Somogyi Néplap, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-27 / 22. szám

KETTŐS PORTRÉ AVULT ERKÖLCSÖK HAJTASD! E gy morózus Ismerősöm­mel akaszkodtam ösz- 6ze a minap, ö a nyug­díjasok páholyából szemléli, hogyan zajlik az élet, s bírál­ja szünet nélkül. Már ránéz- tére is keserű volt az öreg, s amikor megszólalt, szúrt, mint a tüske. Szidta a sok autót, legyintett az újságokra, kifa­kadt a politika ellen, példá- lódzni kezdett a forradalmi eréllyel. Aztán kirukkolt fő mondanivalójával: kancsuka kellene ide, különben nem tu­dunk ebben az országban ren­det csinálni. Miután engem is szóhoz futtatott, az emberek hevel- hetőségéről kezdtünk vitatkoz­ni, mi tagadás, elég közvetlen modorban. Szerinte falra hányt borsó az effajta eről­ködés. Az agitációs írásokra kár nyomdafestéket pocsékol­ni, s az erkölcsi prédikátor kommunisták is akkor csinál­nák jól, ha lábhoz ejtenék a meggyőzés fegyverét i Mire való ez a szófecsérlés? do­hogott Az értetlenkedőket kupán kell vágni, s rögtön tudják, mi a »proldikt«. (Hű­ha!) Fölszólított mondjak ne­ki csak egyetlen példát arra, hogy az aranyszájú szocialista szentjánosok szavára rendes fickóvá vedlett valamelyik in­gyenélő lacibetyár. Majd vá­laszt sem várva, nekem sze­gezte: »-Te tényleg hiszed, hogy van ennek a kéremszé- pen-demokráciának valami értelme? Emlékeztettem arra, hogy Í960-ban milyen lelkes szó­szólója volt ő is a szövetkeze­ti mozgalomnak. Az egyik al­sóvárosi gazdához ötször is ellátogattunk, s végül az volt a meggyőződésünk, hogy ele­ven érveink hatására fogta kézbe az aláíró tollat. Fölhoz­tam neki a bibliai Jónás mes­tert a fáradékony és türel­metlen népnevelők »-prototí­pusát-", aki azért próbált meg­lógni a népszerűtlen küldetés elől, mert úgy érezte, hiába prédikált dörögve, isten kén­köves haragjával fenyegetőz­ve a nini vei piactéren: »az árusok csak tovább nevettek, alkudtak, csaltak, poroltok vagy ettek«. Jónás nem tud­ta, hogy azért egynéhány bá­mészkodó fülébe mégis be­csúszott az erkölcsi intelem. Legyintett az én rosszked­vű ismerősöm, hagyjam az óhéber szöveget, inkább azt mondjam meg neki. miért szaladgál még ma is köztünk annyi ostoba, smucig, talp­nyaló, önző, irigy, alattomos fráter? Pedig mindenki tud­hatja, hogy a szocializmusnak legfőbb gondja az egész tár­sadalom, s benne az egyén csillagokba emelése. Mi annak a mozgatója, hogy seregnyi, úgynevezett középkáder csak líg-lóg, tekereg az üzemben, mert nincs lényeges hatáskö­re. s unalmában siránkozik, hogy kicsi a pénz, amit kap. Miféle csapás van rajtunk, hogy elharapózott a goromba­ság, a pőffeszkedós, a hanyag­ság, a huncutság annak elle­nére, hogy ezeket a jellemvo­násokat hivatalosan, sőt egyre jobban közerkölcsileg is meg­rójuk, ugyanakkor a tisztes­séges magatartást pied esz tálra emeljük, és ranggal, kitünte­téssel honoráljuk. Igazán tud­hatná már mindenki, hogy ki­fizetődőbb és biztonságosabb jól dolgozni, mint a törvény és a változó erkölcs hézagai közt keresni a kibúvókat! Sajátságos látásmód. Lát­tam, csak a visszás dolgok érdeklik, az igazságot szívesen elengedi a füle mellett. N Nehezen, de végül is meg­egyeztünk abban, hogy a ja­vakat létrehozó ember, a tár­sadalmat alkotó többség nem azonos a régi erkölcsök hor­dozóival. Bioskanyitogató példát hozhatnánk akárhány­szor garmadával. Minden olyan jelenség, amely elüt a normálistól, kedvenc témája ma minden »politikus« plety- kaíészeknek. Hiába szedjük azonban csokorba a megvesz­tegetés, a részrehajlás, a sik­kasztás egyes eseteit, mindez csak azt igazolja, hogy az avult erkölcsöket szörnyen nehéz kitakarítani némelyik emberből. A »csak önmagad­ra légy tekintettel« nézet olyan szívósan kapaszkodik főleg a pallérozatlan, szűk tudatba, mint a tarack a te- levénybe. A tarackot lehet gyom­lálni, kapálni, lánggal perzselni — ezer meg ezer gyökeréből konokul élet­magra kap. Ezt a szívós gyom­növényt útközépre dobhatják nyáridőben, hetekig verhetik, roncsolhatják a kocsikerekek, akkor is kihajt, ha talajba kerül. Ilyen, ehhez hasonló makacs dolog a szokás is: pusztán erkölcsi példabeszédek hatására, a józan belátásra apellálva aligha szívódik föl. Az erkölcs — világos, mint a nap — osztályjellegű, hiszen megítélésében, hogy jó-e vagy rossz, alapvető mindig az osz­tályérdek. Az a kérdés, hon­nan, melyik- oldalról nézzük a dolgokat. Egy gyáros szemével az államosítás égbekiáltó igazságtalanság (és erkölcste­lenség) volt harminc évvel ezelőtt. A volt földbirtokos nyilván ugyanígy ítélte meg a földosztást. Ugyanezeket a történelmi eseményeket azon­ban a fonónők, a napszáhno- sok, az egykori munkanélkü­liek nagy jótéteménynek és igazságnak minősítették, s ítéletük helyességében, er­kölcsösségében a szocializmus térhódításával arányosan egy­re bizonyosabbak lettek. A magántulajdont szentnek és sérthetetlennek kiáltották ki a fölszabadulás előtti Magyar- országon, ma pedig a paraszt­ság esküszik rá. hogy körmé­re koppint annak, aki a közös gazdaságot megpróbálná szét­zilálni. Megváltozott az alap, s rajta átalakult a gondolko­dás. Filozófus nyelven szólva, a lét megváltoztatta a tudatot Csak az a baj, hogy még korántsem egészen. Az egyik gyárból szépen kereső, elis­mert szakmunkások is szál­lingóztak át a másikba, mert úgy hallották, hogy ott nulla az ellenőrzés, s ki-ki meg­szedheti magát kedvére. A tévészerelőnek még az is oda­csúsztat egy ötvenest aki kü­lönben lépten-nyomon szóno­kol a borravaló ellen. Azt mondják, nincs huzalhorgany­zott lemez, kályhacső, cement se égen, se földön, de ha a vevő meglenget egy pirosha­sút máris előkerül ez-az a pult mélyéről. Akinek degesz a buksztya, rendre jobb ká­vét iszik, mint más, mert a blokkal együtt egy kétforin­tost is odacsúsztat a presz- szóslánynak. Az már nem ér­dekli, hogy így azok járnak rosszul, akik csak a kávé árát fizették meg, hisz tőlük spó­rolják el az anyagot. A »jatt«, a »kenőpénz«, a »külön jut­tatás« stb. egyeseik szerint a mi szocialista viszonyaink kö­zött már úgy elharapzódzott hogy egy kis nekikeseredéssel morbus hungaricusnak is ne­vezhetnénk. Van, aki megkoc­káztatja, hogy ennyire még a kapitalista világban sem vi­rágzott a különféle erkölcste­lenség, ezért kellene állami eszközökkel, erőszakkal ki­kényszeríteni a szocialista ma­gatartást De ugyan mire mennénk vele? Bíznunk kell abban, hogy az erkölcsi jó a mindennapi gyakorlás révén mintegy má­sodik természetévé válik az embernek. Ha valaki meglop­ja a szomszédját elítéli a nép. De ha lassan i6, eljutunk odáig, hogy a közösségi tulaj­don meglopása is fölháborít­ja majd a közvéleményt. Nem bújhatunk el küldetésünk elől. A kommunista erkölcs — mivel az általános embe­rit a legszebb erényeket is magában foglalja egyre népszerűbb a lakosság köré­ben. Muszáj újra és újra el­szórni a magot, még ha tud­juk is, hogy nehezen szökken kalászba valamennyi szem. H osszabb távon azonban mégis csak alakul, for­málódik ez a mi vilá­gunk. A puszta szónoklat, még ha annál szívhez szólóbb is, nyilván kevés. Az elavult erkölcsök hajtásai csak akkor száradnak el, ha elmetéljük ezeknek tápláló gyökereit megszüntetjük gazdasági és társadalmi okait: a keresett cikkek és igényelt szolgálta­tások hiányát, a gyakran sem­mittevéssel is vastagon jöve­delmező másodállásokat, a munkaerőcsábítást, a gazdál­kodással kapcsolatos * ügyet­lenségeket F. Nagy István óLüíllzM sziiL'ók Ez a reggel is pontosan olyan, mint a többi. A Nagy­lány első és öntudatlan moz­dulatával a magnót kapcsol­ja be, a Középső és a Kicsi egymást taszigálva rohamoz­za meg a szülői ágyat, ahon­nan csak véget nem érő hu- závona után hajlandók ki­mászni, és végre elindulni a fürdőszoba jelé. A konyhában a meglehető­sen kába Atya cukrozza meg éppen harmadszor a kávé­ját, és óriási erőfeszítéssel úgy tesz, mint aki se lát, se hall. Jómagam izgatottan futko­sok felemás zoknik, elhagyott cipőfűzők, és feltúrt fiókok között, miközben legidősebb gyermekem szobájából az Abba együttes vésztjóslóan harsogja: mani, mani, mani... A fürdőszobában gyanús a csend, kinyitom az ajtót, ott áll a Középső csuromvizesen, és megvetően pucér húgára mutat: — Ez megette az összes fogkrémet! — Mór csak ez hiányzott..'. — motyogom. Szerencsére Atya Időköz­ben kilábalt reggeli mélasá- gából, már csak percekre tör majd rá, amikor az öl­töztetésnél komótos rendsze­rességgel összecseréli a gyer­mekek ruháit. Valahogy mégiscsak elkészülünk, ez az egyik rejtély, amellyel csa­ládom naponta elkápráztat. Kitódulunk a folyosóra, az ajtót előrelátóan nem csu­kom be. Először a Középső rohan vissza zsebkendőért, aztán a Nagylány fejti le magáról futtában a kék pu­lóvert, hogy visszavegye a pirosat, amelyet egyébként percekig nem talál. Atya kö­vetkezik nyomában Kicsivel, tisztázatlan céllal, utolsóként én osonok vissza szerényen, a bennfelejtett kulcsért. Végre elindulunk. Elől Atya, karján Kicsivel, nagy egyetértésben, a Csicseri borsó dallamára. Mögöttük a Középső és én kézenfogva, fiam elnéző modorban a gépkocsi márkákra oktat, míg mellettünk egy fáradt zsiráf lépteivel a Nagylány halad, arcán a szokásos vi­lágunalom. \ A bölcsőde ajtajában a Kicsi megfeledkezik fölényes engedékenységéről, mellyel a világ dolgai iránt viseltetik; alig lehet bevonszolni. Amíg vetkőztelem, családom tagjai gyászosan téblábolnak, még a Nagylánú is rész*nn"ö '•irr­eal topog kishuga körül. Mi­kor a Kicsi apio jenei.ii<. Ti­száivá eltűnik az ajtó mö­gött, Atya szemlátomást visz- szazökken hajnali mélaságá- ba. Odahajol a kulcslyukhoz, hogy utolsó pillantást ves­sen kedvencére. — Már a bilin ül — közli felindultan. — Gyerünk! — mondom könyörtelenül, miközben igyekszem elkerülni a Nagy­lány fürkésző tekintetét. Az óvodáig pár lépés csak, ezalatt a Középső fantaszti­kus gyorsasággal elhagyja férfiúi méltóságát, viharosan búcsúzkodik, újabb megpró­báltatásnak téve ki család­tagjait. A lépcsőfordulóból még drámaian visszaint, nő­vére lelkesen puszit dobál, teljesen elfelejtkezve króni­kus ernyedtségéről. A busz­Sikerük van — Jött — láttuk—, győzött Nagy Anikó, a Csiky Gergely Színház fiatal színésznője, aki ebben az évadban Szegedről szerződött Kaposvárra. Ebben a korban még nincs titkolni- való az évszámokon: 1954- ben született Budapesten. Ze­neiskolába járt, majd a kö­zépiskolai évek alatt — Varga Katalin Gimnázium — a kó­rusban énekelt Bizonyos elő­nyökkel lépett tehát a bizott­ság elé, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán fel­vételizett Nagy Anikó — Hogyan került Szegedre? — Zsámbéki Gábor a főis­kolán rendezte Jókai égyik darabját, amikor a Szegedre került Léner Péter meghívott Csehov Cseresznyéskertjének egyik szerepére. Bár már ak­kor is vonzott a kaposvári színház, Giricz Mátyás akkori szegedi igazgató szerződési ajánlatát aláírtam. Játszottam Bricskiinát a Csendesele a hajnalok-ban, Dollyt Shaw Sosem lehet tudni című szín­művében, Lenkét Sütő András darabjában, s egy Feydeau- bohózatban. Egyértelmű kriti­kai sikert Dolly megformálása jelentett, pedig ebbe a sze­repbe szinte beugrottam csak, s színészileg számomra köny- nyű feladat volt... — Tudjuk, hogy főiskolás­ként a Madách Színházzal járt az NDK-ban, ahol Brecht-művek songjait éne­kelte. Hanganyaga gyönyörű, mélysötétjétől fénymagasáig terjed íve, ezért zárta szívébe a közönség a Candide bemu­tatójakor. Musical-színésznő­nek tekinti magát? — Szeretnék azzá válni. A főiskolán Nádasdy Kálmán felfigyelt rám. ő is Kodály és Bartók rajongói közé tartozik, mint jómagam. Így jutottam el spirituáléktól,* napdaloktól, balladáktól Bartók Ady- dalaiig, s ezt neki is. énekta- -náraimnak. Érsek Máriának. Sötér Magdolnának is köszön­hetem. — Hogyan került Kapos­várra? — Babarczy László igazgató eljött megnézni egy szentesi vendégjátékunkat Hívott Ku­nigunda szerepét Ígérte a Candide-ban. Eljöttem Kapos­várra, meghallgattak, én pe­dig megismerkedtem a fel­adattal. »Eljegyeztük« egy­mást a szereppel, így történt, hogy ide szerződtem. Azok közé tartozik, akik nem »élnek« a színészklub­ban. Vallja, hogy aki énekesi feladatokra vállalkozik, an­nak idegen az aszkézis. Tisz- teletreméltóan céltudatos' nemcsak hangjával, de érzel­meivel is takarékos. S mégis kedves, első pillanatra meg­nyerő személyiség. Mihályi Győzőt régebbről ismerjük. 1976-ban végzett a főiskolán, utána szerződött Kaposvárra. Láttuk az Erdő­ben, a Micimackóban, áTroi- lus és Cressidában, a Cyrano de Bergeracban. Aztán el­tűnt ... Katonaidejét töltötte, s amikor újra »színpadotért«, mintha egy másik Mihályi Győző jelentkezett volna ... — Ki fedezte fel, hogy hu­mora van? — Babarczy László főiskolai tanárom volt, ő tudta rólam. Így kaptam ezeket a szere­peket: a Nebáncsvirág Loriot őrmesterét, a S.zeget szeggel Pompiusát, a Candide epizód­jait. . Mihályi Győző — Jó évada van, megérd» melt, nagy tapsokat arat — 'A katonaidőm szerepéh­sége kamatozik. Ha a közér­zetemről kérdez, akkor azt mondom: nem vagyok elége­dett Másfajta figurákra is vágyom. — Vannak szerepálmai? — Minden! Igazi megterhe­lésre vágyom, az »ide nekem az oroszlánt is/« jegyében. Van benne valami furcsa kettősség: oldott, derűs, s mégis elégedetlen, befelé for­duló alkat. »Örök-nyugtalan« típus talán, akit előadás vé­gén alig tudtunk kiszabadítani az autogrammvadász gimna­zistalányok gyűrűjéből, de aki legjobban könyvvel a kezében érzi magát: rajongója az orosz klasszikusoknak, Doszto­jevszkijnek, Csehovnak. A fő­iskolai évekről faggatom. — Nádasdy Kálmán és Szi- netár Miklós voltak azok, akiktől legtöbbet kaptam. Szi- netár lakásán Miklós-napkor minden évben összegyűlik az osztályunk, nemcsak köszön­tem öt, hanem magunkról be­számolni, szerepeinket idézni, azoknak paródiáit előadni. Mindkettőjükre rá iÜlik még a pályakezdő kifejezés. S nyílt ez a pálya előttük... Leskó László Filmjegyzet Á szövőlány csak figyeli... Szörény Rezső eddigi film­jeire — Idegen arcok. Tükör­képek — bizonyos laborató- riumiság, műviség volt a jel­lemző. Inkább pszichológusi körökben támadt' visszhang­juk, mint a nézőkben. A ren­dező nem is titkolta nyilatko­zataiban, hogy vonzza a lélek tudománya. Az Idegen arcok megállóban aztán 6 is elbú­csúzik, elindul az iskola félé. Utána bámulunk, messziről nézve a Nagylány meghatóan bájos ifjú hölgy, mintha nem is az én makrancos csibém volna. — Harmincnyolcas lába van — mondja Atya, a lé­lekbúvár. — Szia mami, szia papi — ordítja a Nagylány, felénk fordítva cseppet sem közö­nyös arcát. — Menj már — mondom porig sújtva. Ott állok a buszmegálló­ban, oldalamon egy ugyan­csak porig sújtott Atyával, teljes elveszettségben a cse­metéink nélkül. — Jön a busz — mondja Atya zordan. Fölszállunk, a tömeg szo­rosan egymáshoz taszít. — Végre kettesben — sú­gom, és gyengéden beleásitok Atya gallérjába. Átfogja a vállam, még jobban magához húz. és a megvető, fölháborodott és irigy tekintetek kereszttüzé­ben szerelmesen a fülembe leheli: — Két kiló krumplit vegyek vacsorára? Bogáról Márta egy fiatal bűnöző sikertelen utógondozásáról, a -Tükörké­pek — hogy Bergman egyik filmcímével éljek, kissé Tükör által homályosan — egy né­maságával a társadalom kép- mutatásá ellen tiltakozó nő­ről szól. Némi kritikusi rossz- indulattal bizonyára lelnénk összefüggést a filmek témái és a mozik telítetlensége között. Üj filmje, a BUEK! — úgy vélem — előrelépést jelent pályáján, ö fogalmazott így a témáról: »Sommásan: egy ba­rátság ellehetetlenülésének története. Néhányan, akik iga­zán jó barátnak hiszik magu­kat, egy éjszakán szembeta­lálkoznak a fölismeréssel, hogy összetartozásuk nem volt érdekmentes, bizonyos szub­jektív és objektív tényezők — a karriervágy, a ki bír többet igénye fölbomlasztja barátsá­gukat, s a látszatok néha el­fedik a valódi értékeket.« Módos Péter írásából ketten írták a forgatókönyvet: egyet­len nap és éjszaka játszódik a cselekmény. A mag — mely a film végére atomjaira esik szét — egy háromtagú mér­nökközösség, érzékelhetően egy nagy vegyi üzemben. De ez majd hogy nem mindegy. Miként az is, hogy milyen munkával készültek el más­fél évi gyötrődés gyümölcse­ként valaminek a kidolgozá­sával, mondjuk az antialkoho~ loidszekaturamydonnái. E néP- gazdaságilag is fontos ter­mék, illetve gyártási rendsze­re azonban a pitiáner és a tehetségre gyanakvó, új főnök paradicsomlé-ivászatainak kö­zepette a süllyesztőbe, majd­nem a szemétkosárba kerül. | Azért e felszínes, könnyed hang, mert Szörény filmjében mindez szinte háttértarto­mányként szerepel. S noha közben lehangoló képet test bizonyos vezetői . magatartás­mintákról, az illető gyár. üze­mi demokráciájának béka alatti perspektíváiról, a lényeg nem ez. Hanem az a makro- világon belüli mikrovilág, melyet »a« kis közösség kép­visel. Háromnapos vad heje- hujával ünnepük munkájuk befejeztél, de — mint kiderül — előre ittak a medve bőré­re. Ez megosztja őket, s a ki­alakult helyzet az egységesnek látszó — maguk is így érez­ték! — alkotó közösséget meg­osztja, a »triumvirátus« egyé­neire hull szét. És nem vélet­len, hogy Szörény Rezső első két filmjének témabeli extré- mitása, különlegessége után e munkájában megérezzük az általánost: elgondolkodtató, hogy az értelmiségi munkakö­rökben dolgozókat milyen könnyen állítják szembe vi­szonyaik, érvényesülési vá­gyaik stb. Szinte ritka az olyan munkahely, ahol időn­ként, vagy általában ne len­ne úrrá az intrika, a nem jó értelmű versenyszellem. Egy hozzájuk csapódott szö­vőlány kezdetben hasonló fe­lelőtlenséggel csacsog, igyek­szik az áramkör része lenni, aztán egyszer csak elnémul, ott ül közöttük, de idegenül, mintegy kívülről kezdi okét figyelni. Némasága nagyon is beszédes. Bujtor Irtván. Bod­nár Erika, Bálint András, Esztergályos Cecília, Meszléry Judit egyaránt képes teljes emberi karaktert érzékeltetni. Zsombolyai János volt az operatőr. L. U

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents