Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-29 / 281. szám
Ma már általánossá hogy valamilyen feladat végzésénél szorult helyzetbe kerül egy nagyüzem, segítségére siet a szomszéd. Ez a kölcsönös segítségnyújtás adott alapot ahhoz a magas fokú együttműködéshez, amely kibontakozóban van a topo- nári Kapostáj Termelőszövetkezet és a Kaposvári Mező- gazdasági Főiskolai Tangazdaság között. Bodnár Imre elnök: — Az alkalomszerű együttműködés kézzelfogható eredményeket hozott. Tulajdonképpen ez indította el a gondolatot: ha megszerveznénk, megterveznénk ezt a segítség- nyújtást, akkor igen jelentős, kölcsönös előnyöket élvezhetnénk. Győrfi Pál gazdasági igazgató: — Nincs másról szó, mint a sokat hangoztatott, jól ismert irányelvek aprópénzre váltásáról. A beruházási, a fejlesztési lehetőségek szűkösek, a nagy gépek maximális kihasználása pedig éppúgy követelmény, mint a termelési szerkezet korszerűsítése. Ezeknek az elveknek a gyakorlati kivitelezése vezetett bennünket, mikor a nyár végén leültünk tárgyalni arról, hogy miként helyezzük széles alapokra az addigi alkalomszerű együttműködést. Ma már a két első számú irányítón kívül a két termelésvezető szakember is elismeri, hogy amikor a kapcsolat kiépítéséről kezdtek tárgyalni, maguk sem gondolták, hogy az eltérő tulajdonviszonyú és vezetési rendszerű nagyüzemek között az együttműködésnek milyen lehetőségei vannak. Minden gépnek megvan az elméleti teljesítőképessége, az eszközkihasználás alapja, hogy ez a teljesítőképesség hasznosuljon. A nagy gépekre épített komplex brigádok csak úgy válthatják be a hozzájuk fűa&tt reményeket, ha kellő »életterük-« van. — A növénytermelésben a cukorrépa, a búza, a silókukorica és a kukorica termelésénél alakítottunk ki együttműködését. Tangazdaságunk 550 hektáros cukorrépaterülete kisebb, mint amire a mi nagy teljesítményű répakombájnunk képes. Egyeztettük a gyárral az ütemezést, s mód nyílt arra, hogy a mi gépünk a szövetkezet cukorrépájának egy részét is betakarítsa. — A gazdaságnak van Hess- ton silózógépe — mondta Kite Csaba —, ezért mi úgy határoztunk, hogy nem vásárolunk silózógépet. A Hesston a szövetkezetben is elvégzi a munkát. A gép kiszolgálásához szükséges szállítójárműveket közösen vásároljuk meg. A búzánál -a vetőmagtermelésnél alakítottak ki együttműködést, a kukoricánál a szárításnál. A szövetkezet nem költ pénzt szervestrágya- szóróra, mert az van az állami gazdaságnak, viszont vásárol rakodógépet, így az eszközökkel mindkét nagyüzemben elvégezhetik a. munkát A gépesítés tipizálása módot ad arra, hogy szakosodjanak az alkatrészbeszerzésben, készletezésben is. Azzal, hogy nem kell azonos alkatrészeket vásárolnia és raktároznia mindkét gazdaságnak, jelentős megtakarítás érhető el. — Nemcsak a szövetkezetnek, hanem a fellendülő háztáji ágazatnak is jelentős takarmányigénye van — mondta Bodnár Imre. — Célszerűnek tartjuk, ha a gazdaság nagy teljesítményű keverője állítja elő a mi részünkre is a takarmányt. — Egyszerre nagyobb menv- nyiségű, egyfajta keveréke* kell így készítenünk — teszi hozzá Győrfi Pál —, gazdaságosabban kihasználható a keverő. — A másik terület, ahol már «él« az együttműködés — veszi át a szót Klie Csaba —, hogy a selejtsertéseket átadjuk a gazdaságnak, a vá- góhídjukon levágják és értékesítik. — Most kötünk egy nagy fontosságú egyezséget — Győrfi Pál egy szerződéstervezetet mutat — Gazdaságunk húsmarhaprogram megvalósításába kezd. Szeretnénk, ha a szövetkezet ebbe úgy kapcsolódna be, hogy mesterséges termékenyítéssel ők is állítanának elő részünkre hústípusú üszőket. Így fele idő alatt elérhetnénk a tervezett létszámot, azaz például három év helyett másfél év alatt végrehajthatnánk a programot Az üszőkért cserébe mi ugyanannyi bikaborjút adnánk a szövetkezetnek. Van szaktelepük, ezzel az alapanyaggal fokozhatnák a kihasználását, nem beszélve arról. hogy a hústípusú bikák exportlehetősége is nagyobb. A sok részterület közül említésre méltó a szolgáltatás szervezése. Megállapodtak abban, hogy a karbantartási, szakipari munkákhoz szakbrigádokat hoznak létre. A szövetkezet már kialakított egy vízvezeték-szerelő részleget, az végzi el a gazdaság tátom- pusztai rekonstrukciójánál a szakipari munkákat. A tangazdaság viszont villanyszerelő és érintésvédelmi részleget alakít ki. Sokféleképpen, és sok szem- ponbtól lehetne méltatni ezt az észszerű, hasznos, gazdasági, szervezési előnyöket nyújtó együttműködést. Az bizonyos, hogy ez a kezdeményezés mindenképpen példa lehet, mert végső soron a hatékonyabb gazdálkodást szolgálják az immár szerződésben is rögzített kapcsolatukkal. Búcsúzóul így mondták: — Biztosak vagyunk abban, hogy az eddigiekkel még nem tettünk meg mindent. Keressük a további lehetőségeket Vörös Márta Húszéves az első vietnami gépgyár Az Idén ünnepelte húszéves fennállását Vietnam első gépgyára. A francia gyarmatosítók elűzése után 1955 végén szovjet szakemberek egy csoportja érkezett Hanoiba, hogy segítsen az üzem felépítésében. Az üzem építési munkáival egyidejűleg a szovjet szakemberek a helyszínen kiképezték a vietnami gépipari szakmunkások és technikusok első csoportját is, amely azután a vállalatot működésének első percétől kezdve, irányította. A Vietnami Szocialista Köztársaság első szerszámgépgyárát az amerikai agresszió nehéz éveiben bővítették ki. A ma már 3000 munkást foglalkoztató üzem évente ezer kis- és középkategóriájú szerszámgépet bocsát ki. A hozzá tartozó műszaki iskola szakmunkásokat, középszintű műszaki kádereket és mérnököket képez. — Mi nem egyszerűen ipari létesítmény vagyunk — jegyezte meg az üzem igazgatója, Nguyen Xuan Con —, hanem ipari »csemeteüzem«. A gyárunk jelzésével ellátott gépek országunk szinte összes üzemében megtalálhatók. Az igazgató megmutatta azoknak az épületeknek a makettjeit, amelyekkel az üzemet 1978—1981 között bővítik. — Eddig csak kisebb gépeket gyártottunk. Móst már tovább kell lépnünk. 1981-re sorozatban kívánunk gyártani 20 és 30 tonnás szerszámgépeket. Együtt ésszerűbb ▼ált, elAx Iskolai szöveges számúm pel dák megfogalmazásában így hangzana a Dunántúli Talajjavító Vállalat szállításszervezőjének feladata : »Ossz el három almát negyven gyerek között úgy, hogy mindegyik jóllakjon.. .« Három — nehézgépek mozgatására alkalmas — trélere van ugyanis a vállalatnak, és ezeknek hetenként mintegy 40 szállítási igényt kell kielégíteniük, ösz- szesen körülbelül háromszáz talajjavító nagy gép fuvarozását végzik 500 kilométeres körzetben, munkahelytől munkahelyig. Könnyű belátni: ahhoz, hogy e bonyolult feladatot végrehajthassák, mintaszerű szervezés mellett is éjjel-nappal úton kell lenniük' a narancssárga monstrumoknak. Három »teherkocsit« irányítani, ugyan mi ebben a bonyolult? — kérdezheti például egy 20 kocsi szállításait szervező vállalati szakember. A tréler nem teherkocsi... A 27 méter hosszú, nemegyszer 70 tonnánál is nagyobb súlyú óriás menetsebessége többnyire csak 15—20 kilométer. Itt egyetlen fuvar is gyakran napokba telik. Az pedig ritka, hogy a Tátra egy útján csak egy fuvart csinálna. Olykor két. héten át egyfolytában úton van az »utazószemélyzet«. Ha kitűzött programjuktól csak egyetlen nappal is eltérnek, valahol leáll a talajjavító munka, máshol kihasználatlanul vár a több milliós gép ... — Egyszer kipróbáltam, meddig bírom alvás nélkül — emlékezett Páli József — 48 óra alatt Soprontól Kecskemétig és onnan vissza Győrig jó néhány helyet bejártam. Ez persze csak az új tréleres virtuskodása volt. Most mar hatodik éve csinálom. — Maradjunk a hétköznapoknál ... — Általában 14 órát me- ünk naponta, őszintén szól- í már nagyon furcsa volna nvolcórázni«. — Ez igen soknak látszik... — Mi másképp számolunk. A maximális 260 órát többnyire két hét alatt teljesítjük, utána két hét szabad. így tehát mi egyhónapi munkát két hétbe sűrítünk a másik két hét fejében. Villogó sárga fényben ÓRIÁSOK tsml újat. Olykor persze órákig csönd van. Ilyenkor a családra gondolunk... — ök hogy vélekednek erről a sajátos munkabeosztásról? — A feleségem néha elmeséli, hogy a kislányom sír: »Nekem nincs apukám« — vette át a szót Kovács Imre. — Ez persze bánt, de hát annál nagyobb az öröm, mikor hazatérek. — Éjszaka szántó traktorosok szerint a fizikai fáradtságnál is nehezebb legyőzni az álmosságot. — Tizenkét éve trélerezek, megszoktam. Csodálkozva olvasom az újságban, ha a baleseti tudósítás a volán mellett el alvó vezetőről szól. Magam is tapasztalam: ha éjjel szembejövő kamionnak villantok, az egy kicsit megrándul ... A kamionoktól félek... — Úgy gondolom, a 14. órában maguktól is félhetnek ... — Ez lassú jármű. Itt nem »a másodperc tört része alatt« zajlanak az események. Egyébként a Jóskával együtt soha még egyikünknek sem volt balesete. »barkácstudományunkat«. — Mindig akad egy-egy tsz-mű- hely, ahol egy kis hegesztéssel besegítenek. — A tréler 24 keréken gördül. Alighanem gyakori a defekt. — Volt eset, mikor egy fagyos éjjel négyszer került elő a 10 tonnás emelő. — Napokon át a fülkében... Hogy bírják ki egymást és önmagukat? — Mindig akad valami apró «set, mely az egyhangúsághoz szokott ember számára fétnapi beszédtéma. Gyakran segítünk például árokba csúszott autóknak. Egyszer télen még mentőt is vontattunk. Ezek a régi esetek gyakran szóba kerülnek. A munkagép- vezetők is mindig tudnak va1600-as — Látják az előnyét. Ha naponta járnánk be Boglárra »nyolcórázni« — Nikiéről, illetve Mesztegnyőről —, hajnalban kelnénk, este érnénk haza. Ügy sem tölthetnénk velük több időt, ráadásul a boríték is vékonyabb volna. — Akad-e postamunka? — Ha a főnök kérése úgy kezdődik, hogy »tudom, hogy lehetetlen, de ...«, akkor nos- tamumkáról van szó. Nem bánjuk. Tulajdonképpen minden ilyen eset egy újabb lehetőség a bizonyításra, önmagunk előtt. — Most hova indulnak? — Egy ötnapos útra, az első állomás Lepsény. Néhány perccel később az óriás fülkéjén már villogott a sárga lámpa. Bíró Ferenc Ladák — Mérhető-e a tréleres munkájának minősége? — De még mennyire — így Páli József. — Mi egy új motorral három évig mentünk javítás nélkül, egy másik kocsi kettőig, a harmadik két hónapig ... Legalább ilyen fontos mérce: hogyan végezzük el a ránk bízott feladatot. Legtöbbször este érkezünk egy-egy »célállomásra«. A munkahelyek rendszerint a falutól több kilométernyire, valahol a határban vannak. »Becserkésszük« a gépet. Csakhogy sehol egy ember. Ilyen esetben a »szabályos« gépkocsivezető lefekszik aludni, másnap előkeríti a gépkezelőt, és így tovább... A szabálytalan ezzel szemben »feltöri« a gépet, fölpakol és indul. Ne várják hiába másnap reggel a gépet 200 kilométerrel arrább... — Vagy egy másik példa — toldotta meg Kovács Imre. — Ha minden csip-csup műszaki hibához kihívjuk a műhelykocsit, napokat vesztünk. Ilyenkor inkább elővesszük A Merkúr Személygépkocsi Értékesítő Vállalat csepeli telepen az idén már kétezer darab 1609-as Lada személygépkocsit adnak át a megrendelőknek. A képen egy 1600-as Lada futóművét ellenőrzik. Sérelem S zokatlan eset történt a közelmúltban. Mintha összebeszéltünk volna — pedig csak »jó szokásunk- hoz híven-«, ellenőrzés nélkül, rutinszerűen közöltük az MTI tudósítását — az egész magyar sajtó megsértett egy somogyi falut. A panaszos levél hozzánk is eljutott, és már az első pillanatban az a gyanúm támadt a sokszorosított példány láttán, hogy minden napilap szerkesztősége, a televízió és a rádió is megkaphatta. A falu lakóinak egy része helyreigazítást követel. S ha már harminc- nyolc ember aláír valamit, annak súlya van, komolyan kell venni. Megvallom: soha ilyen jó szívvel nem tettem eleget hasonló kívánságnak. A méltatlankodás olvasása közben töbhször elmosolyodtam, és jó hangulatom kerekedett. Nem azért, mintha valamiféle naivitás jellemezné a levélírók sorait. Inkább az esett jól, ami a sorok mögött olvasható, ami gondolattársításra ad alkalmat. Végtére is meg kell értenünk: a falu lakóinak büszkeségét sértettük meg. és (látszólag) elvettünk tőlük valamit, amit a sajátjuknak éreznek. Méltatlan cselekedet volt. Magyarázkodás helyett azonban célravezetőbb, ha idézek levelükből. »Szűkebh hazánk, Berzence egyre jobban fejlődik, szépül; különböző létesítményekkel gyarapodik. Községünk lakossága lelkesen és odaadóan vesz részt minden közösséget érintő megmozdulásban. Nagy büszkeséggel és elégedetten jogadta azt a hírt is, hogy Berzencét jelölték ki az Adria kőolajvezeték szivattyúállomásának helyszínéül. El is készítették a terveket, meg is valósult a létesítmény. Egy sajnálatos— az ország közvéleményét félrevezető — közlemény azonban felháborodást váltott ki. A sajtó, a televízió és a rádió ugyanis e nemzetközi jelentőségű, kiemelt beruházás helyeként Csurgót vagy Csurgó térségét nevezte meg. Vajon miért kell szégyellni a 3200 lelkes, egyre fejlődő Berzencét? Csurgónak csak annyi köze van az egészhez, hogy a szivattyúállomáshoz tartozó szolgálati lakásokat ott építik meg... Sérelmes számunkra ez a félrevezető közlemény; elvégre őseink hagyatékát sajátították ki e célra, s mi büszkék vagyunk rá. Ezek után már abban sem vagyunk bizonyosak, hogy a magyar—jugoszláv határátkelő állomás — amelyet Berzence határában terveznek — valóban ott lesz, és nem csurgói határátkelő állomsnak fogják nevezni. Szükebb hazánknak. Berzencének nincs szégyellni valója. Ezért kérjük a félrevezető tudósítás helyreigazításátt«. Igazuk van. A tudósító nyilvánvalóan nem nézte meg a térképet, a községek határvonalát, s mivel valahol a két helység közötti mezőn épült a létesítmény, jobban agyába fészkelte magát a nagyobb és hagyományairól is ismertebb Csurgó neve. S bár sem az illető, sem az országos napilapok nem hatalmaztak föl rá, a kockázatot vállalva kijelentem: a szivattyúállomás Berzencén épült! Ezenkívül természetesen Somogybán és Magyarországon, sőt a szocialista országok közösségében, hiszen nemcsak Berzencén, hanem még nagyon sok helyen, többek között Csehszlovákiában is büszkék az emberek az Adria kőolajvezetékre, e nagyszerű szocialista vívmányra. Mégis megértem a berzenceieket. Szeretik a lakóhelyüket. Lelkesednek az újért, községük gazdagodásáért. Végre Somogybán — és Berzencén — épült egy (ha jól tudom, az első országosan kiemelt) létesítmény. Végre községük neve a valamikor csaknem romba dőlt iskolán s a zászlós lakodalmas néphagyományán kívül egy új és nagyszerű szocialista vívmány révén is bekerülhetett volna az országos köztudatba. Nem utolsó dolog ez, megértem őket. Büszkeségükben sértette meg a lakókat a magyar sajtó, s ha valamelyest is jogom van hozzá: szíves elnézésüket kérem valamennyiünk nevében. De azért csak örüljerek, legyenek büszkék ezután is az »Adriára«; végtére az övék is, valamennyiünké ... G yanítom, hogy az olvasóban már eddig is fölmerült a kérdés; ugyan, miért kell ennek a témának ekkora helyet szentelni, miért nem lehetett — a szokáshoz híven — két-három mondatban elintézni a helyre- igazítást? Talán igazuk van. A berzencei levélírók azonban lehetővé tették, hogy olvassak soraik mögött, s ha nem i3 akarok olyan messze menni gondolataimban, hogy mit jelent a hazaszeretet, de az okvetlenül foglalkoztat, hogy mit éreznek az emberek magukénak, mire tudnak büszkék lenni, mikor éreznek sérelmet, ha közös cselekvésünk gyümölcsét, akár csak helyszínét is »elrabolják« tőlük. Nem titkolom — ámbár sokan vitatkoznak majd velem, tudom —, példaadónak tekintem a berzenceiek felháborodását. Azzal is tisztában vagyok, hogy egyesek »gyerekesnek, naivnak« tekintik fellépésüket. Mégis azt mondom: sole ilyen »gyerekességet, sok ilyen naivitást« szeretnék tapasztalni. Jóllehet »tárházam« egyre gazdagabb. Mást ne mondjak: ama szerencsés emberek közé számíthatom magam, akik — Kaposvár kivételével — ott lehettem minden somogyi város születésének bölcsőjénél. Láttam a siófoki, a nagyatádi, a marcali emberek erőfeszítését és kötelességvállalását az előkészületek során, s azután — ha néhol' halványodva is — a városért érzett odaadást, felelősséget. Önök még nem láthatták, én már olvasom azokat az írásokat, amelyekben a barcsi emberek vallanak lakóhelyükről a Somogyi Néplap városavatásra készülő különkiadása számára. És érzem kusza soraikból, hogy felháborodnának, ha Szilonicspusztát — a Vörös Csillag Tsz megalakulásának színhelyét — valaki »tévedésből« Vas megyébe helyezné, ha a »bagóvasút« (amelyet bagóért építettek a munkások) történeteit valaki — akár »cseretörténet« felajánlásával is — kisajátítaná; ha bárki is elvitatná tőlük azt az igazságot, hogy Barcsot az ott élő emberek — és nem mi'! — varázsolják várossá két kezük munkájával, lakóhelyük szeretetétől, a hozzá való ragaszkodástól indíttatva. Nem akarok mást mondani ezzel, mint azt, hogy a lakóhely szeretete és megbecsülése, a ragaszkodás szárnyakat ad, és soha nem feltételezett erőre, összefogásra, cselekvésre késztet. Sok példát sorolhatnék. Ha magaménak érzek valamit, az az enyém. S ami az eúyém, azért küzdők, azért odaadom mindenemet. Az enyémnél kezdődik a közösségi gondolkodás. Altkor, ha az enyém több a személyes tulajdonnál, mert megérzem, hogy a közösségé teszi gazdagabbá egyéni életemet is. Lehet, hogy sokan vitatják, mégis azt mondom: sok »berzencei« felháborodást szeretnék olvasni. A munkásét, aki nem a jelszó, hanem társadalmi-gazdasági viszonyaink lényege szerint tulajdonos a gyárban. Azaz az övé minden, s időnként — valljuk meg — volna oka felháborodni, »helyreigazítást« kérni a cselekvések iránya, s a cselekvések hiánya miatt. Szeretném olvasni a »helyreigazitási kérelmeket«, és eleget tenni a kívánságnak, amikor szocialistának álcázott mapa- tartás nyer polgárjogot, s úgy tetszik, nincs ellene orvosság. S zeretném helyreigazítani az intrikát, az áskálód ást, a mérhetetlen önzést és túlbuzgó magabiztosságot, amely kárt okoz az embereknek, megkeseríti életüket és fékezi a szocializmus egyébként száguldó vonatának acélkerekeit. Szeretnék helyreigazítani mindent, ami emberek önérzetébe gázol, becsületüket és tisztességültet vonja kétségbe egy-egy látszólagos érdek — leginkább személyes érdek — alapján ... Nem sorolom tovább. Sérelemről beszéltem, s minden elszenvedett sértés lelki fájdalmat okoz; összetör és tettvágyat fékez. Mindent a magunkénak, kell tekintenünk ebben az országban.., Jávori Béla
