Somogyi Néplap, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Mocsárvilág11. Egy darab őstermészet a civilizált táj közepén. A nap bágyadtain hunyorog, föl-fodtámaxió éles szél bogarássza a nád- levéleket, három—négy méteres karcsú szálak dőlnek oldalra, amikor végigrohan a náderdő közepén. A Zala-ipiartra telepített vén kilátó (.arendai nyögnek, esőverte, mohával fedett oldala finoman remeg. A guivat éles hangja vág a szélbe, kéretlen látogatót kerget a kis irigy madárfúria. Amott dühös varjúcsapat vesz üldözőbe egy barna réti héját. A lármás,

nehéz testű sereg fekete üstökösként vágtat a berek zsiványa után. Az még féiválról se veszi a veszedelmet. Könnyedén billent egyet szárnyával» s a varjúcsapat máris mélyen alatta kavarog és károg tehetetlen dühében.

Nyániluáak hosszú V-betűje libeg az égen. A kéthelyi aöid gabonatábláik felől szállnak peckesen. Éktelen, rikácsolással ereszkednek a nyílt víztükörre. Legalább ötven széles csőrből tör fel a „háLaadó ének”, amikor a vízre érnek. 'Néhány kócsag libben föl méltósággal, nem szeretik a lármás köznép pór rivalkodó- sát. A ludak valóban mám ismerik az illemet: lubickolás zaja, tocsogd«,' fröcsküiés vad szárnycsapkodás jelzi, milyen mohó a szomjas csapat.

Eminirien, & Zala folyó partján nagyobb a csönd. Fűbe lapulva, élénken virít az őszről itt maradt menyétasszonyszölö bordópiros bogyója. Sirályok cikáznak, majd északra fordulva sűrű számycsapásockkal elindulnak a Balaton felé. Kárókatonák (ikormoránok) buknak a víz alá és rázzák veszettül fekete-zöldes tollazatukat, s össze-össae csapnak egy- egv finomabb falaton. Valahol a nádrengetegben bölömbika ümiment olykor-olykor, únkcg, brekeg a szapora békanép.

Madárélet a lápon. 80—90 faj él a Kis-Ba- latonon, ez Magyarországnak talán leggazdagabb madárvilága. Nehéz volna pénzben meghatározni az értékét. Megtalálhatók itt az Európában élő összes gémfélék, köztük a híres nemesikócsag, amelynek gyönyörű fátyol- tollaiból az előkelőek kalpagjára készült hajdanán tollforgó. Itt fészkel a kisvöcsök, a feketenyakú és a búbodvöcsök. Itt költ a nyári- lúd, de ósztájon északról újabb vendégek érkeznek: a lilikek és a vetési ludak. Tőkés-, böjti-, kendsrmagos, karaalasrécék úszkálnak, a nyílt, víztükrön, s totyognak a nádtorzsák között. Itt él a ragadozók közül a barma réti héja, a vörös vércse, a kabasólyom és az egerészölyv. S ha nagy hápogva, fecseré&zve jönnek a vonuló récék, hamarosan ott köröz méltóságteljesen a levegőben a rétisas is.

Madárpanadicsom ez. Természetvédelmi terület, illeték te lennek bemenni tilos. Ami itt történik, csak a szárnyas lakókra tartozik.

Nem volt mindig így. Évszázadokig éltek az emberek együtt a vadvízországgal — a vadvízországból. A hatalmas lápvilág vize a környező falvaik kertjeit mosta. Vörs, Főnyed, Sávoly a somogyi; Balatonroagya.ród, Zalavár, Égenföld, Sármellék a zalai oldalon. Innen, a Zala-parti kilátóról nézve a nádrengeteg szélén tágas panoráma nyílik: enyhe lankák, kerek dombhajlatok, szőlőhegyek övezik a lápot. A tökéletesen sima vidéket nyugaton a pogányvári hegyek, északon a keszthelyi erdőség koronázza. Ezekhez csatlakozik keleten a marcali dombvidék idáig nyúló, hosszú völgyeivel. Mint kerek cipók követik egymást a

dombocskák, megannyi fürtöt-mustot nevelő falusi szőlőhegy, köztük legismertebb a hol- Xádi Bari-dóm. D. A tájat északkeleten, mint valami hatalmas ablak, a Balaton végtelen víztükre zárja le.

ősi életforma alakult ki, alkalmazkodva a Kis-Baáaton zsombékos, nádas, madársLvítás- tól hangos világához. Ugyanúgy Somogybán, mint Zalában. S bár a tó két oldalán egymásra néző falvakban a megszólalásig hasonlítanak egymásra a házaik, az utcák, másként beszélnek a somogyiak, mint a zalaiak. Szala, ilyen lágyan említik a Balatoniba ömlő folyót a másik oldalon, s a szán, amivel télen a levágott nádat hordják, Varsón riskó, Magyarodon ricskó.

