Somogyi Néplap, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-28 / 23. szám

M em tndomj mi ax.. Igazi nevem, és pontosan azt sem, hogy mikor születtem. Lehe­tek huszonkét éves, ugyan­úgy, mint huszonöt Ada­taim váltogatták egymást mint más a kabátját A szü­letésem körüli köd következ­ménye ez. De szólítson csak egyszerűen Görögnek. Az­előtt is csak így hívtak. A nyakam miatt — mert görö­gös. —Az Intézetben más tör­vények jártak. Keményeb­bek, edzettebbek. Aki nem védte maiját, az elveszett. A gyanakvás belém vésődött Összehúztam magam, és ha íelém nyúltak, úgy pattant az öklöm, mint a rugó. Ütni kellett, megelőzni mindenki mást Ha szépen szóltak ak­kor is reflexszerűen mozdult a kezem. Hamar megtanul­tam: csak akkor maradha­tok állva, ha védeni tudom magam. El sem lehet képzel­ni, hány pofont kap egy in­tézeti gyerek, mire felnő. Sebekkel cseperedtem. Egye­dül a világban, mint akinek se istene, se máriája. Idővel megszoktam. És már nem vártam senkire. Kidör- zsölődtem, kicsiszolódtam. De a helyem sehol sem talál­tam. Látja? Rajtam nincs te­toválás. Pedig ez ritka az intézetiek között No nem azért mert féltem; nem va­gyok ijedős. Egyszerűen nem akartam megjelölni magam. Nem akartam, hogy lássák törzskönyvezésem. Úgyis messziről megismertek ben­nünket. ha kimentünk. A ru­hánkról. Kerültek, mint a ieprásokat Akkor sokat bőgtem.' Ké­sőbb megkeményedtem. Mint a kő. Mint a gyémánt Utol­jára negyedikes koromban sírtam. Elemeltem az egyik önkiszolgáló boltból egy táb­la csokit, és Rajtakaptak. Ki­állítottak az ajtóba, nyakam­ba akasztották a táblát Rá­írták: »Vigyázz, lopÓ6!!!«.. ? Velünk akkor mindent lehe­tett Nem védett meg senki. Ezt nem azért mondom, mintha orrolnék érte. Nem, egyáltalán nem! Ennek kö­szönhetem, hogy azóta nem loptam. Ma hálás vagyok ér­te, mert nem jártam meg a börtönöket, mint a társaim közül sokan. Azóta nem sírtam. Gyen­geségnek tartom a sírást Odabent tiszteltek ezért Csi­nálhattak velem bármit a könnyeim nem indultak eL H a jól körülnéz, itt, ná­lunk az építkezésen divat a sírás, a si­ránkozás. Igaz nem a kiszol­gáltatottság, hanem a ha­szonszerzés érzése táplálja. Azért ellenszenves annyira. Pedig nem sírni kellene, ha­nem tenni. Házakat tiprunk építés közben a földbe, és házhelyek maradnak üresen, mert nincs ez, nincs az. Tudom, nem erre kíván­csi... Szóval az intézetben sok mindent megtanultam. Mégis: amikor szabadultam, nyolcadik után, úgy szakadt rám a szabadság, mint más­ra a csíkos ruha. Nem tud­tam mihez kezdeni. Idegen volt a világ. Elbizonytala­Betej gyermekét vivő anya. (Id. Szabó István faszubia.) nodtam. Mire föl ocsúdtam, már szorított a bilincs. A társak, a nők,'* a könnyű élet bilincse. Belekerültem a for­gatagba. Megszédített a pénz, a szabadság. Nem dirigált, nem parancsolt senki. Azelőtt még aprópénzem se volt, ak­kor meg csak úgy jöttek a szá­zasok. Aztán meg mentek. Még ha a gyorsvonat hordta volna, akkor se lett volna elég. Megismertem az alvi­lágot. Nem dolgoztam; ez már a következmény. Csava­rogtam, lógtam. Éltem súly­talanul a levegőben. Kiríttam a rendes emberek közül, mint búzából a pipacs. Hány munkahelyem volt? Nem tudom. Ha például nem tetszett valahol, otthagytam csapot, papot, szedtem a sá­torfámat Egyetlen munkahe­Bartha Szabó József A kakukk­fióka lyen sem fordultam meg két­szer. Kivéve ezt a vállalatot. Ezt is a makacsságomnak köszönhetem. Az úgy volt; véletlenül ide­tévedtem, az építőiparba. Újsághirdetés alapján. Beta­nítottak szigetelőnek. Kezd­tem nagyszerűen érezni ma­gam, de az ördög fúrta az oldalamat a zt szerettem volna tudni: ki fia borja vagyok. Nagy nehe­zen megtaláltam anyámat, de letagadott. Erősködtem. Megállt az eszem, mert mondtam én mindent csak azt nem, hogy Édes. Rám­uszította az ottlevöket: »Szemtelen huligán!