Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-24 / 46. szám
Az olvasás minősége A tanulás, a művelődés „betűtengere’* ruUCe? «SvastaSr 1978-ban a somogyiak: a háromszáznyolc közművelődési — tanácsi fenntartású — könyvtárban kétmillió-tizenötezer kötetet kölcsönöztek a fiatalok és a felnőtték. Az egy évvel korábbi statisztikát hetvenöt- ezerrel haladta túl az olvasott könyvek száma. A megye lakosságának a 23,7 százaléka iratkozott be ezekbe a könyvtárakba. A tanácsi könyvtárhálózat ezerötszáz- harminc új olvasót tartott nyilván, összesen pedig 85 332 főt. Ha ezeket az adatokat összehasonlítjuk más megyékével, kiemelkedő olvasómozgalmi eredményekről adhatunk számot. Az első helyen állunk a beiratkozott olvasók szép arányával. Ellenben az egy olvasóra jutó kölcsönzött kötetek száma olyan alacsony, hogy csak a hatodik hellyel elégedhetünk meg az országos összevetésben. Ám a statisztika sem árul el mindent: régi olvasási szokás szerint mérik a könyvtárak munkáját, az olvasás minőségét. Szita Ferenccel, a megyei könyvtár igazgatójával a tanácsi, közművelődési könyvtárhálózat eredményeiről beszélgettünk, — Lengyeltótiban, Nagybajomban korszerűbb körülmények közé jutott a könyvtár, Bogláron új intézményt avattak tavaly. Béiaváron, Hedre- helyen, Kányán is javultak a föltételek. A hálózatfejlesztés tapasztalatai ? — Eredményeink az olvasó- mozgalom gazdagításához nagymértékben hozzájárul•tak. Emelkedett az olvasók száma, és a kölcsönzött kötetek számával elkerültük a . kétmilliót. Szembeötlő, hogy a városi, járási székhelyi könyvtárak olvasómozgalmi eredményeinek növekedésével szemben a kis községekben halódik a könyvtárügy. Néhány helyen már nem tudták biztosítani a könyvtáros személyét sem. Igaz, hogy ezekben a kis községekben fogy a lakosság, de maradnak annyian, hogy a könyvtárat nem csukhatjuk be tiszta lelkiismerettel. Orciban két éve nem nyitott ki a könyvtár Memyeszentmiklóson sincs kölcsönzés. Vitatkozom azzal a nézettel, hogy mozgókönyvtárakkal kielégíthetjük ezekben a kis községekben az olvasó ember igényét. Ha így lenne, mit tettünk a közösségekért? A népfrontra támaszkodva — közösen — arra törekszünk. hogy továbbra is legyen közös otthonuk az olvasó, művelődő embereknek. — Hogyan alakult a kapcsolat a szakszervezeti és az iskolai könyvtárakkal? — A szakszervezeti könyvtárakkal a munkamegosztásra törekszünk. Üj feladatként jelentkezett nálunk, hogy néhány üzemben, mint például a tabi kaptárüzemben, a barcsi Unitechnél mi rendeztük be a könyvtárat. Mert így gazdaságosabb, az olvasó munkás kezébe pedig előbb jut új könyv. Az ipari szövetkezeteknél továbbra is a mi feladatunk a könyvtárak ellátása, szakmai segítése. Az iskolai könyvtárak egy részével megtaláltuk a munka- kapcsolat fonalát, 1985-ig több helyen hozunk létre kettős feladatkörű könyvtárat. Mi vállaljuk ezekben az esetekben a működtetést Néhány iskola elzárkózik előlünk. Affelé haladunk tehát, hogy a somogyi könyvtárak egységes szakmai gondozómunkái várnak a megyei könyvtártól, a közművelődési könyvtáraktól. — Szembetűnő, hogy a könyvtárakba milyen kevés új gyermekkönyv jut. Mi az oka ennek? — Sajnos nem rajtunk múlik, hanem a kiadókon. Kevés könyv íródik a gyermekek számára. Köteteink számának a huszonegy százalékát teszik ki a gyermekirodalom alkotásai. — Amiről nem beszél a könyvtárak munkáját, az olvasás minőségét mulató statisztika: egyre inkább a tanulás és a művelődés eszköze lett a könyv. Erre azonban készült itt részletes kimutatás. — A megyei könyvtárban tavaly 4332 folyóiratot kértek tőlünk a helyben- olvasók. Százixárom témához készítettünk irodalomjegyzéket A helytörteneti kutatószobában 3500-an dolgoztak. Jövő évi munkatervünket is úgy állítottuk össze, hogy jelentős helyet kapjon az olvasás minőségének a további javítása. A beiratkozott olvasók életkora is mutatja, hogy nő a 25 —50 évesek aránya. A könyvtár igazgatója elrettentő példákról is beszélt. Fokozódott a könyvrongálás, a folyóiratok a gondatlan kezekben erősen rongálódnak. — Tavaly az érettségizők az összes Sarkadi-tanulmánytol megfosztották könyvtárunkat Ez is indokolja, hogy jobban óvjuk állományunkat, és mielőbb megoldjuk a kölcsönözhető másolatok készítését. Reméljük, így elkerüljük a hasonló eseteket II. B. „Könnyesen szép az emlékezés...” \ Beszélgetés a fonyódi citerazenekarról A művelődési otthonban hetenként egyszer próbálnak a citerazenekar tagjai. Mellettem szakértelemmel pengeti a húrokat Teremi Ferencné. Turinéval együtt ketten vannak asszonyok a zenekarban, s mindketten nagymamák. — Mit szól a család — kérdezem —, hogy a nagymamák hetenként , citeragyakorlatra járnak? — Hát — teszi csípőre a kezét Turiné — kezdetben a férjem idegenkedett. Azonban a nyilvános fellépéseink és a siker meggyőzték őt is, hogy érdemes gyakorolnom. A mi falunkban sokan játszottak ezen a hangszeren. Sok szép Tisza-parti dalt tanultam az édesanyámtól, és ha időközben felejtettem is belőlük, néha odahaza gyakorlás közben a felszínre kerül egy-egy melódia. Könnyesen szép ilyenkor az emlékezés... — Én pedig Balatonlelléről járok át Fonyódra — mondja Teremi Ferencné. — Az én párom büszke rá, hogy cite- razenekarban játszom, de főleg akkor örül, ha el is pengetem a nótáját! Jobban számon tartja a próbák idejét, mint én, gyakorta mondja: Ha ^vállaltad, akkor menj és állj* helyt tisztességgel! A zenekar egyik alapító tagja Varga Pista bácsi. Ha nem tudnám az évei számát, pirospozsgás arca, valamint legényes mozgása alapján megkérdőjelezném, hogy »bácsi-e« a Pista bácsi?! — Nyugdíjas bányász vagyok — kezdi bemutatkozását. — Munkáskórusokban és bányászénekkarokban kezdtem a közös szereplést. A leghűségesebb zeneszerszámnak a citera bizonyult. Nemcsak a örömömben volt társam, közösen sírtuk el a bánatunkat is.., — Valójában a citera áll legközelebb hozzánk? — A magyar népre, parasztságra jellemző volt a zárkózottság — kapcsolódik a beszélgetésbe Pribojszky Mátyás. — De rendkívül változatos formában jelentkezett a művészi hajlam is. A magyar parasztság igényeinek, érzés- és gondolatvilágának .a kifejezésére legtökéletesebben a citera felelt meg. Egyszerűségénél fogva hamar ad sikerélményt. Somogynak rendkívül gazdag az ősi dallamvilága. Ezen a tájon zeneileg uralkodó irányzat az ötfokú- ság volt, zenei szaknyelven mondva: a pentatónia. A pentatónia zeneileg nem igényelt nagyobb szakmai tudást a ci- terástól. Nem véletlenül emlegette Kodály Zoltán a cite- rát »a szegények hangszeredként. Ez így igaz is — volt! — A citera hangja ma már nem keresztelőkön, lakodalmakon és házi bálokon csendül fel, hanem tért hódított a koncerttermek pódiumain is! — Erre hadd hozzak fel két példát — mondja Pribojszky Mátyás. — Győré Zoltán: Preludium és változatok egy somogyi népdalra, valamint Vavrinecz Béla: Dobozi csárdás című alkotásait mindig fergeteges elismerés kíséri a hangversenykörutak során. Azt hiszem^ ahogy Rácz Aladár Kossuth-díjas cimbalom- művészünk az addig csak ci«- gányzenekarokban használt cimbalmot a preklasszikus művek előadásával koncertképes hangszerré emelte, ugyanezt tették a citera esetében Vavrineczék és Györé- ók is! Ezen a vidéken a ci- terázást úgynevezett “•nyomótollas *< technikával művelték. A somogyi ember érzésvilá- gának nem a citeramuzsika volt az elsődleges kifejező eszköze! A citera csak a duda, a »hosszt furugla« és a furulya után következett. — Mióta ismerjük ezt az ősi népi hangszert? — A citera is — mint minden népi húros hangszer — Ázsiából származik. Citera jellegű például a Csetta, vagy a Koto is! Ezeket Ázsiában ma is használják, és megtévesztésig hasonlítanak a mi hangszerünkre. A citeránk rokonságban áll az északi népek, főleg a finnek által használatos Khantele nevű hangszerrel, de sok rokonvonás fedezhető fed az osztrák »stájer-« citerával is. Csakhogy a stájer citera több szólamé zenére alkalmas, hisz játszanak rajta polkát, kerin- gőt stb. A mienk viszonylag egyszerűbb: hisz népi hangszer, és a népi dallamok nem kívánják a több szólamúságot. A mi zenénkre jellemző a feszes, kemény ritmus, pattogó ütem. Gondoljunk csak a csárdásra, vagy a toborzó zenére, mely a köztudatban verbunkos néven szerepel. A zenekar egyik legtávolabb lakó tagja a balaton- fenyvesi Imremajorban élő Cyergyák István. — A távolság nem gond — mondja mosolyogva. — Előfordul, hogy a próba sokáig elhúzódik-; ilyenkor a zenekar vezetője személygépkocsijával siet a segítségünkre, és a távolabb lakó tagokat hazafuvarozza. Hallgatom a muzsikájukat és nézem a húrokat pengető, fürge mozgású ujjai- kat. Foglalkozási ágak szerint van köztük tanár, munkás, postatiszt, tsz-tag, nyugdíjas bányász stb. Ami közös bennük: értik és érzik a zenét, szeretnek együtt muzsikálni. P. M. Korondon született t A füstszínű korsók mestere Füstszínű, fekete mintás korsóit, táljait legkevésbé a szűkebb pátriában. Siófokon ismerik. Eddig mindössze egyszer mutatkozott be az itteni közönségnek — mintegy másfél hónappal ezelőtt — egy helységtörténeti kiállításon. Pedig régóta él a Balaton fővárosában, pontosabban a Kiüti városrészben Karda Imre népi iparművész. Kiüti, noha közigazgatási értelemben városrész, valójában még falu. következésképpen itt mindenki mindenkit ismer. Karda Imrét is jól ismeri a lakosság, de a 60 éves mester munkásságáról keveset tud. Pedig szinte a szeme előtt forog a korong, telik meg a kemence karcsú, fényes terrakotta korsókkal, tálakkal. Furcsa, szokatlan ez a mesterség errefelé. .. Annál »hétköznapibb« abban a faluban, ahonnét Karda Imre származik. Az európai hírű Köröndiről van szó, ahol szinte minden házban él egy fazekas, s valamelyik portán mindig izzik egy kemence. — Ha egy színt ki akartunk próbálni (miként hat majd égetés után), nem kellett messzire menni a faluban, hogy találjunk egy kemencét, amelyet éppen aznap készültek betapasztani — emlékezik a mester. — Az én gyermekkoromban minden héten tűz ütött ki a községben, ugyancsak a kemencék miatt. Korond, a fazekasfalu a kerámiatermésén kívül a tűzről volt híres .., Sovány testalkat, erős karok, finom ujjak, lelkes tekintet. 1933. január 15-én — 13 éves korában — állt be fazekasinasnak Katona András mesterhez, akivel három évre szóló szerződést kötött. — A mester két év múltán azt mondta: Imre fiam, most már otthon is elboldogulsz. 15 éves voltam, nemigen, mertem hinni, hogy már alkalmas vagyok az önálló életre, de a mester igencsak biztatott. Tudtam, hogy jót akar, ismerte családunk állapotát, segíteni szeretett volna rajtunk. Mert akkor már apám egyre kevesebbet tudott dolgozni, javakorában megpróbálta szegényt a betegség, s öt gyerek kért kenyeret a portáján. Én voltam a legöregebb, nekem kellett mielőbb pénzt keresnem. — Édesapja is fazekas volt? — Nem. Ko- rondon minden második ember fazekas volt, de az én apám asztalos. Mégpedig műbútorasztalos, igen szép munkák kerültek ki a műhelyéből. Szerette a fát, nagyon értett hozzá. Elnézegette őket, gyönyörködött bennük fönn a havason, alig tudott közülük választani. Talán sajnálta is őket, hiszen amelyikre rámutatott, hogy ezt vagy azt akarom megvásárolni, rögtön kivágták. Egyszer a havason úgy megfázott, hogy nem lábolt ki többé a betegségből. Szóval hazamentem, és az apám műhelyében elkezdtem dolgozni. A házunk utcára eső szobája volt a műhely, ezután apám munka- padja és az én korongom egymás közelében állt. Mielőtt elváltam Katona mestertől, azt mondtam neki: »Mester úr, én úgy érzem, még sok- kat kellene tanulnom magától. A kisebb tálakat, korsókat jól meg tudom csinálni, de a nagyobb méretű edényeimmel elégedetlen vagyok.« »Rá se ránts, fiam, majd« boldogulunk ketten« — mondta erre ■ Katona András. »Én át- megyek majd hozzád és megcsinálom a nagyobb edényeket, te pedig nálam a kisebbeket.« Így aztán megnyugodtam. Társultunk a mesteremmel, átjártunk egymáshoz dolgozni. Közben az apám végképp abbahagyta a mesterségét, s nekem segített a fazekasmunkában. Fiatal előadók a főiskolán (Tudósitónktól.) A Mezőgazdasági Könyvhó- nap rendezvényeinek hagyományai vannak a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolán. A 22. mezőgazdasági könyvhónap programja eltért a korábbi évek gyakorlatától. Dr. Berényi István kandidátus »A mezőgazdasági föld- hasznosítás környezetvédelmi kérdései« című előadása után a főiskola hallgatói két témában, nagyrészt a könyvhónapra megjelent szakkönyvekből tartottak ismertetőket. Az irodalomnépszerűsítő előadások célja volt: a szakkönyv ismertetése mellett a termelési kedv fölkeltése, az új technológiák bevezetésére buzdítás. A szakkönyvnek a termelésben betöltött szerepéről Tos- senberger János, Kárpáti Attila, Vörös Rezső, Félix Péter, Rombauer Tamás, Varga Zsolt tartottak ismeretterjesztő előadásokat. Érdekes színfoltja volt a rendezvénynek, hogy Horn Péter: Tyúktenyésztés c. szak-könyvét két előadó különböző megvilágításban ajánlotta a szakembereknek. A témák között szerepeltek a háztáji és kisegítő gazdaságok takarmányozási, állategészségügyi kérdései, a gazdaságos sertéstartás a ház körül.' a japán für j tenyésztése és hasznosítása. Az előadások után élénk vita alakult ki a különböző állatfajok gazdaságos tartásának kérdéseiről. Varga Zsolt Kállai—Karlovánszki: A takarmányozás biológiája című könyvének ismertetéséhez illusztrációkat készített. Az előadásokat közösen értékelték, és értékes könyvutalványokkal jutalmazta a főiskola a fiatal elődókat, akiknek ez a rendezvény »főpróbának« számít. A jövő hét elején, hétfőn, kedden a főiskolai TIT-szervezet keretében a nagyatádi járás több településén tartanak könyvismertető előadást a hallgatók. — Hogyan került el Koronáról? — Vitt a háború. Frontra, fogságba. Volt egy-két kemény évem, mint mindenkinek a korosztályomból, de egy kis szerencsém is akadt. Túléltem a veszedelmet, s a legelső hadifogolyvonattal hazaérkeztem. Ezután Budapesten próbáltam szerencsét. Egy ideig Hidegkúton i dolgoztam, azután a Díszkerámiai Szövetkezetben, tizennyolc évig. Ott csak korongoztam. Tizennyolc év sok idő, közben igazán megszokhattam volna azt az. eléggé sablonos munkát, de nem szoktam meg. Valahogy nem tetszett. Nem elégített ki. 1973-ban gondoltam egyet, és kiváltottam az iparengedélyt. Itt, Siófok-Kiüt.iben, a feleségem szülőfalujában próbáltam szerencsét. 11 hónapig maszek voltam. A feleségem meg a lányaim próbálták értékesíteni a portékát, igen csekély eredménnyel. — Talán tanácsot kellett volna kérniük a Balaton-part giccsárusaitól, mikén lehet az üzletet fellendíteni — jegyzem meg. Legyint. — Nekem nem sikerült. Ezért aztán hamar belefáradtam a maszekolásba, és leadtam az iparengedélyt. 197-1 óta a Népművészek Háziipari Szövetkezetének szállítom a munkáimat, és azóta, hogy jó órában mondjam, nincsen másra gondom, csak a munkára. Az üzlet nem nekem való. Kezdetben csak a feleségemmel tartoztunk a szövetkezethez, de közben a két lányom és a vejem is csatlakozott hozzánk. Jól van ez így. Majd ha a kezemből kiesik a munka, nem marad árván a műhely. Míg beszélgetünk, a korongnál egy fiatalember, Privarics István dolgozik. — A vejem és a legjobb tanítványom — mondja mosolyogva Karda Imre. — Kőműves a szakmája, de kedvet kapott a fazekassághoz. Hogy van érzéke, ízlése, ügyes keze hozzá, mindjárt a kezdetben megállapítottam. De ami még nagyon kell hozzá, az akaraterő, szerencsére az is megvolt benne. Nem sajnálta a szombat estéit, a vasárnapjait. Sokszor előfordult, hogy a család izgalmas tévéfilmet nézett, ő meg eközben koron- gozott. De tud is mindent. Pedig nem könnyű szakma ez, elhiheti. Csak egyetlen füles edény hatvanhétszer fordul meg az ember kezében. Egyszer megszámoltam. És mi 8—900 edényt készítünk havonta, ötven különböző formájút. Csaknem félmillió forint értékű kerámiát szállítunk évente a szövetkezetnek, A ház tele van szebbnél szebb edényekkel. A füstszínű tányérok, korsók között az erdélyi virágos réteket Idéző köröndi remekek pompáznak. Azt hiszem, ezektől semmi pénzért nem válna meg a mester, 8*. A. SomogyiNéplap lU
