Somogyi Néplap, 1979. május (35. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
D élelőtt fél tíz. Tom elengedett tagokkal hevert az ágyneműk között, létének tökéletes zsibbadtságával. Az a félóra következett, amikor a nap, két tűzfal között, besütött albérleti szobájának keskeny, jégvirágokkal díszített ablakán. Tulajdonképpen nem, tartozik a lényeghez, hogy elengedett tagokkal hevert-e vagy sem, az pedig, hogy ■•létének teljes zsibbadtságával«, Tamásra kisgyermek kora óta jellemző volt. Már ekkor »Tom«-nak szólították — nagynénikéi és az egész rokonság. Aztán az iskolában és a munkahelyén is így becézték. *’ Vasárnap volt és délelőtt fél tíz. Tény, hogy Tom még nem kelt föl, és nem is tudta volna erre egyhamar rászánni magát, ha váratlanul nem csengetnek. Vasárnap mindig délig heverészett. Nem azért, mert így jólérez- te magát,, hanem mert nem tudott okosabbat kitalálni. Tíz óra felé egyik lábát mindig a paplan fölé tette, s mozgatta lábujjait; csodálkozva nézte, hogy milyen messze vannak, pedig hozzá tartoznak, az nem vitás, és bárgyún molyosoly- gott Tóm eredetileg egyetemre akart menni, nem azért, mert kedve volt hozzá vagy különösebben fontosnak tartotta hanem mert a szülei állandóan macerál- ták emiatt, mondván: »már Bandi is egyetemre jár és Gyuszit is felvették, pedig még hülyébb mint te«, másrészt félt a katonaságtól. Persze átlagon aluli képességei miatt sehova sem vették föl, pedig két év alatt há-* rom egyetemen és két főiskolán is megpróbálta. Aztán két évig katona volt. Ez nem mondhatni, hogy ártott) hősünknek, de különösebben nem is használt. Amióta leszerelt, segédmunkás. Csengettek. Ezt egyszer már hallotta aznap féiálom- ban, de nem törődött vele. Feküdt tovább, és a mennyezetet szemlélte. »Biztosan itthon van az öreg, majd ajtót nyit — gondolta —; ... biztosan hozzá jöttek... : engem ugyan ki keresne.« Gremniger urat nevezte gondolatban Öregnek: a lakás tulajdonosát. »Fel kéne kelni« — gondolta Tom, de mint mindig, erről möst is lebeszélte magát. Csak nézte a jégvirágos ablaküveget és hallgatta a vekker ketyegését. Ú jra csengettek. Ez már élesebb és hosszabb volt. »Talán a postás. .. — gondolta. — De hát miért nem nyit már ajtót az öreg? — Ja, persze! Elutazott Reggel beszólt.., már rémlik. A fene egye meg...« — zsörtölődött félig hangosan, miközben papucsálba bújt és magára kapta elnyűtt frottírköpenyét Egy mozdulattal a hajába túrt s indult a külső ajtó felé. Ami- kör kinyitotta, már nem volt ott senki. Aztán — nyilván az ajtónyitódás zajára — a szemközti ajtó kinyílt és a résen egy idős, fehér hajú asszony dugta ki a fejét — A néni csengetett? — kérdezte Tom. — Igen — mondta nagyon halkan az asszony, és hangtalanul az ajtó elé lépett Lila selyemköntös volt rajta, — Nincs itthon Greminger úr? — kérdezte. — Nincs — felelte Tóm. — Azt hiszem, elutazott — Hát.. csak szerettem volna... valamit kérni... tőle... — mondta az asszony szaggatottan, elkeseredett arccal. £' — Tessék mondani. Hátha én is oda tudom adni. — Nerrv.. nem olyasmi. Leszakadt a róló... Most olyan sötét van a szobában. .. Ö szokott nekem segíteni .. — Talán én Is meg tudom csinálni — ajánlkozott Tom, és legnagyobb megdöbbenésére azon kapta magát hogy segíteni szeretne ennek az asszonynak. Arcának vonásai, mozdulatai a hanglejtése és a selyemköntös haj dar ni mozgalmas családi és társasági életről tanúskodtak. Most sírt Ujjai között fehér zsebkendőt morzsolgatott. azzal törölgette a szemét és szipogott, mint egy gyerek. — Hát.. majd lia... felöltözik. .. — mondta néhány pillanat múlva, és tétován az ajtó felé hátrált _ — Az bo«B3«datm—, Jobb lesz így — mondta Tea és szorasabbc# kötött« derekán a zsinórt Egy gazdagon, de nagyon régimódian berendezett lakásba lépett Súlyos, komor bútorok, foszladozó perzsaszőnyeg, porcelán és ezüst dísztárgyakkal telezsúfolt hatalmas vitrinek. — Hát ezzel van a baj — - mondta az asszony, és a sötét ablakmélyedés felé mutatott T om végigmérte, aztán félrehúzta a függönyt, s fölnézett. — Ühüm. Nincs véletlenül egy létra vagy valami asztal, amire felállhatnék? Csermák Árpád Fény — De Igen.:: a kamrában vafi egy létra — felelte készségesen az asszony, s már is indult, szapora léptekkel. Amíg Tom behozta a létrát ott szorgoskodott körülötte, egy darabig fogta a létra egyik szárát abban a tudatban, hogy most ingyen segítséget kap; az évek során belérögződött, hogy a mesteremberek »nagyurak«. Aztán amikor Tom magasba emelte a létrát jelezve, hogy nincs szüksége segítségre és hosszú lépteivel otthagyta, az asszony lemondott segítőkész szándékáról. »Ha már valami jót csinálok, azt támogatás, hálálko- dás és fizetség nélkül akarom csinálni« — gondolta Tom szinte dühösen, miközben fölmászott a létrára, két rigli elfordításával lehetővé tette, hogy hozzáférjen a redőny orsójához. Belenézett a poros nyílásba, és örült, mert látta hogy meg tudja javítani. Két hatalmas markával megfogta a fahengert és tekerni kezdte. A redőny alsó széle fokozatosan emelkedett, és a rés, amelyen éles fény vágott a szobába egyre szélesebb lett. — Én nem is szoktam használni... Én jobban szeretem a fényt... Csak most több mint egy hónapig kórházban voltam epehólyaggyulladással, és közben itthon voltak a gyerekek... Én a fényt jobban szeretem. .. »Itthon voltak a gyerekek« — gondolta Tom, és elképzelte, hogy miért volt fontos lehúzni a redőnyt,, aztán arra gondolt: »biztosan volt idő amikor a néni is jobban szerette a sötétet. .. Az persze elég nagy disznóság, hogy , a »gyerekek« csak akkor vannak itt, amikor üres a lakás és az anyjuk kórházban van. Most bezzeg sehol sincsenek... Mire gondolataiban idáig jutott, elkészült a munkával: tökéletesen föltekerte a zöld lécekből összeszegecselt, ütött-kopott ámyképzö-tákolmányt, de még nem engedte el. — Tessék megpróbálni! Az asszony gyors mozdulatokkal odalépett, de alig kezdte húzni a gurtnit, elszakadt. — Nem baj.:: — mondta,, az a lényeg, hogy megint van fény. — Van valami drót? — Van... van..— mondta az asszony, és már szaladt is a kamra felé. Egy nagy tekercs vörösrézdróttal tért vissza. — Tudja a férjem annak Idején nagyon szeretett barkácsolni. Mindig ő csinálta meg, ha valami elromlott. Még abból az időből yaló ez is. — Jő drót — Igen. Jő vastag drót Nagyon szép gyertyatartókat készített ebből a férjem. — Lehet belőle lámpaernyőt is csinálni. Tessék levágni belőle 3—4 olyan másfél méternyi darabot — mondta Tóm, miközben egy pillantásával raegsaceolta a Bányász. Vasas Károly szobra. (A művész budapesti mflcsamok- beli kiállításának anyagából. Grandpierre tK. Endre A tapintás csodái tolvajléptekkel bekerítenek hús forrásvíz-szavak őzsuta pillantások súlyos szélzendülésben áttetsző sziromhéjakká változnak a falak ajtók s szemem végleg bezárom mosolygó ketrecedbe csupasz testünk időtlen pogány ének á tapintás csodái értelmünk meghaladják. Kelemen Lajos Falióra Lelkednek a járás: menni, botolni körbe-körbe emlékeztem óralap-síkján. Mintha csupasz talppal tüskés számokon át kéne görgetned magad előtt az időt; de lelked jár-e valóban, ujjad működteti a pillanatot?— Közel a munkádba foglalt óramű. Gyöngyliázdísrű kettős kaszája, félek, éjfélkor elüti életem; mondd, szellemem akkor keiek országutat! gyűrűjéből kiléphet-e. Klára Jarunková nem engedhetem d, mert akikor visEzaszalad. Az asszony sürgött-for- gott a szobában, fiókokat húzott ki, szekrényajtókat, nyi- togatott, a kamrába is kiment, végül egy körömvágó ollóval fogott a munkához. — De hát az kicsorbul — mondta Tom. — Nem érdekes. Az a fontos, hogy fény. legyen — mondta az asszony lázasan, a munkától kipirult arccal. A vastag drót azonban nem engedett a gyenge kéznek és a gyenge szerszámnak. * — Tessék ide adni azt az ollót!... Úgy. Most mindig azt a pontot tessék ide tartani, ahol el kell vágni. Ügy. Az asszony engedelmeskedett. Tom fél kézzel tartotta a hengert, amennyire tudott, lehajolt, és jobb kézzel dolgozott. Neki sem ment könnyen, de végül sikerült. Három helyen átkötötte a föltekert redőnyhengert, a drót 2—2 végét megcsavarta,, így három vörösrézdrótgyű rű fogta össze a léceket Erős ujjaival a biztonság kedvéért még tekert is néltónyat a szarvként szétálló végeken., aztán mindent viszatett eredeti helyére, és lemászott a létráról. Közben arra gondolt: ha annyira szeretett a férje barkácsolni, miért nincs egy fogó a házban. Elhúzta a függönyt és a létrával indult a kamra felé — Hagyja, nem fontos... — Ugyan — mondta Tom, és magában már durvákat gondolt A kamrában egy szerszámosládában jobbnál jobb rozsdás szerszámok hevertek. Fogók is. »Hát ezeket mire használják?« — futott át az agyán. — »Ez az asszony még föl sem ismeri, hogy mire valók.« Dühét azonban elnyomta az a kellemes érzés, hogy ő bezzeg tudja. Amikor visszament, az asszony az ablakkal szemben állt Nagyon boldognak látszott A fehér hóról visz- szaverődő éles fény bezúdult a szobába. — Fény. Megint fény. Milyen jó! — mondogatta az a szuny. T om várt egy darabig,, nem akarta megtörni a csoda varázsát, aztán elbúcsúzott — Jaj, édes fiam, nagyon köszönöm... nagyon. Mivel tudnám megkínálni? — Köszönöm semmivel... — De hát egy kis likőr. Finom, házi készítésű... — Nem szeretem az italt — Akkor egy kis csokoládé. .. — Nem szeretem a csokoládét — mondta Tom már- már elutasítóan, miközben a külső ajtó felé menekült az asszony hálálkodása elől. Elégedetté® lépte át Greminger úr lakásának küszöbét Hideg vízzel lezuhanyozott, közben dudorászott. Frissen lépett a hóval borított utcára. »Holnap új állást és új albérletet keresek« — gondol ta. A futók lekuporodva álltak a fehér rajtvonal előtt az indító pedig már-mar kinyitotta a száját hogy kiejtse a vár-várt »felkészülni !« vezényszót amikor az egyes számú futó hirtelen odafordult és így szólt: — Bocsánatot kérek, indító sporttárs! Szeretném tudni, hogy sza;báloysan át- lunk-e? — Hogyhogy szabályosan? Mit akar ezzel mondani? — Én, ugyebár, pedáns ember vagyok, a vitatkozás nem kenyerem, no, de az én szakmámban pedánsnak is kell lenni... — Micsoda? Milyen szakmában? Miről beszél? Futni akar, vagy beszélgessünk? — Bocsánatot kérek, indító sporttárs, de úgy vélem; ön ók nélkül heveskedik. Hiszen már említettem, bpgy az én szakmámban az embernek pedánsnak kell lennie ... — Milyen állása van? — rikoltotta harsányan az indító, s az egyik futó nekiira- modott — Én, ugyebár, könyvelő vagyok. Illetve könyvelő és revizor. Megszoktam, hogy a legapróbb, látszólag jelentéktelen részleteket is kibányásszam ... — Mit számít nekem, hogy könyvelő, vagy bányász?! — ' kiáltott fel az indító. — Utoljára kérdezem: le akarja futni a távot vagy mindenféle badarságról óhajt fecsegni ? — No látja — bólintott elégedetten az egyes számú futó —, ön indító, rajtbíró és mégis ennyire heveské- dik. Ha tovább idegeskedik, ki tudja: még felszökhet a vérnyomása... Egyesek pedig a.zt mondják, hogy az idegesség okvetlenül gyomorfekélyt okoz. — Mindjárt adok én magának fekélyt! — kiáltotta az indító, és már-már fölemelte a pisztolyát. — Nem, így nem helyes — intette nyugodtan az egyes «számú futó. — Először is: még nem vezényelt »felkészülni!«-^ másodszor: az indítónak a magasba kell lőnie, nem pedig a futóra céloznia. — Vigyétek el ezt az alakot! — jajdult föl szívettépö hangon az indító. — Még egy másodperc, és szétzúzom, a fejét! —, No látja, mire veziet a makacsság — jegyezte meg oktatóan az egyes számú futó. — És az egésznek az az oka, hogy nem akar felelni egy kérdésre. Nézze, már a versenyzők is megunták önt... Hát nem igaz? A futók, akik már régen letelepedtek a salakpályán*, csendesen szunyókáltak. — Mit a-kar, ma-ga tőlem? — kérdezte az indító félelmetes, sípoló suttogással, és arcát kezébe temetve, halkan fölzokogott. — De hát nyugodjon meg, Indító sporttárs! Én csupán azt akartam megkérdezni; hogyan kell érteni azt a szabályt, amely megtiltja az indításra váró sportolóknak, hogy rálépjenek a rajtvonalra. De megérinteni a vonalat, ugye, szabad? — Álljon, ahogy akar — szipogott az indító, és ka- bátujjával törülgette a köny- nyeit. — Rajtolhat ülve, fekve, fejen állva! Csak induljon el, az ég szerelmére! Figyelem ! A futók nyújtózkodva és ásítva megint ' rajtállásba helyezkedtek. — Még egy pillanat, indító sporttárs — szólalt meg ekkor az egyes számú futó. — Hát a kezek? — Mifele kezek? — Nos, hát a mi kezünk, amely a rajtvonalon van. Azt szeretném pontosan tudni, vajon kézzel, illetve az ujjakkal szabad-e megérinteni a raj tsávot. De ne rángatózzon annyira, kérem szépen, véletlenül még elsütheti azt a pisztolyt... — Minden, minden szabályos. Kéz, láb, vese, hasnyálmirigy ... magánál minden a legtökéletesebben rendben van ..'. Minden a helyén. — Hát ami a hasnyáli,mirigyeimet illeti,- indító sporttárs, s téren, bizony kissé túloz, mivel az orvosok, sajnos, úgy találják, hogy ez a belső szervem hiányosan működik; de kijelentik, hogy a gondos diéta teljesen helyreállíthatja e fontos szerv normális működését. De rpiért érdeklődik a hasnyálmirigyem iránt? Akarja, hogy elmondjam. milyen diétát rendelt nekem az orvos? Bohu- mil Kotra, kiváló szaktekintély... Talán hallott róla? — Nem, sajnos, nem hallottam — válaszolta igen nyugodtan és igen udvariasan az indító. — De engedje meg könyvelő sporttárs, hogy én is feltegyek önnek egy kérdést. — Parancsoljon, — Nem tudja véletlenül, mennyit kaphat az indító azért, hogy rajt közben megölt egy futót? — Rajt előtt? — kérdezte szakszerűen az egyes számú futó. — Igen: előtte — jelentette ki az indító határozottan. — Ha előtte, akkor nem tudom. — És ha közben? — Azt sem tudom. — Figyelem! — kiáltotta ’az indító. — Felkészülni! — Egy pillanat, indító sporttárs! Ha akarja, megkérdezhetem egy jogász ismerősömtől, hogy... Nem fejezhette be. as indító vadul felüvöltött. és nekiiramodott a saiakpáiyár;; s lábát magasra fölvetve száguldott. Ha az időmérők elindították volna stopperüket, bizonyára új kétszáz méteres rekordot állapítottak volna meg. Grllért György fordftá«« Szűts Dénes Csak butaság Kóbor Angelika egy napja: — Csak! Egy hete: — Csak, csak, csak, csak, csak, csak, csak. Egy hónapja: harminc csak. A televízió XIII. csatornája vetélkedőt hirdetett: ki tud a leglényegtelenebb dologról leglényegtelenebbet mondani. Kóbor Angelika földközi-tengeri hajóutat nyert. — Szeretsz?. — kérdezte a fekete, őrjöngő viharban az első matróz, aki tiz napja ostromolta Angelikát. — Szeretlek, — Miért? — Csak. A hajó imbolygott, a matróz a nőt nehezen tudta átpréselni a kajütablakon, de végre megvolt vele, s bekattintotta az ablak vörösréz kampóját. Whiskyt töltött magának, s megkönnyebbülve ivott. Angelikát egy hét múlva kifogták a tengerből. Ázott, fázott, sírt; nedvesen csöpögött, éhes és szomjas volt. Rögtön egy kajütbe kísérték. Azt mondta, nem megy. — Miért? — húzta föl szemöldökét a kapitány. » — Csak — mondta Kóbor Angelika böldoGeorges Duhamel A névsor A híres párizsi Pasteur Intézet előtt egy kutya megharapott egy járókelőt. A férfi rémülten berohant az inézetbe, nyomában a tett elkövetője. A garázda ebet megkötözték. Az ügyeletes főorvos kezelésbe pette a sérült embert, ezalatt a négylábút is vizsgálatnak vetették alá. Rövid idő múltán megállapították, hogy az állat veszett. Az orvos természetesen azonnal intézkedett: az áldozat veszettség elleni szérumot kapott, majd ágyba fektették. Az injekció után a sebesült sápadtan fordult a doktorhoz: — Kérem, legyen szives, adjon nekem papírt és tollat. Hosszan bámulta a mennyezetet, aztán felsóhajtott, és reszkető kézzel írni kezdett. Az ügyeletes főorvos azon igyekezett, hogy | megvigasztalja: | — Kedves uram, ha nem tudná, önt a híres Pasteur Intézetben ápol ják. Igaz, hogy veszett volt az eb, de aggodalomra nincs ok: ön hat nap múlva épen, egészségesen távozik. Semmi értelme tehát, hogy pánikba essék és megírja a végrendeletét. A sebesült felült az ágyon, és háloványan elmosolyodott: — Drága főorvos úr. én nem végrendeletet készítek, hanem egy listát a „jóakaróimról”, hogy ha mégis rám ragad az a kutyaveszettség, tudjam, kiket kell megharapnom. BéttM Géza íordttáM 1 szabály az szabály *
