Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
A magyar tudomány arcképcsarnokából Csingiz fljlmalov ötvenéves Már ötven éves? Még csak ötvenéves? — Jogos mindkét kérdés, hiszen nemrég a fiatal szovjet író- nemaedék egyik legkiválóbb tehetségeként tűnt föl. Néhány év múltán már világhírnév övezte. Ritkán adatik meg, hogy valaki a fiatal író-létet átugorva rögtön klasszikus lehessen. .. Harmincévesen írta a Dzsamilla szerelme című kisregényét, amelyet Aragon a huszadik század legszebb szerelmi történetének nevezett Harmincöt ' évesen Lenin-díjat, újabb öt év múlva Állami-díjat kapott Majdnem minden műve megjelent magyarul is. Ajtmatov művészete sok mindenre példa lehet. De leginkább talán az iroda- dalom különleges hatalmát példázhatja: akár egyetlen mű is képes olyan teljes és igaz képet adni egy nép történelméről, jelenének legfontosabb kérdéseiről, tehát jövőjéről is, hogy ezáltal ez a nép érzékletesen megjelenik más népbeli olvasók tudatában. Ajtmatov nemcsak önmagát, hanem a kirgiz népet is beemelte a világirodalomba. Az író helyzete különleges. A kirgiz irodalmat fél évszázada még csak az élőszóban terjedő népköltészet jelentette. Az októberi forradalom győzelme teremtette meg a lehetőségét annak, hogy áttérjenek az írásbeliségre, hogy megszülethessen a kirgiz irodalom. Ez a helyzet magyarázza, hogy Ajtmatov műveiben a népköltészet kitörölhetetlenül jelen van. Hiszen ez az egyetlen nemzeti irodalmi hagyomány, amelyre támaszkodhat, de ha nem támaszkodna erre, gyökérte- len lenne. Ez a kapcsolat természetesen ugyanannyira tartalmi is, mint formai. Legáltalánosabban nyilván arról a tartalmi változásról van szó, amely a kirgiz nép életében az elmúlt fél évszázadban lezajlott. Ajtmatov a társadalmi forradalomnak úgy tud hű krónikása lenni, hogy mindig látja és láttatja a lényeget A nemzeti hagyományok a kirgiz népnél egy ősi, fé- lig-meddig nomád életformát és ennek megfelelő közösségi szokásokat és erkölcsöket jelentenek. E hagyo- máhyok a forradalmian újba nem mindig tudnak békésen átnőni. A megszűntetés és a megőrzés, az életformaváltás tragédiát és győzelmet egyaránt jelenthet az egyénnek, de a közösség történelmének csak győzelmet Ezek a kérdések a legteljesebben talán A versenyló halála című regényében fogalmazódnak meg, de az egész életmű létalapját jelentik. Ugyanakkor a kirgiz nép sorsa a sajátos, a különös ebben az írói világképben; mintegy példája annak az általános igazságnak, hogy a szocia- limushoz minden nép, bármilyen akadályon keresztül megtalálhatja az utat Aki olvasta Ajtmatov regényeit, nehezen feledheti hőseit Mint a történelemben, a művekben is összesűrűsödtek a döntésre, állásfoglalásra késztető, az egyes ember, az egyes közösségek arculatát megmutató helyzetek. Az ember felnőhetett a történelem szintjére: hőssé vált, vagy elbukott. Attól függően, hogy miként felelt a történelem szálítására. Írásaiban a konfliktusok mindig ember és ember között feszülnek, s így különös súllyal vetődhet föl a felelősség kérdése, a személyes helytállásé. Ajtmatov epikája a szocialista realizmus állandó megújulási képességének, realizmus, népiség és pártosság termékeny szintézisének a példája. E emfék a ténynek a rögzítése a születésnapi számvetés legméltóbb öröme lehet. Csimgiz Ajtmatov december 12-én lesz ötvenéves. Csinglz Ajtmatov A versenyló halála (Részlet) Antoni Ferenc akadémikus A kimustrált, öreg szekér ’kerekei lassan forogtak a kihalt úton. Nyikorgásuk időről időre megszakadt. A poroszka ló, ereje fogytán, megállt Ilyenkor, a halálos csendben, szívverésének doboló visszhangját hallgatta: bu-tupp, bu- tupp, bu-tupp... Kivárta az öreg Tanabaj, míg kifújta magát a ló, aztán ismét kantárszárra fogta. — Gyi, Gülszári! Gyerünk, esteledik már. így vergődtek vagy másfél órán át, amíg a poroszka ló végleg meg nem állt. Nem tudta tovább húzni a kocsit. Tanabaj megint sürgölődni kezdett körülötte. — Mi baj van, Gülszári? Nézd csak: mindjárt elér bennünket az éj! A ló már nem értette gazdája szavát. Nyaka megcsuk- lott, ahogy ' fölszerszámozva állt, fejének súlya elviselhetetlenné vált számára; jobb- ra-balra dülöngélt Fülében most is zengve visszhangzott az a süketítő szívdobogás: bu-tupp, bu-tupp, bu-tupp. — Bocsáss meg, már régen rájöhettem volna — kapott észbe Tanabaj. — Ördög vigye a szekeret > meg a lószerszámot, csak téged ha- zavezethesseíek ! Subáját a földre dobta, és hozzáfogott, hogy leszerszá- mozza a lovat. Kifogta a kocsiból, levette fejéről a nyakhámot, és az egész fölszerelést a szekérre dobta. — No, ez volt az egész — mondta, és subáját magára borítva szemügyre vette a poroszka lovat. Az hám és lószerszám nélkül, aránytalanul nagy fejével úgy festett a hideg éjszakában, mint egy sztyeppi kísértet. — Istenem, mi lett belőled, Gülszári! — suttogta Tanabaj. — Ha most Torgoj látna, forogna sírjában ... Vezetni kezdte a lovat, lassan elindultak. Végül a vízmosáshoz értek. Ott ismét megálltak. A ló hajlítgatnl kezdte lábait; lefekvéshez készülődött, de Tanabaj ezt már nem hagyhatta: utóbb nincs az az erő, amely föláilásra bírhatja. — Kelj föl! — kiáltott rá, és a kötőfékkel a ló fejére csapott. Majd saját hevességén mérgelődve, "hogy megütötte a lovat, tovább ordított: — Hát nem érted? Itt akarsz megdögleni? Nem tűröm! Nem engedem! Kelj föl azonnal! — és sörényénél fogva húzta a lovat. Gülszári nagy kínnal-ke- servvel kiegyenesítette lábait, s tompán felnyögötl. Tanabaj nem mert a szemébe nézni, pedig sötét volt. Megsimogatta az állatot, majd a bal oldalához nyomta a fülét. Gülszári mellkasában fuldokolva dobogott a szív, mint a hínárba akadt malomkerék. Sokáig állt az öreg ló testéhez hajolva, míg csak bele nem nyilallott a derekába. Akkor fölegyenesedett, megcsóválta a fejét, egyet sóhajtott, és úgy döntött, hogy mégis megkockáztatja: letér az útról a híd mögött, a vízmosás menti ösvényre. Az ösvény a hegyekbe vezetett, hamarabb haza lehetett jutni arra. Csak a ló tartson ki hazáig! Míg ezen töprengett, a távolban velük egy irányba tartó gépkocsi fényszórói tűntek elő. n fények hirtelen bukkantak ki a sötétségből, gyorsan közeledett a két ragyogó gömb, hosszú imbolygó fénysugara- kal pásztázva az utat. Tanabaj a hídnál állt a lóvaL A gépkocsi ugyan mit sem segíthetett rajtuk, de Tanabaj mégis várakozással tekintett elébe. Csak várta, egyszerűen, minden ok nélkül. »Végre legalább egy autó!« — gondolta. A vezetőfölkében ülő két ember csodálkozva nézte a hídnál álló öreget és mellette a sovány gebét, nyereg meg zabla nélkül, mintha nem is ló, hanem kutya volna, amely ráakaszkodott az emberre. A nyílegyenes fénysáv egy pillanatra fehérbe borította az öregembert és a lovat; hirtelen mindketten testetlen, fehér árnyakká váltak. — Érdekes ... Mit keres ez itt éjnek idején? — szólalt meg a sofőr mellett ülő, hórihorgas, füles sapkát viselő férfi. — Ez lesz az, ennek a kocsija áll amott — Vélte a gépkocsivezető, és megállította az autót. — Hé, öreg! — kiáltott a fülkéből kihajolva. — Te hagytad ott azt a szekeret az úton? — Igen, én — felelte Tanabaj. — Vagy úgy! Épp az imént néztük, micsoda hányódó taliga vesztegel az úton. Egy lélek sem volt körülötte. Magunkkal akartuk hozni a lószerszámot, de ócska az is. Tanabaj hallgatott. A gépkocsivezető kiszállt a teherautóból, előtre lépett .egyet-kettőt, elárasztva az öreget a vodka égetett szagával, és vizelni kezdett az útra. — Ml történt? — kérdezte hátrafordulva. * — Nem bírta a ló... Elgyengült, meg aztán vén is már. — Hm. No, és most hová? — Hazafelé. A Szári- govszki-szorosba. — Tyűha! — füttyentett a gépkocsivezető. — Föl a hegyekbe? Nem arra visz az ütünk, de azért csak szállj föl, oda hátra, elviszlek a szovhozig, onnan aztán tovább mehetsz holnap. — Köszönöm. A ló is velem van. — Ezt a döglődő gebét gondolod? Hagyd itt a kutyáknak, lökd a szakadékba., a többit elintézik a dögkeselyűk! Ha akarod, segítünk mi is. — Hajts tovább — mordult rá komoran az öreg. — Te tudod — vigyoro- dott el a sofőr. Becsapta a kocsi ajtaját, és odaszólt társának: — Féleszű vénember! A gépkocsi elindult, magával vitte a zavaros fénysugarakat. A híd nagyot nyi- kordult a szakadék fölött, a stopplámpák sötétvörös fénye bevilágította. — Minek kell azt a Vénembert kinevetni? Te is járhatsz még így — mondta a füles sapkás, miután a hidat elhagyták. — Ilyen baromság — ásított a gépkocsivezető. — Velem már annyiféle dolog megesett. Én csak kimond- tam, amit gondoltam. Gondold el: egy ócska gebe miatt! A múlt élő maradványa az a ló. Ma már, pajtás. a technika a fő. Mindenütt megtalálhatod a technikát, még a háborúban is. Az efféle öregeknek már lőttek, a lovaikkal együtt. A társa ráförmedt: — Te állat! — Köpök rá! — felelt a másik. a mikor az autó elment, és újra rájuk borult az éj s Tanabaj szeme ismét hozzászokott a sötétséghez, az öreg bökött egyet a lovon: — Gyí, te! Gyerünk, lovacskám! A kívülálló elismerően veszi tudomásul, hogy alaptudománnyal foglalkozó kutató az alkalmazott kutatást is magáénak érzi és szinte a kettőt nem is tudja szétválasztani. Dr. Antoni Ferenc életútját követve kaphatunk erre választ, hogy a biokémia módszer, amelyet alkalmazott a sugárbiológiában és most az immunológiában. 1928-ban született Budapesten; itt is tanult Orvosi diplomáját 1953-ban szerezte meg. Még egyetemi tanulmányai idején »jegyezte el magát« a biokémiával: a Biokémiai Intézetben folytatott tudományos munkát, ott lett tanársegéd is. 1953-ban jelentkezett aspirantúrára, aspiránsvezetője a nemzetközileg elismert kiváló biokémikus, fehérjekémikus Szörényi Imre, aki korábban a kijevi biológiai intézet professzora volt. 1960-ban védte meg kandidátusi értekezését 1981-ben került az Országos Sugárbiológiai Intézetbe, megszervezte a sugárbiokémiai osztályt, amelynek feladata a sugárhatás és a nukleinsav tanulmányozása volt. 1956-ban Kölnben ra- dioizotópok alkalmazásával foglalkozott; ezt követően a kormány jelölte Bécsbe a Nemzetközi Atomenergia- ifgynökség (IAEA) biológiai osztályára, s ott később osztályvezető lett. 1969-ben a tudományok doktora fokozatot nyerte el. értekezése témája az »Ionizáció sugárzás biológiai hatásának ipari alkalmazása« volt Ez az eljárás hőhatás nélkül pusztítja el a mikroorganizmusokat, baktériumokat, vírusokat. Antoni Ferenc közéleti ember is, 1969-től a Sugárbiológiai Intézet megbízott igazgatóhelyettese, egyidejűleg az Országos Atomenergia-bizottság külügyi osztályának is dolgozott. 1970-ben pályázta meg a Semmelweis Orvostudományi Egyetem, mai I. sz. Kémiai-Biokémiai Intézet igazgatói állását. Egyetemi tanári kinevezést kapott, igazgatói megbízásával közvetlen elődjétől, dr. Straub Brúnó akadémikustól »nem Ida örökséget« vett M 1972-ben az egyetem oktatási rektorhelyettese, 1973-tól az egyetem rektora. Több más területen is társadalmi tevékenységet folytatott, többek között tagja az Állami Díj Bizottságnak. 1976-ban választotta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, székfoglaló előadása az immunrendszer biokémiájával foglalkozott. Miről is van szó? A szervezet -vigyázó« sejtsei, amelyek a saját és az idegen anyagokat elkülönítik,, az úgynevezett limfociták. Ezek a sejtek a tudományos kutatás sztárjaivá váltak. Üvegben képeseit osztódni, védik a szervezetet a külső környezettől, a behatoló idegen anyagokkal szemben és ami még több, memóriával rendelkeznek; emlékeznek arra, ha egy adott anyaggal már találkoztak. Ekkor -izgaíot- tabb« választ adnak. Az immunrendszer a szervezetben mindenütt jelen van, de különösen koncentrálódik azokon a helyeken, ahol a külső környezettel közvetlen érintkezés van (szájüreg, tápcsatorna, szem, légutak stb.). Az egyik közismert gyűjtőhelyük a mindennapi nyelvben -mandulaként« ismert szerv, amely a szájüregbe kerülő idegen anyagok elsődleges szűrőrendszere. Ez a szerv nem életfontosságú, gyakran eltávolítják. Antoni ezt az emberi szervet használta föl kísérleti állatok helyett vizsgálataiban. A sejtek fontos diagnosztikai eszközök és ugyanakkor a környezetükbe értékes anyagokat juttatnak, köztük az úgynevezett ellenanyagokat, amelyeket a szervezet védelmére termelnek. Korábban ilyen vizsgálatokra emberi vérkészítményeket használtak; ez az eljárás megkíméli az emberi vér felhasználását. Fölmerült egy másik kérdés is : a limfociták -szeli- díthetők«, meg taníthatók más sejtek elpusztítására. Ez kémcsőben is elvégezhető. A ráksejt elpusztítására megtaníthatják a limfocitát, és visszajuttatják a betegbe. Ilyen vizsgálatok folynak már a világon, többek között az Egyesült Államokból kaptunk híreket, hogy csont- daganatok esetében végeztek eredményes beavatkozásokat Egy másik izgalmas kérdés az anyatej-limfociták szerepe és sorsa, amelyet Antoni professzor tanulmányoz. Az anyai tejből limfocitákat különített el, amelyekről kiderült, hogy élő sejtek. De vajon mi ezeknek a sejteknek a szerepe, mi történik ezekkel a sejtekkel, amikor az anyai tejjel az újszülöttbe jutnak? Az anyatejről már rég ismert, baktériumölő hatású enzimet is tartalmaz, az úgynevezett lizo- zimet. Az anyatej ellenanyagokban gazdag, s ez a csecsemő szervezetének védelmét szolgálja, de ez a védelem az ember esetében sok jel szerint csak lokális. Antoni professzor feltételezi, hogy nemcsak ezek az ellenanyagok, hanem az előbbiekben említett »őrsejtek«, limfociták is szerepet játszanak az újszülött első néhány napjában az immunvédekezésben. Jelenleg kocákon és kismalacokon végzik a vizsgálatokat. Mit várnak ezektől? Azt, hogy az elsőnapos malacok védettebbek lesznek a környezet idegen anyagaival és a baktériumokkal szemben. Ha a kísérlet sikerül, akkor a tömeges betegség elleni küzdelem a haszonállatoknál sikeresebbé válik. Az emberi újszülött védelme is újabb »természetes« utat találhat a sejtekkel gazdagított anyatej adásával. Sz. J. E Ejjel két óra volt. Épp azt álmodíam, hogy alszom, amikor fölébredtem. A magasföldszint Slb alatt lakó Belzebub Manó állt az ajtóban. Még mindig nyomta a csengőt, s a hangja remegett. — Adja vissza a kenyeret, amit egy órája kért kölcsön! — Már megettem. Ügy volt, hogy holnap délután.... — Adja vissza! Kölcsön- kenyér visszajár. Egyik lábáról a másikra állt. Hideg volt kint a folyosón. — Meg különben is — mondta. — Mi az, hogy különben is? — Csak. Maga a cikkeiben rendszeresen rágalmaz engem. Egy talpig becsületes embert. Megnéztem a talpát: nem látszott rajta. — En nem rágalmaztam magát — mondtam —; már csak azért sem, mert soha le nem írtam a nevét. — Persze, hogy nem, mert gyáva. Névvel nem mert. De ki irta a »-Nyugalmazott mozdulat« című írásában, hogy még mindig vannak, akik saját alantas céljaikra haszFöldes Péter becsületes nálják az utcai illemhelyeket? Hogy egyesek még ma sem köszönnek előre az Állatkertben a ragadozóknak, és akadnak olyanok is, akik tegezik az ízeltlábúakat? T- Én csak ... — Ne vágjon közbe, amikor én vágok közbe! Ha jól emlékszem, ugyanebben a fércműben írt azokról az ügyeskedőkről, akik árleszállításkor kettesével veszik a lépcsőfokokat. — De higgye el, én csak úgy általában, mindössze társadalmunk néhány visz- szásságát, szóval egy-két olyan jelenséget, amely a szocialista erkölcs ... — Nekem itt ne próbáljon mellébeszélni. És a »Hűtlen kezelő« című, írásában talán nem engem akart pellengérre állítani, kicsúfolva ezzel a becsületes emberek millióit? — Az egy sajnálatos elírás volt Az eredeti cím; Hűtbelzebub len kézelő, és arról szólt, hogy elveszett a kézelőm, pedig már úgy a kezemhez nőtt, és hogy most a sírás fojtogat... Szóval amolyan Urai kis jegyzet... — Lírai kis jegyzet, értem ... Hát a »Tolvaj túlórája:« talán nem rólam szólt? — Bocsánat, nem emlékszem már... Mi volt az? — Hát amelyikben leírja, persze csak úgy név nélkül, ahogy szokta, hogy sokan lopják még ma is a munkaruhákat, mások pedig, jellemző, hogy mindig az Állatkerttel jön, rendszeresen elcsenik a szarka ketrecéből az odakészített élelmet. S ha ezzel rám akart célozni, nagyon téved. Mert tényleg hazavittem a munkaruhát, de csak azért, hogy másnap reggel ne kelljen az átöltözéssel vesztegetni az időt... Igaz, hogy másnap nem mentem be. mert kiléptem, de ez magát nem jogosítja föl arra, hogy név nélkül írogasson. — De hát én nem is tudtam erről! — Csönd! Még elmondom, hogy volt a szarkával. Mert nem szeretném, hogyha .állandóan félreértene mindent. Igaz, hogy elloptam a szarka elől az ennivalót, de csak azért, mert láttam, hogy romlott az étel, amit a lelkiismeretlen ápoló ad neki. Hazavittem, és odaadtam a saját papagájomnak, és az meg is ette. De csak azért csináltam az egészet, nehogy a szarka visszalopja, és mégis megegye. Persze, magának hiába mondom; maga cinikus, félremagyaráz mindent. Hajnalodott. Arra gondoltam, hogy húsz éve lakunk egy házban, s eddig szinte semmit sem tudtam Belzebub Manóról. Az utcáról behallatszott, hogy a szemetesek zörögnek a kukákkal. — Sok a szemét — mondta Belzebub Manó a magasföldszint 5'b-ből, és• cinikusan kacsintott. — Ezt írja meg, ha meri.
