Somogyi Néplap, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-11 / 8. szám

A tél közepén — túl a januárral együtt beköszöntő hideg napokon — az ember már inkább a napsütést várja, és nem az újabb ha­vazást. A Kaposvári Cukor­gyárban januárban azt mondják, hogy fáradtak már a gépek is, a dolgozók is, alig várják a kampány végét. Az ember nemcsak a megfeszített munkába fárad bele: a tél okozta nagyobb megpróbáltatás ugyancsak jelentős tehertétel, összeál­lításunk azokat az embere­ket mutatja be, akik havas esőben, csikorgó hidegben sem halaszthatják későbbre a munkát: ki kell menni a szabad ég alá, az utakra. Zokszó nélkül teszik azt, amit vállaltak: nehezebb körülmények között is telje­sítik feladatukat, A TÉL KÖZÉPÉN Egymást segítve A lapátos ember Hatalmas csattanással ütkö­zik a két tehervagon, a lökés­hullám végigvonul az egész szerelvényen. Az Összekötő kampó pillanatok alatt a he­lyére kerüli, és a sárga sisa­kos fiatalember mélyre ha­jolva bújik ki az ütközők alatt Ha esik, ha fúj, a vonatok­nak menniük kell. A- hidegben is gondos munkára van szük­ség, mert a legkisebb laza­ság is fennakadást okozhat a vasút életében. Az egyik leg­nehezebb munkahely ilyenkor a kocsirendezőké. Hz apró csúszkálást fűi se vesszük” Amikor be­szélgettünk, már megeny­hült az idő, fénylett az út a téli napsü­tésben. A gép­kocsivezetők felszabadultan tréfálkoztak, sakkoztak az érkezés és in­dulás közti pi­henő idején. A legnehe­zebb kapos­vári járat fagyban a né­gyes. Tói?* Ká­roly is ezen a vonalon telje­sített szolgá­latot az ítélet­időben. . — Melyik napok voltak a legnehezeb­bek? — Az új év első hete. A nagy lejtőn, a Bartók Béla utcában még csak-csak boldo­gultunk, de a »senki földjén«, a Rózsa utcánál, három kocsi is elakadt. Az út végén pedig nemcsak ilyenkor van baj. 150 méter csak terméskővel van kirakva, az ember saj­nálja rávinni a buszt Beszól­tunk a városgazdálkodásnak, csak azután jöttek ki. A gép­kocsivezető tőlem kérdezte, hogy merre sózzanak. — Milyen Ikarusszal jár? — Egyéves, automata sebes­ségváltós autó. Szeretjük eze­két, jól szolgálnak. De ilyen­kor az automata váltó semmit sem ér. Nem is szabad hasz­nálni, mert ha kipörög a ke­rék, úgy vált, hogy majdnem szétesik a kocsi. A kézi egyes és kettes sebeséggel megyünk végig. — Jégen hogyan kell ve­zetni? — Az a fontos, hogy a gu­mi és a fék jó legyen. Ha nem együtt fognak a kerekek, már visz is a busz az árokba vagy akárhova. Különben egy jól rakott busszal könnyebb menni, mint személyautóval. Elsején holtam haza a saját kocsival a családot, én meg­csúsztam, mellettem a bu­szok úgy mentek el, mintha nyár lenne. Pedig van gya­korlatom, és a kormányt sem kapkodom ide-oda. Tudom, hogy a nyugalom a legfonto­sabb. — Különösebb esemény? — Nem volt, az apróbb csúszkáláson kívül. De azt már föl sem vesszük. Egyszer késtem. Akkor is azért, mert a sózókocsi elakadt, és nem tudtam továbbmenni. Az uta­sok ilyenkor nyűgöd tabbak, talán félnek 111 összehúzód­nak, nem hangoskodnak, nem zavarják a vezetőt Ez jó. Mi is igyekszünk figyelni rájuk. Tovább maradunk a megálló­ban, tudjuk, hogy a járda sí­kos — láttam »korcsolyapá­lyát« —, nehezebb fölszállni. — Milyen segítséget kap­nak ilyenkor a vezetők? — A pihenőn van forrd” tea, igaz, az idén kissé késve ér­kezett Az utak tisztításával jobban is törődhetnének az illetékesek, mert sok bajunk volt még akkor is, amikor már túl voltunk a nagyon rossz időn. Segítségnek mond­hatjuk azt is, hogy jó a bu­szok műszaki állapota. A sze­relők többet törődnek velük. Az igazi megoldáshoz áz is kellene, hogy blokkolásgátlós fékrendszereket építsenek az autókba. Akkor nem fordul­na elő — mint a tizenkettes vonalon dolgozó kollégák mondták —, hogy úgy korcso­lyázunk be a megállóba. Csakhogy ma még a műszaki vizsgán sem mehet át egy blokkolás nélküli kocsi. Ha nem húz csíkot elzavarják. Furcsa dolog ez. — Melyik tél volt a legne­hezebb? ' — Huszonegy éve vagyok a vállalatnál, 13 éve vezetek. Jó tíz éve két és fél méteres hó­falak közt hoztam be a buszt Kaposvárra Somogysárdról. Az ottaniak kérdezték: el mer indulni? Mondom: el hát. Nyugalom, türelem kell csak. Amióta vezetek, még koccanásom sem volt. A mű­szak végére idegileg kifárad az ember. Sokat kell télen pi­henni, ez a titka a dolognak. — A nehéz napokban való helytállást megköszönik önök­nek? — Ilyenkor senki. Az év végi értékeléskor talán meg­említik .., 3 Somogyi Néplap Munkájúkat figyelem a ka­posvári vasútállomáson. Egyi­kük a tolató szerelvény utol­só kocsijának lépcsőjén ka­paszkodik, és zászlójával je­leket ad a mozdonyvezetőnek, A másik éppen á fékkel baj­lódik, társa pedig a vezetéket kapcsolja össze. Pillanatnyi megállásuk sincs, alig végez­tek az előzővel, máris itt a következő vagon. Arcukat pirosra csípte a hi­deg, vastag vasutaskabátjuk­ban nehézkesen mozognak. Óvatosak, körültekintők, egy elhibázott mozdulat itt vég­zetes lehet. Tislér Dezső reggel hétkor lépett szolgálatba. Sok munka összejött mára: a reggelijét sem tudta nyugodtan elfo­gyasztani a melegedőben, aho­va felváltva térnek be egy röpke negyedórára • A tizen­két órás műszak alatt ugyan­csak jól jön egy kis pihenő és egy pohár forró tea. — A hidegben síkosak a sí­nek, könnyebben csúszik a lábbeli — gyújt rá egy ciga­rettára. — Egymást segítve, egymásra vigyázva dolgozunk ilyenkor. A lehullott répát azonnal fölvesszük, össze­gyűjtjük, és visszadobáljuk a vagonba, mert ebből is adód­hat baleset. — Melyik műszák a legne- I hezebb ? — Az éjszakai. Akkor még több a munkánk, mert a hajnalban indu­ló szerelvényeket éjjel kell összeállítani, eiLőkészítehi az indulásra. Ráadásul hide­gebb van, és a sötétség miatt még nagyobb figyelem­re van szükség. Ilyerlkor fon­tos igazán az összeszokottság a mozdonyvezető és a kocsi- rendezők között Mi régóta együtt dolgozunk, ,ritkán adó­dik ebből gondunk. — Csak a teával védekez­nek a hideg ellen? Van, aki úgy tartja, a pálinka jobban melegít... — Erről sző sem lehet Az életével játszik, aki ittasan jön a munkahelyére. — Meg sem próbálják? — Gyakran tartanak ellen­őrzést a főnökeink: akinél el- színeződik a szonda, azonnal hazak ül dik. — Ebben a hidegben kinek a munkáját irigyli a legjob­ban? — Nem vagyok irigy ter­mészetű, de a váltókezelőkkel most szívesen cserélnék. ök állandóan fűtött helyiségben dolgoznak. Amit az építő vállal A SAÉV titkárságán állítot­ták, hogy a havas eső ellenére folyik a leendő Domus Áru­ház vázának összeszerelése. Hitetlenkedve tartottam arra­felé: ám való igaz: a daru körül találtam az embereket Amíg én a csúszós járdán bi­zonytalankodtam, addig ők az öt-hat méter magasban, har­minc centis gerendán jártak, oldották el a kötelet A brigád vezetője Balogh István ács. Rábólint a műve- vető szavaira, hogy bizony az lenne jó, ha az építkezés fö­lé ki lehetne húzni egy óriá­si sátrat —• De hát ez vicc — mond­ja. — Én például a »civil» ruhámra fölhúzok még egy pulóvert, a munkaruhát, és kibírom. — Védőruhát nem kapnak? — Dehogynem, az eső ellen például köpenyt De az hosz- szú, merev, nem lehet abban dolgozni. Főleg nem a ma­gasban.. Aki az építőiparba jön, annak ilyesmivel számol­nia kell. — Ilyen időben — ahogy mondani, szokták — a kutyát sem veri.k ki. — Persze, csakhogy ha egy­szer eljön értem Pusztaková­csiba a vállalat autóbusza, be­hoz hatvanöt kilométernyi tá­volságról, akkor én nem fo­gok az öltözőben csücsülni. Ráadásul nekem két lányom •van otthon, meg feleségem. Ücsörgéssel pedig nem lehet pénzt keresni. Meg aztán itt az az értékes daru. Az sem állhat tétlenül. A beteg brigádvezető utód­jaként fél éve vezeti az öt­tagú kis közösséget. Vala­mennyien marcali környéki falvakban laknak. Nem szakadt el a hagyo­mányos ácsmunkától. Másod­állása van: szombat-vasárna­ponként sok tetőt megépít. — Persze, ebből is ki lehet esni. Tavasztól őszig építik a családi házakat, s amikor ta­vasszal újból nekiállok, egy- egy bonyolultabb tervnél igencsak tömőim kell a feje­met, hogyan is?... — Mivel védekeznek a hi­deg ellen? — Állandóan kapunk forró teát, helyünkbe hozzák a me­leg ételt is. — Alkohol? — Ilyen veszélyes, nehéz munkánál szó se lehet róla, nem akarunk mi > nyomorékok lenni! — csattan föl. — Ami­kor jön a tél, az állandóan szabadban dolgozó ember fo­kozatosan hozzáedződik az időjáráshoz. Meg aztán arról van szó, hogy aki vállalta, az bírja! Délután fél ötkor már sö­tétedik. A répahegyeket ilyen­kor reflektorok világítják meg. A cukorgyártól távolabb magányos ember egyenletes, nyugodt mozdulatokkal lapá­tol. Fölizzó cigarettaparazsa az arcára is juttat egy kis fényt Fekete keretes szem­üveg, vörös szakáll, hosszú haj. A feje búbján hetyke ka­lap. Kesztyű nélkül markolja a vasvilla nyelét A pulóver fölött mindössze egy ujjatlan pufajkát visel. A bakancsban csupán egy bokazoknit hord. — Van több, melegebb munkaruhám, de nem kell mindent fölvenni. Különben is megszoktam már a hide­get. Még csak náthás sem va­gyok soha. Nem kell több me­leg holmi. Látja, a szakállam és a hosszú hajam milyen jól helyettesíti a sálat? Magyar József huszonhat éves fiatalember. Tíz éve ré­parakodó. — Elég nehéz munka, de ki lehet bírni. Tudja, sokan vol­tunk testvérek, az általános iskola elvégzése után én nem gondolhattam továbbtanulás­ra. Pénz kellett minél gyor­sabban. A pénzhiányból azóta se fogytam ki: korán nősül­tem, egymás után jött a két gyerek, és lakás .., februárra talán már az is meglesz. A haverom dolgozott itt, meg a későbbi apósom, ök hívtak Közben persze próbálkoztam a tanulással, de ilyen nehéz fizikai munka mellett nem megy. Viszont igaz, ami igaz, ennyit sehol máshol nem ke­resnék. Műszakpótlékkal’ együtt a kampány alatt 7800 forintot visz haza. Nyáron, amikor az urebetinüzemhen zsákol vagy a mészkőrakodásnál segédke­zik, ennek csak a felét kapja. Beszélgetés közben már bokázom, lehelgetem a tolia­mat is, mert ilyen hidegben felmondja a szolgálatot, ő meg csak támaszkodik a vasvilla nyelére. Asszonyok jönnek, kannában forró teát kínálnak, de Magyar József csak szódát iszik, mégpedig két-három li­tert műszakonként • — Otthon persze ilyenkor az asszony masszívabb kajá­kat főz, és melegebb alsóne­műt készít ki. Jólesik, amikor megkérdezi: nagyon hideg volt nagyon fáztál? A tíz év alatt most a legkomiszabb... Ha jól emlékszem, 1971-ben volt hasonlóan kemény ide­kinn, de akkor csak tizenöt fok mínusszal birkóztunk. Most meg huszonhármat is mértünk. Legjobban a szem­üvegem zavar. Ha nagyon hi­deg van, le kell tennem, mart bepárásodik, kellemetlen. Se­gít a Kossuth. Egy műszak­ban két dobozzal is elszívok, Aztán kétszer-háromszor be­megyek a melegedőnkbe. És.., ilyen hidegben indulás előtt otthon megiszom egy kupica pálinkát Anélkül nem lehet kibírni. Persze többet nem le­het nemcsak amiatt, mert munkahelyi fegyelem is van, hanem mert vannak itt gé­pek, vigyázni kell velük, kö­rülöttük. Sajnos, volt már olyan társam, akit eltanácsol­tak, hogy finoman fejezzem ki magam, mert »túlságosan védekezett a hideg ellen«. Amikor hazamegyek. meg­iszom a fröccsömet — Melyik műszak a legne­hezebb? — Nem az éjszakai. Én in­kább éjszaka szeretek dolgoz­ni. Tudom, hogy mi a felada­tom, egy műszak alatt 281 mázsát kell kiraknom. Ennyi­vel nyugodtan végzek, de en­gem ne maceráljanak. Azért kedvelem az éjszakai műsza­kot mert akkor nem nyüzsög körülöttünk annyi főnök... Ebben a kemény télben könnyítésül az udvari munká­sokat időnként beosztják a répaszeletüzembe: hadd mele­gedjenek át tagjaik. Amikor erre terelem a szót, Magyar József leint: — Hagyja. Akkor inkább a hideg. Ott álarcban, védő­csuklyában, kesztyűben kell dolgozni. Jobban szeretek a szabad ég alatt lenni. Azt mondják, jövőre megszűnik a lapátolás, mert ott hátul még egy úsztatót építenek. Telje­sen gépesítik a rakodást. Van rakodógépre szóló jogosítvá­nyom. Lehet, hogy jövőre már gépen talál. Amikor Horváth István traktorossal Taszár határában találkoztunk, már sütött a nap és »mindössze« mínusz 6 fok volt. Reggel, mikor az MTZ fülkéjébe beszállt, épp csak szürkült, és a gépeket vastagon lepte a dér. — Eddig még minden reg­gel sikerült elindítanom a mo­tort Ma először hiába próbál­koztam. Hétkor még olyan hi­deg volt, hogy az ember keze odaragadt a kilincshez. Vala­kinek azért mindig sikerült jobb belátásra bírnia a gépét Ez aztán kivontatja a többit Ma reggel az enyémmel együtt hét masina szorult rá a »házi mentőszolgálatra«. — Néhány perce még jó né­hány »halott« traktort láttam a műhely udvarán. Mit csi­nálnak ezeknek a vezetői? . — Van, aki a műhelyben dolgozik, de többen éppen sza­badságon vannak. Hatan üdül­nék most közülünk Hajdúszo­boszlón. — Maga miért nem? — A feleségem most nem tudott volna jönni, egyedül meg nem akartam. Azonkívül annyi feladat akad otthon a ff Hidegindítás” ház körül, takarékoskodóm a szabadnapokkal. — A rövid műbőr kabátja nem látszik túl melegnek... — A fülkében nem fázom. Sok télen át vezettem fülke I nélküli traktort. Azok voltak a hideg napok. 1952 óta trak- rozom. • — Nem kínozza a reuma? — Talán egy sincs köztünk, régi traktorosok közt, aki ne volna reumás. Ez még néhány éve is afféle szükségszerű ve­lejárója volt a traktorosmes­terségnek. — Eszerint mégiscsak jót tenne a hajd úszoboszlói me­leg víz. — Most nem lehet...' — Ezeken a reggeleken ott­hon induláskor alighanem részvétteli pillantások kisérik. — A fiam Tabon tanul, a szakmunkásképzőben. Nem­egyszer traktorozott már, ő pontosan tudja, milyen egy gépudvar így januárban. Me­zőgazdasági gépszerelőnek ké­szül, de az is lehet, hogy ő is traktorra kerül. Szerencsére a téli traktorozás már nemosak dermedt ujjakat, jégként le­csapódó leheletet, lilára fa- gj'ott füleket jelent, mint az én fiatalkoromban. Mire ő munkába áll, talán már elvét­ve sem lesz gép, amelyben ne lenne fűtés. — Ma mi a feladata? — Fát fuvarozok. Tavasztól őszig a gépeknek ezer más fe’adatúk van, így az ' efféle 'ízű”"" ásókat most kel] elvé- l'zni. Egy perccel később felzűgott a motor. A piros masina neki­lódult, fezembeszállva a csípős széllel \

Next

/
Thumbnails
Contents