Somogyi Néplap, 1979. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-21 / 43. szám
„Az összhangért izzadni kell Beszélgetés Karolos Trikóiidisszal Hétfőn este a pécsi sportcsarnokban, a mecsekalji város filharmonikus zenekarának élén vezényelt kitűnő koncertet Karolos Trikolidis, a televízió második karmesterversenyének egyik győztese. A görög karmesterrel a hangverseny után beszélgettünk. — ön az utóbbi két• három évben belépett a világjáró művészek kis »kasztjába*. Most honnan ékezett hozzánk? — Szalonikiből jöttem, ahol a városi szimfonikus zenekar vezető dirigenseként tevékenykedem. De valóban sokat utazom, elsősorban három »hazámban«. Hellaszhoz szár- mozásom és szerződésem köt, a Német Szövetségi Köztársasághoz a lakóhelyem — Gelse nkirchenben telepedtem le —, Ausztriához pedig diákéveim emlékei. Nyolc éven át tanultam Bécsben, Hans Svarovsky iskolájában. — A Svarovsky-intézetről számos egykori növendék — köztük a világhírű Zubin Mehta. Claudio Abbado, Lórin Maazel — nyilatkozott nagy elismeréssel, sőt áhítattal a világsajtónak. Szinte semmit sem tudunk azonban arról, mi, a legendás intéz- rnény és a Svarovsky-módszer " 'ca, miért csinál karriert ennek az »alma maternek* csaknem valamennyi egykori diákja. — Számomra is megfejthetetlen titok, hogy az ottani képzésnek — nincs titka, legfeljebb egy-két különleges vonása. Az első: a hallatlanul szigorú felvételi rendszer. Alapkövetelmény a magas színvonalú zongorajáték, s ezenkívül legalább egy hangszer tökéletes ismerete. A Ali-réten kinyílott a hóvirág másik különlegesség: Svarovsky dinamikus és őszinte egyénisége. Lankadatlan lelkesedéssel, hihetetlen szug- gesztivitással nevelt bennünket a hivatás szeretetére, elképesztő biztonsággal »bántotta« le a darabokról az évek, évtizedek vagy évszázadok során rájuk tapadt előadói »manirokat«, és tanított meg mindannyiunkat arra hogy nem a karmesterelődök elképzelései szentek és sérthetetlenek, hanem a partitúra. Sohasem akarta a saját felfogását ránk erőszakolni, csak azt magyarázta el, mi a hiteles és mi a hiteltelen, a korstílushoz és a zeneszerző akaratához nem illő előadásmód. De hadd említsek meg Svarovskynak még egy, a muzsikálástól csak látszólag független érdemét! Belénk »sulykolta« az önbizalmat, a" megjelenés »raffinériáit«, ennek következtében sohasem éreztünk félelmet vagy »lámpalázat« a hangversenyek előtt. Ez a magabiztosság is Sva- rovsky-örökség. Hálával tartozom azonban másik két világhírű mesteremnek: zeneszerzés-tanáromnak, Bruno Madernának és dirigens-honfitársamnak, Miltiades Kari- disnak is. — A koncert előtt a pécsi zenekar egyik tagjától érdekA szogd kultúra emlékei A freskófestészet újabb különlegesen szép darabjait fedezték fel a régészek a mai Tádzsikisztán északi részén fekvő Pendzsikent város ásatásai során. Egy előkelő városi polgár feltárt házának falain az időszámításunk V— VIII. századából, a szogd civilizáció korszakából származó freskókat találtak. A szogdok Közép-Ázsia földművelő vidékein, a folyóvölgyek oázisaiban telepedtek le. Több tucat nagybirtok alakult ki a vidéken. Az V. és VII. század között meggyorsult a feudális fejlődés. A szogdok ebben az időben komoly kapcsolatot tartottak az irániakkal, a szín aiakkal, az indiai népekkel. Kultúrájuk korán kibontakozott A szogdok a közép-ázsiai népek egyik legfejlettebb irodalmát teremtenék meg. Legkorábbi írásbeli emlékeik a IV. századból származnak. Hamar rátértek a folyóírásra, amelyről a VIII. századi igen gazdag, bőrre és fapálcákra írt okmánygyűjtemény tanúskodik. A hosszú évek óta folyó pendzsikent! ásatásoknál rendkívül sok értékes, a szog- . dók életét ábrázoló freskó került napvilágra. A festmények arra utalnak, hogy a VII. és VIII. század elején fejlett festőiskola működött Szogdiá- nában. A most feltárt freskók egyikén az ismeretlen művész a vitéz és a démon harcát ábrázolta. A többin mozgalmas csatajeleneteket örökített meg. A harcosok alakját, ruhájuk •pró részleteit, fegyvereiket élénk színekkel, mesteri ügyességgel elevenítette meg. A ház egyik falát rohanó állatok ábrái borítják. A tudósok véleménye szerint a pend- zsikenti festészet tematikája erősen emlékeztet a világirodalmi jelentőségű iráni költő, Firdauszi »Sáhnámé« — Királyok könyve — című hősi eposzára. lődtem az On próbamódszerei iránt. Kiderült: a muzsikusok zöme szokatlannak találta a hosszú próbát, az apró momentumok, kevésbé lényeges pontok precíz kidolgozását. Ez a gondosság is Svarovsky szellemi hagyatékának része? — Próbamódszereimet első" sorban »alkalmi« tanáromtól, Herbert von Karajantól sajátítottam el. Egy jó zeneműben minden hang lényeges — állította —, s a jó összhangzás, a tökéletes kidolgozás törvényszerű következménye, hogy a közreműködőknek meg kell izzadniuk és le kell adniuk egy-két kilót. — ön a mai koncerten, magyarországi bemutatóként, elvezényelte Manolis Kalomiris: Hősnők című, késő romantikus hangzású szimfonikus költeményét. Am a szerzőről, s általában a görög zenei életről — sajnos — igen keveset tudunk. Kérem, beszéljen erről! j — Hazám zenei élete a múlt század közepéig nem alakulhatott ki a hosszú török megszállás miatt. Az első »úttörő« éppen a ma megidézett Kalomiris volt, Brahms tanítványa, aki Bécsből hazatérvén, iskolát alapított a zenei élet fellendítésére. Ám igazi fellendülés csak a két világháború között következett be. Az akkoriban feltűnt zeneszerző-tehetségek, s általában századunk görög komponistái tudatukkal Bécshez tapadtak: például Schönberg tanítványa volt a világhírű Sicilianos. A ma is élő nagyságok — mindenekelőtt Ku- niades és Xenakis — a görög népzenét próbálják meg »ötvözni« az egyetemes áramlatokkal, tehát ugyanolyan szerepet játszanak, mint néhány évtizede — magyar viszonylatban — Bartók Béla. az én nagy »bálványom«, akinek alkotásait, A kékszakállú herceg várát, A csodálatos mandarint, a húros- és ütőhangszerekre írt »Zenét« gyakran és szívesen dirigálom. — Es végül kérem engedjen meg egy »magyar vonatkozású« kérdést! Milyen következményekkel járt ön számára a karmesterversenyen elért siker? — Szerencsére súlyos következményekkel, hiszen azóta Európát járom. Néhány nap múlva Prágában dirigálok, majd Nyugat-Berlinbe szólít szerződés, azután a hamburgi Staatsoperben ve- zenylem az Aida és a Pillangókisasszony előadásait. A tavasszal Párizsban — egy hanglemezfelvétel előkészítéseként — Wagner: Istenek alkonya című zenedrámáját kell betanítanom. Hamarosan Magyarországra is visszajövök. Sztravinszkij: Tavaszi áldozat című kompozícióját dirigálom a Rádiózenekar élén, később — a Hungaroton megbízásából — egy Ver- di-lemez és a Pillangókisasz- szony teljes felvételének zenei irányítása hárul rám. A húszas évek derekán hazafelé tartót San Franciscoból egy amerikás magyar. Elszálltak fölötte az évek, s ahogy közelebb érezte magához az alkonyt mint a napkeltét, elfogta a honvágy. Pénzzé tette minden vagyonát, és hajóra szállt, hazajött. Szabó József bácsi mesél a majd háromszáz méter magas lullai hegy alján, ö volt itt a faluban az utolsó bíró és az első tanácselnök. Négy éve már nyugdíjban van, de tennivalót bőven ad a szép és tiszta istállóban pihenő négy hízóbika, meg odaát a szommind elfogytak volna, ha meg nem épül a műút 1969-ben. A körzetesítések során Tabhoz csatolták őket A naponta hétszer közlekedő autóbusz legyőzte a távolságot Lulla új életet kapott. A porták megszépültek, az udvarokban állatok, a kertek mögött gondosan ápolt földek vannak. A gyerekek — ha szerényen is — megtöltik a községi iskola egyetlen összevont osztályát A felsősök Tabra járnak. Tizennyolc lurkó ül a padokban. Az egyik nagy igyekezettel A betűket vés sorban hogy szorgalmasak Itt az enW berek, mert gépek, szerszámok nemigen voltak, csak a két kezünk. A községi rendelőbe megérkezett az orvos. Moßt bátran jöhet gépkocsival. Azt mondják a falusiak, hogy korábban, amikor vendéget marasztalt az utat borító sár, lovon járt ide. Egy télen kidőlt alóla egy paripa, de ő el nem maradt volna soha. Nagy Imre, a volt községi termelőszövetkezet nyugdíjas elnöke, orvoshoz igyekszik. Baj van a szívével, tán a korai évek izgalmai is hozzáseL. A. széd istállóban röfögő fekete anyakoca visító kicsinyeivel Két házban él a család, az egyikben Józsi bácsi a feleségével. a másikban a fiatalok. — Régi település ez. Lulla nevével már a középkorban találkozhatunk. Egy 1229-es feljegyzés szerint a községben egy Szent Lászlóról elnevezett apátság volt. Az idők folyamán hol elpusztult, hol meg ' újjáépült a település. Egybeolvasztották más községgel, majd a maga lábára állt. Így volt egészen a fölszabadulásig. akkor megint önállósultunk. Somogyerdős nevet adtuk a falunak, mert hogy erdő bőven van errefelé. De csak megmaradt Lulla. Nem engedték a minisztériumban, hogy elvesszen egy ilyen régi helységnév. Magasak a dombok, itt-ott teraszok sorakoznak rajta, de szőlőt sehol sem látni. Csak a legenda maradt a hajdani híres lullai borról, kipusztultak a telepítvények Most újra ültetnek az emberek, de mire bor lesz a venyigék terméséből, eltelik néhány év. Ma 343 főt számlál a község, harminc évvel ezelőtt még 680-an voltak. Ócska, poros út kanyargóit a falutól Tab felé. Ha esett az eső, inkább az erdőt választotta, aki mégis utazni kényszerült, mert a dágványon lehetetlen volt átkelni. Elpályáztak innen az emberek, s mára tán egymás mellé a papírosra, a másik számtanpélda fölött töpreng, a harmadik gondosan sárgára mázol egy rajzlapot, a negyedik nézelődik, az ötödik Mirkovics Sándor tanítóra figyel. — Kilenc év alatt megszokja az ember az összevont osztályt. Egyedül tanítok itt az iskolában, de nein panaszkodom, bőven elláttak bennünket felszereléssel. Fülhallgatók, magnetofon, televízió, rádió, lemezjátszó áll rendelkezésünkre. Nem maradnak el az itt tanuló gyerekek a tabi általános iskolásoktól. Többségük a faluhoz csatolt Jabapusztáról jár be, így az utóbbi évek átlagában 20 iskolással számolhatunk. Verőfényben sétálunk a főutcán, mely a hosszúra nyúló szalagtelepülés egyetlen utcája is egyben. Szépek a házak, gondosan műveltek a földek, nemcsak a mellettünk kanyargó Jaba-patak mentén, hanem a domboldalakon is. — Szorgos nép lakik errefelé. Sokszor kezdtük újra % történelmünket, de mindig kiigazítottuk a magunk sorsát. Amikor a termelőszövetkezetet szervezték, itt sem ment könnyebben, mint máshol. Abbahagytuk, újrakezd tűk, aztán a végén az egyesülés előtt nemcsak egyenesbe jöttünk, de még a tartalékalapra is jutott pénz. Azért mondom. Filmjegyzet Huszadik század, I—IV. Bernardo Bertolucci filmregénye 1976-ban amerikai tőkével készült, de amikor a finanszírozók kibomlani látták benne a vörös zászlót, tiltakoztak a rendezőnél. A can- nes-i bemutatókor a zsüriel- nök Tennessee Williams, naturalista jelenetékben gazdag színművek írója az erőszak naturális ábrázolása ellen emelte föl a szavát, mondva, hogy úgy ölnek benne gyereket mint kétezer évvel ezelőtt a Colosseumban. A sajtótájékoztatón a rendező így riposztozott: »Az nem zavarja, Mr. Williams, hogy nemrég My Lai-ban a valóságban is így gyilkolták a gyerekeket?« Tehát: botrányok, viták kísérték Bertolucci fümfolya- nának bemutatóit. Pedig nem volt előzmény nélküli alkotás a még fiatalnak nevezhető rendező életművében. Nálunk csak a Moraria-regényből született A megalkuvó című filmjét láthattuk, de aki emlékszik rá: abban is felfedezhetők voltak a Huszadik századra jellemző jegyek. Csak a híre ért ide, hogy az Utolsó tangó Párizsban egyszerre lett világsiker és botránykő. Ha majd egyszer a jövő századbeliek kíváncsiak lesznek rá, hogyan éltünk, minden bizonnyal sok adalékkal válnak gazdagabbá ettől a filmtől. Fél századunk enciklopédiája; noha földrajzilag nagyon is behatárolható — Emília tartomány —, ahol játszódik. Párti’-zamosan futó kettős cselekményszálra fűződnek az események. A történelem nemcsak háttér, hanem jelenlevő, munkáló, aktív anyag. Olmo parasztfiú (Gerard Depardieu) és Alfredo földesúri származék (Robert da Niro) laia&onisztikus barátsága furcsa Castor—Pollux párost eredményez. Azt is mondhatnánk, hogy a film az osztályharc e századi történetét mutatja be, marxista szemszögből, de egy kivételes képességű rendező nem mindig objektív optikáján át is ugyanakkor. Nem egy kritika vetette a szemére, hogy Fellini, Pasolini, Visconti, Jancsó stb. műveinek részleteit, stílusát használta föl. S valóban: egy szál harmonikán úgy szólal meg az Internacio- nálé, mint Fellini Amarcord- jában a hegedűn, botladozva, hamisan. Ugyanúgy tobzódik szadisztikus jelenetekben, figurái ugyanúgy sározódnak kloakától, mint Passolini Sa- lojában. Visconti az Elátkozottakban ugyancsak perverzióra redukálta a fasizmust. A Még kér a nép vörös balettje elevenedik meg a népbírósági i részben, sajnos hosszadalmasam Nem olvastam még erről, de a, háború ideje alatt és közvetlen utána készült szovjet filmek naiv, romantikus és tiszta hatása is érezhető Bertolucci alkotásán. Én így együtt nem valamiféle plagi- zációnak érzem, hanem nagyon is tudatos rendezői elvnek: egyetlen filmfolyamban egvesíteni a legnagyobbak, századunk jellemző rendezőinek »felfedezéseit« is. Ilyen szempontból is összegező film ez. Az első két részben arányosan kapjuk mindazt, ami jellemző a műre: az osztályharc epizód jai, líra — egy majális varázslatos képei — szexualitás és aberráció, a fasizmus születésének körülményei stb. Elismerem, nálunk szokatlan hangvétellel. Sajnos, a harmadik-negyedik részben nyoma sincs ennek az arányosságnak; hosszadalmas részek is akadnak. Ugyanakkor »lyukakat« érez a néző. A háborúból semmit sem látunk; a folyamatosság szenved hiányt ebben a század nagy családregényeivel is rokonságot tartó műben. I» I» gítettek. Pedig szemre negyvenévesnek vélném. — Amikor a termelőszövetkezet 73-ban egyesült, 1,7 millió forint nyereséggel zártuk az évet, egymilliót pedig tartalékra tettünk. Így ért véget a lullai Joreménység Termelőszövetkezet története. Pedig az elején sokszor még jó reményeink sem voltak. ötvenkilencben szerveztek, hatvanban Nagy Imre elnök vezetésével 67 pár lóval művelték a szétszabdalt földeket. Az első években nem a jövedelem, csak a földszeretet, az évezredes ösztön hajtotta munkára a tagságot. Egy munkaegység 16 forintot ért. Kézzel vetettek, kézzel arattak, az elnök volt az első kaszás. Hatvankettőben két traktort kaptak, és a közben tagosított földeken üzemszerű termelés kezdődhetett. Köves út híján a DT traktornak univerzális szerep jutott: esős napokon azzal hordták a faluba a kenyeret. — Nem lehet azt elmondani ! Ami most tíz perc, az másfél-két óráig tartott. Egyszer szülő asszonyt vittünk be Tabra. Máig emlékszem arra az útra, s amíg élek, el nem felejtem. A gépesítés, az új út sokat lendített a gazdaságon. Gyümölcsöst telepítettek, növelték a búza átlagtermését, kísérleteztek a juhászattal, sőt az elnök tervei között szerepelt a magas dombokon egy »alpesi« marhatartási technológia bevezetése. Közben eltelt az idő, s az egyesülés új irányt adott. Az itt élők megtalálták számításukat, többségük nem is jár el a faluból dolgozni, legfeljebb csak a fiatalok a tabi ipari üzemekbe, mert Lullán is inkább csak az öregebbek hajlandók állatokkal, földdel vesződni. Túl az úthajlaton, a patak partján húzódik Ali-rét. A tél vége felé a fák tövében felfelvillan a fehér hóvirág. Sűrű, fiatal erdő húzódik a patak két partján, régen lehetett, amikor ez a hely még rét volt. Most szép erdészház áll a közepén, mert a környék igen kedvelt vadászterület. Magaslesek sorakoznak az út mentén, a csapásokon őz, szarvas, vaddisznónyomok. Fent, az egyik magas domb ormán porladó várrom őrzi a tájat. A műút véget ér az erdőben — összekötve a lullaialc számára a múltat és jelent. Ben esik András