A vodvízország legfontosabb faluja volt Vörs. Több mint hétszázéves település. A Papkert — ma füves, buckás rét — végében kötöttele ki a dereglyék egyikoron. S innen indultak végnélkül! vízi útra a híres bödönha- jók. Csak itt, Vörsön faragták e jellegzetes vízi alkalmatosságokat, mert itt termett a hozzávaló. S a leleményes vörsiek-fejszézte súlyos vízijárniövek«n jártak halászni a balatoni községek lakói. Berénytől Badacsonyig és Szig ligettől Fürediig.

A sekély vízben hajladozó nádrengeteg köziepén egymást érték a kiemelkedő szárazulatok. Simony-, Pogány-, Diás-, Máriaasszony-, Nyíres-, és az Itaitó-sziget sorakozott egymás után. Sűrű, kövér, zöld fű temett ott. A vor- siék, fönyadiek tavasszal kicsapták a jószágot, és a nyár végén terelték haza gömbölyűre hízva. De a szigetecskék menedéket is adtak a falvak népének, a rájuk törő ellenség elől. Régészeti 1 eletek tanúskodnak arról, hogy állandó lakóik is éltek hosszú évszáaaídokon át a szárazulatokon.

ennyit szállítanak oda, a madárvilág tápláléka uk

Nincs hal a Kis-Balatonban! Maga Gulyás halászmester már régesrég fölhagyott a halak háborgatáséval, és elment kócsagőrnek. Ennek pedig a következő a története.

A harmincas években Hollandiában ülésezett a nemzetközi ornitológusok tudományos társasága. A magyar madártani intézet akkori vezetője, Schenk Jalcab megrázó szavakkal ecsetelte a tudós egybegyűltek előtt a kis-ba- latoni gazdag kócsagálioniány várható sötét sorsát. „Az intézetnek még arra sincs pénze mondta —, hogv egy 'állandó nemeskóesag- felügyelőt fogadjon”.

Besaááét megrendül ten hallgatták a madarak életének tudós ismerői. S a derek hollandusok gyűjtést rendeztek, és évente abból fizették az új „hivatalt” vállaló egykori halászmestert.

A mohleipte kilátó tetején állva azon tűnődöm: milyen könnyű elrontani valamit, ami ősi, ami természetes, és milyen kínosan, gyötre'.rr.esen nehéz küavitani. A nevezetes /■tla-r '-’’érés óla több miint ötven év te’t el., S* már a negwenes évékben! tudták: ha így

marad, a K:s- Ba:a4on halárra ítá'tetkk. E páratlanul értékes tv-ri- szeü terület

dolgában azóta is több a beszéd, mi-nt a tett.

Közben teljesen elfogyott a hal.

Tíz—húsz - ■ rné-e^sre apadt a víz.

És a maradék. szabad víztükröt körülölelő nádas évente másfél méterrel nyomul befeié. Aliig néhány év, és megszűnik a Kis-Balatoniban a szabad víztükör.

Mi lesz veled Kis-Bain ton?

Egyre többször, több helyről hallani: terv készül az ősláp (és a Balaton) megmentésére. Tavaly decemberben határozat született arról, hogy Hídvég és Zalavár között egy előtározót építenek. De a nagy, végleges rendezés még várat magára. Csak riasztó számokat haliam: egymilliád, kétmiiliiád.... Ennyibe kerül. Lesz ennyi pénz erre valaha?

A mohlente öreg kilátó tetején állva megakad a szemem a Zalába igyekvő határárok vonalán. Béliebb. Vörs alatt a Ma "ót-völgyi osatórna folyik. Köztük a láp apró vízitükre csillog. Kínos-kínzó • nevetés tör fel belőlem: két- m iiliárd... Ugyan. A határárok vizét egyszerű árvízvédelmi gyakorlat során az egyre io<jyó madárparadicsomba lehetne vezetni. S onnan a Marót.-völgye csatornába. Lenne vízutámpóttós is, hal is a Zala és Vörs között.

Vagy kiviheteden az ötlet? Biztosan „rengeteg indok” szói ellene. Akkor keresni kell helyette mást. többet, százat. Lehetetlen, hogy milliárdok- kal dobálózzunk és alig történjen valami!

Közben lasain elpusztul a Kis- Balaton. ■

Csupor Tibar

Az Itató-szigeten túl van Alas. Ezt a t őaeg- ben gazdag területet nagyon szerették a versiek. Azt mondták: az Alason sose vetettek búzát, de az minden évben termett. Mégpedig a környék legjobb szénáját. Ősszel szekérszám vitték a szomszéd községek gazdái a finom takarmányt, tele zsák gabonát adtak érte. Még a földek trágyázását is sajátosan, lápi módon intézték: a Zala hordalékát szék erezték a földekre trágya helyett.

A régi krónikás föjjegyezte, hogy „egyetlen húzásra húsz kocsira való halat fogtak” a Balatonból. A tó egyedülállóan gazdag volt ízletes vízi „jószágokban”. Itt, a tó délnyugati, lapos nyúlványai ham „ringott” a pontyok, fogasok, mámák bölcsője. A sekély, könnyen fölme legedé vízben, a nád, a sás és a káka tövén ideális helyet találtak az ikrának, s a hordalékban gazdag Zala szolgált „terített asztalul”. Hemzsegett a réti csík, nemhiába kedvelték a környéken a csíkos káposztát „Sót a csíkra, mézet a mákjaikra!” — énekelték a vönaiék duhaj kedvükben.

A gyakran nyugtalankodó Balatoniból halak légiói keresték föl a nádast, s tavaszonta halivadékok milliói keltek ki és növekedtek föl. Az ősmovsár területién átfolyó Zala vizét pedig a mélyben rejtőző vén

ha rcsakirályok kedvelték, mert a vízzel szemben úszó bajuszos balatoni ura'"ko" dót a Zala sodra megszabadította apró él ósdi jeitől.

Ezen a tá t on sokféle módját ismerték az ősi halászatnak. Fogtak

halat vejszs- vel,- varsával, i«me"ték a re- kesztéses fogás módiét.

Vöreön a szigonyt kedvelték és használták is ügyesen.

Nem egy, de négy—öt ága

is volt a vörs! halászkészségnek, az ágak végén horgas szakáiul.

Ez ősi halá&aéletből mond el néhány történetet a 83 éves Simon István:

— Tavasszal rengeteg volt a ponty, mind a part mellett reszeiódtek. A sok pikkelyes hát között szülte megállt az evező. Könnyű volt kitanulni a szigony kezelését, bár azt csak akkor használta az ember, ha egyedül rnent halászni. Télen a jégre mentünk. A vízben itt- ott hevesek bugyogtak, és a meleg víztől foltokban megolvadt a jég. Hosszú rúd végére hurkolták a kötelet, a lékben az vitte, terítette a hálót.

— Tizennégy éves köícjk voltam, a csizmám sarka szinte odafagyott a jéghez. Húztam a kötelet, dobáltuk ki a lékből a halakat. A végén négy kilót adtak belőle. Néhány tepsire valót.. Odahívott Gulyás halászmester. Fölvágta hátul a kabátomat, és tömte a résbe a félméteres csukákat. Mukkanni sem mertem. Alig tüdtam hazakecmeregni ... j

1834-ben szörnyű nagy szárazság sújtotta a Balatont. — „1833. Oct. végéiig irtóztató sok esső volt — írta krónikájában Johannes Kövér vörsi plébános. — December vége felé fölszá- radt a sár, azután semmi hó, semmi esső, folyvást meleg. Szent Pál napján örök emlékezetre az udvaron ebédeltünk, majdcsaknem egy ingben ...”

Osa-padék az új évben ás mindössze háromszor hullt. A Balatonba vezető árkok mind kiszáradtak, a vörsi marháikat a nyílt vízhez hajtották itatni. A víz szintje jócákán leapadt — ahogyan Kövér tászteletes írja: — „A Fenéki nádsaélig alig egy arasznyi, kdvévén Diás sziget felé, merre gatyakötőig ért.” A szárazság még három évig tartott. S ekkor gróf Feste- trts és a „Méltóságos Vármegye” úgy hatá- toztak, hogy töltést építenek a somogyi részen. Ott. ahol sajkákon közlekedtek, ezután száraz, járható úton kelhessenek át a szeke- rék. A töméntelen sok „caölömp, sövagfa és rézső, szalmával, köveccsel” összedolgozva 1939-ben már állt. A Zala fölött híd ívelt át, az év minden szakában járható úttal kötötte össze a két megyét, a Balaton északi és déli felét. A széles öblözet összeszorult, 6 ettől kezdve különült el a Szent- gvörgytő! délnyugatra eső terület, és Kis-Balaton.

A lápvilágban háborítatlanul foiyt továibb az élet. A töl-- tés és a híd nem változtatta meg a természet ősrégi egyensúlyát, Ez csak nyolcvanhárom év múlva történt meg, amikor mély medret kotorjak a Zalának es gátakat emeltek a folyó partján. A Kia-Ba»atont elszigetelték természetes vdz- utánpótiásátói! A munkákat állami pénzen végeztető Festeti ts ringó búzamezőket álmodott az ősiáp helyén. De a tervező és a hóbortos elképzelési, leltkiismeretlenül végrehajtó olasz menők, Castelli már valószínűleg tudta, hogy hiú álom ez: a laza tőzeg talajon sohasem terem meg a gabona.

Így lett. A Zala-gátnak — ma máir világos — semmiféle kézzelfogható haszna nem volt. A iáp összezsugorodott, kiszáradt. Helyén satnya íű- vü rétek, mezőgazdasági tag alig hasznosítható területeik maradlak. S bann, a nádiren- geteg közepén két vízioliocs- ka. Ennyi maradit a Kis-Bala- tonbói. A halak még ma is ősi ösztönüket követve tömé- „ gesen úsznak fölfelé a Zalában, de ikrarakó helyre ott nem. lelnek. A Zala vize egyenesein a nagy tóba ömlik, szer- vesanyagokban gazdag hordalékát ott teríti szét, ahol az a legkevésbé volna kívánatos. Elmúlt a nagy halfogások ideje. Valaha húsz kocsira való pontyot, márnát, keszeget emeltek ki egyellen húzásra a vízből, most ugyan