-« Iszo­nyúan elvertek. De nem az fájt, hanem az, hogy nem hitt nekem senki. Csak azt vették szentírásnak, amit ő mondott A férje, a mostoha­apám meg ennél a cégnél dolgozik. Szerencsére nemsokára megjött a behívóm. A cucco­mat otthagytam az egyik lánynál, meg a bevonulási segélyemet, és a zsebrádió­mat is. Hogy majd vigyáz rá. Mondanom sem kellene, lelépett Azóta nem láttam, sem őt, sem a pénzem. A sereg után elhatároztam, hogy visszajövök. Azért 'is visszajövök, és megmutatom a mostohaíatemak, meg anyámnak is: engem nem le­het csak úgy eltemetni. Aztán egyszerre valahogy más lett minden. A nagy változások mindig észrevét­lenül jönnek. Mire föleszmél­tem, fordult egyet a világ. Ilyen még nem volt Las­sanként, hosszú évek után kezdtem megérteni: más tör­vények is vannak, nemcsak az enyémek. Üj területre mentem — nagy a vállalat —, ahol senki nem ismert Hétvégeken fölszívódtam, és azt mondtam: hazamegyek. Máris egyenrangúnak érez­tem magam. Sokáig dúlt bennem a válság. A régiek­hez már nem tartoztam, úja­kat még nem találtam. Az ünnepek voltak a legrosszab­bak. De én többet akartam! Többet, hogy megmutathas­sam. Akkor vak hittel és vak buzgalommal kezdtem újra mindent Azt hittem, nem győzhet le senki! Elindultam egyedül, kihúzott nyakkal, kézfogás nélkül. Ma már tu­dom: ez is hiba volt Ke­vés az egy ember. Bármeny­nyire is erősnek véli magát, kevés. De elkezdtem, hát be is fejezem! Egyedül! Beiratkoztam gimnázium­ba, levelezőre. Leérettségiz­tem. Bementem a cég köz-- pontjába, és elmondtam: egyetemre szeretnék menni, jogra. A felvételhez kellett volna a javaslat, de eltaná­csoltak. Nem fértem bele a keretbe. Azt mondták: nem diákra, hanem munkásra van szükség. És főleg nem jo­gászra. Pedig lemondtam a kedvezményekről is. Úgysem 175 éve született Bajza József Történelmi perek győztese Barátjával, Toldy Ferenc­cel (irodalom­történet-írá­sunk atyjával folytatott iro­dalmi-kritikai magánlevele­zése már a pozsonyi hú­szas években ráirányítja a kulturális­szellemi elit (Kisfaludy Károly és kö­re) figyelmét. így egyál­talán nem véletlen, hogy 1832-ben őrá esik a válasz­tás: Kisfaudy Károly halála után Bajza lesz az Aurorá­nak, a kor legszínvonalasabb évkönyvének és a Kritikai Lapoknak a szerkesztője. Aurora-béli tevékenysége a nagy »pörök«, s egyben^ a nagy tisztázások és győzel­mek ideje. Tisztelettel, de kíméletlen határozottsággal számol le az agg óriás, Ka- zincy időszerűtlenné váló né­zeteivel (Pyrker-pör). Az úgynevezett Conversations ' lexiconi pörben a konzerva­tivizmust, a kisstílű irodal­mi üzletelést, a hozzá nem értést és a rendi tekintélyt állítja sarokba. Az irodalmi respublikáért emel szót Des- sewffy József gróf okvetet- lenkedö tekintélyelvi be­avatkozásával szemben: »Ne­mes vagy báró, gróf vagy herceg írói világban egyféle jussal bír, elsőségeket itt nem születés, vagy hivatal oszt, hanem ész«. Harcol az irodalmi ébredés gyermekbe­tegsége, a mindent elárasztó kontár