Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-11 / 240. szám

r

Ésszerű beruházási taktika

Egy nagy állattenyésztő telepet létre lehet hozni úgy is,

hogy a gazdaság elkölt -40— 50 milliót. Igaz, ma ez sók tsz számára pusztán elméleti lehetőség ... »Drága és túl kockázatos vállalkozás ez számunkra« — mondják sok helyen, és nem is gondolnak korszerűsítésre, fejlesztésre.

Máshol bármi áron belevágnak. Ez derült ki a megyei tanács fejlesztési albizottságának legutóbbi ülésén, ahol elmondták, hogy miközben az ötéves tervben beruházásokra fordítható összeg időarányos részét már elköltötték az üzemek, a tervezett állatférőhelyeknek mégis csak egy része készült el. Hogy így van, abban nyilván közrejátszik az építőanyagok árváltozása, de alighanem a »ha lúd, legyen kövér« szemlélet is.

Szerencsére akadnak példák — és ezekről érdemes szólni —, amikor ésszerű beruházási taktikával, viszonylag minimális ráfordítással növelik termelésüket.

A somogybabodi tsz túri szarvasmarhatelepe ma csak 230 férőhelyes, de az előrelátó tervezők eleve kétszer ekkora telephez méretezték az útjait, szociális létesítményeit és egyéb berendezéseit. Az idén megkezdődik a bővítés. Ha elkészül, ez lesz az ország egyik legolcsóbban kivitelezett, korszerű tehenészeti telepe. Egy állat férőhelye még ötvenezer forintba sem kerül, holott ugyanez máshol már a 80 ezret is meghaladja.

Ugyancsak kezdeményezőkedvből és előrelátásból mutat példát a csoiknyavisontai Rákóczi Tsz. Ok is a már néhány éve eredményesen termelő és a szükséges járulékos beruházásokkal rendelkező telepüket bővítik. Építőbrigádjuk tető alá hozta azt a két 112 férőhelyes istállót, amely — a 32 ezer forintos

férőhelyenkénti állami támogatást is beszámítva — csak minimális beruházást igényel.

A néhány százezer forintnyi ráfordítás eredményeként nemcsak a férőhelyek száma szaporodik. A kibővülő telep jóformán azonos gondozói létszámmal és a már meglevő berendezéseikkel akár kétszeresére is növelheti termelését. Ugrásszerűen nő a hatékonyság, az eszközök kihasználtsága, a munkaszervezés ésszerűsége.

A homdkszentgyörgyi tsz a berdási sertéstelepén bővít és végez rekonstrukciót. A tervekben szereplő 18 milliós beruházási összeg első pillantásra nem kevés. Csakhogy egy ilyen 420 kocás, évi 5—6 ezer . hízó kibocsátására képes telep létrehozása máshol 50 milliónál is többet igényel. A bordáéi beruházás figyelemre méltó vonása, hogy már semmire sem használható, öreg épületeket is felújítanak. Ugyancsak millióikat takarítanak meg jól fölszerelt építőbrigádjuk munkájával is.

Az 1980-tól teljes kapacitással termelő bordás! sertéstelep esetében aligha kell évtizedeket várni a befektetés megtérülésére, azaz a tiszta jövedelmet jelentő első kiló húsra. Igv válik az ésszerű beruházási taktika a majdani gazdaságos termelés alapjává.

Sajnos, nem írhatom, hogy akármeddig sorolhatnám a hasonló jó példákat. Több helyen nemigen jutnak túl a panaszokon. Egyszerűen elkönyvelik, hogy »egy nagyberuházás manapság drága dolog«. Ez igaz, csakhogy épp ezért kell keresni — a fenti gazdaságokhoz hasonlóan — az ésszerű és valóban kifizetődő megoldást. Csak így érhető el, hogy az új szaktelep a termelés bővítésének és a jövedelem növelésének eszköze legyen,

B. F.

A bírság nem megoldás

Egy megyei testület elé került jelentésből idézek: »Számos üzem fizet évről évre szennyvízbírságot. A Kaposvári Ruhagyár 196 ezer, a Kaposvári Húskombinát 900 ezer, a kaposvári tejüzem 1977-ben 776 ezer, 1978 első felében 420 ezer, a Somogy megyei Patyolat Vállalat 1977-ben 260 ezer, a Somogy megyei Vendéglátó Vállalat 100 ezer, a Balatonboglári Állami Gaz-, daság 1973 és 1977 között 5,2 millió, a tabi áfész ugyanennyi idő alatt 2,1 millió forint bírságot fizetett. A Somogy megyei Víz- és Csatornamű Vállalat 1976-ban nyolc egységet 2,3 millió, 1977-ben tizenegy egységet 2,6 millió forintra bírságolt.«

Akinek kedve és ideje van hozzá, összeadhatja az idézetben felsorolt összegeket, és fölteheti a kérdést : vajon e bírságok elégségesek-e ahhoz, hogy megoldják a problémát? Azt, hogy a víztárolók — nem is mindig csak a szennyvíztárolók — bűzölgése megszűnjön, s hogy természetes vizeinkbe ne kerüljenek károsító anyagok?

Ugyanabban az összegezésben, amelyből a kivetett bírságok összegeit idéztük, arról is olvashatunk, hogy a Kaposvári Cukorgyárban — várhatóan — 1980-ra mintegy húszmillió forintos költséggel bővítik az úsztatóvíz visszafogására szolgáló ülepítő berendezést; tárgyalnak a sán- tosi víztároló kitelepítéséről. À Kapos folyó szennyezése számottevően mérséklődhet, ha befejeződik a Kaposvári Húskombinát napi 4400 köbméter szennyvíz tisztítására képes művének az építése. Ezt a célt szolgálja majd a kaposvári tejüzem mintegy 24 millió forintos költséggel most éoülő kísérleti szennyvíztisztító berendezése is (ezt követi a csurgói és a marcali tejüzem berendezéseinek a megépítése).

Mezőgazdasági nagyüzemeink mind több műtrágyát és növényvédő szert használnak fel a talajerő visszapótlása, illetve a növényi kultúrák megóvása végett. Közismert, hogy ha ezeket nem szakszerűen, kellő körültekintés nélkül használják, veszélyhelyzetbe sodorhatják a környezetet, károsíthatják az élő szervezeteket. Az elmúlt három évben átfogó intézkedési terv készült Somogyra vonatkozóan a különösen veszélyes — higianytartalmú, klórozott szénhidrogén es — szereknek kevésbé veszélyes anyagokkal való fölcserélésére, a növényvédő szerek korszerűbb tárolására, a mé- heket kimérő technológiák szélesebb körű bevezetésére. Ezenkívül is több intézkedést tettek azért, hogy csökkenjen a vegyi anyagok környezetkárosító hatása.

A veszély tehát mérséklődik. De mikor érjük.meg azt, hogy egyetlen somogyi üzemet, vállalatot, intézményt sem kell megbírságolni azért, mert szennyezi a vizeket, káros ártalmaknak teszi ki a környezetében élő lakosságot? A környezetvédelem javítására eddig hozott és ezután teendő intézkedések, közös akciók csak akkor vezethetnek eredményre, ha kivétel nélkül minden munkahelyen előtérbe kerülnek a környezetvédelmi feladatok. A külső »figyelmeztetésnek«, bírságolásnak elejét veheti a belső rendtartás. Addig is előre kell lépni, amíg az említett berendezések, tisztítóművek elkészülnek. Nem szabad ölbe tett kézzel nézni, hogyan úsznak el százezrek milliók bírságra. Egyeseknek a zsebe, másoknak az egészsége bánja a környezetszennyeződést. Ezért keil többet tenni ellene!

H. F.

Űtnak indítják az egyik repülőmodellt.

— Nézzétek csak .11 A fegyvert így vesszük kézbe. Ha valaki versenyző akar lenni, előbb alaposan meg kell ismernie a puskát vagy a pisztolyt, s nagyon sokat kell edzenie, gyakorolnia.

Érdeklődő gyermekek figyelnek a fiatal leánynak, Almos Editnek, a Kaposvári Latinca Lövészklub versenyzőjének a szavaira, aki pályafutásáról. tapasztalatairól, ! módszereiről beszél a szent- balázsi iskola melletti kis I lőtéren a tanulóknak, illetve j a kollégium lakóinak. S ami- ! kor a gyakorlatban is bemu- j tatja tudását, az erősödő szél j ellenére is tízes kört lő, fel- í csattan a taps.

— Én is, én is. 17

Egymásután jelentkeznek

Előbb Csapó Gyuszi veszi ) kezébe Edit fegyverét, melyet j az úttörő-olimpián elért első' helyezéséért kapott jutalmul. Sikerült eltalálnia a céltáblát, de a lövés körön kívül ment. j Pozsár Zoli következik: a lövedék a hatos körbe csapó- j dott. ‘

Közben a művelődési ház

hangszórója vidám zenével csábítja a község lakóit, hogy tekintsék meg az MHSZ 30 éves történetéből rendezett kiállítást: a fegyvereket, a rádiótechnikai berendezéseket, a gépjárművezető-képzésnél használt maketteket, a ku! lönböző sportágakat bemuta- j tó fényképtablókat.

Papp Tévézzél, az úttörő- csapat vezetőjével váltok néhány ,szót:

— Ma csak délelőtt volt tanítás, ezt a napot fegyveres erőink köszöntésére fordítjuk. Az úttörőcsapat vezetői együttműködnek Törő Istvánná honvédelmi felelős tanárral, s közösen dolgozzuk ki'az éves programot. Van egy 12 tagú lövészszakosztályunk meg honvédelmi szakosztályunk, ezt a lehetőséget is hasznosítjuk a fiatalok honvédelmi, hazafias nevelése érdekében. Hamarosan egy akadályverseny következik, készülünk az »Egy napig katona voltam« akcióra és a járási téli biatlonra, amelyet minden évben mi rendezünk. Terveinkben szerepel a tavaszi úttörőgárda-sz.emlére való készülődés, az iskolában meg a kollégiumban pedig különböző szakköröket hozunk létre.

A gyerekek és sok felnőtt közben a művelődési otthon mögötti rétre vonulnak. Apró motorok zúgnak föl, kicsiny, fürge repülőgépek emelkednek a magasba. Az MHSZ kaposvári repülőmodellezői Münnich Gyula irányításával bemutatót tartanak. A földről adott »parancsoknak« tökéletesen engedelmeskednek a

Szentbalázsi találkozó

Élményekkel gazdagodva

rá d i ói rá ny [ tassa) működő gépek.

— Én is szeretnék modellezni,.,! Én pedig lövész leszek ... !

A gyerekek élénken tárgyalják, hogy milyen elhatározást, vágyat ébresztett bennük ez a találkozás az MHSZ ismert, több megyei, országos bajnokságot nyert lövészeivel, modellezőivel.

Elsősorban ezért volt hasznos ez a szentbalázsi találkozás, a kiállítás meg a gyakorlati bemutató. Elismerés illeti az MHSZ megyei és járási, valamint a község és az iskola vezetőinek összefogását, Élményekben gazdag napot szereztek a gyerekeknek, egyúttal fölébresztették bennük a vágyat a versenyszerű lövészet és a modellezés iránt.

Fiatalon kell kezdeni, kitar- : tónak lenni, ígj- érhetnek el igazán jó eredményeket. Ezt hallhatták az iskola tanulói Almos Edittől, aki hat «ve vensenyez, és napi 2—3 órát edz. Ezt tudták meg Münnich Gyulától és a többi modellezőtől, aki arról is meggyőzte a gyerekeket: őszintén kell szeretni azt a sportágat, amelyhez kedvet éreznek, mert csak így válhatnak igazi sportolóvá.

Sz. E.

Nagy figyelemmel hallgatják Álmos Edit szavait,

Verseny és minőség

A

z a gyanúm, hogy a versenyt sohasem lehet lejáratni. Csak azt a »versenyt«, amelyik nem verseny. De azt aztán nagyon. Az olimpiát péidául, ha megszakadnának az erőlködéstől, akkor sem tudnánk látszatjátéknak, formalista ugrándozéanak nevezni. Még a legutóbbi labdarúgó-világbajnokságot sem, ha mondjuk ■»kikapcsoljuk« színeinket. Csakhogy ott sem a színekkel volt a baj... De hagyjuk ezt a szakemberekre. A verseny lényege az, hogy megmutassam, mit tudok: összevessem fizikai, szellemi képességeimet másokéval, s az »tItközetben« győzni akarjak. S hogy közösséggé forrva nagyobb kilátásokkal kecsegtet a győzelem? Ez nem lehet vitás. Nos hát, ez a mai témám. Ámbár olyan kapukat döngetek, amelyek előtt — bocsássa meg a világ — még az újságírók nagy része is fásultan ereszti vissza övébe buzogányát. Nem véletlenül. Es nem is azért, mert lebecsüli a versenyt. A formalizmustól viszolyog néha, a látszatsikerektöl, nem mintha nem volnának valódiak is. De azért hadd kockáztassam meg: minden év végi beszámoló, minden értékelés, minden jelentés pozitívuma ellenére valljuk meg, hogy a munkaversenyt egy icipicit lejárattuk. Ne higgyék, hogy azokat hívom »tetemre«, akik versenyeznek és versenyeznének. Valahol másutt van a baj.

Mai jegyzetemben szándékosan kerülöm a helyszíneket. Nem mondok számokat sem, bár ezernyi is eljut hozzám. A statisztikák láttán egyesek dörzsölik a tenyerüket, hogy lám. ezt produkáltuk (ne értsék félre; nem ők a munkások!), mások elismerően, néha kétkedve fogadják. És megint mások arra gondolnak: milyen hallatlanul szép és nemes mozgalom a szocialista munloavcrse ny. Az volna, ha nem lehetne csak úgy egyszerűen »kipipálni«; ha többet hozna a konyhára; ha a jó munkás, a jó brigád nagy- gyá nőne a rosszal, a lustával, a kevésbé odaadóval szemben, és (a szocialista bérezés szellemében) még sokkal jobban is élne. Csak azért, hogy lássa: érdemes »hajtani«.

Azt mondják: nem így van? Lehetséges. Mégis gyanítom, hogy a versenyt, amelyet munkaversenynek nevezünk — és ráadásul szocialistának —, egy kicsit megfontoltabban is lehetne szervezni, vagy ha úgy tetszik: komolyabban venni (többek között még a szakszervezeti tisztségviselők íróasztala mellett is). Ne higgyék, hogy kötöz- ködöm; jót akarok. Nem hiszem, hogy valaki is szívesen küzdene kilátástalanul, mondjuk futna ötezer métert, ha nem tudná, hogy hol van a cél... Márpedig meggyőződésem, hogy ettől a bizonytalanságtól van a »kalamajka«. És ettől a formalizmus is. Képzeljék el, mi lenne, ha egy szocialista brigád keretében mondjuk azt vállalnám, hogy időnként szenvedélyesen megveregetem az írógép klaviatúráját? Ugye, nincs félreértés? Dolgoznék a fizetésemért. Ha erősebben ütném a betűt, átvágná a papírt, tehát nem eredményt érnék el, hanem kárt okoznék. Ha sehogyan sem tenném? Akkor nem érdemelném meg a fizetésemet. Az a baj (és most tessék jól figyelni), hogy ettől függetlenül ugyanazt a pénzt kapnám ...

De azért egyetértek Önökkel: ne humorizáljunk. A munkaverseny komoly, vagy azzá lehetne, ha pontosan meghatároznák, hogy mi a cél. Különben nem tudnak az emberek »futni vagy ugrani«. Azaz képtelenek megmutatni, hogy mit tudnak. (És tudnak-e egyáltalán?) A téma a munkahelyeken, az üzemben, a vállalatnál — és a társadalomban — sokkal komolyabb annál, mintsem hogy megtűrhetné az ironikus hangvételt. Belátom »bűnömet«; máris kiestem a versenyből. De hadd mondjak még el néhány apróságot, amely évek óta foglalkoztat.

N

emrégiben a2t hallottam egy értekezleten, hogy »könnyű volt tavaly, mert a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére indítottunk munkaversenyt, s az eredmény lenyűgöző volt. Az idén nincs ilyen proprem.« A múlt évi eredmény igaz. Csakhogy a forradalom évfordulója nem cél volt (elvégre hatvan évvel ezelőtt zajlott le valamennyiünk örömére, útmutatóul), hasnem eszköz. Eszköz ahhoz, hogy az évfordulóra emlékezve »dobjunk még rá vagy két lapáttal«, hiszen ki az, aki ne látná, hogy valamennyiünkért való a szocialista forradalom? Azt is tudjuk, hogy a hatalom megszerzése — a munkásosztályé — csak az első állomás; utána mindannyiunkon a sor. Ügy hangzott az előbbi mondat, mintha napjainkban nem lenne cél. Pedig van! Tervek, őszinte szándékok, országépítés. Ezt mindenki tudja. De mit tud a gyárban? »Versenyezzetek1« Miért? Kétségkívül önmagunkért. De közelebbről...

Évtizedek óta dolgozom, most mégis meg kell vallanom: naivitásom mérhetetlen. Azt hittem ugyanis, hogy a verseny a többet akarás. Az általánosnál jobb termék előállítása (a többről nem is szólva). Most azt hallom: verseny a tervek végrehajtásáért. A terveket — feltételezem — ránk szabták. De ha már oda jutottunk, hogy a ránk szabott tervet, a munkaköri kötelességet is versenyben kell végrehajtanunk (azaz versenyeznünk kell azért, hogy megkapjuk a fizetésünket), ám legyen. Vállaljuk. Végtére is ez a történelmi helyzet. S ha már nem többet, csuk azt kell tenni, ami a kötelességünk, akkor legalább minőségi munkánk legyen a több, a színvonalasabb, az elismerhetőbb. (Elgondolkoztam: végtére is mit érne az ország azzal, ha mondjuk több selejtet gyártanék?)

Egy megállapítás azonban mindenképpen megfontolandó. Azt mondta az előadó, hogy többet kellene foglalkoznunk a munka és a munlcaverseny kapcsolatával. Egyetértettem. Mint ahogy azzal is, hogy a munkaverseny nemcsak eszköz, hanem egyúttal a munkához való szocialista viszony fontos kifejezője is. Nos tehát, az a kérdés: hogy állunk a szocializmussal? Magunkénak valljuk? Szeretjük? Küzdünk megvalósulásáért? Igen! Akkor pedig minden üzemben és munkahelyen meg lehet határozni a »helyi célt«, a versenyzésre szánt pálya hosszát, a mérce magasságát. Hogy tudjuk, miért küzdünk, miben akarunk győzni. S ha az anyagellátás, a kooperációs gondok, a szervezettség alacsony szintje úgy követeli, akkor nem baj, sőt elengedhetetlen, hogy az éves terv végrehajtásáért vetélkedjünk, az eddiginél nagyobb akarással. Ez esetbén egy csapásra odalesz a formalizmus, hiszen nem kell gyötrődni a vállalásokon ... Ha minőségí követelményeket állítunk a középpontba — márpedig erről van szó —, akkor miért ne lehetne versenytársunk a munkás, az orvos, a mérnök, a mezőgazdász és mi mindannyian? Végtére is nem az a munkaverseny lényege, hogy ki hol dolgozik és mit vállal, hanem az, hogy ki mit tesz. És akkor nam a brigádnaplóba ragasztott mozi- és színházjegyek, hanem a mozi- és színházi élmények birtokosai; nem a könyvtárba beiratkozok, hanem a könyvet olvasók; nem a tervet teljesítők, hanem a tervei minőségileg is jól teljesítők (uram bocsa’, a túl- jól teljesítők) neve kerülhet az »aranykönyvbe«.

M

inőséget kell felmutatnunk az élet minden terüle- ■ tén, még a munkaversenyben is, s ez nem idegen képességeinktől. Célt kell jelölnünk a legkisebb termelő — és nem termelő — egységekben, és gondoskodni arról, hogy a minőségi követelményeknek legyen célszalagjuk. S mert szocialista munkaversenyről van szó, a gyengébb ember — aki ma még nem tudja elérni a célt, az sem bukhat meg. Ösztönzést kaphat, hogy jobban erőltesse Izmait, hogy újra és újra próbálkozzon.

Csak. célt tudjunk; adni! Az országos, a megyei, a városi mellett helyi célokat. Üzemieket és vállalatiakat. Intézményieket és egyénieket. Mindenkor a minőséget tartva szem előtt. S akkor lehet versenyszerűen küzdeni.

Jávori Béla