Somogyi Néplap, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-28 / 98. szám

Költemények és olvasók Sok az eszkimó ? r Wetiéz 'dolog manapság be­hatolni a művészetek ezerar­cú erdejébe olyan szándékkal, hogy benne világosan lássunk, s megértsük azt Mert a mű­vészetek ezernyi fajtájának és ezernyi irányzatának áttekin­tése szinte lehetetlen. Mi sem próbálkozunk hát »nagyoko­sok« lenni. Egyszerűen kivá­lasztunk az erdőből egy rész­letet: a lírait és ennek egy igen izgalmas és nehezen át­tekinthető oldalát igyekszünk — lehetőségeinken belül — vizsgálgatni. Amiről szólni szeretnénk, az a költészet he­lye a mai ember életében. Mielőtt azonban belemerül­nénk e gondolatkör boncolga­tásába, határozzuk meg, hogy mi is az a müértés, amely el­engedhetetlen »kelléke« a versolvasas, versszerkesztés fogalmának. Az Esztétikai ABC szerint: a művészi alko­tások elsajátításának képes­sége. A müértés problémája a művészetnek abból a sajátos­ságából fakad, hogy jelrend­szerei az érzéki megjelenítés törvényének megfelelően bo­nyolultabbak, közvetettebek, nem olyan egyértelműek, mint például a hétköznapi beszédé vagy a tudományé. Ráadásul a hagyomány és az újítás dialektikájának megfe­lelően a művészeti jelrendsze­reknek minden egyes műalko­tásban meg is kell újulniuk, tehát nem olyan hagyományo­san stabilak, mint a többi köz­lésforma. Továbbá a műértés­hez nem elegendő a puszta tudomásulvétel, hanem fejlett érzelmi kultúrára is szükség van, ami pedig elképzelhetet­len gazdag élettapasztalatok és korszerű világnézet nélkül. Hogyan állunk hát a vers- szerető, versolvasó közönség­gel? Kérdésünk megválaszo­lására elindultunk egy hete­kig tartó körútra, amelynek során ismerősöket és vad­idegen embereket kértünk meg, hogy mondják el véle­ményüket a versekről. Íme, a legérdekesebb válaszok: Egy középkorú orvos: Ver­sek? Ugyan, hagyjon már! Elég nekem a szakmai köny­veket és folyóiratokat olvas­nom, hisz így is nehezen tu­dok lépést tartani a fejlődés­sel. Nincs nekem időm ilyen haszontalan dolgokra! Igen, verseskötetek valóban vannak otthon a polcon. Jól néznek ki. Idősebb postás: Én a mun­kámban állandóan újságokkal, ( folyóiratokkal dolgozom. Sza­bad időmben örülök, ha nem kell a kezembe venni őket. Főleg a verseket! Azokat még meg sem értem! Hogy költő­ket ismerek-e? Hát persze! Petőfit... meg jó néhányat Fiatal művezető: A techni­kai kiadványokat olvasom, de versekre ritkán jut időm. Nem mondom, hogy érdekte-i lenek, de nekem nem sok örö- ■ met nyújtanak. Az iskolában tanult költőket és verseiket is­merem — persze, amelyiket még nem felejtettem eL Magyar szakos tanár: Na­gyon szeretem a verseket. Otthon is rengeteg kötetem van. Kedvencem Petőfi, Ady, József Attila. A maiak közül a nemrég elhunyt Nagy Lász­lót, valamint Juhász Ferencet, Illyés Gyulát, Pilinszkyt sze­retem. A legfiatalabb korosz­tály költeményeiben nagyon sok a számomra érthetetlen. Sokan olyan áttételesen írnak, hogy képtelen vagyok követ­ni a gondolatmenetet. Pedig én tulajdonképpen ezzel fog­lalkozom ... Egy üzemi raktáros: Igen. valóban megpróbálkoztam an­nak idején