Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-19 / 273. szám

Pintér Jeremos álma P inté? ; tadott beszélni. Nem ï volt műveltebb az át­lagnál énem olvasott külö­nösen érdekes irományokat sem. Ha könyvet vett a ke­zébe, Inkább azok küzdi vá­logatott, amelyeket nagyon szeretett a már több ízben elolvasott És bár kevés ilyen könyv akadt öt kielé­gítette, ha újra végigolvas­hatta vagy csak belelapozott valamelyik kedvencébe. El­ringatták az ismerős monda­tok, átadta magát a leírt ka­landoknak. Ha nagynéha színházba ment hamar belefeledkezett a cselekménybe. Számára a színpadon ágáló színészek valódi életet éltek, a festett díszleteket iga­zi utcának, tér- nek, lakásbel­sőnek látta. ilyenkor édes Bencsik András sóvárgás fogta el, izgatottan fésakelődött a szűk jsöUyesor- ban. Ha meri, kiment volna a pódiumra, hogy belevesz- szen az ott nyüzsgő világba és eltűnjön az egyik sarok mögött Mégsem volt romantikus lelkű, ahogy ezt általában érteni szokták, és irtózott a nosztalgikus érzelmektől. Egyszerűen csak szeretett él­ni. lehetőleg minél színeseb­ben és barátságosabban. Vannak emberek, akik az utcán sétálva a repedéseket számlálják az aszfalton. Je­romos inkább a fölöttük ko­pogó hegyes csizmasarkacs- kákat figyelte és arról áb­rándozott, milyen jó lenne a lottón hárommilliót nyerni, mert akkor csillogó fehér autója és hegyes csizmasar- kacskás barátnője lenne. Sok ilyen álma volt az ut­cán menet, de mire elérte célját, többnyire elfelejtette őket Főleg azért, mert már újabb kavargóit szerte!oszló gondolatai közt Ilyen volt a beszéde ist csapongó és cél nélküli, de mindig szenvedéllyel telt, mert alapjában véve szenve­délyes ember volt Szeretett szeretni- de a legjobban azt szerette, ha őt szerették. És ebben az értelemben tulaj­donképpen boldog lehetett, mert sün 6, sem ismerősei nem tudtak olyanról, aki va­lamilyen oknál fogva nem kedvelte vagy esetleg gyűlöl­te volna őt Még azok 8 Bök »Mik­kel kacsázó léptű élete fo­lyamán összeismerkedett a akiket egy újabbért elha­gyott, még azok sem tudtak igazán haragudni rá. Hamar megismerték Jeromos ter­mészetét és szertelenségét állhataüanságnak nevezték, ami köztudomásúlag nem el­lenszenves a női nem előtt, sőt némi dicsfényt ragyogtat az Ilyen férfi körül, mert a nőket a legendás Casanová­ra emlékezteti. Pedig Pintér Jeromos egyáltalán nem volt hódító típus, bár értett a nőkhöz. Nem volt annyi energiája, hogy hódításra fordítsa. Inkább sodortatta magát az idővel és az ese­ményekkel, s ha mosolyát az , utcán viszonozta egy nő, nyomába eredt, Hűségesen ballagott utána, követte akár órákon át, s az ilyen sétának vagy ismeret­ség lett a vége vagy az, hogy a nő eltűnt egy kapualjban. Jeromos pedig tovább balla­gott a létre nem jött isme­retségről ábrándozva. ' Az álmai ’ szebbek vol­tak, mint a valóságos ka­landok, de valahogy mégis egyhangúak. Ezért Jeromos ha lehetett, a maga csendes módján kiharcolta a találko­zót Akkor szépen megborot­válkozott, felöltözködött, és az új ismerős mellett bak­tatva beszélni kezdett Könyveiről, utazásairól mesélt vagy csak arról ami az eszébe ötlött, ami éppen foglalkoztatta. Az első ran­devúra érkező hölgyeket ál- alában nemigen foglalkoz­tatta Jeromos költői eszme- futtatása, mégis szívesen hallgatták őt mert beszéd közben nekitüzesedett, fé­nyesen csillogott a szeme, sőt még heves karlejtéseket is produkált, A MSgywSE magákban úgy vélték, tán egy majdani nagy költővel hozta össze a sors. És ha később kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről — Jero­mos nem szeretett hazudni —, már nem bánták, és a szívük mélyén tovább me­lengették ezt a barátságos gondolatot Jeromos nem volt önző természetű. Az ágyban is akkor volt a legboldogabb, ha a másiknak gyönyörűsé­get szerezhetett. Az ilyen él­mények melege a nőkben to­vább ég, mint a férfiakban. Ezért aztán nem ritkán for­dult elő. hogy egy régi is­merőssel összetalálkozva Je­romos új randevút kért és kapott Persze a másodszor fölme­legített szerelem már nem az igazi. Utána mindketten érezték, hogy ez volt immár végérvényesen az utolsó ta­lálkozás. A nő felírta a cí­mét vagy a telefonszámát egy papírra, amit Jeromos egy darabig ereklyeként őr­zött, de egyszerűbb lélek volt annál. hogy gyűjteményt hozzon létre, s megvetette a cinizmust így aztán ezeknek is az a sors jutott mint min­den apró tárgynak Jeromos környezetében: szép lassan elvesztek valahol. Hogy a nő mitt tett az ő címével, azt nem tudta, de nem is érde­kelte, mert soha telefonhívás vagy levél nem érkezett a régi ismerősöktől. Nagynéha egyik barátja, akit aggasztott Jeromos las­sú vegetációja, a szemére hányta, miért nem írja le történeteit Jeromos igazat adott az őt korholónak, ha­zasietett és lázasan Írni kez­dett Megállás nélkül, köny- nyedén szaladtak a monda­tok tolla nyomán. Jeromos ilyenkor még az utcád álmo­dozásoknál is nagyobb bol­dogságot érzett Átengedte magát az írásnak, és aláza­tosan követte a számára hi­hetetlenül magabiztosan futó tollat Őszintén élvezte a fe­hér papírlapon alakuló ese­ményeket Ezek a történetek azonban soha nem fejeződtek be, mert amint keze elfáradt le­tette a tollat állát öklére tá­masztotta és ábrándozva maga elé meredt Agyában máris pergett tovább a papí­ron indult kaland, s mire odakintről a homályos szo­bába bevilágított a szemközti bolt neonfölirata, Jeromos már a harmadik történettel is végzett és ott tartott hogy világszerte híres író, aki luxusjachtja fedélzetén ép­pen nyilatkozatot ad a köré sereglett újságíróknak. Mert a legjobban nyilat­kozni szeretett Ezért kereste a nők ismeretségét ez volt a magyarázata szívós hűtlen­ségének. Nem volt túl sok1 története, tulajdonképpen csak magáról és az álmairól szeretett beszélni. Ha kifo­gyott a mondanivalóból, kí­nosan érezte magát mert tudta, most neki hallgatnia kell. Ezért hát sürgősen új ismeretséget keresett és kez­dett mindent elölről. De ez számára mégis változás volt, mint ahogy maga is változott az évszakok múlásával. E gy dolgot nem szere­tett: ha váratlan ese­mény félbeszakította a kedves álmokat. Mint amikor csöndesen üldögélve egy öreg fotelban váratlanul csöngetnek az ajtón. A le­vélkézbesítő elmegy, az em­ber visszaül a helyére, de bánatosan tapasztalja, hogy közben kihűlt a vacok, oda­veszett a puha hangulat, s kezdődik elölről a fészkelő- dés. Puha és barátságos volt az élete is: éppen olyan mint az álmai. Hiszen az ember azt látja csak amit látni akar, és Jeromos csak a szé­pet akarta látni. Egy őszi délelőttön — ami lehetett volna téli délután nyári reggel is, de Jeromos szívében mindörökre szép őszi dé. előtt maradt — a fürdőből jövet megismerke­dett egy bájos, fiatal nővel. Az ismeretségből találkozás Jeromos — előszűr életében — igazán szerelmes lett. A szerelem furcsán hatott rá. Elhagyta régi, kényelmes szokásait, szorgosabb és tö­rekvőbb lett, s mindenkép­pen igyekezett méltóvá válni szíve választottjához. A tragédia éppen emiatt következett be, mert a hölgy egy egészen más Jeromost ismert meg, egy olyan Jero­most, aki buzgó volt és tö­rekvő, friss és tájékozott, akinek vitathatatlan szakmai sikerei vannak — valóban voltak akkoriban —. aki előtt fényes jövő áll, s akinek ráadásul elegendő fölös ener­giája van ahhoz, hogy tár­sát hasonló úton támogassa. De ez csak ___________ rövid ideig ~ tartott, aztán kezdett vissza­térni a régi, az igazi Jeromos. Egy különösen nevezetes al­kalommal le­késett egy fontos taláiko- _________ zót, mert a lépcsőházban — hosszú hó­napok után először — visz- szatért ’az álma. Ott ácsor­góit a lakók névjegyzéke előtt, és vigyorgott örömé­ben. Az álom egyébként ar­ról szólt, hogy Jeromos föl­kaptatva a lépcsőn belépett az őt váró társaságba és ott szíve hölgye jelenlétében pá­ratlan sikert aratott, ami a továbbiakban egy nem min­dennapi sikersorozatnak lett a kezdete. Bőven jutott a ragyogásból mindkettőjük­nek. Épp a készpénzért vá­sárolt fehér vitorlásra száll­tak volna, amikor váratlanul megszakadt az álom, mert szive hölgye a barátok gyű­rűjében megkopogtatta a vállát. Arra ami azután történt, Igyekezett nem emlékezni: hogyan futarnodott meg a gúnyos szemrehányások elől. Nevetséges és kínos helyzet volt, és csak az első útjába kerülő eszpresszóban elfo­gyasztott három konyak után nyugodott meg, amikor — gondolatban — nemcsak ki­békítette szive választottját, hanem a nevetséges helyze­tet a maga javára fordítva még az előbbinél is fénye­sebb sikert aratott, A z álom álom maradt, a kapcsolt pedig egyszer s mindenkorra meg­szakadt De még évekig visz- szatért Jeromos sétái közben —mindahányszor szebb és unalmasabb véget érve —, míg végleg el nem maradt Erről soha senkinek nem beszélt mert a lelke mélyén valami különös, nyugtalanító érzés bujkált Olyan furcsa hidegség érzeté, mint amikor az ember- egy téli délutánon késve ül vissza a nagy bár­sonyfotelba. 1/ Gombocska* a szomorú bohém 150 évc hunyt ml Franz Schubert Barátai szeretetteljes leki­csinyléssel »Schwammerl«- nek, gombácskának nevezték. A nyárspolgáx Fröhlich csa­ládnál tett látogatásairól, esetleg udvarolgatásairól bár­gyú operettecskét komponál­tak, filmet készítettek, szenti­mentális regényt írtak. Liszt Ferenc — akinek egészséges ítélőképessége ritkán mondta föl a szolgálatot — bájos, de nem túlságosain értékes zon­goraparafrázisokat írt Schu­bert dallamaiból, amelyeket ilyen »biedermeier-« címekkel iátott el: Bécsi esték, Hódolat Bécs hölgyeinek. Richard Wagner élete végéig nem tudta felfogni, milyen szépség rejtőzik az osztrák mester »filiszteri szonátáiban és trióiban.-« Randhartienger, a múlt század középszerű dal­szerzője így nyilatkozott ró­la: »Bizony, sajnálom, hogy élete végéig dilettáns ma­radt-« A nem kevésbé tehet­ségtelen Lachner ugyancsak kézlegyintéssé! intézte el mű­vészetét. »Kár, hogy Schubert nem tanult olyan buzgón, mint jómagam, akkor, az ő rendkívüli tehetségével mes­ter lehetett volna belőle.« Romain Rolland zeneszerzés! technikájának, formaépítke- zésének és önkritikájának fo- gvatékosságait hangoztatta, az idős G. B. Shaw pedig nem átallotta leírni a »nagy C- dűr« néven ismert hetedik szimfóniáról: »... elvetemült­ség a publikumnak vonzó mó­don feltálalni ennek a megle­pő szimfóniának sokféle bá­ját, anélkül, hogy közölnék vele a siralmas tényt: ritkán vetettek papírra ennél eszte­lenebb muzsikát«. S a gyűlöl­ködő támadások máig sem szűntek meg. A londoni New Musical Expressben — a vi­lág egyik legtekintélyesebb zenei szaklapjában — csak néhány éve jelentek meg a következő sorok: »A Piszt­ráng — és vele együtt a kvin­tett változatai — arról győz­nek meg, hogy Schubert mű­veiben a szellemi tompaság a lelemény szegénységével pá­rosul.« És ki tudja, meddig idézhetnénk még az arisztok­ratikusan gúnyolódó vagy nyárspolgári an lelkendező ki­jelentéseket a kerek arcú, szemüveges, félszeg külvárosi tanítóról? A hatalmassá duzzadt szak­irodalom jórészt tisztázta már a »daikirályt« a parlagiság vádja alól, ugyanakkor kimu­tatta muzsikájának hallatlan értékeit Alkotásait mégis gyanakvás veszi körül. Talán mert harmincegy év alatt csaknem négyezer darabot írt, s a termékenység rend­szerint károsan hat a művé­szi minőségre? Aligha, hi­szen Haydnnal, Mozarttal, Liszttel kapcsolatban ez soha­sem jut eszünkbe. A félreér­* •_> A Jcnger, Anselm Hüttenbrenner és Schubert tésék oka — úgy érzem — egyszerűen az, hogy Schubert — nem volt komponista, »csak« zeneszerző. Szimfóniái, vonósnégyesei, zongoraművei és elsősorban dalai csupán azért tartozhatnak a műalko­tások fogalomkörébe, mert szerzőjük ismert Mert élet­műve maga a műviség és mo­dorosság nélküli, megtestesült természetesség. A grinzingi Heuriger-kiskocsmából haza­térve szinte egyetlen lendü­lettel, a csiszoltság .igénye nélkül vetette papírra ezeket a darabokat gyakran fittyet hányva a hagyományoknak — ösztöneire, belső sugalla­taira hallgatva. Az első fogal­mazványokon csak hébe-hóba változtatott Kézirataiba bár­melyik kezdő zeneakadémista belejavíthatna. De vajon ki vállalná, hogy a természetes hamvasságot > féktelenül áradó ötletpatakot a kompozí­cióé technika és az összhang­zattan gátjai közé tereli? Ki vállalná — hogy a romantika ősforrásainál maradjunk — a Grimm-mesék »irodalmiasitá- sát«? Hiszen Schubert — a Grimm testvérekhez hason­lóan — a népművészet töké­letlen tökélyét öntötte han­gokba, átizzítva saját bohém- ségével és költő iségével, sze­relmi esetlenségével és halál­félelmével. Az érzelemvilág fantasztikus skálájának átöle­lésére csak azért képes, mert nem voltak merev esztétikai elvei, nem volt Ariadné-fo ná­la, amelyeknek követése meg­akadályozta volna a körül- kémlelésben, egyszóval: nem volt programja a szó »szépé­szeti« értelmében. »Csak« ösztönei és érzelmei léteztek. A finnyások megvetik, mert ő nem volt finnyás. Volt mersze — a felháborodással mit sem törődve — nemcsak a pisztráng, a csalogány, a íürj, de a »parlagi« s ezért a korábbi műalkotásokból száműzött varjú megzenésíté­sére is. Nem rettent meg, amikor egyik dalában — a filiszterek szépségimádatára nem hederítve — rút módon, melódia és harmonizálás nél­kül kellett ábrázolnia a ku­tyák csaholását és ugatását Látszatra rendületlen nyuga­lommal vette tudomásul a fölheccélt császárvárosi bür- gerek füttyét magyar induló­jának bemutatásakor. Szelíden, olykor mulatságo­san botladozva, de határozot­tan döntötte le a polgári pru- déria tilalomfáit, majd haza­tért, hogy csalódottságát és egyre jobban, elhatalmasodó halálvágyát »kiírja« magából — mert másnap ismét válasz­tékos modorú hátitanítóvá, jópofa cimborává kellett át- vedlenie. íme, a szerep, amelynek alapján ma is so­kan pálcát törnek fölötte, s amelyet mások — belsőleg hitelesített magatartásformá­nak elfogadva — érzelgősség­től csöpögő fércművecskék alapanyagául választottak. De ml bizonyíthatná jobban a biedermaier bábfiguraszerep hitetlenségét, mint a hátbor­zongató Goethe-feldolgozás, A rémkirály, A halál és a lány­ka kétségbeesése, a tökéletes reménytelenséget sugalmazó d-moll vonósnégyes, vagy a nevezetes nyolcadik — befe­jezetlen — szimfónia? És mi következhetett volna még? »Fantasztikus, új hang- zatokat hallok« — hörögte ma 150 éve, halálos ágyán. Mindössze harmincegy éves volt... S bár életműve így is teljes, lehetetlen nem érez- nünk azt a hiányt, amelyet a kortárs költő, Franz Grillpar­zer fogalmazott meg: »Gazdag kincset teremtett itt sírba a halál, S még annál is szebb reményeket.« Lengyel András Vendelin Podskoc «4 uíPSésMcm Odakint esett, az idő szer­fölött alkalmas volt a medi­tációra. Hlbaj mellettem ült és olyan intenzíven elmél­kedett, hogy szinte hallot­tam agyCekervényei zümmö­gését. — Heuréka! — bódult el váratlanul. — Mi az, Archimédesznek képzeled magad? — kérdez­tem álnok mosollyal. — Hallgass ide, mire jöt­tem rá! — rikoltotta. — A nő a társadalom motoyjaü! Meghökkentem. — Állításomat tudományos módszerekkel is be tudom bizonyítani! — kiabált Hlbaj. — Minden férfi arra törek­szik, hogy megszerezze a nőt. De hogy szerezze meg? A megfelelő létfeltételek meg­teremtésével, vagyis pénzzel! Azt pedig a társadalom számára hasznos, szorgalmas munkával biztosítja. Nem jutottam szóhoz. — A férfi azért termeli az anyagi javakat, mert tevé­kenységének hajtóereje, mozgatója, motorja a női Hlbaj fölsorolt egy csomó férfit, akik — ha a nők nem gyakoroltak volna rájuk ál­dásos befolyást — egy hó­napban egyetlen műszakot sem dolgoznának. De így szorgosan munkálkodnak, a családjuknak élnek, építik a szocialista társadalmat — Csakhogy én ismerek egy nagyon intelligens em­bert, akit éppen a nő jutta­tott a kocsmába — jegyez­tem meg. — Ilyen eset csak szórvá­nyosan fordul elő — magya­rázta Hlbaj. — Ki tudja, hogy a termelés, tudomány, kultúra és politika hány ki­váló képviselője, akik most az állam támaszai és büsz­keségei, üldögélne a kocs­mákban, ha nem lennének nők? ! Kezdte volna sorolni azo­kat a kiváló személyisége­ket, akik nézete szerint a a kocsmákban üldögélnének, én azonban bizonyos szub­jektív okokból megakadá­lyoztam benne. — Û, női, a fértiaem jóte­vője! — kiáltotta akkor Hiba). — Családok fenntar­tója, a törvényes határok közti lét serkentője! Dühösen ökölbe szorítot­tam a kezem, nagyot ütöt­tem az asztalra, és egyene­sen Hlbaj arcába vágtam a szitkokat. Ezzel mélyen megsértettem finom lelkét, s már-már félni kezdtem, hogy talán évekig egy árva szót sem fog szólni hozzám. — Irigyled a fölfedezése­met — szólalt meg mégis legnagyobb örömömre, egy idő múlva. A börtönajtó mögött va­salt csizmák súlyos léptei dübörögtek el. Hlbajjal gyorsan az asztalhoz ültünk és folytattuk a tollfosztást. Mostanában ez az új foglal­kozásunk. Hlbajnak azért, mért a nő nem gyakorolt rá áldásos befolyást, követke­zésképp Hiba) a kocsmákban ücsörgött és szabad idejében üzleteket fosztogatott. Én pe­dig — házasságszédelgés miatt. Fordított«; Zohemszky László Szír may Endre ADY Szó vagy nekünk amely igaz szenvedély, mely mindig vigasz tett vagy bennünk amely lángol készülődés mely varázsol sors vagy, konok amely végzet józanság, mely megigézett tiszta szándék amely marad mérhetetlen — a pillanat amelyben, ha el is égünk megőrizzük emberségünk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents