Somogyi Néplap, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
„Megrázó és az emberiség számára tanulságos viharokat kavart jel a második világháború, amikor összerázta és egymás felé sodorta a közép-európai népeket, nemzeteket. Mintha figyelmeztetni akarta volna okét, hogy a néhány évszázados, nemzedékről nemzedékre öröklődő, természetesnek vett nyugalomnak vege, mert a huszadik század életmódjának a dinamizmus, a felgyorsuló változások és a békés nemzetiségi együttélés szükségszerűségének tudatos átélése lesz d jellemzője. Népinemzeti kultúrák találkoztak, hogy összekeveredjenek, dialektikusán kiegészítve egymást, új minőségekbe csapva át, egymást gazdagítva és kölcsönösen az új életfeltételekhez alakulva. A kultúrák együtt élni tanultak, igyekeznek egymást elviselni és megérteni.” (Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág, 100. oldal.) — Mert a háború, lelkem olyan szélvihar, ami nemcsak a homokot kapja a hátára, hanem az embert is. Innen, Kaposhomokról is elfújt embereket, hogy másokat hullasson le a helyükbe... Megbékélés magasából Is fájdalmas a történelmi idők mélyébe pillantani. Még egyszer élni a viharos napokat. Azokat, amelyekben még nem világosodott ki; optimista tragédia szereplői-e azok, akiket a történelmi fordulat érintett Dibuszokak Batákat, Lukásovicsokat kp vart ide az a nagy szél a Pruknerek, Stág- lok, Schererek közé. Vannak, akik még mindig félik az őszinte szót, pedig a József AttHa-i „Ki tiltja meg, hogy elmondjam...?” — érvényes régóta ebben az országban. Az a kis öregasszony milyen barátságos, rokonszenvesen nyílt volt elö- szörre, s milyen elárvultán megszeppent amikor másodszor jártunk náluk! Miért tiltottak el hozzátartozói a szótól? Talán e mondata miatt: „Nem mind azokat vitték el, akik rászolgáltak ...” _ A nagy sorsváltozások mindig sodornak olyanokat is, akik arra okot nem adtak. S minden olyan történelmi változás, mely egészébén jó irányba mozdítja ki a világot, okozhat az egyénben meghasonlást, családokban — családokkal — tragédiát is. Első tanúnk,'a kapos- homoki öregasszony, kívánságának megfelelően maradjon .hát arctalan, vezetéknév nélküli. — Kis sváb volt az uram, nem nagy német. Mégis, amikor menni kellett, minket is vittek. Szerencsére csak a batéi vasútállomásig, ott fény derült rá, hogy nem vagyunk a névsorban. Visszafordulhattunk a két vánkossal, takarókkal, élelemmel. Fordultak volna Pruk- nerék, Rippliék, Stágl Józsefné meg' Ráholcz Mihályék is, de nekik nem lehetett. Pedig Stágl Józsefnének akkor már nem is volt ura, Ráholczék olyan ártatlanok voltak, mint a ma született bárány. Na, ők később hivatalos engedéllyel hazakerülhettek. De mások csak látogatóba jöttek. .. Igen, a történelmi hibaszázalék kifejezés élő embereket fed. Azokról meg ne beszéljünk most, akik „nagy németek” voltak. Minek vesztegetnénk rájuk a szót, a drága időt? Mari néni Kaposhomokon élte le hetvenkét évének javát. Dolgoztak a hat és fél holdon látástól vakulásig; büszke arra, hogy százhuszonöt kereszt gabonát arattak le róla. Nem kellett a „más keze-lábának” lenniük. Persze, nem számítottak a módosabbak közé. Lovuk volt, jószáguk. Mári néni ellátta a háztartást, három évig ápolta beteg anyósát. Önellátók voltak, értett ő is a gyapjú fonásához. Anyjától tanulta el a lány ezt a házi mesterséget. Homokon két-három birkát minden porta tartott Talán már akkor is ez a falvédő „kukorékolta” a világba: „Légy az icipici párocskám!” — An-a emlékszik még, Mári néni, amikor a telepesek megérkeztek? — Magam előtt látom ókét. Hozhatták magúkkal a jószágot, mindenüket, csak a házukat r SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK — Aratás után voltunk,* amikor Pozsonyból megjött a parancs. Volt akinek úgy szóit, csehországi munkára kell menni. Másoknak Ma- gyarors'zágra. A házunk csak benagyolva, festve nem. Mást mindent elhozhattunk. Két szerelvénnyel jöttünk, két napig. Huszonkét, családot irányítottak Homokra. Ráholcz Mihályék még itt voltak akkor. A konyha tele asszonynyal. Miska behívott engem, pá'inkával kínált: „Most már te leszel itt a gazda.” És ki- pottyanlak a könnyei, akárcsak az enyémek. Amikor aztán megkap.a az engedélyt, hogy Németországból hazatelepülhet, sokszor eljött hozzánk a testvérétől, akinél lakott. Hol ők hoztak valam'i, hol mi vittünk nekik. Léna. a felesége még él, s amikor Miska meghalt, a ruhájából is hozott ... — Akiknek nem ks’lett elhagyniuk Kaposhomokot, hogyan fogadták a naszvadiakal? — Haragudtak ránk, mondták : „önként jöttetek 1” Dehogv jöttünk volna, hiszen olyan az a határ ott, mint a deszka, ha tűz volt, sok kliomá'erről meglátszott. Nem ilyen hegyos-vö1- gyes vidék az! Szó, ami s~ó: lenéztek termünket sokáig. Figyelték, ki szüretel"elébb, még most is figvelik néhányan. Vf- gyázták, hogyan dolgozunk, és fitymálták, ha a gyerekek e’- hagytak egy-egy fürtöt. „No, leszedtünk egy kosárra va1 ó szőlőt maguk után. Hogyan szüreteltek maguk?” Vetélkedés volt a munkában, bizalmatlankodás egymással szemben. Volt földünk, Taszáron vállaltunk Keczeii József bíró segítségével tizedrészért aratást, így léteztünk. De 1952 engem már a tsz-ben talált; mi, naszvadiak csináltuk. Simonies József, majd Bazsó Sándor volt az elnökünk. Aztán lett Scherer Ádám. Nem akart pedig, hogy ő nem beszédes ember. Mondtuk: „Benned van a bizalmunk, Ádám!” — Pedig ő nem Naszvadról települt... — Akkor már nem válogattuk külön egymást! Már búcsúzkodunk a kapuban, amikor még megtoldja ezt az utolsó mondatát: — El ne felejtsem: a legjobb barátom, aki itt lakott a szomszédban, itteni születésű! A helybelieket és á telepeseket összeszoktatták a múló évek. De a sebeket nemcsak a rohanó idő, hanem maguk is> gyógyítgatták. A bizalmatlanság-közönyös mondatokat felváltották a békülékenyek, majd a barátságosak, s ezekhez soha ki nem merülő telepként az energiát az a tapasztalat szolgáltatta, hogy egymás mellett élni, szomszéd- i ként csak így lehet. A közös nevező a közös munka lett. Családi kapcsolatok szövik át meg át az „őslakosságot” a telepesekkel. És a máshonnan ideszármázottak lassanként megtanulták a helybeliektől azt, hogy szeretni lehet ezt a képeslapra kívánkozó vidéket. A legidősebbektől hallották, hogy Fül rétnek a pulykák kedvenc tartózkodási helyét nevezték a kaposhomokiak. Itt tartották egykor a majálisokat. A Tilos azt a szántót jelölte, melyre nem volt szabad ráhajtani; most Széchenyi utcának hívják ezt a részt. A Cinka a német Zinke szóból „jött” — ma Rákóczi utca —, valaminek az ágát, szárát jelenti. A Vár-mó- nát csgk csónakkal lehetett megközelíteni, s rég halott Prukner Gyuri bácsi mesélte egykor, hogy itt állhatott a vörös barátok kiastro- ma. A Piti kútból „a szeplős gyerekeket, hozta a gólya”, a Kobaktörö szőlőhegyi út volt, melyről hazafelé sokszor eltörött a bor edénye. Kaposhomok éli az életét. Reggelente sok embert visznek innen a vonatok és az autóbuszok megyeszékhelyi munkahelyre. A sínek mintha találkoznának a messzeségben. Leskó Lás sió nem. De hát nem is csiga az ember, hogy hátán vigye a házát. Szegénynek számítottak: kenyéren és meggyen arattak. Második tanúnkat Henninger Antal faesztergályos mesternek hívják. Délről jött, s azon kívül, ami rajta volt, nem hozott mást, csak a puszta életét. Ma a község egyetlen emeletes lakóházát ő lakja a családjával. Nem messze egy kedves dombcsoporttól, mely a vad szeleket meghátrálásra kényszeríti. — A jugoszláviai Babina Gorából települtünk át. 1913-ban érkeztünk Barcsra, ott voltunk három hétig átmeneti táborban, amíg a rokononk értünk nem jöttek. Ez a mi Babina Goránk Gyulavác és Daruvár között épült település, úgy százharminc házzal. Ott laktunk mi időtlen idők óta; fát esztergált apám, nagyapám is. A nevem nem magyar, de a család mindig is annak tartotta magát, magyarnak. Olyan kisközség volt ez B&bina Gora, mint egy apró internacionalista köztársaság. Éltek ott németek, hor- vátok, szerbek, szlovének, csehek és magyarok is. Mondjuk: negyven százalék sváb, a másik hatvan meg mindenféle más nemzetiség. 1938-ban új főjegyző került hivatalba. Sudár volt a neve, de horválo- san Szudamak hívatta magát, ö szólította föl apámat: valljon színt, milyen állampolgár akar lenni. Apám írhatott haza Magyarországra: 6 magyar, az is-szeretne maradni. Megjött a válasz hivatalos helyről, hogy a magyar állam senkitől sem vonja meg az állampolgárságot Kiperdült az apám könnye arra a hivatalos levélre. Azután le kellett fizetnünk az egy mázsa búza árát az ott tartózkodásért és a munkavállalási engedélyért De „huzatos” vidék volt az a Babina Gora-i azokban az években: németek és usztasák próbálták visszanyomni a partizánokat, többször cserélt gazdát a környék. A fiatalok — Antal bányáméknak háromhónapos volt a kislányuk — gondoltak egy nagyot, és átjöttek Magyarországra, tellát csak úgy kiskabátosan, szerencsét próbálni: a nyarat akarták itt tölteni. Tizedrészért arattak, rokonoknál húzták meg magukat. Aztán már jöttek mások is onnan délről Kaposhomokra; Batáék, Bödeiék... — Na, a háború mégis utolért bennünket. 1944 és 45 telén Nagybajomnál munkaszolgálatosként ástam a tankcsapdát és a lövészárkot. De életben maradtam, hazajöttem. Akkor már bérelt házban laktunk; tizenhét szovjet katona szállásolt nálunk. 1948-ban jutottunk ahhoz a házhoz, amely ennek a mostaninak a helyén állott. Stágl Józsefnét, azazhogy Katus Katalint telepítették ki innen. A fiunk akkoriban született, meg a második lányunk is. Stágl Katalin volt azóta itthon látogatóban. Mit mondjak? Akkorra itt rpár megvolt a megbékélés a nemzetiségek között: Stágl Antal elvette Simonies Juliskát, Párt Józsefhez hozzáment Barta Lujza. Kaposváron laknak mindnyájan. A „nagy házat” 1970-ben épülték. A földszintes vályogépületre csak a műhely emlékeztet, azt úgy hagyták, amilyen volt. Ebben dolgozgat ma is Henninger Antal faesztergálycs mester. Már nem rokkákat csinál, azoknak 1954-ben járt le a divatjuk Kaposhomokon. A szalagfűrész, az esztergapad, a kés és a kézi gyalu kapa-, ásó- és kaszanyélen, hordócsapon munkál. Az istállóban sincs csönd, Henninge- rék azok közé a kevesek közé számítandók, akiknél a tekintélyes külsejű épület még nem üres. A harmadik kaposhomoki történelmi tanúnk Dibusz Mihály bácsi az öreghegy alatt — ahogy mondják — kulcsházban lakik. Merthogy L-alakú az épület. Öreg ház, idős lakókkal: Mihály bácsi nyolcvanöt, a’felesége nyolcvan esztendős. De szellemi frisseségét a fiata-. lók is irigyelhetnék! Dibuszék a szlovákiai Naszvadról települtek Kaposhomokra. Abbahagyják a a kukoricamorzsolást, asztalhoz ültetnek; vendégnek tisztelik a hívatlant is. — Kezdjük az elején, Mihály bácsi. — Hatvan éve, lü-ben. nősültöm. Kilenc gyermekünk lett, jobbára csak szegénységre. A kilencből három kicsi korában meghalt, egy ottmaradt a háborúban. Ez a Naszvad hétezer lakosú hely volt, az első háború után Szlovákiához csatolták. Tíz évig jó volt, a hivatalos írások tótul Is, magyarul is megfogalmazódtak. Később már csak tótul, akkor Oszvanyecz Jóska, a kocsmáros fordítgatta le nekünk a rendeleteket. Kis földünk volt, meg árendások voltunk Osztottak néhány holdat, de homokos dombokon, birkalegelő lehetett az, nem lehetett rámenni mezítláb a dinnyetüskéktől. A szegényebbe tehénnel, a gazdagabba lóval szántott. Dobált bennünket ide- oda a sors. Amikor visszacsatoltak bennünket Magyarországhoz, akkor meg a szlovákokat telepítették Dob- rovárra, mert nem akartak katonát adni. Szilasházán dolgozgattunk, ott kaptunk földet. A háború végét pincében vészeltük át, térdig vízben : kocsioldalakon, csután, szalmán. A lovaimat elvitték a németek, hagytak helyette egy aknaszilánkos állatot, akkora sebe volt, mint egy tányér. Egész télen kúráltam. Vissza kellett adni mindent a háború után. Letérdeltem a gazda veje elé, az magyar volt: „Legalább a lovat meg a szekeret hagyjátok.” A Béla vissza is hozta a lovat, de a kocsit nem. Bicikliztem Naszvadra hatszor is, míg szállást kaptam. Hát minden volt köztünk, szlovákok és magyarok között, csak egyetértés nem. Nem is lehetett, mert mindig szembeállítottak bennünket a „magasabb érdekek”. Most meg már magyar iskola van újra Naszvadon; levelezünk egy marciházi pajtásommal, tőle tudom. Na, vettem egy porta földet, szoba-konyha-istálLót húztunk föl rá. Egy évet sem laktunk ott, jönnünk kellett... — Hogyan történt? Kapostíomski tanúk