én is a versírással, de csak néhány zöngeményem született Ma már nem olva­sok verseket. Régebben meg­próbálkoztam néhány modern költéménnyel, de nem értet­tem meg őket Akkor meg minek olvassam? A lakás, ahova beléptünk, csodás. Gyönyörű szőnyeg, modem bútorzat, fény, a sa­rokban virágállvány. A könyvszekrényben rengeteg ol­vasnivaló. köztük jó néhány verseskötet. A háziasszony két gyerekkel, egy négy év körüli kisfiúval és a másik szobában alvó csecsemővel van otthon. — Most gyes-en vagyok, s foglalkozásom egyébként la-, boráns. Főleg diákkoromban szerettem olvasni, ma mái ritkán jut rá időm. Kedvelem a verseket, van jó pár köte­tünk. Néhányba belelapozunk. Az Ady-kötet első oldalán tintá­val beírt szöveg: »Születés­napodra szeretettel: Mariék- tól.« A világirodalom legszebb versei kötetben: »Emlékül, 1978 karácsonyán, Anyuéktól.« — Ezek közül melyik a kedvence ? — Az a szép kötésű — mondja, s leemeli a kötetet. — Pilinszky János: Kráter — ol­vassa. — Melyik vers tetszik a leg­jobban? ‘Zavarban van. A patyolat­tiszta kötetet forgatja az ujjai között. Tétovázik. Fiatal gimnazista lány. Tudjuk, hogy szereti a ver­seket, s az iskola irodalmi színpadának is a tagja: — A vers olyan dolgokat mond el helyettem, amiket én is érzek, de megfogalmazni nem tudok. Szükségem van rá. Gyakran rossz a hangulatom, olyankor . előveszem Adyt, Füstöt vagy Kassákot, olya­som a soraikat és megnyug­szom. Ők is nehéz gondokkal küszködtek, de írásaikban ki tudták önteni bánatukat. Hogy hányán olvasnak manapság verseket? Nem tudom, de sze­rintem kevesen. Főleg olya­nok, akik maguk is frnak, vagy olyanok, mint én, akik szavalnak. Nemrégiben tanul­tuk Madách tragédiáját, azt hiszem, ide is érvényes a mondás: sok az eszkimó, és kevés a fóka. Mert valóban sok a költő, de kevesebb, aki olvassa. Egy iskolaigazgató: Nehéz dolgot kér tőlem. Azt hiszem, a legnagyobb baj az, hogy igen felgyorsult az életritmu­sunk. Nincs időnk többször is elolvasni egy verset, nincs talán türelmünk sem átrágni magunkat a sorokon. Pedig a költészet nagyban hozzájárul^ hatna az emberi gondolkodás- mód csiszolásához, az ember­ségességre neveléshez. Itt egy kicsit talán az iskola is ludas a dologban, mert a tanterv­ben nem kap elég nagy hang­súlyt a modern költészetmeg­értés, az áttételesebb gondol­kodásmód követésének ké­pessége. Mindehhez befejezésül ne­héz lenne valamit is hozzá­fűzni. Annyi mindenesetre bi­zonyos, hogy a költészet csak részben jut el a címzettekhez, az olvasókhoz. S ennek a hiá­nyosságnak a felszámolása akkor is közös ügyünk, ha esetenként mi sem értünk meg egy-egy modem költe­ményt. Gyarmati László Különös autogramgyűjfemény Népi motívumok — új eszközökön Á fafaragás szenvedélye fftacs Já- 1 nos, a fonyódi É 1. számú pos- |l taihivatal ve- j§ zetője szabad j| idejében ked- véne foglala- |S tosságának hó- ;» dől: népi ‘ fara- i gási motívu­mokkal díszí­ti a használati tárgyaikat. — Apám, nagy a páni is ügyes kezű ember volt — mondja. — Talán tőlük örököltem a fafaragás szen­vedélyét. Ha majd nyugdí­jas lesizek — addig még két év van —, úgy érzem az időm­mel nem tu­dok majd mit kezdeni. Oda­haza, Bala- tonmárián jól fölszerelt bar- kácsműh eiyem bad időmben szívesen tar­tózkodom a gyantaillatú desz­kák, a gyaluk, a vésők társa­ságában. Én nem azért fara­gok. mert ez ma divat: egy­szerűen szeretek faragni, él­tet! A postahivatal második ■emeletén van egy klubszoba, ott tartják az értekezleteket is. A terem falait a hivátal ügyes kezű lányainak és asz- szonyainak szép mégmunká- lású buzsáki hímzései, vala­mint Biacs János fafaragásai díszítik. —. A fonyódi művelődési házban működik egy fafaragó szakkör, amelynek én is tagja vagyok. Szakszerű és hozzá­értő ember irányítása mel­Utánérzésűek és hamisait azok a fafaragások, amelye­ket az e’gépiesedett vilá­gunkban szériában állítanak elő! A fa megmunkálásához szükséges szerszámokat is magam készítem. Egy-egy szépművű fafaragás elkészíté­séhez különféle faragókések, vésők, dörzspapírok kellenek. Elképzeléseimet előrajzolom a fán, és csak utána kezdek el faragni. A múlt év novemberében a postaigazgatóság művelődési bizottsága népművészeti pá­lyázatot hirdetett. Négy me­gyéből negyvenötén vettünk részt több mint kétszáz pá­lyaművel. örömömre szolgált, hogy az erős mezőnyben első helyezést értem el. A zsűri­zést a Baranya megyei Tanács közművelődési csoportja látta el. Nemcsak elfogadásból vagy elutasításból állt a szak- véleményük, hanem a további munkához útravalóval és jó tanáccsal is szolgáltak. P. M. van. Szá­léit tanuljuk a fafaragás csín- ját-bínját. A szakkörben ka­pott instrukciókon kívül az itt-ott elvétve fellelhető szak- irodalom, előadások, múzeum- ’ látogatások és nem utolsósor­ban egy-egy jó kritika segíte­nek eligazodni. Napjainkban fellendült a szuvenírek, az emléktárgya n iránti érdeklődés, és a turiz­mus, az idegenforgalom nö­vekedésével ez egyre erőseb­bé válik. A népi famegmun­kálás tárgyairól a mai hasz­nálati eszközökre sok min­dent, át lehet menteni — de nem mindenképpen. Követen­dőnek tartom — én magam is ezt igyekszem művelni — a fafaragás tiszta, tájjellegű motívumainak kidolgozását. FILMIEGYZET Kinek a törvénye? Érdekes szokást honosítottak meg a Képzőművészeti Kivi­telező Vállalat szoboröntödéjében. Az ott kivitelezésre ke­rülő művek alkotói az iroda falán aláírásukkal jelzik mű­vük elkészültét A különös gyűitemény csaknem száz ma­gyar és külföldi szobrászművész aláírását őrzi. A közel­múltban Eskulits Tamás Petőfi-mellszobrát öntötték ki a vállalatnál, az ő neve is felkerült az autogramfalra. Folyóiratból, könyvből, sőt a győri Kisfaludy Színház előadásából — ezt rossz idő­pontban a 2. műsorban a te­levízió is közvetítette —■ mái tudomásul vettük: Galgóczi Erzsébet ismét kemény, a mai magyar valóság egy nem is perifériális gondját célba ve­vő művet alkotott, amikor a Kinek a törvénye? című majd­nem kisregény terjedelmű no­vellát írta. Most film készült írásából. Nem ez az elsőGal- góczi-mű, mely celluloid sza­lagon éli jövőjét. Kiss JózseJ 1961-ben a Félúton című kis­regényből, Mihályfi Imre a hatvanas évek végén a Pók­hálóból, majd a közelmúltban a Közös bűnből készített fil­met. A Kinek a törvénye? cí­mű novellát Szőnyi G. Sán­dor vitte szalagra. Az eredeti műhöz viszonyí­tott változások nemcsak dra- maturgiailag érdekesek. A Kossuth-díjas írónő nyilatko­zata szerint azokat az élet, az ábrázolt probléma módosulá­sa, a lemérhető pozitív vál­tozások tették indokolttá. S ez önmagáért beszél. Nem ar­ról van szó, hogy megalkuvó módon valamiféle tendenció­zus happy endidel érne véget a film, hanem arról, hogy a birkózás folytatódik, bizonyos reménnyel... A faluba fiatal rendőr ér­kezik, Böröcki András tize­des. Leleplez egy hústolvaj párost, a szálak azonban ku- száltabbak, mintsem gondol­A falut a nyárfákról is­merte föl. Motorjával a főtérre hajtott, sza­bad helyet ke»■esve az öreg kút mellett. Amikor a zenészek szüne­tet tartat tűik, a lány meg hal­lotta a motor berregését, s az ismerős zajtól arcába szökött a vér. Hiába véde­kezett az emlékek ellen. Minden föllángolt benne. Új­ra itt volt az a nyár, min­den órájával. Ilyen motorja volt Rudelkának is — gon­dolta. Annak a nála tíz év­vel idősebb férfinak, akivel egy nyarat töltött együtt. Egyszer, amikor a házasság­ról beszélt neki, elment egyetlen sor nélkül. Adj időt nekem — ezt mondta utol­jára. Hónapok teltek el. Két le­velet írt, nem jött válasz. Mégsem tudta elfelejteni. Ha szedetsz valakit — ta­nácsolta neki akkoriban Ma­rie, aki a kováccsal élt, és akit a háború alatt egy fran­ciával hoztak hírbe —, kö­veted öt akár a pokolba is. Jensszel, azzal a fiúval, aki holnaptól a férje lesz, más volt a helyzet. Gyerekkoruk óta együtt jártak: ugyanab­ba az osztályba, ugyanabba az iskolába, át a földeken Gansbach felé, vagy később Stettenbe táncolni. A szü­leik is összejártak. Jena jó Jan Flieger Leánybúcsú fiú — mondogatta a lány anyja —, nem széltoló. A faluban előre elkönyvelték házasságukat. Pedig kapcso­latuk inkább megszokás volt. mint szerelem. Azután jött Rudelka. Keveset beszélt és ritkán nevetett. S most itt a leánybúcsú. A zenekar újra játszani kezdett. Egy Karel nevű fiú­val táncolt, aki sokat ivott már, mint mindenki a te­remben. Ekkor látta meg a férfit az ajtóban; Rudel kát, zárkózott arcával és külö­nös, szürke szemével. Olyan a szeme, mint akkor nyáron, Stettemben — gondolta a lány. Egy csoport huligán zsar­nokoskodott a vendégeken, verekedő típusok. Hatan vol­tak, a lány erre még ponto­san emlékezett. Rámentek a férfira, mind. Rudelka ütött először, a dühtől elvakultan. A vendégek félreugrottak, egyikük sem avatkozott be. Asztalok és székek repültek. Rudelka sohasem tudta föl­adni a játszmát, öklei olya­nok voltak, mint a kalapács, és a fickók hanyatt-homlok menekültek. Kettő a padlón maradt. Később tárgyalás lett a dologból, s városi nagykutyák jöttek személye­sen. Rudelka volt a legjobb brigádvezető a kombinátban, ahol dolgozott. A hűtőtornyok lassabban épülnek nélküle — mondták a munkatársai. Senki sem vallott ellene... A lány tánc közben, ha partnere az ajtónak háttal volt, Rudelkát nézte. A férfi őt figyelte. Ugyanabban a megkopott bőrzakóban állt ott, amelyet régen is hor­dott, és amely szinte hozzá nőtt. Haja kócos volt a szél­től Még mielőtt odament volna hozzá, a lány már tud­ta hogy mit akar. Rudelka mértéktelen volt mindenben: munkában, haragban, szere­lemben. Utat tört magának a táncolok közt, odaállt a lány mellé, lekérte és félretolta Karit, aki felismerte a fér­fit. Más senki a teremben, Jens sem. Szótlanul táncol­tak, a lány yem mert a fiú szemébe nézni. — Mondtam neked, hogy adj időt — mondta és a homlokán megrándult egy kis piros heg. — Szükségem van rád. — És egyszer csak beállí­tasz — válaszolt halkan a lány. — Balesetem volt Bulgá­riában. Ezért nem írtam. De pár hónap a mi időszámítá­sunkban ... A leánybúcsút már velem tarthatod. Kint áll a motorom. — Te megbolondultál — tiltakozott a Ián% de érezte, hagy a vér az arcába szökik és kalapálni kezd a szíve. — Hogy képzeled? — Kijössz velem és el­megyünk.. Albérletbe. Van egy szobám. — Így menjek? Így, ahogy vagyok? —így, ahogy vagy. Ha most maradsz, örökre maradsz. S az nem lesz jó neked sem és nekem sem. Jenset majd értesítem. Odakint a lányra adta a zakóját. Berúgta a motort. A szél a lány arcába vágott. Szorosan a férfi hátához si­mult. Még egyszer visszané­zett. A nyárfák egyre kiseb­bek lettek, és ott, ahol Krampen felé kanyarodtak az úton, teljesen eltűntek a szeme elől. Fordította: Fekete Glábo* ná. Működésbe lép az a mik- száthi, móriczi művekből jól ismert korrupt, egymás iránt elkötelezett »rokonország«, mely jelenségszinten átszűrő­dött napjainkba is. A kéz ke­zet mos elvtelen gyakorlata, az urambátyámos haszonle­sés, az érdekszférák találkozá­sából keletkező korrumpóaió sí-b. A film ellenpólusai: a naiv, a hivatását komolyan vevő, ugyanakkor bizonyos gőggel vert tizedes és az »apja le­hetne« tsz-elnök, aki egykori érdemeiből és mai kapcsola­taiból él, kovácsol magának tőkét. Szikrázó összecsapást hoz konfliktusuk, mely a no­vellában a rendőr halálával, a filmben viszont a balesetet túlélő rendőr és az egziszten- ! riálisan talpra álló elnök ke­gyetlen küzdelmének további kilátásával... Igazi mozifilm ez, mely ál­lásfoglalásra készteti nézőjét. Teljes siker majd — mint a Páíkiháló — akkor lesz, ha a televízió is műsorába iktatja. Kimondhatjuk tehát, hogy Szőnyi G. Sándor hasznos munkát végzett. Nem hallgat­hatunk azonban a film hibái­ról sem, melyet bizonyos egy­szerűsítő, sematizáló hajlam eredményezett. A tsz-elnök és • a tagok viszonya itt már-már a földesúr—pór ellentét ábrá­zolásává naivodik. Csak meg kell nézni a gépkocsi-statisz­tikát, s kiderül: a »Ladás el­nök« és a kerékpáros tagok« ellentétpár hamis. A dcentro­id »megye« ábrázolásában is bizonyos gyermekded vonások ‘ fedezhetők fel: ki hiszi el, hogy esténként az éjszakai bárban található a megye összes érintett vezetője? A filmből egyébként inkább a hazai presszókat, kocsmákat 'ismerjük meg, nem a terme­lőmunka helyszíneit. Sinkovits Imre és Balkay Géza alakít­ja — a rendező elképzeléseit pontosan beteljesítve — a két főszerepet. Rajtuk kívül Ben- cze Ferenc, Leviczki Klára, Usztics Mátyás, Tomanek Gá­bor, Nagy Attila, Szabó Gyula alakítását dicsérjük. ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents