Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

E gyedül Gabi Jött vé­kony városi cipőben, a többiek bakancs­ban törték a havat. A lányt mindenki sajnálta, mert ha­marosan csurom vizes . lett. Persze Szernesi előre figyel­meztette, de ő ragyogni akart új, magas sarkú olasz cipő­jében. Az autóbuszmegálló­tól másfél kilométerre volt a vadőr háza. Nyáron tízper­ces könnyű séta, most azon­ban lassan haladtak. Szenesi karjába vette a lányt, de hamar kifulladt. A fotós lomha, < elhízott férfi volt. Komikus ügyetlenséggel im­bolygóit, majd a segédszí- nésznővel együtt a hóba huppant. Nevetni kellett ezen. Hódosi bácsit, a vadőrt Andorka, a rezes arcú, so­vány mérnök ismerte. Az el­múlt években néhányszor hozott már .társaságot ide a hegyre. Az ő hátizsákjában volt a magnó és az ital. .^fo­gotté Kati, a textiltervező lépdelt. A négyes bulit még az ősszel beszélték meg. Sári lett volna a negyedik Sze­nesi régi szeretője. Csak­hogy az indulás előtt néhány nappal összevesztek. A fotós nem akart egyedül szilvesz­terezni, s így a művészklub­ban találomra megkérdezte az első útjába vetődő nőt, hogy van-e kedve szórakozni fenn a hegyen. Gabi ' gondolkodás nélkül igent mondott. Azt hitte, hogy remek kalandban lesz majd része. A kiruccanás azonban rosszul kezdődött. Botladozva, fázva követte a társaságot Még szerencse, hogy Andorka töltögette belé a pálinkát a lapos üvegből, s mire fölérkeztek a csúcsos tetejű házhoz, már alaposan, becsípett. Kopogtatásukra egy öreg­asszony bújt elő. — Már azt hittem, nem jönnek... Hozom a kul­csot A lány csalódottan nézett körül a vadászszobában. Ez az a híres hely? Két emele­tes vaságy volt benne, egy ócska asztal két lócával és mindössze egy agancs az aj­tó fölött. — Nem valami kényel­mes — mondta elégedetle­nül. A fotós vigyorgott — Azt hitted, hogy a Ca­sanovába hoztunk? Itt, éde­sem, nincs bárpult Előre fi­gyelmeztetlek, a szalmazsák is nagyon kemény lesz... Míg nevettek, az öregasz- szony csöndesen állt a pet- i .róleumlámpával a kezében. Aztán letette az asztalra, és jó mulatást kívánt nekik — Hódosi bácsi nincs itt­hon? — kérdezte Andorka. — Fekszik. Kicsit gyengél­kedik — válaszolta a vadőr felesége, és kicsoszogott a szobából. G abit odaültették a vas­kályhához és vizes harisnyáját kiterítet­ték száradni. Andorka be­kapcsolta a magnót, és a zene hangjainál hirtelen ba­rátságossá vált a szoba. A szendvicseket kirakták az asztalra, majd az italokat vették elő a csomagból. Volt két üveg pálinka, három pa­lack bor, egy üveg konyak és egy üve'g pezsgő az éjféli koccintáshoz. Szenesi sorba rakta a pa­lackokat, s elégedetten bó­lintó tt. — Ha mindezt bedobjuk, lesz egy kis zsibbadásunk. — Én csak konyakot iszom — jelentette ki Gabi. — A pálinkát tartsátok meg ma­gatoknak! A fotós fölcsattant — Nem szeretem a válo­gatós nőket! Azt iszol, amit kapsz.., — Egy frászt! Vagy ko­nyak, vagy semmi. Szenesi megragadta a vál­lát — Hülye ötlet volt, hogy pont téged csíptelek fel. — Én voltam a barom ... Ilyen pohos alakkal szilvesz­terezni. Kati közbeszólt: — Ne veszekedjetek! Min­denki azt iszik, amihez ked­ve van. A fotós azonban makacs- kodott: — Elvi kérdésekben nálam nincs engedmény. És pálinkát kezdett tölteni a poharakba. Gabi fölvette a félig szá­radt holmijait, majd azt mondta : — Reggelig majd hazata­lálok. Jó mulatást! XaiÜoriai n tiftS «M int? — Maradsz! Mit képzelsz, elengedünk egyedül? Nem szeretnék holnap egy meg­fagyott nővel találkozni. Az új év rosszul kezdődne. Visszatolta a segédszínész­nőt az asztalhoz. Egy darabig hallgattak. Ez az istenverte tyúk valóban elrontja a szilveszterünket Kati mókázni kezdett — Béküljetek ki. Puszil­játok meg egymást! ök ketten kissé kénysze­redetten összehajoltak, a másik pár pedig tapsolt, és nevetett. Ezzel már is felol­dódott a hangulat Majszolni kezdték a szendvicseket és ittak szaporán. Később Kati és Andorka táncolt. A lámpa fénykorén túl belevesztek a vadászszo­ba félhomályába. Gabi meglökte a fotóst — És te? Nem kéred fel hölgyet? Szenesi széttárta a kezét: — Reménytelen ügy. Nem tudok táncolni. — Unalmas vagy. — Lehet A konyakosüveg már félig üres volt. Egyedül Gabi itta meg. Ahogy a kezébe vette a palackot, bizonytalan lett a mozdulata. — Tudod mit? Szavalok neked. — Szavalj! — hagyta rá a fotós ernyedten. Gabi elkezdte. Egy fiatal költő verse volt, amivel fel­vételire készült a főiskolára. Eleinte csendesen mondta, majd egyre hangosabban. Túlharsogta a magnót is. A táncoló pár előrejött az asz­talhoz, majd a produkció vé­gén gratuláltak a lánynak. A fotós mérgelődött: — Mit bíztatjátok? Hiszen tök tehetségtelen! A lány sértődötten felállt a lócáról, és szó nélkül le­feküdt az egyik alsó ágyba. Azt hitték, csak duzzogni vonult félre, de néhány pil­lanat múlva szuszogása je­lezte, hogy kidőlt a sorból. LehaTkfbották a raafndt, majd beszélgettek. — Emlékeztek, tavaly mennyivel jobb volt — meg­remegett Szenesi. — Persze, Sári három klasszissal jobb ennél a fruskánál. •.. Állat voltam, gyerekek, hogy pont szilveszter előtt vesztem ösz- sze vele..'. És mondta rendületlenül a monológját a régi nőről, akit Andorkáék jól ismertek. Igen, Sárival kitűnően lehe­tett bulizni, mert élénk volt, szórakoztató, s ráadásul csi­nos is. — Nyissuk ki a pezsgőt! — mondta Kati. — Itt az ideje. A fotós szedte le a drót- kötést, majd a műanyag du­gót fölrepítette a plafonra. — Gabit fölébresszük? — kérdezte Andorka. — Hagyjuk! Lészopta ma­gát ... Reggelig békén le­szünk tőle. Most a táskarádiót kap­csolták be; hallgatták az éj­féli időjelzést, majd a Him­nuszt Andorka fölemelte a pezs­gősüveget — Vigyünk az öregeknek is! — Persze, tavaly is vit­tünk. — Emlékeztek, mennyire meghatódtak? — Hódosi igazi vadászem­ber — mondta elmerengve Szenesi. — És micsoda törté­netei vannak! — Egyszer végigfotózom vele az er­dőt ... Megbeszéltük Kati kinézett az ablakon: — Ébren vannak Ég a lámpa a szobájukban. Indultak is, át a szomszéd­ba. Kopogtatásukra az öreg­asszony nyitott ajtót Me­redt, fakó arccal bámult rá­juk. — Remélem nem alkal­matlankodunk — szólt An­dorka. — Szeretnénk Hódosi bácsi egészségére üríteni a poharat. — Már nem lehet — vála­szolta halkan az öregasszony. — ö már elment, mielőtt beköszöntött az újév. ■■I Mr I n rí imn--------------------­Most vették ésu'e, hogy az öreg vadőr ágya mellett egy szál gyertya pislákol. A lelke üdvéért gyújtotta meg az öz­vegy. Ok hárman némán álltak az ajtóban. Olyan különös volt, hogy a jókedvnek ezek­ben az óráiban a szomszéd szobában — egy fal távolsá­gára — látogatóba jött a halál. — Ne haragudjék Hódosi néni! — mondta Andorka — Mi ezt nem tudtuk... Biztosan lármáztunk ... Na­gyon restelljük a dolgot. Az öregasszony elmosolyo­dott. Kemény, ráncos arca ellágyult ettől. — Maguk azért jöttek, hogy vígságuk legyen... A gyász csak az enyém. Ne restelljék magukat! Biccentett, hogy távozhat­nak. A három fiatalember zavartan csukta be az ajtót. Még azt sem tudták elrebeg- ni, amit ilyenkor szokás. Benn a vadászszobában szótlanulr levetkőztek, hogy aludni térjenek. Szenesi kis­sé ügyetlenül próbált fölka­paszkodni a felső ágyba, s közben megrecsegtette a tar- tórudakat. Gabi ebben a pil­lanatban ocsúdott föl álmá­ból, s amint meglátta a fo­tós lábát imbolyogni két ágy között, elkapta a bokáját. — Ilohó, Szenesikém! Ho­vá sietsz?! A testes férfi minden ere­jét összeszedte, hogy kisza­baduljon. — Szállj le rólam! Nem érted?! A lány elkezdett vele kia­bálni. Szenesi végül is le­csúszott a padlóra, majd megrázta a lányt. — Hallgass, te szuka! Gabi nekiment a fotósnak, de Andorka szétválasztotta őket — Itt mindenki aludni fog. Pofa be! — kiáltott a lányra. A kis nő nem értette a dolgot Ezek szépen összefogtak ellene. Nem lesz címoldalas fotó, nem lesz semmi. Még Pesten sem találkoznak ■ - többé... Életének reménytelenségeit egyszerre fölnagyítva érezte át, é.% sírni kezdett Még ak­kor is hallatszott a zokogása, amikor leoltották a petró­leumlámpát. Odaát azonban az öregasz­szony száraz, könnytelen szemmel ült a maga halottja mellett. Sólyom László f&eszámit a nyugdíjamba Ki.ne ismerné azt a vidám természetű, harcsabajszú, sző­ke sofőrt, aki a 77JQ jelű autóbusz volánjánál ül, és zengő baritonján fülünkbe harsogja a megállókat? ...Én jól ismerem, hiszen a vona­lán járok naponta. Tegnap es­te azonban alig ismertem meg a vendéglő kerthelyiségében. A tekintete ugyanis nem volt a megszokott vidám, a baju­sza pedig nem csüngött lefe­lé, hanem fölfelé szúrt. — Vagy fél órája ülük itt —> válaszolta baráti érdeklődé­semre —, egy korsó sörre vá­rok. De hiába szólongatom a kedves felszolgáló kisasz- szonyt, csak legyint. Hol a kollégáival trafikál, hol tele­fonál, s az előbb, amikor me­részeltem megjegyezni, nem azért van itt, hogy a privát ügyeivel foglalkozzon, tetszik tudni, mit válaszolt?... He? Azt mondta: »Az is beleszá­mít a nyugdíjamba!» Erre én magam is méregbe hívtam a kisaszonyt, és meg­gurultam. Diszkréten félre­kérdeztem tőle, hogy lehet így beszélni a kedves vendég­gel. — Mii háborgat engem még I maga is?! Van nekem elég bajom — fújt rám dühösen. — Képzelje, ma délután kettő és négy között vártam a sze­relőket otthon. Kértem, kö­nyörögtem, hogy pontosak le­gyenek, mert én ötkor kezdek itt Tudja, mikor jöttek? Fél ötkor, amikor épp indulni akartam ide, a munkahelyem­re... És ahelyett, hogy elné­zésemet kérték volna, szem­rehányásomra, nagy flegmán, duettben válaszoltak: »Nyugi nagysága, beleszámít a nyug­díjba!» Nosza, elkértem a szerelők címét, s begerjedve rohantam hozzájuk. — A szerelő is ember, uram — mondta a főszerelő —, s mint ilyennek joga van az ebédeléshez. Igen ám, de ne­künk, akik naphosszait az ut­cákat járjuk, csak jogunk van, de ebédlőnk vagy sza­bott ebédidőnk nincs. Mi te­hát ott eszünk, ahol épp meg­éhezünk ... Épp akkor értünk a pénztárhoz, amikor a dél­előttös hölgy távozott, de a dél- utános még nem érkezett meg. Jó fél óráig vártunk. .. .Előbb még lebonyolított egy telefont a »szivikéjével», azután a sze­mét festette. Akkor én bátor­kodtam szólni neki, hogy szí­veskedjék észrevenni minket. Tetszik tudni, mit válaszolt? »Ez is beleszámít a nyugdí­jamba!-» Csak temészetes, hogy ez­után fölkerestem a pénztáros- öt, aki kijelentette: 6 — bár naphosszait a pénztárban ül — a munkahelyére meg haza­felé, továbbá szabad idejé­•n • lábán szokott járni, mégpedig cipőben. Aznap új cipőt akart vásárolni. Talált is az egyik cipőboltban... És ott, tetszik tudni, mit mond­tak a pénztárosnő jogos kifa- kadására? Igen, azt, hogy be­leszámít ... — Kérem — magyarázko­dott a cipőbolt vezetője —, én azért szidtam meg a felesége­met, mert elkésett, és ugye, mindenki elkéshet, de éppen ö nem. Erre elsírta magát, hogy a postán, ahol a telefont •akarta befizetni, a kisasszony kávézott, "s végül telefonozott, s végül amikor a sorbaállók zúgolódni kezdtek, pimaszul kiszólt az ablakon: »Nyugi. R beleszámít a nyugdíjukba!» | — Kérem, én a munkámat akkor kezdtem — emlékszik vissza a reggeli incidensre a postáskisasszony —, s belá­tom, kissé ingerült voltam, de nem tehetek róla, ugyanis ti­zenöt percet vártam a buszra. Melyikre? a 77/Q-ra. Miért? Mert az a jópofa, szőke, har­csabajszú sofőr vicceket me­sélt a kollégáinak, és amikor szóltunk neki, hogy már tíz perce ég az indulást jelző lámpa, csak legyintett: »Csiga­vér, kedves utaskáim! Bele­számít a nyugdíjamba!» Én most rohanok, hogy még lapzárta előtt leadjam ezt a cikket, mert ha nem érek időben a szerkesztőségbe, nem jelenik meg, s akkor nem szá­mít bele a nyugdijamba. Rartha László festőművész müveiből nyílt kiállítás Budapes­ten a Csók Galériában. Képünkön: Az üvegtető c. kép. Varga Lajos Sarolta Amália vétke Walter Dezső maga mellé ejtette a két nehéz bőrtás­kát és leroskadt a fotelba. Zsebkendőjével törülgette iz­zadt homlokát, körbejáratta tekintetét a szobában. A fa­lon piros subaszőnyeg ha­sonlított a naphoz, a kék heverő Noé bárkájához. Ez a hasonlat aközben villant át Walter Dezső agyán, míg a fiatal férfi nyomában h'a- ladt az előszobától a fotelig. : — Nézze, ügynök úr, most nincs pénzem könyvvásár­láshoz! — mondta a magas, vézna férfi Waller Dezső­nek, miután leült az ügynök­kel szemközti fotelba. Várj csak ^puskám, meg- puhítlak — heherészett az ügynök. — Mit képszelsz, ezért másztam föl a negye­dik emeletre? A nyomorult lift sem működik nálatok. — Nem baj kérem, velem pénz nélkül is lehet vásárt csinálni — válaszolt elmésen Walter Dezső, és kacagott. — Félévi vagy egyévi részlet, lehetséges. Az izzadságcseppektől át­itatott zsebkendőjét a nad­rágzsebébe gyömöszölte, és az egyik hasas táskában le­vő könyvcsomó után nyúlt. — A Művészetről minden­kinek, tessék uram! A házigazdának nem tet­szett a könyv. — Talán szociológiai mű­vet vennék — jegyezte meg fanyalogva. Ó, te kis igényes — mér­gelődött magában az ügy­nök. — Walter Dezsőn nem fogsz ki. Mindjárt megkere­sem a Magányos tömeget Attól akár össze is csinálha­tod magadat... Te szemte­len égimeszelő, bumfurdi Don Quijote. Az ügynök fölpillantott a nőre, s a hátán végigfutott a hideg. Kissé meg is szédült, mert a nő Hajnal Éva volt Don Quijote felesége rög­tön fölismerte Walter De­zsőt. Arca alig rezdült, csak barna szeme nyílt a szokott­nál kerekebbre. Te pócsi Szűz Mária! — hüledezett Walter Dezső. — Kellett nekem ide jönni? — Évike, az ügynök úr nagyon ajánlja- ezt a köny­vet — mondta a férfi a fe­leségének, s közben a már asztalon levő Magányos tö­megre mutatott. Walter Dezső fölpattant, kezet nyújtott az asszony­nak. A nevét motyogta, és ismét leroskadt a fotelba. Hajnal Éva oly közel állt hozzá, hogy érezte testének illatát. Elég volt egy pillan­tás, hogy megállapíthassa: Hajnal Éva tíz esztendő alatt alig változott. Walter Dezső kutyasze­mekkel meredt rá; ismét föl- patant a fotelból, és hadarva beszélt: — Bocsásson meg. asszo­nyom! Igazán sajnálom. Az asztalon levő könyvek után nyúlt Kényszeredetten ^mosolygott, és rakosgatta a könyveket a bőrtáskába. — Most kaptuk meg a la­kást nem veszünk könyvet — pattogott az asszony. Az ügynök, miután visz- szarakta a könyveit a tás­kába, észrevette, hogy a férfi nem hagyja ennyiben a vá­sárt Azt mondta neki kö­nyörögve: — Csak ezt az egyet a Magányos tömeget vegye meg, uram! Az asszony nem szólt, le­roskadt a kék heverőre. •Noé bárkáján Hajnal Éva — vibrált az ügynök agyá­ban és mint az éles fájda­lom, beléhasított, hogy mi­'ről beszélgettek Hajnal Évá­val azon az estén, amit so­ha nem követett hasonló. »Rákóczi emlékiratairól írok disszertációt.« Éva nevetett. »Hülyeség. Még nem vettek fel az egyetemre.« Walter Dezső démoninak találta Hajnal Éva kacaját. »A se­gédszínész telebeszélte a fe­jét.« Kesergett. Éva nem en­gedte, hogy a szoknyája alá nyúljon, és Walter Dezső sírva fakadt. — Mindjárt ebédelünk — szólt a kisfiúhoz az anyja. Az ügynök fölriadt. — Uram, csak ezt az egy könyvet — kínálta mégegy- szer Hajnal Éva férjének a Magányos tömeget Walter Dezső. — Nem kell! — kiáltotta az asszony. A férje megdöbbent, sze­me fönnakadt. Később sűrűn pislogott a feleségére és az idegenre. — Ajánlpm inkább Kö- peczi úr kis Rákóczi-könyvét — hadarta gúnyosan az ügy­nök. Az asszony kirohant a konyhába. Onnan beszökött a szobába az ebéd illata. Walter Dezsőnek kordult egyet a gyomra. — Köpeczi úr könyve sem kell! — kiáltotta a 1 konyhából az asszony. — Drágám! — ugrott a férje. — Mért nem kell. asszo­nyom? — kérdezte határo­zottan az ügynök. Az asszony kitárta a konyhaajtót: — Azért, mert Sarolta Amáliát vette feleségűi a maga Rákóczija. Hajnal Éva visszatámoly- gott a szobába. Leborult Noé bárkájára, és sírt. A kisfia odatipegett hozzá, és meg­simogatta. Don Quijote zavartan, megnyúlt ábrázattal nézett az ügynökre. — Sajnálom — motyogta neki Walter Dezső távozás­kor. — Szerintem a feleségé­nek nincs igaza: Sarolta Amália hercegnő igazán,nem vétkes. A fejedelem, sem te­hetett arról, hogy elváltak út jaik... Walter Dezső alighogy ki­lépett a lakásból, a férfi dü­hösen becsapta mögötte az ajtót. Katkó István Vadászsziálan

Next

/
Thumbnails
Contents