Somogyi Néplap, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
Hz irdingäs Amikor a házából kilépett, kibújt egy csillag m felhők mögül. Nem nézett rá, nem akarta látni a pásztorok csillagát. Pásztorok csillaga, vándorok, bujdosók vigasztalója, másnak mutasd az utat, mást vigasztalj, mert minden nekem szóló szép vigasztalásod hiába van; az utat sem kell mutatnod, hiszen minden utat ismerek, a kövesutakat, a földutakat, a rejtőzködő ösvényeket is, ha behunyom a szemem, nem látok rosszabbul, mintha nyitva tartom. Ha megbotlok, csak az emlékeimbe botiok, mert tele van ez a vidék az emlékeimmel; Karúdtól Kisbérig nem hosszú az út, nekem mégis évtizedekbe került, míg megjártam, mert sokszor álltam meg közben egy-egy pusztán,' ahol jószágot őriztem vagy ökrök után ballagtam, s miután Kis bárra értem, még visszavisszakanyarodtam a pusztára, mintha az otthagyott éveimért mentem volna; ahova Kisbérről vezet az út, oda már nem kísérhetsz pásztorok csillaga, vándorok, bújdosók vigasztalója .. Kisbári Tóth Imre megy az estében, s a faluvégen a „Betlehem-istállóra" gondol; régebben oda járt éjjeliőrségbe, míg létezett, most meg a gépjavító műhelybe igyekszik, ahol nagy darab fémtestek hevernek, s reggelig mozdulatlanok, nem adnak munkát az éjjeliőrnek, mint annak idején a hideg Betlehemben a föl-fölriadó, neszező növendékek („nem tudom, gazdász úr, mit szólna, ha magának is ilyen helyen köllene éjszakáznia”); a kesében bot, nagy csizmás léptei kopognak a silány országúton, s kerek medence formájú pocsolyából néz föl rá az előbbi csillag. „Szolgálatba megyek, szeretem a szolgálatot, nekem is jó, a falunak is hasznos, megszoktam a szolgálatot és a világ is megszokta, hogy a Tóth Imre szolgálatba jár. Amikor a televízióban énekelek, néha borosüveg van a kezemben, és az a sok ezer ember, aki a nótáimat hallgatja, nem tudhatja, hogy bornemissza ember voltam világéletemben; csak azt látják, hogy betyá- rosan félrecsapom a kalapom és borosüveggel mulatok, mint az a bujtár, akit három napja hiába vár a számadója. Legénykoromban is így volt ez mindig, kikértem a boromat, ne mondják, hogy sajnálom az árát, de azután csöppet sem törődtem vele, az itta meg, akinek jólesett, mert engem az ital nem érdekelt, mert engem csak a muzsika, a tánc érdekelt és a lányolt. Talán el sem hiszik, ha mondom, hogy 1917-tól 36-ig egyetlen csöpp szeszt se Ittam, de talán ezért is voltam én a szolgálatban mindig megbízható. Egyik este kijöttek hozzám a városi urak, csaknem egész éjszaka faggattak az életemről, meséltem szívesen, magnóba mondtam mindent, de amikor borral kínáltak, azt mondtam: az isten éltesse sokáig magukat, és meg se fogtam a poharat. Szolgálatban vagyok, uraim, ne ítéljenek meg érte. Ha megszólal a muzsika, nekem mulatós kedvem támad szesz nélkül is, nem úgy, mint regény apámnak, aki csak akkor énekelt, ha ilinka volt benne. Most is látom, ahogy ül az >ztal mellett, az anyám már föltálalta az ételt, meg csak énekel és pipaszárral veri a tak- ust, és addig veri, míg a pipaszár darabokra : em törik; egyél már, hagyd abba a danolást, j érleli az anyám, aki erős asszony volt, nyolc gyereket szült, az apámnál erősebb volt, csak úgy tett, mintha félne a férfi erejétől, hatalmától, pedig hát minden úgy történt a családban, ahogy anyám akarta., mert az esze jobban vágott, mint az aoámé. Ha pusztára szegődtünk, arra is gondolnunk kellett, hogy mennél távolabb legyünk a kocsmától apám miatt alán éppen ezért nem lett belőlem italos em- mert már kölyökkoromban láttam, mit tud l’ni a pálinka az ember gyerekéből, a mu- a meg ahelyett, hogy ártana, szebbé, erőseb- esz mindenkit, ezért én mindenütt ott volna, ahol muzsika szólt, csak azt bántam, hogy em tudtam megtanulni sem a citerán, sem a íarmonikán, pedig vettem citerát is, harmonikát Is, de az öcsém játszott rajtuk, közben én az állatokkal foglalkoztam. Ezt az öcsémet apám után Jánosnak hívták, őrizni nem tett, de citerázni, harmonikázni annál jobban, nem bántam, helyette is elvégeztem a munkát... Nem muzsikált sokáig szegény, elvitte a spanyolbetegség 18-ban, vitte a többi testvért is, nyolcán voltunk, ketten maradtunk a húgommal. Annyi koporsót, hálisten, azóta se ; láttam, az anyám hétszent háromát, mindennap temetés m i volt, egyszerre ' , * » hét-nyolc koporsó fölött imádkozott a pap; kegyetlen tavasz volt, irgalmatlan, gonosz, különösen a fiatalságot irtotta, a gyerekeket, a serdülő lányokat, legényeket.” Leül a székre, az olajkályha mellé. Villany világít, meleg van, s a csillag odakint az emlékeire vigyáz. „Kényelmes szolgálat ez, uraim, hetvenhét éves öregembernek való, aki nyolcéves korában már megtudta, mi az a munka. Abban az időben az apám a Csík erdőmester parancsoló embere volt a veszprémi püspökség birtokán, így aztán sokszor küldtek üzenettel erdészekhez, néha úgy éreztem, leszakad a lábam, de mentem szívesen, mert szerettem az erdőt keresztül-ka- sul járni. Apám részes arató is volt, nyolcévesen vittek a tarlóra kötelet teríteni, markot szedni anyám helyett, aki azon a nyáron megbetegedett, és nem jöhetett, aratni. Alsócsesz- tában volt az a birtok, apámon kívül ott voltak a nagyapám, a nagy* nénéim, a nagybátyáim is, összesen heten atyafiak. Apámmal nehezen jutottam dűlőre, ha közel mentem a kaszájához, rám mordult, ha lemaradtam, akkor meg az volt a baj, már-már elsírtam magam; de nagyapám odajött, megsimogatta a fejem, intett a nagyné- némnek, hogy menjen apám után, engem meg azzal biztatott, hogy keres majd fürjet, kisnyu- lat, mert neki én a kedvence, a kis- Imréje voltam, és hajnalban nem engedett fölkelteni früs- tök előtt; ma Is hálás vagyok a nagyapámnak, hiszen a magamfajta gyerek akkoriban többször kapott verést, mint gyöngédséget. Egyszer apámékkal erdei munkán voltam, és a sűrűben alvó őzborjút leltem. Azt hittem kis róka. örvendezve vittem a szüléimhez, akikkel éppen a vadász beszélgetett; azt mondja: mulasd meg azt a helyet fiam, ahol találtad. Mentem vele szívesen. Amikor lehajoltam, hogy a kis állatot visszategyem a helyére, éles fájdalmat éreztem a derekamban. A vadász botjával jókora ütéseket mért rám. Bizony elfakadtam sírva, ói megígértem neki, az anyja hétszentháro- mát, hogy ha felnövök, visszakapja. De nem bántottam. Másokat se, csak aki engem akart bántani, mint 26-ban az uraság Kéripusztán. Pedig karádi gyerek vagyok, ott születtem, nevelődtem, sok verekedést láttam, de gyűlöltem a kötözködést. De ha engem vagy a társaimat akarták bántani, akkor kiálltam bárkivel, nem néztem, ki fia-borja. Az az incidence Kéripusztán azért történt, mert kanásznak akartak tenni, pedig én béresnek szegődtem, és négy olyan szép tinót neveltem ott magamnak, hogy öröm volt velük dolgozni. De nemcsak ezeket a tinókat tanítottam be, hanem addigra haár tizennyolcat, s úgy gondoltam, ha már a bérlevelemben is az áll, hogy béres vagyok, már én csak az ökreim mellett maradok. Nem dicsekvésből mondom, de akkoriban én már híres voltam a környéken, de nem a szájam miatt, vagy mert részeges, megbízhatatlan munkás voltam, hanem mert százszor bizonyítottam sok ember előtt, hogy értek az állathoz; teljesen mindegy, hogy tinó, ökör, disznó vagy birka van a kezem alatt. Tudta ezt mindenki. Tőlem üdősebb, nagy tapaszta- latú számadók, hat ölerű béresek és a gazdaságukkal törődő uraságok is. Aki értette a dolgát, adott arra, hogy jó munkásai legyenek, és nem tehetett olyan enberrel csúfságot, aki több hasznot hozott neki, mint három-négy teddide-teddoda cseléd. Én kérem még a tip nókat is másképpen tanítottam, mint a többi béres, és aki odafigyelt, láthatta, nálam hamarabb törtek be, mint másoknál. Hatosfogatban tanították a tinókat. Én négyesben. Befogtam őket a rudasökreim elé, aztán indulás! Hé! Lecövekelték ám a lábukat az én makacs kis tinóim. Olyan is volt, aki inkább elesett, csakhogy szabaduljon a járomból. Hiába volt minden ellenkezés. A rudasökrök erősebbek voltaic, és teljesítették kötelességüket. Kényszerítették őket, hogy elinduljanak, hogy végül rendesen menjenek ... Ezt azért mondtam el,' hogy értse meg, miért nem lehe- ' tett énvelam kukoricázni... Szóval állok a négy ökröm mellett, és isten tudja hányadszor mondom a bérlőnek, hogy nem megyek a disznók mellé, akármit csinál. Méregbe gurult, fölemelte a botját, de én elkaptam tőle és vógigvágtam rajta, az anyja hétszenthá- romát! Jött ám mindjárt a fölmondás. Héj, szép ökreim, Keller, Csöngő, Tüzér és Patkó, mi lesz veletek? Héj, híres tükrös jármom! Mentem Répásra, summásnak. Hat hónapra szegődtem hét és fél mázsa búzáért, három kiló szalonnáért^ kosztért és kilencvenezer koronáért. Jól megtermett, vastag hangú bérlője volt a pusztának, mit teliettem, elmondtam neki, hogyan járt velem az uraság. Szúrósan rám nézett: itt aztán békén maradj, ha jót akarsz, mondta. Amikor aztán az új bérlő hazahívott, ez a goromba hangú ember nem akart elengedni. Répáson történt az a híres eset hogy egymagám lenyűgöztem a bikát. Nagy, erős emberek győzködtek vele, mondom, táguljanak innen, majd én. Nem tudták, hogy a bikának is vannak érzékeny testrészei, a szeme, a szarba hegye, a fűkörme, akárcsak a kandisznónak, az orraoimoája és a herezacskója. Azt köll ütni, ha vadul, meg úgy köllhozzányúlni, olyan bátorsággal, hogy az állat megérezze, parancsoló emberére talált. Akkoriban már elkezdték mondogatni a babonás népek, hogy én ördöngös vagyok; ott megy az ordöngös kanász, súgtak össze a karádi vásáron, ahova engem sokszor egy egész fóka állat kísért mert nem én kísértem őket, hanem ők engem, és a vásári forgatagban sem köllött vigyáznom rájuk. Azért is nevezték ördöngösnek, mert cseléd létemre annyi állatom volt, hogy a pusztán az egyik istállóban csak az én jószágaim álltak, gyönyörű tehenek, növendékek, és hatvannyolc disznót tartottam, amikor egy falusi nagygazdának sem volt több hetvennél. A jószágot szorgalommal, okossággal szereztem, a cselédek állattartási jogáért én hatvan pengőt adtam, az uraság pedig csak húszat. A kezem alatt minden állat gyarapodott, hasznot hozott, földet is tudtam venni, először háromezernégyszáz négyszögölt, később kétezer négyszögölt, negyvenben pedig már házam is volt Kisbéren. De azután is Kéripusztán laktam a családommal, dolgoztam az uraságnak, közben a saját gazdaságommal is foglalkoztam. A pusztán. egy Szántó nevű bognármester volt a szomszédom, annak a tehenével történt egyszer, hogy nem tudott megelleni, és az állatorvos lemondott róla. Sírt-rítt az asszony, egyetlen jószáguk volt az a tehén, és meg kell hagyni, szép állat volt, bizony lehetett sajnálni. Odamegyek, megnézem, s szólok: asszonyság, ha akarja, én elveszem tőle a borjút. Édes szomszéd, segítsen, ha tud, így az asszonyság. Hozzáláttam a munkához, s közben odacsödült körém az egész puszta. Ott volt az intéző úr is, aki ezután a saját' tehenéhez is engem hívott, meg ott volt egy idős, tekintélyes ellető juhász, aki azt mondta később, nem hitte volna, hogy meg tudom menteni a tehenet. A borjút darabokban vettem el, a tehén ezután kitisztult, kihízott, később a mészáros jó pénzt adott érte a bognáréknak. Mondom: különös tehetségem volt a jószághoz, akárcsak a fe- héméphez...” Ha az a csillag odafönt mindent kibeszélne; „akkor én egy kicsit elröstellném magam: azt hiszem, már egy sem él közülük, de én haló porukban is áldom a régi szeretőimet; mert tőlem semmit nem tagadtak meg soha, és olyan szenek voltak és olyan, kedvesek, hogy most is örül a lelkem, ha felőlük gondolkodom. A so- mógymeggyesi uradalomban a summáslányok kedvence voltaim. Ha megérkeztek a majorba, én már ott forgolódtam körülöttük, kinéztem magamnak a kedvemrevalót, aztán addig énekeltem, táncoltam neki, míg meg nem mutatta a hodálybnn. melyik a nyoszolvája. Anyám a féltékeny legények miatt aggódott. Attól tartott, epv nao majd halva visznek elébe; biztatott, házasodjak. Volt a summások között egy lány, akivel szívesen álltam volna az oltár elé. A Balaton túlsó partjáról jött, Nemesgu- lácsról. Egy este kúkorica- fosztóból hazafelé a haranglábnál azt mondtam neki: Mariska, mit szólnál, ha feleségül kérnélek? Meglepődött, jó ideig nem is tudott szólni, aztán szelíden azt mondta: / nem hagyná maga ott a Bözsit én miattam. Dehogynem lelkem, már holnap elhagyón! Lánykérőbe Szántódig gyalog mentem, onnan kompon, meg vonaton. Mire a gu- :ácsi állomásra értem, már az egész falu beszélte, hogy jön a somogyi gyerek. Terített asztal, ünneplőbe öltözött rokonság várt. Megálltam az ajtóban: isten hírével jöttem, mondom, '’e el is megyek rögtön, ha nem adják nekem a lányukat. Le sem ültem addig, míg nem tudatták velem, hogy Mariska az enyém.” Szapudi Aadaáa SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK
