Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

V ggtg*<Mctt)flë « Sated­oiaa, boltíves bejárat »laß.!. A mentős l «An fogta a karját, de érezte: ha rögtön. bilin ?***£ «Borulnánate az ujjal Az át­járó jobb oktalan portásfül- ke; bal oldalt a fainaik tá- toaaszbva. egy rozoga bicikli i Jobbra fordultak. Nem Snenteik föl a hatalmas lép­csősoron, megálltak a málló ■vokbLatú, doho6 folyosón, egy rozoga fehér ajtó előtt. Káp- rázó szemmel olvasta: FEL­VÉTEL, A sofőr a szomszé­dos ajtóhoz lépett, kopogta­tott Most egyedül van a mentőssel, talán menekülhet­ne, de remegő térde, hábor­gó gyomra, kába feje eltaná­csolta a kísértéstől Az ál­lomáson már megtapasztalta a mentős karja erejéi — Nyugi! — mordult rá a mentős és karjába markolt vaskezével. Vártak. Elért hozzá a sók-sok mállott va­kolat a dohos szag. Nem értette: hová hozták a tiszta, csempézett folyosók, a hófe­hér mosdók és szobák után. Börtön csak nem lehet hi­szen nyitva a kapu. Hirtelen kinyílt az ajtó, alacsony, hullámos, fekete hajú, fehér köpenyes lépett Jd; mögötte szőke, magas nő és szikár, bajuszos férfi Mo­solyogtak. Megránduit — kétoldalt rászorultak a karok. Úristen, három köpeny: az nagyvizit! Megint sokan fogják körbe, egymás után kérdezgetik őssze-vissza, faggatják, bele­zavarják, gúnyosan vigyorog­nak rajta! Hova került? Ta­lán mégis jobb lenne ott­hon ... A hullámos hajú kulcsot vesz elő, kányikorgatja a megvetemedett ajtót — ez lehet a főorvos, ettől kell (él­ni bár a másik kettő is lesi. Már benn vannak előtte; fölhunyorog a neonfény. A fekete helyet mutat a hosz- szú, keskeny helyiség végén a két magasnak, azok átvetik a lábukat. Utcai nadrág, ci­pő a köpenyek alatt. Ellen­őrök? mifélék? Az orvos papírok között matat Ai. erős karók belö­kik. Bár csak ő is olyan erős lehetne, mint otthon: egy rántással lerázná magáról a sötétkékeket ! Bezárul mögötte az ajtó — és fogoly. All bizonytalanul a rosszullét, elnyomja az italt Mindenki hallgat A főorvos kinyit egy köny­vet. Fölnéz. A sofőr megszólal: — Doktor úr, kérem,' a vá­rosi áHomáson a járőr adta át nekünk. Megtalálták nála a zárójelentést. A sínek mel­lett a földre vetette magát és üvöltözött — Sínek mellett? — Igen. Dilis ez, nem ön­gyilkos. — Papírok? A sofőr előkotorja zsebé­ből az ő személyijét és a pénztárcáját, amit elszedtek tőle. Az orvos elveszi bele­néz. — Szóval ma bocsátották Ma hát. Mit mondjon? Ügy is látja. Csak tudná, mit műveltek vele két hétig, hogy összement mint a Sa­mu nadrágja. H átulról megbökik, oda­néz a mentős követe­lő képébe, — Na?! — Mit na? — s megpör- düi vele a világ a fejfordí­tástól. — Válaszolni! — Ja? Máma, hát igen. — Kacsé Jánosnak hívják? — Igen, annak. Küszködik az egyensú­lyáért, megint fölfelé törek­szik a gyomra. Fogadkozik, hogy nem néz hátra többé. Az orvos vigyorog: — Na, Kacsókám, hát hol volt maga két hétig? Hol lett volna? Nem lát a főorvos? Vagy ez is csel? Megpróbál egyenesen állni, összeszorítja a sarkát Csak el ne essen! — Kórházban. — Bizony, Kacsó, csaknem akármilyen kórházban, ha­nem idegosztályon. Igaz? Bólint Hiába, ezek min­dent tudnak; egy banda, ne­kik könnyű. — Aztán miért került ideg­osztályra, Kacsó? — Mert beteg voltam. . — Na látja. Az orvos megint furcsán nevet Ezekről sohasem lehet tudni, megmondta a gépla­katos Elek: ez mind ravasz, dörzsölt népség. — Magát ma délben elbo­csátották. Mit mondtak ma­gának, Kacsókám? Ml az eget mondtak volna, ha elengedték? Pedig hiába törtem magam, hogy legalább egy hétig, tíz napig marad­hassak, legalább míg az a kurva almaügy elcsitul, ott­hon. — Mást nem mondtak?! Megvonja a vállát: hát, hogy meggyógyultam. Hiába tanított az a hülye Elek, meg az osztálybeliek. Vala­mit biztosan eltitkoltak, hi­Kurucz Gyula Kacsókám szén Elek fél évet. is kibírt kezelésen. — Azt nem mondták, hogy ne igyon?! — keményedik meg hirtelen a főorvos hang­ja. Tényleg mondták, a fene belié. De hát az asszony is mondja, mindenki mindenki­nek mondja, csak úgy. — Nem is ittam. — Mennyit? — Egy korsó sört. Már harapná a nyelvét: beugratott a kurafi... Csak ne szédülnék ennyire, hogy résen lehetnék. — Szóval egy korsó sört meg egy fél rumot. — Hányszor? — Egyszer. Bizonyisten! a z alacsony gúnyosan nézi, a másik kettő mögötte vihog. Nincs mese, gyónni kell. — Szóval én egyszer, meg a haverom visszahívott.., — Maga Seduxenre ivott, jóember! Mit gondol, miért mondták az idegosztályon, hogy ne igyon?! — Én beteg vagyok, főor­vos úr, engem túl korán en­gedtek ki. Nem volt igazsá­gos! — Jól van, Kacsó, ide jó helyre került. Mi majd meg­gyógyítjuk; úgy, hogy soha többé nem lesz beteg. A vér megfagy az ereiben, olyan képpel nevet rá az or­vos. A két köpenyes arca há­tul elkomorul. . Nagyon fél. — Marad — hallja a főor­vos hangját A sofőr előlép, odanyújt egy papírt aláírásra Az or­vos pecsétel, aztán megnyom egy gombot. A két mentős elmegy, de benne a meg­könnyebbülés helyett csak nő a szorongás. Nem szűnik lábában a remegés; ereiben püföl a vér, fejében körbe szaladgál minden. Miféle gombot nyomhatott meg az orvos? Irkái, hangosan szu­szog maga elé, ránevet a másik kettőre. Mit adhattak a kórházban, hogy így ki­ment belőle az erő? Ordítani kezdett a hazafelé tartó vo­nat lépcsőjénél, okádott, de ahogy meglátta a két zsarut, tudta: földre kell vetnie ma­gát, nehogy börtönbe vigyék. Hátha visszajut az idegosz­tályra egy hétre, tíz napra, míg a főagronómus kiszedi a biztosítóból a pénzt a vi­harért, a húszholdas almás bottal levert gyümölcseiért Miért kellett neki a kocsmá­ban pofázni, hogy ő is verte az almát? Miért mondta el az asszonynak; miért veszett össze vele, mikor tudja, hogy a főagronómus rég feni a fo­gát az ő takaros feleségére?! Kopognak. Majdnem össze­esik a félelemtől. Megint egy főorvos? Hátrafordul, meg­lódul a gyomra; Egy hatal­mas, marcona ápoló lép be. Az is vigyorog Köszön, ösz- szefonja henteskarjait és az ajtófélfának támaszkodik. A főorvos fölegyenesedik, meginog, a pult után nyúl — ennyire káprázna a szeme? —, aztán elindul feléje. — Vesse le a cipőjét, Ka­csókám ! Fél lábon álL Mielőtt elvá­gódna, két hatalmas kar el­kapja, fölpillant, s a szigorú tekintettől még szorgalma­sabban rángatja lefelé a láb­belijét. Lyukas zokniban áll a kőpadlón. Szégyellj magát — Kezeket előre tartani, szemet becsukni... indulás, felém! Engedelmesen csinálja. At- les pillái résén. Az idegosz­tályon megtanították, hogy sohase azt csinálja, amit vár­nak tőle, de most úgy szé­dül, hogy akác nyitott azem­M«t fe « kiesik m. szekrénynek. Röhögnek rajta. Slgj pil­lanatra elönti a düh, de nem ugrik nekik. Viasza akar ke­rülni az idegosztályra. — Vissza! Ügy megzavarodik, hogy föl sem tűnik néki : ezúttal ellenkező irányba viszi a szé­dülés. Az ápoló megfogja, kinyithatja a szemét. Megint szemben áll a fehérekkel Az orvos közel hajol... Konyakfelhő üti meg az or­rát. Az orvosból árad a szag, vagy őt öntötték le a söntés- ben? Előparancsolják a két ke­zét. Összeszedi magát. A kö­penyes megragadja a kör­mét, lefelé feszíti utolsó ujj­percét, elengedi, rémülten homorítja tenyerét. Megint sunyidkodnak vele — gyor­san összezárja az öklét Ma­gában kuncog: ez az, mindig fordítva! Hiái>a pöcköli az orvos a körmeit, a homorítás után gyorsan ökölbe feszíti a . markát. Az orvos behunyatja a szemét, felszólítja: ujjával fogja meg az orrát Nem kapsz rajta, gondolja: bal mutatóujjával a szemét ta­lálja, jobbjával az állát és örül, hogy három tanúja van a betegségére. De miért olyan komoly hátul az a ket­tő? Sutyorognak. Mégis jobb lenne otthon ! Hogv nézzen az apja szemébe? És a kis­lánya? Nem, nem megy ha­za.... A főorvos föláll, irkái va­lamit a felütött nagylapú könyvbe. — Felveheti a cipőjét — veti oda. Húzgálja a cipőket Kidob­ják. Vajon az agronómus pró­bálkozott-e az asszonynál, amióta odavan? Vajon a kis­lánya ellene fordul-e, amire hazaér. Haza kell jutni. — Kacsókám! — reccsen az orvos hangja. — Tudja, hol van maga? — Nem tudom, főorvos úr. Hol az istenben lehet ha így fenyegetik? Kiveri a hi­deg verejték. Mégis börtön? Rendőrség? Hogyan kerül ide orvos? Mit csinálhatott az állomáson, amíg olyan rosszul volt? — Kacsókám! — mered rá a konyakszagú.' — Maga a bolondokházában van. , FeLhördüL Ökölbe szorul a keze; nem bír szólni, kida­gadnak halántékán az erek. — Kacsókám, maga szö­kik valami elől és ha nem gondolja meg magát, bizisten itt tartom ! — Neem! — Dehogynem — moso­lyog az orvos. — Adok ma­gának két hosszú, hosszú na­pot hogy elmélkedjen a sor­sán, aztán újra találkozunk. Jó?... — Nem! Nem! — ordít — Vigye a zárt osztályra, Béla — szól az orvos. — Rá­csos ágyak közé, a legfino­mabbakhoz, hogy észreve­gye: milyen választása van. — Megint feléje fordul — Kacsókám, nehéz az élet de könnyűvé tenni 'is nehéz. Viszlát, cimborám! Gondol­kozzék! Elszédül a rémülettől: bo­londokháza ! Már csak félig érzi a ha­talmas ápoló mancsát a hóna alatt ahogy végighúzza va­lami hosszú, dohos folyosón — egyre nehezebb, melegebb, bűzlóbb vidékek felé. Az eleven liget. Molnár Gabri ella. Géczl János ALTATÓ dobd le az inged szőlőszagú este dong vad darázs üvegcserepet játszik a szem hold éjszakáján tested almája éretté hízik vele a nehézkedés szél kendöt lenget — levelek vállra teríted estedet hűvös az este bűvkör az est szőlőszagú este dobd le az inged nyugovó dong nem vad darázs Krúdy Gyula Ó-SZERELEM Azt hiszed, hogy még van az a fajtájú szerelem a vilá­gon, amelyről a régi köny­vekben olvashatunk, vagy ó-emberektől halottunk? ... Elmegyünk például sé­tálni valamelyik nyilvános kertbe, mondjuk, Pesten a Margitszigetre, Debrecenben a Nagyerdőbe, Ungvárott vagy Veszprémben, és egy pá­don üldögélve meglátunk egy fehér- vagy feketeruhás nőt, aki a napernyője hegyével látszólag csupán szórakozott­ságból írdogál a homokba — és akit aztán életünk végéig nem felejthetünk el? ... Elballagunk egy cuk­rászda vaníliaszínű ablakfüg- gönyei előtt a szokásos min­dennapi szomorú gondolatok között, de a függöny egy he­lyén rést mutat, bepillantunk, anélkül, hogy erre bármi ókunk volna, s odabent meg­látunk egy nőt, aki kezére hajtva bodros, szép fejét, vá­rakozik valakire... Lehetsé­ges, hogy évtizedek múlva azt gondoljuk, hogy ez a nő bennünket várt, de nekünk nem volt lelkierőnk a kilincs­re tenni a kezünket? ... Előfordulhat még nap­jainkban az az eset, hogy egy elrobogó vonat ablakán vagy egy tovapergő kocsi ülésén meglátunk egy kedves arcocs­kát, amely oly bizalommal tekint felénk, mintha valahol már találkoztunk volna, szin­te kérdezni látszik szemével; »Hogy van azóta, kedves ba­rátom?« — és mi évekig mér­hetetlen szemrehányást te­szünk magunknak, hogy a hangtalan kérdésre nem felel­tünk idejében, megvártuk, amíg a kocsi, a vonat elment, és csak azután jutott eszünk­be a választ megadni. Krúdy Gyula könyvalakban még meg nem jelent írásait az író lánya, Krúdy Zsuzsa bocsá­totta rendelkezésünkre. — Szomorú vagyok, mióta önt, drága hölgyem, nem lát­hatom. ,.. Hát az vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri fér­fiú egy pillanatra négyszem- között marad egy vendéges­kedő ház idegen szobájában és az egyedüllétet a különben jónevelésű férfiú arra hasz­nálja fel, hogy habozás nélkül odalépjen a hölgyhöz és meg­csókolja a bal arcát, amely tudvalevőleg mindig szebb, mint a jobb arc? — Harminc esztendeje vá­rok erre a pillanatra! — mondja rövid igazolásképpen az úriember. — És ha pofon ütöttem vol­na? — kérdi a megzavarodott nő. — Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna. — Pedig megérdemelte vol­na, hogy pofon üssem. És aztán tovább neim törté­nik semmi. Még csak levél sem jön hosszú éveken át ... Mondd meg igaz telked­re, hogy nem fogtál-e még ke­zet először látott nőkkel és abban a kézfogásban meg­ér ezted, hogy voltaképpen hol is hibáztad el az életedet? Tu­domásodra jutott, hogy mily tündéri báj, édesdedség, oda­adás, bizalom, remény lehet­séges abban a nőben, akivel véletlenül találkoztál... És többé sohasem jön alkalom, hogy ama régi nyári este óta újra kezet fogjál vele... hogy esetleg kiábránduljál hiszé­kenységedből. — Miért is nem maradtam ott estére? — mondod magad­ban még évek múltával is, midőn eszedbe jut a fészek- melegségű kis kéz, ha pél­dául egyedül bolyongasz a Csornák Árpád MŰ József Attila arról ír egyik tanulmányában, hogy a »mű­alkotás« a szemlélhetetlen, végtelen világegész helyett megszülető szemlélhető, véges világegész. Az igazi művet al­kotó megfogalmazza a megfo- galmazhatatlant, formába ön­ti a végtelent; teljességet szül. Ez az ismérve az igazi alkotó­nak és az igazi »műalkotás­nak*“. De ha ebből az összetett szóból elvesszük az »alko­tás«-t, marad a »mű« — és ez már nem összetett, hanem kétértelmű szó. Mert mű Michelangelo Diétája is, de mű ez a szempilla is, amit szitakötőkülsejű hölgyek szok­tak fölragasztani szemhéjuk­ra. Sok nagy írónak van »élet­műve«. Ez is mű. De nagyon sok nagy írónak kikiáltott írástudónak van »műélete«, és ez is mű. Roppant hajlé­kony a magyar nyelvi vigyáz­nunk kell minden betűjére, mert ha rosszul bánunk ve­lük, könnyen előfordulhat, hogy ránktekeredik egy »S« betű, fülünkbe sikolt egy »J«, vagy megharap egy »K«. Mű Csontváry Magányos cédrusa, de mű az a mosoly is, ami gyűlölt elenségek arcán látha­tó sokszor beszélgetés közben. Mű Dante Isteni színjátéka, de mű az a virág is, amely­nek sohasem'völt gyökere, so­hasem volt bimbó és nem tud elhervadni, mert műanyagból van. Lassan, akárhová né­zünk, mindenütt műanyagot látunk: műanyagból készül­nek a játékok, műanyagból készülnek az edények, a búto­rok, a ruhák. Kezdetben vala a »műszó« (vagy ahogy a latin művelt­ségű ember mondja, a nehe- zebb en-érthetőség kedvéért: terminus technicus, ami töké­letesen alkalmas arra, hogy ennek hallatára a kevésbbé művelt ember zavartan mo­solyogni és pislogni kezdjen, és megszülessen a műmosoly, a műközvetlenség, a műkap­csolat; esetleg a műbarátság, aztán jöttek a műanyagok. A művilágosság, a müvizek, a műjégpálya, a műtrágya és a művirág, a műnyelv és a mű­költészet; a műholdak, a mű­állatok és a műember, és im­már műnyugalomban él az egész művilág. Hiszen a mű­szív nem fáj, a műbőr nem érez, a műszem nem lát; a műagyvelő nem gondolkozik, s a műanyagtalpú cipőkben határozottan lépnek a műlá­bak. A műfogsor kivehető, a műkar lecserélhető; a műszá­las garbók alatt domborodnak a műmellek, s a műszerek ki­mutatják, hogy a műutak jó állapotban vannak, és jó irányba visznek, tehát semmi vész, hiszen a vész is csak mű, vagyis: művész, s így minden okunk megvan a müboldog- ságra. fák alatt, hol ama nevezetes kézfogás történt ... Valid be, hisz most már úgyis mindegy, hogy hányszor voltál szerelmes egy majálisi ruhába, egy tüllkalapba, egy pár cipőbe, harisnyába vagy pedig sokatmondóan göndörö­dő női hajszálba a kis fül mellett egy fehér nyakon; hányszor néztél néma epedés- sel zsalugátered mögül idegen nők szoknyafodrai után, ame­lyekről azt sem tudtad, hogy jutottak hozzá; hányszor akartál szerelmet vallani vi­déken az unatkozó kövér bol- tosnéknak, akik estefelé leg­szebb ruhájukat veszik fel, mert a népkertbe mennek fér­jük karján zeneszót hallgat­ni; hányszor álltái meg Pesten egy mellékutca sarkán elsu­hanó hölgy után bámészkod­va vagy kapuk aljában, mi­közben a véletlen által meg­jelölt nő kopogva verte a grá­dicsokat; hányszor meredtél utána a fehér hajónak, amely­ről ismeretlen, szép arcú asz- szony fehér kendőcskével in­tegetett valakinek, de semmi- esetre sem neked; hányszor álltái templomok sötét hátte­rében és feléltél az eskető pap kérdésére. — Akarod feleségül venni ezt a hajadont? — Akarom, akarom, száz­szor akarom — mondtad te a templom hátuljában, pedig az igazi vőlegény még szólni sem tudott meghatottságában. . i. És végül tedd a szived­re a kezedet, s úgy esküdjél meg, hogy nem mentél volna el, nászúira akár minden is­merősöd helyett, nem táncol­tál volna-e bolond módjára minden lánnyal a bálon... Nem segítetted volna vinni a nagykendőt vagy téli köpenyt minden szemrevaló asszony­ság után, ha ezt megengedték volna? Csak felelj igaz lelked- re, hogy hányszor éreztél édes kucséberkosár szagot a régi lóvonaton, ha azon kirán­duló fehérruhás nők ültek! Hányszor mentél végig a szi­geten keresztben és hosszá­ban, ha arról volt szó, hogy valakit újra látsz, akit az imént megpillantottál? Hány esztendőt töltöttél el avval, hogy várjál szívdobogtatva ablakod vagy ajtód mögött könnyű léteket, amelyeknek, véleményed szerint, kötelessé­gük téged felkeresni, még ak­kor is, miután elszakadtak tő­led? Hányszor éreztél furcsa dalt a torkodban, amikor a reggel lerakosgatta aranyhi­dat a sétautakra. és Óbudáról a harangszó azt üzente neked első versével: — Ma végre látni fogad őt akit egész életedben kívánsz: Georgette-ruha lesz rajta mint az álombéli grófnőkön; piros kalap a fejéri, mint a cigánybama leányokon; a kis fehér cipőjét pedig levonja majd egy pádon a selyemha- risnyás lábáról, mert rettene­tesen elfáradt az utánad való gyaloglásban...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents