Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK próbálkoztak a Berzsenyi Dániel középiskolai kollégiumban. — Két és fél évvel ezelőtt egy pályázatra műsort állítottak össze Lengyel József művei­ből. Megkeresték azokat a vezetőket, akik a szülőföld nevében kapcsolatban voltak vele, jártak a lakásán. A műsorral együtt az ők visszaemlékezéseit is magnón rögzítették, az­tán elküldték Nagyatádra. Talán az ottani gimnáziumban még meg lehetne találni... Az igazgatónő — nevelőtársaival együtt — kötelességének érezte, hogy a fiatalokkal megismertesse az író életművét, ápolja a hagyományait. Az egyik tanulóközösség Len­gyel József nevét vette föl. Dokumentumo­kat gyűjtöttek, elsősorban képeket, újságcik­keket. Azután a kollégium új épületbe költö­zött, hajdani igazgatója most más beosztás­ban igyekszik ébren tartani az író emlékét. Töpreng, mit lehetne tenni azért, hogy ne csak a helyi lakosság, hanem az ide látoga­tó hazai és külföldi érdeklődők is ízelítőt kapjanak Marcali irodalmi hagyományaiból. Gondoltak egy emlékszoba kialakítására a múzeumban. Persze, ehhez az özvegy kész­ségét is meg kellene nyerni. Mindenki- érzi, tenni kellene, mert mint­ha egy kissé alábbhagyott volna a hagyo­mányőrző igyekezet. A városi művelődésügyi osztály vezetője létszámhiányra hivatkozik, és a szerteágazó feladatok sokaságát emlege­ti. Valakinek azonban kézbe kellene tartania a Lengyel-hagyaték ügyét. Nem is biztos, hogy hivatalos embernek. Talán olyan lokálpatrió­tának, irodalomszeretőnek, -értőnek, akit az érzelmi azonosulás ösztönöz, a helyhez kötő­dő értékek őrzésére, terjesztésére. Halasztást aligha tűrő teendők ezek, a legfontosabb azonban az, hogy minél többen és értőbben olvassák Lengyel József írásait. Mindebben sokat tehet a helyi középiskola. Kövesdi Rózsa, a magyar irodalom tanára korábbi beosztásában, könyvtárosként ismer­kedett meg az íróval. — Szívesen olvassák a gyerekek. Érettségi tételként is szerepel. Igazán szép feleleteket hallottunk az elmúlt években életművéről, illetve egy-egy munkájának elemzéséről. Már az első osztályban is foglalkozunk vele, ahol mai magyar prózaírók elbeszélései szerepei­nek. Természetes, hogy mi Lpngyel Józseftől válogatunk. Szopori Mária, diákjaival együtt ott volt az az íróval 1974 tavaszán rendezett találkozón. — Nagy izgalommal készültünk a fogadás­ra, sokat beszélgettünk a műveiről, és a gye­rekek alig várták, hogy személyesen is meg­ismerkedhessenek vele. Sajnos, akkor már igen beteg volt, hallása is erősen megrom­lott. Persze azért — kedves, közvetlen fele­sége segítségével — szót válthattunk vele. Többek között elmondta: egyáltalán nem örül annak, hogy kötelező irodalom lett, meg érettségi tétel, és a diákok az életrajzát ma­golják, műveinek címét sorolják. Félő, hogy éppen ezzel riasztják el őket az írásai tóL És valóban: elriasztják-e? A könyvtárban — a helytörténeti gyűjteménynek fenntartott polcon — ott sorakozik az író teljes életmű­ve, miként a többi, ivtarcaliból elszármazott vagy ide kötődő írásművészek kötetei is rend­re megtalálhatók itt. A kölcsönzőteremben az igazgatóval a Lengyel-művek kartonjait bön­gésztük. Kétségtelenül kitűnik: valamennyi sűrűn van kézbe. Elsősorban az Igéző — ez kö­telező olvasmány a középisko­lákban — meg persze a Prenn Ferenc, és a Visegrádi utca, a modern magyar irodalomnak ez az egyik legfontosabb doku­mentumkönyve. („Azért ké­szült — vallja az író —, hogy megtartsa azokat a tényeket, amelyéket láttam és amelyek az ügy szempontjából — úgy érzem — lényegesek. Az -ügy: a forradalom, a proletárdikta­túra, a KMP keletkezése, har­ca, hibái, jövője.” — Az író a fiataloknak ajánlja, hogy „ta­nuljanak hibáinkból, és lássák erényeinket. Lássák az utat, melyről oly,szé­pen írták nagyjaink, hogy a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába vezet. Lássák és ne engedjék eltorlaszolni.” — Kun Béla az emlékirat különös fajtájának nevezte e könyvet, „mert a forradalmi történésből me­rít, melynek közepében az író élt, és éppen csak azt írta le, aminek közvetlen tanúja volt.”) Láthatóan szívesen olvassák a novelláit is, talán azért, mert „történetei nem kitalálások, de a valóságnak se hűséges krónikásai”. Az sajnos itt is kiderült, milyen kevesen tudják a helybeliek közül, hogy a Bécsi por­tyák című naplóírása mily sok Marcali vonat­kozású, fontos önéletrajzi elemet tartalmaz. Ebben írja le többek között apja tönkremené- sének körülményeit, emlékezik vissza a gom­bai évekre. És az utolsó kötetek egyikének, a főként esszéket tartalmazó Az őszinteség lép­csőin című gyűjteményes művének kartonján is alig van bejegyzés. Pedig az iró tanulmá­nyainak, hírlapi cikkeinek, visszaemlékezései­nek, vallomásainak eddigi legteljesebb gyűjte­ményét kapja kézhez az olvasó ebben a kötet­ben. A közölt írások nagy része irodalommal, filmmel, tehát a művészettel foglalkozik. Megkülönböztetett figyelmet érdemel az utol­só ciklus anyaga: visszaemlékezései, írásban és élőszóban tett vallomásai értékes forrás­anyagok a szocialista-kommunista mozgalom, az irodalom és a filmművészet története szá­mára. A közéleti felelősségtől áthatott indula­tos, rövid írások között itt olvashatjuk első hazalátogatásának benyomásait. E kötetben veti össze gyermekkorának emlékfoszlányait a felszabadulás utáni somogyi vidék — Két- hely, Marcali, Horvátkút, Nikla — alaposan megváltozott képével. (»Itt lehetett valahol, igen, de nincs már meg a téglafalu vörös istálló, Széchenyi, „a marcali gróf” istállója. Ahol tizenkilencben annyi kom­munistát kínoztak halálra ... És a régi kis házak mellett több emeletes lakóházak, üzemek, boltok. Az autótérképen jelzett m újítón me­gyünk fel Horvátkútra, hogy innen kanya­rodjunk majd vissza a gombai dombokhoz és ott le a Berzsenyi-szőlőhöz. Gyönyörű és fjó az út Horvátkútig, a szőlők és fiatal tölgyesek közt.-«) És ebben fejt ki néhány fontos gondo­latot Berzsenyi Dániel írásművészetéről, tör­ténelemszemléletéről. Emlékezik a nagy pél­daképre. akinek sírjánál 1967-ben felolvasták a maga helyett küldött üzenetet: »A maga be­csületét öregbíti ember és korunk, midőn Ber­zsenyi Dániel költői nagyságára feltekint és bölcsessége mélységét-magasságát féltve őr­zi.« Üzenete példa az igazi értékek tiszteletére, az irodalmi hagyományok őszinte becsülésére. Gondolata egy kicsit nekünk Is szól, somo­gyiaknak. l’aál László Négy és fél éve még itt járt Somogybán: szülőföldjén, Marcaliban kutatott gyermekko­ri emlékei után. A sokat megélt, sok próbán megfelelt emberek bizonyosságával tudta, érezte: utoljára néz szét a várossá avatására készülő nagyközségben, végső pillantást vet szülei egykori szőlőjére, a gombai nagypince tövéből utoljára pihen meg a szeme Berzsenyi Dániel hajdani birtokán. Látogatása után jó esztendőre már csak a szomorú hír érkezett. Az író emlékeit, szellemi hagyatékát kutat- »» első utam Szabó Jánoshoz, a marcali szak­munkásképző intézet igazgatójához vezetett. Annak idején, 1967-ben együtt kopogtunk be az író fővárosi, kis lakótelepi otthonába a szülőföld üdvözletét és szíves meghívását hoz­va. Mentegette magát: legyengült szervezete aligha bírna el ilyen hosszú utat. Érveink erőtlenek voltak. Hiszen magunk se hittük, hogy valaha is megmutathatjuk neki annak a községnek á mai arculatát, amelyben életének első tíz esztendejét töltötte. Sovány teste szin­te elveszett a bő fürdőköpenyben. De szerve­zete, amely megpróbáltatások sorozatán ed­ződött, még ellenállt a kórnak. 1974 tavaszán köszönthettük a szülőközségében. De más okom. is volt arra, hogy Szabó Já­nost elsőként keressem föl Marcali — köze­lebbről gombai — születésű lévén, jól ismeri az iró gyermekéveinek környezetét, a Len­gyei család viharos, elköltözés előtti eszten­deit. A Lengyel-kert eredetét is. így nevezi ugyanis a környék a Táncsics Mihály utca utolsó harmadában beszögellő kis, félsor ház­zal, udvarokkal kerített gyepes teret. A terület hajdan, a század első éveiben a Lengyel csa­ládé volt. Rajta urasági épület, udvarán ha­talmas, két-két és fél száz évesre becsült pla­tánfa. Lombsátrának, tarka kérgének emlék­képe évtizedekig a szülőföldhöz kötődést je­lentette az írónak. A hazájától irdatlan tá­volságban, reménytelen magányában minden bizonnyal gyakran bukkant fel az öreg fa vastag, ferdére nőtt törzse. Pedig amúgy nem fűződhetett kedves emléke e helyhez. Apja, a módos, nagyravágyó szőlősgazda és borkeres­kedő csődbe jutásának utolsó állomása volt az itt állt épület. — Ezt a kis birtokot az író szülei Forgách Ödön gróftól vették meg, rajta a kúriaszerű épülettel. De nem költöztek be, gazdasági épü­letnek használták. Rövidesein lebontás lett a sorsa. („A kastély fekete-fehér parkettás, gyönyö­rű termeiben kukorica és dara áll kupacok­ban. A legnagyobb teremben áll a darálóma­lom. Az apám tönkretete a nagyszerű, régi kastélyt. Csipkés oromzatú tornya, csigalép­csői, dupla kandallója néha előjönnek álmom­ban és a nagy platán, a nyírfasor. A nyírfákat tavasszal a parasztlányok nagy titokban meg­lékelték, hogy levében megmosdózva szépek legyenek. Nagyon szépek is voltak. Nincs! Forgách elprédálta, apám leromboltatta. Ne­kem talán szerencsém volt, hogy csak volt... Semmivé lett. Fuit.”) Megállunk a négyszögű tér szélén a késő délutáni, őszi fényben. A közeli óvodából anyukák cipelik haza gyereküket. Csendes az utca. Lengyel József szülőföldjén — Érdekes, hogy milyen rövid ideig, alig néhány esztendeig volt ,a Lengyeléké a bir­tok, a környék mégis megőrizte a család ne­vét. A helybeliek Lengyel-kertnek ismerik ma is. Talán azért, mert nevezetes hely lett: hosszú évtizedek 6ta itt tartják a gombai bú­csút. Most közterület. Jó három éve a közép­iskolai kollégium diákjai megpróbálták gond­jaikba venni. Ök ültettek el néhány díszbok­rot, fenyőt — lám, azok szépen meg is eredtek —, a tanács még egy asztalt is állított a pla­tán alá. Az egészet azonban nem lehet meg­védeni a legelőre járó állatoktól. A bekerítés­nek meg nem sok értelme lenne. Bármennyi­re dicséretes volt is a kollégisták erőfeszítése, úgy látszik, a kívánt célt abban a formában nem lehet elérni. A Lengyel-kert ma már hivatalos elnevezé­se is a tér melletti utcácskának. Nemes vako- latú, sátortetős ház Szanyiéké. Ablakai a fél­bemaradt parkra — emlékhelyre? — néz­nek. Harmincegynéhány éves, erőteljes fia­talember néz rám kérdőn a terasz lépcsőjé­ről. Villanyszerelő. Munkából érkezett, még kezében a bukósisak. Utcanevük eredetéről érdeklődöm. — Nem ... Nem tudom... valami Lengyel nevűé lehetett itt a környék. Anyám biztosan jobban emlékezik. A hátsó udvarból hatvan felé közeledő, alacsony asszony jön előre az idegen hangok­ra. Szanyi Lajosné régi gombai lakos., — Igen, a Lengyeleké volt a birtok, ez itt... Költő... vagy inkább író volt. Járt is itt né­hány éve. Autóval hozták, sokan kísérték. Emlékszem, ott a platán alatt fényképeztette magát Idős ember volt-már akkor is. Azután olvastuk, hogy meghalt Megható pillanatok voltak. Ahogy megállt a hatalmas törzs foltos kérge mellett, vékony ujjaival tapogatta simítgatta. Igen, ez maradt hajdani gyermekkorából. A látogatás bizonyí­totta: ez a platán valódi emlékhely. És annál is inkább érdemes a becsüiésre, mert a Szé­chenyi utcai szülőház helyén ma már csak desakapalánkot láthat az érdeklődő. Lebontot­ták az öreg, földszintes házat — amely arról is nevezetes volt, hogy a község első polgári iskolájának adott otthont a húszas évek első felében —, helyén emeletes lakásokat építe­nek. És ha majd a terv nyomán modern épü­let magasodik itt, bizonyára olvashatjuk fa­lán az emléktáblát: Ennek Hz épületnek a helyén állt Lengyel Józsefnek, a Kommunis­ták Magyarországi Pártja ala­pító tagjának, Kossuth-díjas trónak a szülőháza. Így ígérik a város vezetői. Lehet, hogy a szöveget másként fogalmaz­zák meg, de az bizonyos: a helyet illően jelölni kíván­ja az utókor. — Ez a legkevesebb — mondja a városi tanács elnö­ke. — Más formában Is sze­retnénk ápolni az író emlé­két. Szándékunk szerint róla nevezzük el a felépülő mű­velődési központunkat, amely­nek az előcsarnokában állan­dó emlékkiállítást rendezünk az író műveiből, hagyatéká­ból. Hadd tegyem hozzá: sok új házsor, lakótelep épül Marca­liban. Igazán megérdemelné a város hírneves .szülötte, hogy méltó utca viselje a nevét. Mindeddig megfeledkeztek er­ről Marcaliban. Aztán, gon­dolom, a művelődési központ épülete, hangulata alkalmas lesz arra is, hogy az író évfordulóiról illő mű­sorral emlékezzenek meg. Művei — versei, prózái — kínálják az irodalmi színpadi feldol­gozást. Ilyesmivel egyébként már eddig is

Next

/
Thumbnails
Contents