Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
A kilincset fényesítette éppen; Iluaka kedvvel kente a szürkés szidott, amely ha nem vigyázunk, zöldes csíkokban tapad meg a széleken vagy a kuka- luk tetőlapkája alatt. Élvezte as újfajta kis drótszivacsot is, ami valamiféle vegyszerrel van átitatva, de »fokozott hatást fejt ki« — így írták a dobozon, ha másfajta tisztítószert is adagolnak hozzá. Oda kellett persze figyelni rá, az ajtó fájához nem érhetett, mert karcol. — Jó reggelt, kislány! — mondta barátságosan egy magas férfi. Divatos irhabunda volt rajta, az a rövid, amilyet mostanában az autóban viselnek. — Jó reggelt, igazgató elv- társ, kérem — felelte lluska boldogan. Jó itt Pesten. lluska hálás volt a nagynéniének, hogy fölhozta. Ugyanebben a csupa üveg irodaházban takarított ő is; gyereke nem lévén, korán megígérte a kislánynak, hogy idővel magához veszi. Emeletes házban lakott a VII. kerületben, minden emeleten volt két WC, és Ilon néni fáradhatatlanságának hála, tisztán fényletl a fehér zománctábla a két fekete betűvel az ajtajuk fölött. lluska szívesen vett részt a ház takarításában a nénje oldalán; becsülni tudta, hogy Ilon néni két fizetést húz, a házból is, az irodából Is. — Kézcsókom, Ila, jó reggelt, kislány! — mondta legközelebb az igazgató elvtárs, amikor lluska éppen a kávéscsészéket törölte tisztára a titkársági szobában. Rábámult a takaros, jól fésült nőre, ennek az Ila néninek mindig olyan a haja, mintha frissen ondolálták volna; kicsit megsajdült a szíve, ő sohasem lesz ilyen. Később észrevette, hogy akármerre jár a nagy házban éppen, lehet az a bérelszámolás, ahol szinte csupa vele egykorú lány üldögél, még munkaköpenyben is vannak, akárcsak ő: azoknak mindig kezitcsókolommal köszönnek a fiatalemberek, neki meg csak úgy, hogy jó napot. Eltűnődött. Hon nénje, aki szívósan haladt a nyomában, le is leplezte, hogy elmulasztotta kitörölni a port a fűtőtestek girizdjei közül. N yögve térdre ereszkedett, megcsinálta maga. Ahogy így térdepelt, bejött a főmérnök elvtárs, — vörös kis ember, de micsoda nagyikockás nadrág! — -csókolom, hölgyeim« mondta, valahogy lenézőn, hanyagul, de nekik, Ilon néninek, neki is, külön odaszólt: Jó napot kívánok! Azért örömet is tartogatott ez a nap: Lonka, a KISZ- ből, utánament a folyosón, meghívta a szombati klubestre. Kedves lány ez a Lonka, ha a minije túl rövid is, le sem tud hajolni benne, csak leguggol, valahogy féloldalasam lluska este azzal foglalkozott, hogy fölvarrta a szoknyája alját Már odahaza is erre vágyott volna, járt ott úgy más is, de az apja nem engedte. Ellenben most hogy pesti lány lett... Nem, azért annyira nem, mint a Lónkénak ... A KISZ-klub a földszinten volt A padlón nehéz kókuszszőnyeg húzódott faltól falig; lluska porszívózta szombat délelőtt, színéről is, visszájáról is. Egyszercsak arra neszeit fel, hogy az ajtókeretben ott áll a személyzeti* elvtársnő, szép darab, kontyos asszony, olyan háromszögletű, tarka kendő rajta. A aaenaélysetta ei«társnő nem látszott haragudni, amiért 6 danái porartrúaás közben; kezdte megsejteni, hogy Ilon nénje túl szigorú. — Ilyen kislány kellene nekünk egy tucat — mondta mosolyogva a személyzetis elvtársnő. — És nekem is hogy elkelne otthon egy kis segítség... — Nem folytatta. elkomorult. lluska bűntudatosan fejezte be magában a gondolatsort: de nem ám olyan, aki énekel és zavarja a dolgozókat. így mondta Ilon nénje mindjárt az elején. Ebédszüa munkát, több bánd a- többiekre ... lluska úgy találta, hogy szegény Icukával csúnyán elbánt a sora, hiszen amíg ő a virágokat öntözte, mások sem dolgoztak. Két nő a fali naptár előtt állt és valami névnapról beszélgettek; a harmadik nevetgélt a telefonba, és a gondnok elvtársnő bejövetelére sem hagyta abba; a negyedik nem volt jelen, mert színházba ment, 'jegyekért: kollektív színház- látogatásra készült a részleg. Icuka könnyezve rakosgatta vissza szatyrába a nagy gombolyag pamutokat és a színes kötőtűket. Ez a cseléd — suttogta jól hallhatón —, ez a cseléd mer kioktatni Ember Mária ELŐMENETEL netben aztán elmesélte Uon nénje azt is, hogy szólt neki az elvtársnő, nem vállalna-e a kislány takarítást nála, hetenként, mondjuk kétszer, munka után, de ő elhárította: van dolga a házban. Ilus- ka lehajtotta a fejét; szívesen elment volna személyzetisékhez, megnézni hogy laknak; biztos gyönyörűn. A klubesten kedvesek voltak a lányok, de vele a fiúk tartózkodók voltak. lluska nem tudta, mire vélje, hiszen a ruhája semmivel sem rosszabb, mint azoké; egy parókát, igen, talán egy parókát kellene sürgősen beszereznie. A lányok tegezték, a Lonka maga mellé is ültette. Gyufaszál vékonyságú sós süteménnyel kínálta. De a fiúk magázták, pedig általános volt a szia meg a szevasz. Táncolni táncoltak ugyan vele, de ugyanazt kérdezte mind, nehézkesen, ügyetlenül, hogy hová való, dolgozott-e a téeszcsében, s aki különösen megértőnek akart mutatkozni, az gondterhelten bólogatott: nyilván nagyon rossz lehetett. lluska tiltakozni próbált, kicsit tetszett is neki a fiatalember; szakálla van, ilyet otthon azért nem hordanak.' De azután észrevette, hogy a fiú alig figyel rá, s elhallgatott, és több téma nem akadt. A gondnokságon, néhány héttel később, a virágokat öntözte éppen — mennyi idegen virág, otthon ilyen sincsen! —, amikor akaratlanul tanúja lett a helyi gyűlölködésnek. A gondnok elvtársnő, egy finom, ősz hölgy, olyan kámzsanyaikú pulóverben, amilyen előtt már lluska is ácsorgott, amióta bemerészkedett a Belvárosba, alaposan lerámolt egy másik nőt, Icuka nevűt, mert pulóvert kötött az íróasztal mögött, meglehet, szintén kámzsanyakút. Ez az Icuka volt különben a takarítócsoportvezető régebben állítólag nagy háztartása volt de mivel kevés iskolát járt... — Ezt a lelkiismeretlenséget — fordult a gondnok elvtársnő a többi asztalnál ülőkhöz:—. bármikor beléphet az igazgató elvtárs vagy a főkönyvelő kartárs! Mit mondok, ha felelősségre von, minek ide öt ügyintéző? Mit tudjak mondani? Elvesznek egy státuszomat, szét kell osztanom engem... De el is megyek, el én, nem fogom tűrni! lluska fölnézett és döntött Letette az áramvonalas kis műanyag locsolót a virágcserepek mellé, már arra sem volt gondja, hogy magával vigye a takarítóholmik faliszekrényéig. Megkönnyebbült Eszébe ötlött ugyan, de még félúton visz- szahessegette a’ gondolatot, hogy előbb beszélnie kéne Ilon nénjével; minek, úgyis ellenezné. Kezet mosott, megfésülte a haját, némi töprengés után levetette a munkaköpenyt Azután bekopogott a személyzetis elvtársnőhöz. — Nem akarok takarítónő maradni — közölte. — Tessék kiadni a munkakönyvemet! — De hát miért? — ijedt meg a személyzetis elvtársnő. Most nem volt olyan elegáns, mert kissé izzadt a háromszögletű kendőben, ha viszont leveszi, összekuszálja a kontyát — Bántott valaki? — Rendes dolgozó akarok lenni — mondta lluska. — Nem olyan, aki takarít. — Mindenki íróasztalra vágyik ... — sóhajtotta a személyzetis elvtársnő. — Majd megnézem, mit tehetek. Azért nem kell mindjárt kikérni a munkakönyvét. Tudtam én azt, tudtam, hogy ez nem perspektíva egy fiatal lánynak ... A gondnokságra helyezték; Icuka nem ment el, de a szobába be lehetett tolni egy hatodik asztalt; lluska ügyintéző V. kategóriába került, s mindig figyelmesen lapozgatta a határidőnaplóját, valahányszor Ilon nénje becsoszogott a virágokat öntözni. A következő KlSZ-klubes- ten parókásan jelent meg: egy szőkét vett, platinaszálakkal. A klubesten súlyos csalódást kellett elszenvednie : a fiúk továbbra sem tegezték. Az a szakállas fiatal mérnök isimét táncolt vele, de szórakozottan • elkérdezte ugyanazt: hová való, dolgozott-e a téeszíben, és hogy nagyon nehéz volt-e a mezei munka. lluska újabb döntő lépésre szánta el magát. Most már ellentmondást nem tűrően kérte -ki a munkakönyvét. Az új vállalatához pedig mind ügyintéző IV. ment tovább. Ijíjc íny; p •■w • Emlékműterv. Somogyi József szobrászművész alkotása. Takáts Gyula I nowtenlékek vázlJÜüzetéhöl 1. Nyolcévesen: A játszótérről Miikor a hattyúk erre szálltak, még szikrázott a szittyó és a nádas. A négylábú sáiikányikigyára emlékezve, mindenki tudta, hasa alatt ledőlt a torzsa. Két nyelve volt s fürdött a tóba. A pelikánnak nyoma sem maradt Sivatag falta föl a halakat Csak tört csigák zúgnak, ragyognak itt, s a szélben kvarckristóly vakít. Vigyázz!... A sárkányfogakat e tőzeg rejti még és tündérlányokat Bikákat hajt rájuk az alkonyat.,. 2. Kilencévesen: A házról A fuvola, de kinek ajkán?.II A kert szól, avagy bátyám alkonyi tiszta szoba-kékbe és szól a fuvola, szól valaki kezébe... A zongorában tarka kis-kakas ugrál és sarkantyúz a kalapács. A hátasló benéz az ablakon. Szemében két fekete csillag. Fehér cukor, feszes tenyér s a délután az égig ér... Szatelliték nélkül jelez. Könnyű nagy gömbök, lámpiom- darázs zizeg az udvaron. Fénylik egy ünnep csillagrendszere a leckék, órák és botok mögött és fölött... És mindenütt a fuvola s a cifra kis-kakas ... B1 is szállt az a ház s a zongora. Csupán az acél váz maradt. Viszi, azt is viszi a fuvola...' — ■ Alefc/s Ján^s Igen, főnök! — Kovács... A mondat többi részét nem lehetett hallani. Sötétedett már. Az utat kellett figyelni,' a reflektor előtti fényes útháromszöget, ami a sebességtől »énekelve« csak csúszik-csúszik szakadatlan az első kerék alá. — Kovács... Hiába. A hátul ülő hangját elhordja a huzat. Fékezett hirtelen, s letette a lábát. — Igen, főnök? — Énekeljen, Kovács! Miért nem énekel, Kovács? Énekeljen, az istenit, ... magának szép hangja van! — Igen, főnök. — Indíts, Kovács! »Nehéz a boldogságtól búcsu-t venni...« Érti ? Na, gyerünk ! A nagy húsos tenyeret érezte a hátán, amint veri a taktust. A motor bőgött megint, mintha fájna neki a combja dühös szorítása. Az énekfoszlányokat, akár a fénypászmán túl föltünedező fákat, házsorokat, hátra hordta a széL »Nehéz a boldogságtól...« Dühösen hátrakapta a fejét Szerette volna az öklével szétcsapni a gúnyos vi- gyort. Mióta híre járt, hogy új művezetőt kapnak, gyakran fölzümmögött körülötte ez az utálatos sláger. Nem énekelték, nem — csak fütyülték, sziszegve, a háta mögött A művezető aztán valahogy maradt. És maradt a fütty is. Rászoktak időközben. — Kovács ! Pattant, hátrafordult. — Igen, főnök. Belepirult a másik elégedett mosolyába. Ezek a füty-. työgések mostanában idegessé tették, kiszakították a biztos talajt a talpa alól. — Jöjjön, járunk egyet. Ez már kellemesebben hangzott A gúnyos vigyorok emlékét most elfeledtette az irigy savanyúpofák fölidézett képe. Trógerok! »Kovács, a főnök kedvence.« Igen. Megszakadhatnak, őt már nem tudja senki kipottyantani a nyeregből. A régi fennsőbb- ség jyiesóen áramlott szét benne. Csak brahizzatok! Míg güriztek, mi elegánsan tesszük magunkat a főnökkel valamelyik presszóban. Piás gyerek a főnök, mi? Másikat hoznak a helyébe, mi? Befellegzett a kedvencnek, mi? — Darabban van a meló, főnök. — Hagyja csak, majd én elboronálom, Hivatalos úton leszünk, érti, Kovács? Átveszi más a munkát addig. • * * Fékez a motorra] a házuk előtt — Megérkeztünk, Kovács? Rohadt helyzet, hogy olyan kevés pénze van. De itthon még kell lennie egy fél üveg pálinkának. Máskor soha nem hordta haza a főnököt. Az anyjáékhoz mentek mindig, ahol van szőlő és bor is akad. Utána: irány a presszó, a szomszéd faluban. De máma valahogy beleesett a szomjúság ebbe az emberbe, vagy mi a fene; mintha megvadult volna. Mintha a vesztüket éreznék, csak tépnek egész nap, egyik helyről a másikra. A piával nincs baj, amíg csak inni kell. Rettenetesen bírja a feje az italt. Talán ezért is kedvelte meg három éve pont őt a főnök, — Kovácsi összerezzent — Töltsön már, az istenit! Üres a poharam. • • • »Nehéz a boldogságtól...« A zenekar rázendített. Hogy az úristenbe kellett pont ide hozni ezt a részeg disznót? A haverok csak nekik játszottak. Egy nyáron át itt püfölte ő is a dobot esténként. Jó kis buli volt, szépen lehetett keresni vele. Kis hülye volt még; önérzeteske- dett, otthogyta a társulatot, mielőtt megmelegedhetett volna az étteremben. Belepirult, amikor az a nagyhasú 'szivar odacsapta a százast a dobverők közé. »Nehéz a boldogságtól.. .<* Már ordít a főnök. Mit kornyikál ez itt? Leégeti teljesen a haverok előtt. .. Fölvágott a finom muksóval, hogy micsoda pártfogója van neki; csak egy szavába kerül, és van pénz vagy jutalom, van minden ... — Kovács! Gépiesen felelt: — Igen, főnök. — Énekeljen! Miért nem énekel ? * * * Csend volt, és sötétség. Nem hallotta a közeledő lépteket. Egyszerre itt áll ez az asszony, föléje hajol, és valami érthetetlen iszonyat ül az arcán. Fénycsóva tépett a szemébe, fájdalmasan. A feje mellett valakinek a cipője. Megfoghatná, de csak a szavakba markol — »... valamit ordítottak mindketten, a motor keresztbe vágódott ■ az úton, fölborultak... Valamit énekeltek a motoron, nem tudom...« Netm látta az utat, de már nem is akarta látni. Csak szabadulni! Szabadulni végre a vigyorgó pofáktól, a lármától, a kabátján doboló kéztől. Ellökte magától a kormányt, és kiemelkedett a nyeregből. Repülni, repülni a csendes, puha sötétben... Már nem fájt a fény. Már nem hallott semmit. Végre csend volt. és végre körülfonta a békítő sötétség. ßencze József Leoldozott a szerelem minden kapát, kaszát... Leáldozott a szerelem minden kapát, kaszát a menyecskemozgású derekakról. Pillangókat terveinek, csillag se hull a téli éjszakából, csak a kaján hold harapós ajka tutul. Levelek nem hallgatóznak, buja virágok nem illatoznak, kalászt súroló vontatók ügyes fara nem ficánkol a dopibon. ökörromantikájú gémeskút mereng a dús tehéntögyű rétről, régi robotra megbánva gondol. Kopott pipacsarcú, búzavirágszemű anyáim a nyár derekán elájult a tánc, mégis forgat titeket, kútzsaroló szomjúságtok véremet emészti napba-lobogva. Ne mentsen meg soha szigorú vénség e pajkos csókveszélytől, a kontyot bontó nászfergeteges éjtől. A pattanásig feszített izmok estére nem ígértek ölelést, fájdalom bujtogatta szerelmes éjfélig őket... Fritz Hundertwasser osztrák festőművész alkotásaiból nyílt életműkiállítás Budapesten a Műcsarnokban. Képünkön: Sárga házak — féltékenység című képe.
