Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
A znap még egyuer találkoztam a forgalmistával. A Baross utca felől jött a téren át, Nórával. A lány papucsban bicegett. A bokája táján friss gézkötés fehérlett A kezében süteményes papírtálcát tartott, a cukrászdából hozhatta. Erdős most is «vasutas- egyenruháját viselte, sapka nélkül. Két karjával átölelve hatalmas papírcsomagot cipelt amely inkább terjedelmes volt, mint nehéz lehetett Futólag megállapítottam, hogy Erdősből most hiányzik az a kimértség, amit a Népligetben megirigyeltem tőle. A tartása megalázott emberre emlékeztetett... Amikor meglátott, élvörö- södött A fejét is elfordította. Ki akartam kerülni őket, de Nóra elém állt Meglepetés nélkül, nyíltan nézett rám, egy kicsit fürkészve. Halványan el is mosolyodott. — Miért akarsz elmenni mellettem szó nélkül? — kérdezte. Erdős néhány lépéssel hátrább megállt, másfelé nézett. Látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát Egyik lábáról a másikra állt a csomagot nem tette le. Szerettem volna mielőbb megszabadulni tőlük. Addig is minden erőmet arra összpontosítottam, hogy minél nagyobb közömbösséget mutassak. Nagy erőfeszítésembe került. — Délelőtt ott volt nálam az intézetben — intettem a forgalmista felé. — Megmutatta a levelet, amit tegnap írtál neki. Nóra megzavarodott — Megmutatta a levelet? — kérdezte révetegen, majd egy pillanat alatt felfogott mindent Nemcsak ezt a néhány percet itt, hanem mind a négy napot szombat óta. Fölemelte a hangját — Megírtam neki. Igen ! Olvashattad, hogy megírtam neki. És itt is megmondhatom, hatszemközt hogy téged szeretlek, és nem őt. — Engem? — néztem rá meglepődve, majd Erdősre. — De azt is elmondta, hogy vasárnap az építők ünnepén, a nagyréten ... Ahol a madár se jár... Ha jól emlékszem, így mondta ... Nóra elsírta magát A forgalmista meg én szótlanul hallgattuk a szipogását. Telt az idő. Nóra egész közel lépett hozzám, s megfogta a kezemet. — Elmegyek veled — mondta hirtelen elhatározással, sürgetően. — Velem? Hova? — Ahova akarod. Most azonnal. M ost én zavarodtam meg. Váriam egy keveset, hogy időt nyerjek. Éreztem, hogy nevetséges vagyok, és mégis. Nemcsak a diadal érzése volt erős bennem: megint boldog voltam. — Látod? — emelte föl Nóra a bekötött lábát — Reggel fölsértette egy szög. A körúton vettem észre, hogy a süteményescsomag a kezében van. — Ezt minek hozod? — kérdeztem. — Majd megesszük, ha éhesek leszünk. Villamosra szálltunk. — Hová megyünk? Ez átvisz Budára. — Gyere csak! — sürgetett A Várban megállt egy öreg, barátságtalan ház előtt Széles kapubejárata volt mint egy régi fogadónak. — Megérkeztünk —- mondta. — Mi van itt? — nézegettem az emeleti ablakokat — Majd meglátod — váAlekszandr Mezsirov Öreg ég Élünk alattad öreg ég, a gyökerünk a földben, mi adjuk a nép kenyerét, és ázunk az esőben, de föltámadt a napos ég, valahol itt a porba, a mindennapok kenyerét-----uram-------odd meg n ekünk ma. Kit éltetett a sfk mező, az megbékélhet evvel, elég egy ásónyi erő, hogy megéljen az ember. Oláh János fordítása faszoJta Nóra, és a térdével benyomta a nyikorgó fakaput A háznak kis udvara volt; összes dísze középen néhány szál dália, a hozzájuk tartozó díszgömbökkel. Az emeleti függőfolyosó korlátján szőnyegek szellőztek. A nyitott pinceablakból dohos, poshadt szag csapott meg, a méteres vastagságú falak se voltak bizalomgerjesztők. A folyosóval szemben volt a házmester lakása. Az ajtón egy madzagon zománcozott tábla lógott : »Dr. Hornyák Zoltánná házmester.« Az ajThiery Árpád tó előtt egy szürke macska nyávogott, mert a karmai beakadtak a lábtö,rlörongyba. N óra benyitott. Lábujjhegyen lépett az előszobába, mégis bennfentesen, mint aki gyakran megfordul itt. Az előszobából három ajtó nyílt. A konyhaajtón egy kendős öregasszony dugta ki a fejét. Az előszobát betöltötte a pirított hagymaszag. — Te vagy az, aranyos? — tárta szét a karját, mintha át akarná ölelni Nórát, de nem tette. A papírcsomag után nyúlt — Gyere, csak gyere!... Mielőtt én is beléphettem volna a konyhába, Nóra a szemben levő ajtóhoz tuszkolt. — Te menj csak be ide! Rögtön megyek én is, csak beszélek vele egy pár szót — súgta a fülembe, majd bement az öregasszony után a konyhába. Nyirkos levegőjű, homályos szobába nyitottam be. Nehéz volt a szag, mint ahol hosszú ideje nem szellőztettek. A lehúzott vászonredőny átengedett valami kevés fényt. A falról pergett a mész, alóla kilátszott a régi festés maradványa. A sarokban öreg szekrény, oldalán egy szegről szakadozott malaclopó köpeny lógott. Alatta egy pár poros, fekete csizma hevert. Az ajtó mellett volt a vaskályha, mellette egy széles, öreg kanapé, a fekvőhely ... Nóra hamarosan jött, ahogy ígérte. Mögötte az öregasszony csoszogott. A bal lábát húzta kissé, mint akit szélütés ért — Ö az, Rózsi néni — mutatta be Nóra az öregasz- szonyt, és lehuppant mellém a kanapéra. — Van, cigarettád? — Van, — Akkor kfnáld meg Rózsi nénit mert neki nincs. Az egész dobozt odaadtam. Az öregasszony rágyújtott A cigarettától szemmel láthatóan jobb kedve támadt — A jobb időkben, kedves fiatalúr — mondta kántáló hangon —, nemcsak cigarettából volt elég. A legfinomabb cigarettákból, mint a Mirjam és a Memfisz. Mindenem volt, én semmiben se szenvedtem hiányt. A múlt rendszerben én voltam itt a háztulajdonos gyerekeinek a nevelője. Én temettem el a háziurat. Utána az ostrom idején az egyik fiát és a menyét... De öregkoromra megcsappant a pénz. A házat államosították, házmester vagyok itt, de sajnos, ez a hivatal kevés pénzzel jár. A lakók is fösvények. Elnézik, hogy hordom nekik a boltból a kênyeret, a vajat, a tejet, és húsz-harminc fillért adnák borravalónak. Ha egy forint visszajár, azt már elkérik tőlem... Szomorúan fölsóhajtott: — Él egy nővérem Angliában, de az is csak leveleket küld, pénzt az nem. Feltápászkodott, a cigarettát eloltotta, a hamutartóban. — Hát, csak érezzék jól magukat — mondta barátságosan. A vaskályhához csoszogott, kinyitotta az ajtaját. egy «oát — HU hatnak. Van mó papír. Amikor az öregasszony kiment, Nóra az ölembe hajtotta a fejét. — Itt jó helyünk lesz, amíg meg nem unjuk — mondta. — Reggelig itt maradhatunk, és holnap is eljöhetünk. — Ki ez a néni? — kérdeztem. — A rokonunk. A nővére, aki Angliában él, az én anyai nagyapámnak az első unokatestvére. — És az a rossz csizma kié? Meg -az a köpeny a szekrény oldalán? Nóra boldog mozdulattal megszorította a karomat. — Az mind a kettő a régi háziúr unokájáé, akinek az apját, meg az anyját az ostrom alatt agyoncsapta az akna. Rózsi néni nevelte fel a fiút; népitáncos lett, és most külföldön turnézik az együttessel. Ha jól tudom, most Lengyelországban van. Ügy gondoltam, hogy ezzel minden a maga helyére került. A legkisebb részlet is. Nóra a szekrényből két vastag takarót vett elő. A kanapéra terítette, majd vetkőzni kezdett. Ugyanazt éreztem, mint szombaton este az elhagyatott kertben, a bokrok alatt, amikor ott feküdt előttem kinyílva, mint egy festmény. Ugyanazt az égést Lehunytam a szememet, hogy elraktározhassak valamit arra az időre is, amikor majd nem láthatom. — Nem fázol? — kérdeztem megborzongva. — Én? — nevetett föl Nóra mereven, mintha valóban fázott volna. Gyorsan a takaró alá bújt. Sokáig csöndben feküdtünk. A plafont bámultam és eszembe jutott anyám és apám, ahogyan mi otthon éltünk. Apám a mozdonyos táskájával, anyám az éjszakába nyúló várakozásokkal. Egyhangú életünk volt. Ügy éltek, mint akik egy távoli cél érdekében csinálnak mindent. Rég elsüllyedt, jelentéktelen részletek bukkantak föl a gyermekkoromból. A z is eszembe jutott, amikor a szomszéd átjött kölcsönkérni valamennyi pénzt, de nekünk se volt, apám szomorúan nézett a szomszédra, és annyira bántotta a dolog, mintha nekem, vagy a nővéremnek nem tudott volna enni adni. Aztán a temetői utakra gondoltam, ahogy anyámmal mentünk, minden vasárnap. Anyám mindig lehajolt, és megcsókolta a fejfát, és akkor is amikor eljöttünk. Én irtóztam ettőí, mégis egyik alkalommal, amikor egyedül voltam kint kapálni a temetőben, körülnéztem, hogy meg ne lásson senki, és akkor én is megcsókoltam az apám fejfáját. Csak anyám halála után sejtettem meg, hogy mi volt a titkuk? Az ő életükben az volt a rend forrása, hogy ismerték saját magukat, és tudtak örülni annak, hogy miért élnek. Nórára gondolva, ott a kanapén, én is ilyen életet szerettem volna magamnak. Kelemen Lefos két verse ATLANTISZ Erezlek, hisz merő test vagy, szereteted, mint a ragály terjeszkedik, mégis: az ittmaradás szemed előtt már valahai, képzeteim pompás kontinensén oly gyakran összerezzenünk, merül lassan-észrevétlen a lehető — ha bensőd lakott hely, félelem-mívű utcáidon elevenjeid szellemei lézengenek csak, kopognak végig a piac kövén, hol eladtad őket — majd világos legenda formál az időben, áraképp a mesebeli tengeren lényednek állagtalan muszáj ragyognia. Döblingi Széchenyi-éren Szél és hó fakítja az éjszakát, eljön végül a halál homályon járó angyala; — csikorgó ujjacskáival becézi lopva gyönge nyakunk s pofánk; — ki töpreng akkor, hol van a haza? A KELEPCE A híres római ügyvéd várószobájában az ügyfelek gondterhes arccal várják, hogy kinyíljék az ajtó, s az ügyvéd kiszóljon- »Kérem a következő ügyfelei!« Egyszerre csak kicsapódik a külső ajtó, átviharzik a helyiségen egy karcsú, szép és szemlátomást izgatott nő, és soron kívül berohan az ügyvéd dolgozószobájába. — Mit óhajt, asszonyom? — kérdi az ügyvéd, s föláll az asztal mellől. — Egyelőre még, sajnos, kisasszony vagyok — igazítja helyre a hölgy. — Sandra a nevem. Mondja, kérem, ügyvéd úr, mit gondol: joga van egy fiatalemberrfek ahhoz, hogy előbb házassági ígéretet tegyen egy lánynak, azután pedig visszaszívja az ígéretét? — Nyugodjék meg, kisasz- szony!... Foglaljon helyet — így az ügyvéd. Tenyerével lesimítja ezüstösen csillogó haját, és megkérdi : — Ez a lány nyilván ön, ugyebár? . Sandra helyeslőén bólint. — Hm ... Jogi szempontból nem tehet ilyesmit a vőlegénye ... Ha csak el nem hidegült' öntől... De ahogy önt látom, ez teljességgel lehetetlen! — Szó sincs róla, változatlanul szeret. Az egyetlen akadály az apja! Az ügyvéd gúnyosan elmosolyodik: — Már megbocsásson, de miféle nyavalyás vőlegény az ilyen? Bezzeg, ha én az ő helyében volnék, semmi sem tudna megakadályozni abban, hogy feleségül vegyem önt!... — Jó, jó, de én szegény lány vágyok... — Ö pedig vagyonos családból való? A régi história! Annál inkább köteles állni a szavát. — De hogyan vegyen el, ha az apja határozottan ellenzi ? — Nagykorú a vőlegénye? A lány bólint. — Akkor semmi szüksége apai beleegyezésre. — De az apja kitagadhatja az örökségből. — Lárifári! — kiált föl az ügyvéd, s népszónok pózába vágja magát. — Az ön fiát mindenkor megilleti a vagyon egy bizonyos része. — Sajnos, a vőlegényem annyira fél az apjától, hogy inkább föláldozza a boldogságát, mintsem felbőszítse ezt a fenevadat... Az ügyvéd — aki őszintén meghatódott a szépséges Sandra szempilláin csillogó könnycsepp láttán — átöleli a lány vállát: — Ne izgassa magát, kisasszony! Legyőzzük mi ezt az alakot! Van bizonyítéka arról, hogy a fia megkérte a kezét? Levelek, tanúk? Van? Akkor remek! A kedves papa semmit sem tehet. Markunkban van a legény ... Bebizonyítjuk, hogy maga a házasság reményében fölmondta az állását. — De hiszen én. II — Nem számít! — az ügyvéd végig sem akarja hallgatni. — Hiszen fölmondhatta az állását? Azonkívül a vőlegénye visszalépése aláásta az ön egészségi állapotát... 1 — De hiszen én makkegészséges vagyok... — Nem tesz semmit! Ezt csak úgy gondolja... Nemcsak én, hanem bárki, még egy középszerű ügyvéd is be tudja bizonyítani a tárgyaláson, hogy maga idegkimerültségben szenved ... Hej, megfizet ezért a maga vőlegénye, illetve a kedves papája! Szinte látom ezt az úgynevezett apát : zsugori, önző fráter, arcára ráfagyott a savanyú mosoly... — Ugyan dehogy! Éppen ellenkezőleg: általában sokkal rokonszenvesebb, mint amilyennek a fia mondja. — Hm... Akkor se engedjen a szánalom érzésének. A külső gyakran csalóka. Kétmillió lírát követelünk ettől a fösvény alaktól a magának okozott erkölcsi kár fejében. Még ha csak másfél milliót is vasalunk ki belőle, maga ebből a pénzből pompás lakodalmat csaphat a pipogya vőlegényével. — Másfél millió túl sok, Az első időre félmillió is elég lesz nekünk... — Eszébe ne jusson kevesebbet elfogadni! A mai infláció mellett! Hallgasson rám, és akkor az esküvőn én mondom az első pohárköszöntőt a bájos menyasz- szonyra! — Hát jó. Másfél millió elég lesz nekünk. Befizethetünk lakásra, valami bútort is szerezhetünk belőle.., Legfontosabb az, hogy ön minél hamarább ideadja nekünk ezt a pénzt. — De miért én adjam a pénzt ? Sanda cuppanós csókot nyom az ügyvéd arcára, és nevetve mondja: — Ó elfelejtettem említeni: a vőlegényem az ön fia! De mi lelte, kedves uram ?... Rosszul van? ... Fordította: Gellért György Zaharov Jó ember vagyok Ragyogó novemberi nap volt, amijeor elhatároztam, hogy nemcsak a saját problémáimmal és a házunk lakóinak a problémáival fogok 'ezután foglalkozni, hanem egész mikrokörnyezetem problémáival, mert én jó közösségi ember vagyok. Igen, én nagyon jó közösségi és hasznos ember vagyok, és még inkább az szeretnék lenni. £s nem utolsósorban azért, mert keveseknek vannak olyan rendkívüli adottságai, mint nekem. Hogy példát is említsek; hirtelen olyan problémájuk támadt a házunkban lakó gyerekeknek, hogy korcsolyapályát akartak maguknak szerezni. A szülők levelet írtak a tanácshoz. De a tanácsnak egyéb dolga is van, mint ezzel az üggyel foglalkozni. És akkor jöttem én! — Egy pillanat... — mondtam —; a pályát megcsináljuk. Igen, mégpedig olyan pályát, amelyen akár nemzetközi versenyeket is lehet rendezni. Beszéltem a szülőkkel, és az első szombaton már mind kivonultunk az utcára — lapátokkal és vödrökkel —, majd kiválasztottuk a helyet az egyik üres telken. En elmondtam, hogy mit és hogyan kell csinálni, majd elmentem az egyik lakóhoz, aki nem nagyon lelkesedett a kezdeményezésért. A lakó meghívott egy csésze teára, s aztán süteménnyel és kompóttal kínált. Közben mindent megbeszéltünk, a többiek pedig elkészítették a pályát. Néhány nap múlva hallottam,' hogy az egyik lakótársam, Páska Tyulkin bajba keveredett. Nem tudott elszámolni harminc vagy negyven rubellel, és önként akart jelentkezni a rendőrségen. Én lebeszéltem róla — Nem szabad egy Ilyen reményteli fiatalembernek a jövőjét veszélyeztetni... Hiszen idővel akár akadémikus vagy vízvezetékszerelő is lehet ... fii«*, elindítottam az újabb akciót. Természetesen nekem nem volt annyi pénzem, hogy segítsek, de a mi lakótársaink megértést tanúsítottak. Összegyűjtöttem kerek ötven rubelt. Harmincat adtam Páskának, hogy rendezze az ' adósságát, a többit félretettem nem várt eseményekre, hiszen végül is elképzelhető, hogy még egyszer téved ... Persze, az embereken tevékenyen kell segíteni, nem pedig csak beszélni róla. És nem kell köszönetét várni. Egy hónap sem telt el, Páska elhatározta, hogy megnősül. Az ilyen nagy eseményre, persze, odafigyelnek az emberek. Én is átszaladtam Sztyepa- nics szomszédhoz. — Ez meg ez történt... — meséltem —; ajándékot kell venni a fiataloknak. Te már úgyis öreg vagy, nem viszed magaddal 0 vagyonodat a túlvilágra... Valami ajándékot adhatnál.. mondjuk: a toka r é k betétkönyvedet. Sztyepanics látszólag meghökkent, de végül is ide adta a betétkönyvét. Az esküvőn előkelő helyre ültettek. Páska valósággal sírt, a váltamra borulva. — Te olyan jó ember vagy... mindig csak másokra gondolsz... — hüppögte —, sohasem magadra ... Nekem ez a túlzott dicséret majdnem kellemetlen volt. Eltoltam magamtól buksi fejét: — Ne maszatold össze az ingemet a könnyeiddel... — mondtam. — De ha nagyon hálás vagy nekem, akkor meséld ezt .másoknak... nekem pedig adhatsz egy kis malackát ... Egyszóval, ha önöknek, polgártársak, valami problémájuk adódik, forduljanak bizalommal hozzám. Ne röstell- jék! Mindent piVanatok alatt elintézek. Mert én egy jó közösségi ember vagyok .., Antalfy István fordítása stazassag születik Áttört forma. Varga Miklós alkotása. A. Tedeschi