dilettanizmus ellen. Az egyik vitában a rendi történész Horvát Istvánnal szemben rakja le az ' alapját »az elmeszüleményi jussok és tulajdonok törvényének« — egyszóval a polgári szel­lemi tulajdon jogának. Egy másik, szintén Horváttal foly­tatott vitájában a délibábos feudális romantika részletek­be vesző historizálgatását ál­lítja pellengérre. »Én nem elégszem meg annak tudá­sával, mi történt, hanem azt kívánom kifejteni filozófiai szellemmel, — mert a histó­ria filozófia nélkül csak so­vány emlékeztető krónika —, miért történt ez, vagy amaz így és nem másképp, s mi­ért kellett szükségképpen így történnie...« Máig korszerű gondolatok, amelyekhez nincs mit hozzá­tenni. Egyéb történeti írásai, elkezdett Világtörténete bi­Bajza József portréja. Javasoltak. Ideien! persze azt nem mondtam. A kudarcokat jobb, ha magának tartogat­ja az ember. Elmenni nem akartam. Ide köt a osakazértis. S megint kezdett összejönni minden. Hogyan tovább? — Munkás- szállón laktam, nem messze anyáméktól. Ez is véletlen volt. Megtudtam, hogy van egy húgom. Naponta láttam. Szőke, majdnem fehér haja van. Mellettem állt a villa­moson. Pörgött a világ. Fel­hívtam telefonon; szóba sem állt velem. Nagy ritkán ma is látom. Megerősödtem. Megizmo­sodtam. Az idő felnőtté gyúrt, de belül még gyerek vagyok. Sokszor sírhatnékom van, mégsem engedem el ma­gam. Jó lepne egyszer szaba­don lélegezni, és még a gyen­geséget sem titkolni. Komolyan mondom, néha én sem értem. Honnan az erő? A brigádban otthon va­gyok. Úgy teleszívom ma­gam erővel, mint a sivatagi növény eső idején. Meg ha én hinni kezdek valamiben, akkor arról a világ összes pénzéért sem mondok le. Az egyetem első évét már elvégeztem. Anélkül, hogy itt valaki sejtené is. Láttam anyám házát le­bontani, és lehet, hogy én is dolgoztam abban jaz új la­kásban, amelybe beköltöztek. A legcsodáAtosabb elégtétel! Nemde? , A munkahelyemen szeretek ott lenni. Az emberek kez­denek hinni nekem. Politi­kában, miegymásban. Kér­dezgetnek, Válaszolok. Rém okosnak tartanak, és azt mondják, fogalmuk sincs, hogy csöppenhettem közé­jük. ozzájuk tartozom. Ki­mondom, amit ők is 5 kimondanak! Kimon­dom, amit ők is kimondaná­nak, ha meg tudnák fogal­mazni. Belecsimpaszkodom az igazságba, foggal-köröm^ mel, mint terelőkutya a te­hén farába. Hogy nem nézek az ön szemébe? Nem bírom a te­kinteteket elviselni. Ami odabent van, az az enyém. Ezt valami belső ösztön mondja. Pedig nem vagyok kétszínű, Janus-arcú ember. H Tulajdonképpen nincs 1 okom panaszra. Elismernek a szakmában. Oklevelek, kézfogások. Higgye el nekem, ez a pénznél is többet je­lent. Bár az sem kevés, hogy ha hajtok. N éhány év múlva befe­jezem az egyetemet. Nem tudom, hogy el- megyek-e innen. Azután a nősülés, a család ... Azt hi­szem, nem bántam meg sem­mit. Legföljebb az elfecsé- I relt éveket sajnálom. De hát R annak is megvolt a maga I haszna. Csak idő kérdése, I hogy mikor érek haza. Mert B hogy hazaérek, az biztos. I Holtbiztos. »Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és ke­mény kritika, de részrehaj- latlan, de igazságos. Ki kell irtanunk1 a hízelkedés, a szolgai csúszás lelkét; le- döritögetnünk szobrait a bál­ványozásnak; elrezzentenünk a lelketlenséget; kimutogat- nun'k egymás vétkeit, botlá­sait, kimutogatnunk az utat, melyen nagy nemzetek pél­dájaként a tökély magas pontjához vergődhetni. Ha mi barátainkat, rokonainkat, mint eddig, csak ölelgetjük, hitsorsosinkat csak dicsér­hetjük, nagyanyáinknak csak hízelkedünk, bókolunk, el­lenségeinket csak üldöztük, s a jót bennök is elismerni nem tanuljuk, s nem akar­juk, ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örök­ké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk, úgy a tudományos haladásnak bíz­vást lemondhatunk még re­ményéről is, úgy örök vesz- teglésben tespedezünk, s egy kínai penész fogja elboríta­ni, megemészteni nemzetisé­günket, nyelvünket, tudomá­nyos létünket«. A fenti sorok íróját Né- gyesy László, a nagy Nyu­gat nemzedék századeleji ne­velője a reformkor tíz »leg­jobb neve« közé sorolta. S méltán. Bajza József volt a hazai szellemi élet első or­szágos hatású polgári publi­cistája, a magyar kritikai élet — s egyben színikriti­kánk — megteremtője, az 1830-as évek híres-hírhedt irodalmi Pőréinek félelmetes vitázója, a Nemzeti Színház igazgatója, — s mellesleg a megújhodó magyar irodalom egyik első dalköltője. A korban mindinkább ti­pikussá váló értelmiségi pá­lya alapképlete az övé: le­csúszó, szegényedő birtokos nemesi sarj, aki végigüli a pesti középiskola és egyetem és a pozsonyi jogakadémia stúdiumait, patvarista, majd országgyűlési követi írnok — méghozzá a nevezetes 1825— 1827-es országgyűlésen. ’ Ám mégis elcsábítja az irodalom. S ami ekkor még újdonság — ezirányú tevékenységéből igyekszik megélni, s nem kí­ván (nem is tudna) birtokai jövedelméből uraskodva iro­gatni. Egyik első fecskéje an­nak a generációnak — Kis­faludy Károly, Toldy, Vörös­marty, és mások sorolhatók ide, — amelyik megalapozta az írói rend egzisztenciáját, az irodalom megélhetést nyújtó polgári értelmiségi státusát. zonyítja: historikusnak sem lett volna bármilyen. Bajza József pályájának csúcspontja a 30-as évek vé­ge, a 40-es évek eleje. Ax Aurorát felváltó kritikai iro­dalmi folyóiratról átheneumi triásznak keresztelt Bajza— * Vörösmarty—Toldy hármas­nak nagy és jó tekintély, je­lentős kulturális hatalom összpontosul a kezében. Irányadó befolyásuk volt az Akadémián (Toldy 1835-től »titoknok«), övék volt a Kis­faludy Társaság, a Pesti Színház, nem beszélve a le­gendás Atheneumról és mel­léklapjáról, a FigyelmezórőL Ezeknek keretében tisztázták az alakuló kulturális, irodal­mi élet elveit, és változtat­ták meg a haladó szellemi élet javára az erőviszonyo­kat. Épp ezért nem volt vé­letlen, amit a Nemzeti Tár­salkodó írt: »Bajza a litera- turában az, ami gróf Széche­nyi a politikai pályán«. Az Atheneum megszűnése után Bajza visszavonult a kulturális élettől, nem hal­ványuló műveket, éledező irodalmi és színi kritikát, korszerű polgári elvszerűsé­get hagyva maga mögött. Egyértelműen Kossuth híve lévén, politikai szereplést vállalt, Kossuth eszméit hir­dette az Ellenőr című év­könyvében, a Nyelv- és nem­zetiség című nagyhatású akadémiai beszédében, tevé­keny közéleti szereplésében. A forradalom és a szabad­ságharc idején pedig a fél- hivatalos Kossuth Hírlapja felelős szerkesztője volt A bukás után nem tért többé magához. Meghajszolva, el­halkulva, elborult elmével halt meg 1858. március 3-án, Pesten. Egy világos pillanatában még elkísérte a rokonsorsú barátot és küzdőtársat só­gorát, Vörösmartyt utolsó út­Dérer Miklós Sorok a morgóra Szinte percenként átkeresz- teljük azt az időt, amiben élünk. Századunk sokat fém• legetett nevei közül a leggya­koribb tán ez: megújuló; mindnyájan tudjuk az okát, miért. Korunkban, az emberi elme hallatlan leleményessé­ge folytán, a különböző ipar­ágak a napi használati cikkek soha nem tapasztalt bőségét termelték s termelik ki. És amit ma elképesztő szenzá­ciónak tartunk, azt holnap legföljebb csöndes ámulattal szemléljük. •Amit kézbe veszünk, amit megtapintunk, óráról órára beavatkozik mindennapi éle­tünkbe. A példák sora vég­telen. A televíziós telefontól, c ■ önjáró robotig' ezer és ezerféle alkalmatosságot so­rolhatnánk. Javaslom, hogy a már meglévők helyett, lássuk inkább az egyik legifjabb szü­leményt, a »Sonatime« nevet viselő beszélő karórát, ponto­sabban a beszélő tárgyak el­vének gyakorlati hasznát. Tessék csak elképzelni, rhi- . csoda változásoknak nézünk elébe! Eddig, ugye, a napot a reggeli óracsörgés kegyetlen zajával kezdtük, ezzel szem­ben hogy lesz ezután? Pirka­datkor Shakespeare-t idéz az óra, imigyen: »Mi az ember/ Ha drága idején vett fő java/ Alvás ..csak? Nem több, mint barom.- Sokkal hatáso­sabb, mint a csengőszó. Óriási távlatok nyílnak! Külön fölhívom az illetéke­sek figyelmét az esetleges beszélő íróasztalok beszerzé­sére, mert segítségükkel le­hetővé válik a munkaidő szigorú betartása. Kevesebb lesz a hivatalban reggelizők száma, ha az íróasztal Kato­na József szavaival fogadja a munkába érkezőket: Ók játszanak, zabáinak szünte­len./ úgy, mintha mindenik tagocska bennek! egy-egy gyomorral volna áldva ...« Igen sok gondot okoz ha­zánkban az alkoholfogyasz­tás növekedése. E megoldás­ra váró ügyben bizonnyal gyorsabban jutnánk ered­ményre, amennyiben a bo­rosüveg Gyulai Pál szép versr^szletivel figyelmez­tetné a családalapítás előtt álló ifjú férjeket: »-Hajdaná­ban nem így volt ez,/ Hűn megmondja, bárkit kérdezz:/ Pezsgett a szív, szólott a hegy,/ Milyen vígan, mily nagyot!/ ■ A hegy hallgat, a szív szenved,/ A lőpor meg elfogyott.­E néhány példa remélhe­tőleg meggyőzi a kételkedő­ket, és hamarosan azok is az amerikai cég találmányának a széles körű elterjesztését szorgalmazzák majd, akik a hír első olvasásakor csupán a meghökkentés újabb esz­közét látták a beszélő órá­ban. Azért ne feledkezzünk meg a beszélő tárgyak vilá­gának árnyoldaláról se. Itt van mindjárt a nyelv prob­lémája. Milyen nyelven be­széljenek a fent említett órák.? Válasszuk a franciát. Igen ám, csakhogy minden­ki nem tud franciául. Tehát tolmácsberendezésre van szükség. Ebből viszont az következeik, hogy a ttok nem viselhetnek karéket, ugyanis az eddig szabad jobb karjukra a tolmácské­szüléket kell majd felcsatol­niuk. A gyakorlat azonban még ennél is bonyolultabb. Mert ahhoz, hogy egy hölgy ellenőrizhesse az időt, az alábbi műveleteket kell el­végeznie. szájához emelt jobb csuklójához eme sza­vakkal fordul: »Mennyi az idő?- Mire a masina a bal csuklóhoz: »Quelle hetire est- il?- Bal csukló a jobb csuk­lónak: »II est deux heures cinq.- Jobb csukló a hölgy­nek: »Két óra múlt öt perc­cel- Hát...! Korántse higgyék persze, hogy a nyelv az egyetlen sarkalatos pont. Fölrémlik a kép lelki szemeim előtt, amint két ember találkozik az utcán influenzajárvány idején: »Elnézést, megmon­daná mennyi az idő?- A kérdezett, lemondó sóhajjal: »Sajnos __ az órám bere­k edt.- Kérem tehát, ne ha- markodják el! Én szóltam! Kelemen Lajos n fi rr f Beszelő óra

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents