggel várja őt a fából ácsolt ud­varházban. Nagyon szép tör­ténet volt, és a meglepetés: a főhős erősen hasonlított Tollasira. A főhősnő pedig Elvirára emlékeztetett, hosz- szú, fekete haj, hosszú fehér ujjak, hatalmas tükrös sze­mek, még lottyadtsága is ha­sonlított Elviráéhoz. A film végén a szabadcsa­pat és Victor győzelmet arat a betolakodók felett, és a szerelmesek egymáséi lesz­nek, szól az orgona, csillog az oltár, odakint hó. szán, fenyves, aztán a »Koniec«. — Szép volt — susogta El­vira. — Ez a fiú olyan volt, mint te. — Istenemre, úgy van — válaszolta XVI. századi han­gon Tollasi, a tárcaíró. 4. VICTOR ÉS JADVIGA És Tollasi hamarosan el­mondta Elvirának, hogy ő tu­lajdonképpen csatát vív a mindennapokkal, ő harcol, mint Victor, hiszen a karle- nyomósdi is a harc egy faj­tája, mindegy, hogy ez a küzdelem az A. utcai kocs­mában történik, és nem a különböző frontokon. — Jadviga, az élet harc — köpködte Tollasi a fürdőkád­ban ülve, miközben Elvira a haját mosta. — Neked még változnod kell, hogy olyan legyél, mint Victor — mondta Elvira, és sampont öntött Tollasi fejé­re. — De én már most is olyan vagyok, mint Jadviga. — így igaz, becsületemre! — mondta Tollasi—Victor, & elmerült a kád. vizében. 5. SAROLTA ' A gátfutás folytatódott. Tollasi tovább botorkált a pályán, már szinte mászva vette az irodalmi és egyéb akadályokat, és néha-néha megtért Jadvigához. — Fo­lyik a háború — süvöltötte, amikor bezúdult az ajtón. — »Már régen falun kellene él­nem, és hátralevő életemben, borozni a tanítóval« — gon­dolta a kádban, és utálta a sampont, Elvirát, Jadvigát, sőt még Victort is, a szabad­csapat vezérét. Egy napon Tollasival fur­csa dolog történt: szerelmes lett. — »Semmit nem ér az ember, ha nincs cigánylány szeretője« — idézte magában nagyapja szavait, amikor elő­ször találkozott Saroltával, a barna, energikus, négyhenge­res lánnyal (lánnyal? három férjet kergetett a válásba és idegbetegségbe). — Te vagy életem, ■/ és imádlak — mondta Tollasi­nak első vízszintes együttlé- tük után. — Mindenesetre nem te vagy a legjobb férfi, husikám. Egy reggelen Sára bejelen­tette; férjül veszi Tüllasit. A tárcaíró' riadtan nyugtázta a hírt, és csak annyit mondott, hogy ő már nős: valahol van egy elvesztett és elfelejtett felesége. — Nem baj — mondta Sá­ra, és a konyha felé indult. Összeköltöztek. Sára szegle­tes otthonába, s Tollasi öt órától műsorzárásig a tévét nézte. Igaz, néha már gör­csösen markolta a fotel kar­fáját, »hát mi a túrót csiná­lok én itt tulajdonképpen?...« — De aztán mégis maradt, mert a fürdőszobából kiszólt Sára, hogy: »Mosd meg a há­tam!« Reggelente Sárát kísérte a munkahelyére (s emiatt több­nyire elkésett a sajátjáról); délután négykor megvárta Sárát, és hazautaztak a 7/c-s autóbuszon. — Tulajdonképpen unlak néha — mondta Sára, ami­kor Tollasi a kezében lógó szatyrok miatt elterült a fé­kező autóbuszon. A szabadcsapat . A szabadcsapat árván bolyongott az erdőben. 6. ELVIRA Jadviga—Elvira egyedül maradt; szenvedett, és na­ponta többször felcsengette Tollasit a munkahelyén. (Tol­lasi vonakodva vette föl a kagylót, hiszen munka köz­ben valóban hasonlított Vic- torra. a szabadcsapat vezéré­re. Ám ha a telefonban meg­szólalt Sári hangja, Tollasi koszos szénégetővé változott, aki útonállással is foglalko­zik az erdő szélén.) De Elvira hiába telefonált. Tollasi köntörfalazott, rágta a kagylót, »dolgozom, nem érek rá«... Még Victorra is hi­vatkozott, heroikus hangon. »Sok még a betolakodó lo­vag.« 6/a ELVIRA TEVÉKENYSÉGE Elvira—Jadviga udvarhá­zából kimozdulván fölkereste Tollasi szüleit: ideg-elmeosz- tályi gyógykezelésre javasol­ta a tárcaírót, »saját érdeké­ben«. Idősebb Tollasi elhűlt, aztán kirúgta Jadvigát. Tollasi tudomást szerzett Elvira és a szülei találkozó­járól, felhívta Elvirát és vic- tori hangon elküldte a franc­ba. Sára jókedvűen vigyor­gott a beszélgetés hallatán, és fülét Tollasié mellé he­lyezve hallgatta az ijedt csen­det, amely Tollasi káromko­dásai után következett. — Kár, hogy nem félek tőled — mondta aztán, és »leko- 6zosdisznózta« Tollasit, mert a földre hamuzott. Aztán Elvira váratlanul megjelent Tollasi munkahe­lyén, azzal az indokolással, hogy »tavasz van 1 _« Tollas fuldoklóit a -«dühtől. Jadvig: nem értette. Hiszen az ud—’ varház még mindig Victorra vár, a ház népe lovakat já­rat a havas udvaron, oda­bent égő kandalló/ előtte ül a szépséges úrnő, Jadviga ... Odakintről lódobogás hallat­szik, füttyös csapat élén ér­kezik Victor, leugrik a lóról, díszes mentét, gyémántcs nvusztföveget visel, hiszen vége, végre vége a háború­nak ... Fut a háznép, meleg a fürdő, hatalmas vacsora készül, zenész hangol a sa­rokban. ünnep van, világító ablakokkal táncol az udvar­ház ... — Ha még egyszer elkésel, megcsallak — mondta komo­ran Sára, amikor Tollasi négy óra öt perckor érkezett a vállalati kapu elé. 7. ELVIRA ÁLLAPOTA Elvira egy napon értesítet­te Tollasit, hogy anya lesz (lenne, lehet, lehetne). Tollasi- Közölte El­virával, hogy semmiféle er­kölcsi felelős­séget nem vállal, csak ... — Csak a számát! • — mondta a te­lefonba. T — Legalább a vizsgálatok­ra elkísérhetnél — suttogta Elvira.. . 8. A FOLYOSÓ ültek a fehér folyosón. Az AB-ajtó mögött főorvosok és főhozzászólók. A szemközti falon a szabadcsapat kóvály­gott, egészségügyi plakát for­májában. __— Szerettél egyáltalán va lamikor? — Elvira kezében megremeg a papiros. Az erdei úton csörömpölve közeledik az ellenség. A fák között a szabadcsapat lapul, jeladásra vár... De Victor nem mozdul, sápadtan bújik a lova mögé. Fehér nővér jelenik meg az AB-ajtóban. Elvirát szó­lítja. Jadviga feláll, áh, de­hogy Jadviga, Elvira, be­megy. Tollasi Elvira után néz. »iksz-lába van« gondolja j§ »Victor, hol bújkálsz?« síi- I völti a csapat, de a vezér futni kezd; lovát elkergeti, kardját elhajítja ... »Szabad itt egy hely?« szólítja meg egy irhabundás nő, Tollasi odébb húzódik, a szabadcsa­pat esörrenve tűnik a föld alá. Victor mocsárhoz ér. be­legázol ... Görbén ült a pádon. Az erdei úton rendben, zavarta-4 lanul nyomult előre a lovagi ellenség. — Még egy kicsit, ha le­het, jó?! — szólt rá a bun- dás nő. Tollasi odébbcsúszott. Be­gombolta a nagykabátját, a sálát is összébb húzta a nya­kán. Cím nélkül. Znida Del Rio alkotása. (A kubai képzőművészek budapesti kiállításának anyagából.) Börcsök Mária Groteszkek Relativitás — Siketfaj dnak szép fia van tátogat két tőkehal. — Szépnek szép. de fogyatékos: mind a két fülére hall! Érdeklődés Amikor két mamasakál találkozik, s egy percre megáll, ezt a kérdést teszi fel: mondd, a tied hány decibel? Ló-bánat Egyest hozott a kis öszvér. Jaj, istenem, Tádé — sír a ló — hát nemcsak füled, eszed is apádé? Corey Ford • • Öregszünk, öregedünk Úgy tűnik nekem, hogy manapság meredékebb lép- csöházakat építenek, mint régebben. Vagy a fokok ma­gasabbak, vagy több van be­lőlük, vagy mit tüdőm én. És észrevettem, hogy nem­igen tudom kettesével venni a lépcsőket; örülök, ha egye­sével följutok. Egy másik dolog, amit ész­revettem a minap: milyen apró betűvel nyomják az új­ságot! Valahogy egyre távo­labb és távolabb kerülnek a lapok . .. Ahogy tartom őket a kezemben, szabályosan hu­nyorítanom kell, hogy vala­mit is lássak. A minap két lépést kellett hátrálnom a telefonfülkéből, hogy elolvas­hassam a készüléken levő feliratot... Nyilvánvalóan nevetséges gondolat, hogy egy magam- korú embernek szemüvegre lenne szüksége! Másképp vi­szont csak úgy szerezhetek tudomást a világ dolgairól, ha valaki fölolvas nekem. De az sem jó, mert az emberek manapság olyan halk hangon beszélnek, nem is igen hal­lom. És minden távolabb van, mint azelőtt. A metróállomás most kétszer olyan messzire van a lakásomtól, mint volt, és közben odaraktak egy jó­kora kis dombot is. A sze­relvények is gyorsabban in­dulnak; már nem is igen próbálok rohanni utánuk, úgysem sikerül fölugranom... A menetrendben sem bízhat az ember, és a kalauzt is hiába kérdezi. Néha egy tu­catszor is megkérdezem egy­egy utazás alkalmával, hogy a követkéző állomáson kell-a leszállnom, és mindannyiszor azt válaszolja, hogy nem. Hát hogy bízhat az ember egy ilyen kalauzban?! Több­nyire már néhány megállóval előbb veszem a cókmókomat és fölteszem a kalapomat nehogy tovább menjek a kel­leténél. Néha kétszeresen is bebiztosítom magam, és egy megállóval előbb szállók le. Sok más dolog is megvál­tozott mostanában. Például a borbélyok már nem adják oda nekem a kézitükröt, hogy hajnyírás után hátulról is megnézzem magam, és ami­kor színházba megyünk, a feleségem veszi magához a jegyeket.. A ruhaanyagok sem a régiek: mindegyik öltö­nyöm valahogy úgy össze­ment, különösen deréktajón Ezekhez a mai cipőfűzőkhöz pedig( egyszerűen nehezebb hozzáférni. A foi-góajtók is gyorsabban forognak, mint régen. Min­dig el kell engednem néhány nyílást, mielőtt beugróm, és mire elég bátorságot gyűltök ahhoz, hogy kiugorjak. mór ismét kint az utcán találom magamat. A tenisszel is hasonló a helyzet. Nemrégiben abba­hagytam, mert ezeket a mo­dern kis labdákat olyan ne­héz fölszedni a földről, ami­kor lehajol értük az ember... Még az időjárás is válto­zik. Télen hidegebb van, a nyarak meg forróbbak, mint azelőtt. A hó nehezebb, ami­kor lapátolom, és ha kime­gyek az utcára, kalocsnit kell Képzeletbeli riport egy dézsmálóval — Kedves hallgatóink! Az újságokban Önök is olvasták, hogy Szepetneki Slampos Er­vin, a Hacacáré-művek egyik vezető beosztású dolgozója, pozíciójával visszaélve rend­szeresen dézsmálta a vállalati vagyont, gazdasági bűncse­lekmények sorát követte el. Szepetneki Slampos most bí­róság előtt jelel tetteiért. A tárgalás szünetében beszél­getünk a vádlottal... Ked­ves Slampos úr! Hogyan kez­dődött ez az egész bűncse­lekmény-sorozat? — öt évvel azelőtt a Ha- cacáré-műveket egy afgán kereskedelmi küldöttség ke­reste fel. Nagy hacacárét ren­deztünk a tiszteletűkre a margitszigeti Nagyszálló­ban, és a vacsora végén ma­radt még két fölbontatlan üveg tokaji az asztalon. Ké­rem, amikor senki nem né­zett oda, én azt a két üve­get bedugtam az aktatás­kámba, és hazavittem ... Hát így kezdődött. — Elnézést, a vádiratban az áll: ön a lánya esküvőjé­nek sokezer forintos költsé­geit is a gyár kasszájából fe­dezte. — Az egy másik alkalom­mal történt, kérem. Akkor japán delegáció járt nálunk, és a küldöttség egy tokiói földrengés miatt hirtelen ha­zautazott, nem vett részt a búcsúvacsorán. Viszont a va­csorát már előzőleg ötven fi­re megrendeltük. — Hát hányán voltak a japánok? — Ketten. Mi lettünk vol­na negyvennyolcán ... Szó­val, hogy ne menjen kárba az egész, hát a lányom eskü­vőjét, tartottuk meg azon a pénzen. — A gyár vezetői a vacso­rán nem keresték a japáno­kat? — Keresték, és meg is ta­lálták. Szereztem két, ha­zánkban tanuló mongol diá­kot, ők voltak a japánok... Hiszen annyira hasonlítanak egymásra, mint két tojás. — Ugye, a balatoni villáját is a gyár mérnökei tervez­ték? — Igen. — Hogy tudta őket rábe­szélni? — Egyszerűen. Magamhoz hivattam a tervezőcsoport vezetőjét, azt mondtam neki: a bivalymocsoládi Fehér Ló Termelőszövetkezet megbí­zásából tervezni kell egy ver­senyistállót. Amikor a tervek elkészültek, megint szóltam neki: közöltem vele, hogy a Fehér Ló Tsz meggondolta magát, nem istállót épít, ha­nem emeletes villát, balatoni nyaralót a dolgozóinak. S amíg a tsz megfelelő ingat­lant vásárol, kísérletképpen az objektumot az én telkem­re építjük föl. És felépítet­tük. — Kedves Szepetneki Slampos, az idő rövidsége miatt nem tudjuk tovább so­rolni a disznóságait, de van még egy kérdésem.- — Parancsoljon, — Maga évekig dézsmálta a gyár vagyonát, pénzét, köl­tekező életmódjára nem fi­gyelt föl senki, mert laza volt az ellenőrzés. Hogyan bukott le végül is? — Kérem tisztelettel, o szakszervezeti bizalminak feltűnt, hogy már nyolc hó­napja nem fizettem ki a tag­sági dijat. Ezen csúsztam el, mert elkezdtek utánam szag­lászni ... — Most önt börtönbe csukják. Bizonyára már va­lami megfogalmazódott ma­gában, hogy ha kiszabadul, hogyan fog élni, mit fog csi­nálni, igaz? — Igen, kérem, már gon­dolkodtam a dolgon. — Ezek szerint már elha­tározta. hogy ha kiszabadul, nem lop többet, nem sik­kaszt, nem herdálja a nép vagyonát. — Ilyen konkrét dolgokban még nem döntöttem. De egyet megígérhetek. — Mit? — Ha újra szabadlábon le­szek, isten bizony, rendsze­resen fogom fizetni a szak- * szervezeti tagdíjat is. Kiss György Mihály húznom, mert az eső is ned­vesebb, mint annak idején. Változnak az emberek is. Először is: fiatalabbak, mint én voltam az ő korukban. Nemrég elmentem egy évfo- lyamtaiálkozóra a hajdani egyetemre, és megdöbben­tem, hogy milyen hátulgom- bolósokat vesznek föl oda manapság. Igaz viszont, hogy udvariasabbak, mint voltak az én időmben: több hallgató »Uram«-nak szólított engem, s egyikük megkérdezte, hogy á}segítsen-e az úttesten. Másrészről viszont a ma- gamkorúak annyival öregeb­bek, mint én vagyok! A mi­nap összefutottam egy presz- szóban a volt kollégiumi szo­batársammal, George-zsal, s ő annyira megváltozott, hogy nem ismert meg engem. — Meghíztál egy kicsit. George! — mondtam neki. — Ez a modern étkezés — felelte George. — Ez sokkal jobban hizlal. — Mit szólnál még egy Martinihoz? — kérdeztem. — Észrevetted, hogy mennyivel gyengébbek manapság a Martinik? I — Minden olyan más — bó­logatott George. — Még az étel is. amit manapság fel­szolgálnak. Sokkal jobban hizlal. Két Martinit rendeltem. — Észrevetted, hogy ezek a Martinik gyengébbek, mint azelőtt voltak? — érdeklőd­tem. — Nem úgy van, mint a régi szép napokban — felel­te George. — Emlékszel., amikor leültünk valahova beszélgetni, és whiskyt ren­deltünk és fölcsíptünk két csinos bakíist? öregem, hogy tudtak azok cicázni! A kis forróvérűek. — Te nagy tortaevő voltál, George — emlékeztettem. — Még most is eszegeted a ha­bos fánkot? — Nem, nagyon meghíz­tam — intett le George. — Ez az étel manapság sokkal jobban hizlal, mint régen, — Tudom — feleltem —, ezt már mondtad egy perc­cel ezelőtt is. — Igazán? — csodálkozott George. — Mit szólnál egy újabb Martinihoz? — szóltam én. — Észrevetted, hogy a Martinik ma már nem olyan erősek, mint régen? — Igen — felelte George —, ezt már kétszer is mond­tad az előbb! — Óh ... — szóltam én csalódottan. Ha reggel borotválko­zás közben egy pillanatra megálltam, s a jó öreg George-ra gondoltam, miköz­ben vizsgál gattam a tükör­ben a képmásomat. Szerintem már a tükrökhöz sem olyan jó minőségű üve­get használnak, mint hajda­nán. Fordította: Zilahi Judit

Next

/
Thumbnails
Contents