Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

Franciák és magyarok Ismét kiemelt együttes Kelták r Maurice Blaizeau; a Fran­cia—Magyar Baráti Társaság titkára. Ee az egyesülés kis bajtársi asztaltársaságból fej­lődött egész országot behálózó szervezetté. A második vi­lágháború idején szökött fran­cia hadifoglyok éltek Ma­gyarországon, a szövetséges hatalmak felé tekingető Kál- lay-kormány titkos támoga­tásával. A háború után az egykor bújtatott franciák Lyonban találkoztak, s elha­tározták egy szervezet alakí­tását, amely a két nép kö­zötti kapcsolatokat ápolja. Az ötvenes évek politikai légköre nem kedvezett ennek a törekvésnek, de a hatvanas évek elejétől már fejlődni, iz­mosodni kezdett a társaság. Pedig a körülmények, ame­lyek között dolgoznak, ko­rántsem eszményiek. A fran­ciák ugyanis elég rosszul is­merik a földrajzot A mai francia polgárban nagyon ho­mályos kép él Magyarország­ról, s ha Béosben jár, döb­benten csodálkozik: ilyen kö­zel van Budapest? A baráti társaság éppen e gondolatokban, érzelmekben meglevő mérföldek csökkenté­sén fáradozik. Blaizeau úr szerint a földrajzi távolságon kívül más is akadályozza ezt a munkát. Egy német állam­polgár — nyilván a történel­mi hagyományok miatt -r- otthoncsabban érzi magát ná­lunk, mint a francia. Csak ilyen — jellemző — kicsiséget említsünk, mint az étlap: a német vendég a legtöbb étte­remben, csárdában saját nyel­vén is megtalálja az ételek felsorolását. S az országban jóval többen beszélnek né­metül, mint franciául. A két nép közeledését az idegenforgalmi szokások is nehezítik: a franciák szíve­sebben mennek a szomszédos Spanyolországba. Le Havre lakosságának például 80 szá­zaléka ruccant át az idén egy­két napra vagy hétre a Pi- rentusokon túlra. Gátat szab a nagyobb forgalomnak a ma­gyar vendégfogadó kapacitás szűkössége is. A társaság rég­óta szervezett Magyarországra egy baráti találkozót. Az utol­só pillanatban érkezett meg az értesítés Budapestről: saj­nos, nem tudnak szállodát biztosítani, minden hely fog­lalt. .. Mit tud a francia állampol­gár Magyarországról? A Ba­latonról hallott már, 6 a ci­gányzenét is szereti. A mű­veltebbek, érdeklődőbbek is­merik Liszt, Bartók, Kodály zenéjét, s a műértók keresik és tisztelik a magyar filmeket, Jancsó Miklós, Mészáros Már­ta alkotásait. Maurice Blai­zeau úgy véli, az érdeklődés ma örvendetesen javul, egy­re több kapcsolat létesül ma­gyar és francia városok kö­zött. Ezt igyekszik elősegíteni a Francia—Magyar Társaság is, amely ma már — ellentét­ben az 1946-os bajtársi egye­sülettel — széles körű szerve­zet. Díszelnöke Victor Vasa­rely, a világhírű művész. A díszelnökségben neves alko­tók, művészek, tudósok, köz­életi férfiak tevékenykednek. A társaság munkáját igazga­tóság irányítja, tagjai az or­szág minden területét kép­viselik. A vezetőségi tagok mellett vannak speciális szer­vezeteik: film- és zeneért ók köre, filatéliai klub, és léte­zik egy utazási bázisszerv is. Ez szervezi a magyarországi víkendeket, tanulmányi uta­kat, s a Magyar Autóklubbal együttműködve túráikat, sőt lovastalálkozókat hazánk tá­jain. A társaság eleinte csak va­lósághű képet akart adni — igen szerény eszközeivel — rólunk a franciáknak. Ma már a magyar kultúra széles körű népszerűsítésére is vál­lalkozik. Kiállításokat, bemu­tatókat, előadásokat szervez­nek, főleg a vidéki városok­ban. Ott van könnyű dolguk, ahol a vezetés baloldali. E helyeken rendszerint — pél­dául Arras-ban — képviselet­tel is rendelkezik a társaság, a városi prefektűrától pénzt kap a rendezvények szervezé­sére. Maconban, Soisson-ban, Saint-Quentin-ben például egymást követték októberben a magyar napok. Vándorkiál­lítás — a szombathelyi Sava- ria múzeum rendezésében — mutatta be a magyarországi faliszőny egeket, helyi zene­karok magyar műveket tol­mácsoltak. Látogatásunk ide­jén járt a társaság Montyon utcai székházában a bresti művelődési ház igazgatója, s egy sokoldalú magyar kul­turális^ bemutatóról tárgyalt Blaizeau titkárral. Ügy terve­zik, hogy jövőre tíz vàrœban lép föl az Operaház társulata a Háry Jánossal, és népmű­vészeti bemutatók, egyetemi tanárak előadásai, filmvetí­tések is szerepelnek a prog­ramban. ' A történelmi idők­be visszanyúlva keresik a két népet összekötő szálakat: a Kelták nyomában címmel mutatják be az ókori nép magyar- és franciaországi kulturális és régészeti hagya­tékát. A magyar kultúra, a ma­gyaros szokások (például a konyha) és gondolkodás be­mutatása szolgálhat alapul a jobb megértésnek, a kölcsönös érdeklődés megteremtésének. Nem gyárak, üzemek, intéz­mények, hanem a magyar és a francia emberek között. S ez a fontos, az egyes francia pogárra vonatkoztatott em­beri kapcsolat kitűnő televé- nye lehet a majdani üzlet­kötéseknek, a magyar' köny­veik, filmek, a sport, a zene Iránti fokozottabb érdeklő­désnek. Egy párizsi mérnök, aki tavaly járt először ha­zánkban, azóta tizenötször utazott vissza. S már nem­csak a turisztikai érdeklődés vezette, hanem üzleti tárgya­lások is szerepeltek a prog­ramjában. Blaizeau-ék a lakosság szé­lesebb rétegeit és érdeklődés­re szeretnék bírni. Sikerül-e? Az eddig történtek bizta­tók. Csupor Tibor JKal Én nem tudom," 1 miféle rossz szokás az, hogy a fel­nőttek állandóan szidják, szánté becstménlik a mai gye­rekeket Hogy milyen önzők, udvariatlanok, semmiféle tisztelet nincs bennük az idő­sebbek iránt. Bezzeg a mi időnkben — mondják ezek az öregek — a vonaton, az autóbuszon át kellett adni a helyet az idősebbeknek, ud­variasan köszönni, nem tola­kodni, szépen, illedelmesen beszélni! Ez volt a bezaeg-korszak. Azóta nagyot változott a vi­lág. s vele együtt változtak a gyermekek is. Valaki nemrég egy társaságban azt fejteget­te, hogy minden korszak gyermekei olyanok lesznek, amilyenekké neveljük őket. No, de ne filozofáljunk! A magam részéről nyugodtan a szivemre teszem a kezemet: a mai gyerekek semmivel sem rosszabbak, mint a ré­giek voltak, Sőt ! Egyenesen élelmesek a maguk módján, tisztelettudók és udvariasaik is. Csak mi nem. akarjuk megérteni őket ! Micsoda? Hogy én elfogult vagyok, s mindent megbocsá­tó? Hogy én behódoltam a mai ifjúságnak? Ez ellen ün­nepélyesen tiltakozom. Sőt, nemcsak tiltakozom, hanem mindjárt bizonyítani is fo­gom az ellenkezőjét. A múltkor a Kalinyin vá­rosrészben sétáltam, és mint sportszerető ember, nagy ér­deklődéssel figyeltem a fia­talok kerékpárversenyét a árdán. Azt hiszem, háztömb törüli verseny volt, hat vagy íyolc kör, s miután ezek a szegény gyerekek az illetékes sportszövetség segítségét hiá­ba kérték volna, nagyon ön­tevékenyen maguk rendelték :uefr A gyalogos forgalom persze n«m szünetelt, a kis-' mamák tolták a gyerekkocsi­kat, néhány könnyelmű öreg­asszony is kimerészkedett a járdára, ami mind azt mu­tatja, hogy a felnőttek nem sokat törődnek a gyerekek testi fejlődésével. Szerencsére ezeket a fiatalokat nem za­varják a külső körülmények. Mi, öregek, annak idején már rég leálltunk volna az ilyen versennyel ! Na persze, mint minden verseny, ez se zajlott le iz­galom nélkül. A véghajrát például rendkívül megzavar­ta egy öregasszony figyelmet6- lensége. mondhatnám hozzá nem értése, aki hosszú, feke­te szoknyában, esernyővel a kezében éppen a £él előtt fordult ki a járdára. Az első helyen nyargaló izmos, 12 éves fiúnak, szeren­csére, helyén volt a szíve, még idejében elrántotta a kormányt, úgy, hogy csak a néni táskáját sodorta magá­val. Szegénv gyerek. így el­esett az első díjtól, de hősie­sen elviselte a kudarcot. Csu­pán annyit mondott szemre­hányóan a táskáját törölgető öregasszonynak : — Ilyenkor kell itt mász­kálni, mama? Maga miatt csak ötödik lettem! Hát nem aranyos gyerek? Nem kiabált, nem vádasko­dott, nem követelt az öreg­asszonytól kártérítést. Ezt a szép gesztust a mama is mél­tányolta, mert láttam, hogy könnyeik csillognak a szemé­ben. De folytatom a bizonyítást Néha egyenesen meghaló a mad gyerekek tisztelete az öregek iránt. Egy nyári dél­után hosszú sorban álltunk a fagylaltárus bódéja előtt. Vol­tunk a sorban vagy huszon­ötén. De rend volt és demok­rácia, senki sem tolakodott. Egyszer csak egy tízéves, na- szatos képű gyerek érkezett a bódéhoz. Végignézett ben­nünket, aztán hirtelen beállt a másodiknak a sör'oa, egy asszony széles válla mögé. Valaki megszólalt mögötte. — Nem kellene a sor végé­re állnod, fiacskám? Ez a rend ! — De bácsi kérem, én a nagymamámnak viszem. Ô már föl sem tud kelni az ágyból. Ügy várja, hogy vi­gyek neki. Hát persze, az más! A nagymama beteg szegény, és fagylaltot enne ebben a dög- lesztő melegben. Mindenki megértőén bólogatott. Milyen jószívű ez a fiú, és milyen fondorlatosán megoldotta a problémát, hogy a nagyma­ma mielőbb fagylalthoz jus­son. Igazán élelmes gyerek! Aztán vártunk egy sort, s végre én is megkaptam a tölcséremet. Ahogy az utca­sarkon megálltam, látom ám, hogy az én maszatos képű gyerkőcöm az előbbi ananász- fagylaltas tölcsérnek már a végét szívja. — Hát a nagymama? kér­deztem megütközve. — Á, az én nagymamám nem szereti az ananászfagyit. Azt mondta, csak egyem meg magam! Még adott egy másikra is pénaL Á Fonómunkás Kisszínpad önálló estje A kaposvári Fonómunkás Kisszínpad 1974-ben érde­melte ki a kiemelt minősítést, mellyel kevés amatőr együt­tes büszkélkedhet az ország­ban. Négy év után, most pén­teken este egész estés mű­sorral kellett megvédeniük ezt a minősítést. Nem sorol­juk, milyen sikereket értek el az eltelt négy év alatt, csupán fellépéseik magas szá­mára hívjuk föl a figyelmet: négyszáznegyvenszer álltak közönség elé ebben az idő­szakban. S ez az együttesnek a közművelésben betöltött sze­repét is jól érzékelteti. Fel­adatuk van Somogy színház­tól nem látogatott községei­ben! Két nagyszerű író műveivel léptek pénteken közönség és a dr. Bécsy Tamás kandidá­tus— az Országos Színjátszó Tanács elnöke — vezetésével munkálkodó zsűri elé. ördögh Szilveszter József Attila-dí- jastól három, Csingiz Aitma­tov kirgiz írótól két dramati­zált elbeszélést, kisregényt adtak elő. A műsorvezető, Horgos Klára arra is felhív­ta a figyelmet, hogy ördögh Szilveszter jelenlétével tisz­telte meg a bemutatót. Az Éj­szaka című kisregényének monodráma-változatát láttuk, hallottuk elsőnek. Bevallom, bennem ez az írás mindig férfihangon szólt, s kissé meglepett — nehezen fogad­tam el —, hogy Vértes Elemér rendezésében Tolnai Mária adja elő. Tolmácsolásában azonban végül is szép él­ménnyel gazdagodtunk. Lírai leltár ez a mű, visszatekintés I a megtett útra: az a keserves kint hozó éjszaka, amikor az ember fölteszi magának a kér­dést: érdemes volt-e? Vagy vessük végét? Emlékek köd­rongyait varrja egymáshoz a képzelet. Az egyszer szorítá­sában, a midörökké gyötrő óhajtásával. Sajnos, lejárat­tuk a szép szavunkat, sőt pe­joratívvá tettük. Ha. tudnám, visszahelyezném felhang nél­küli rangjába Ördögh írását hallgatva. Mint az Éjszaka, a Tenger és sirály is először szólalt meg színpadon, Tóth Anna és Kovács László előadásában, s mint minden mű. Vértes Ele­mér dramaturgiai bábáskodá­sával, rendezésében. -Nászúi­ra« harminc évi házasság után, a tengerparthoz indul S azzal beállt a hosszú sor elejére, egy néni mögé. Biz­tosan a nagymamára hivat­kozik. Hát nem jószivűek és élel­mesek ezek a mai gyerekek? Azt is mondják persze a vá- . daskodók, hogy figyelmetle­nek, nem törődnek a felnőt­tekkel. Merő rágalom! Tanúja voltam egyszer, gesztenye­hullás idején, hogy két fiú dobálózott az utcán. Az egyik az innenső járdán állt, a másik a túlsón. Szépen, sza­bályosan párbajoztak, ahogy azt a lovagiasság megkívánja. Egyszer az egyik dobott, más­szor a másik. Ha járókelő haladt arra az utcán, előzé­kenyen figyelmeztetnék: — Siessen, néni. mert el­találjuk a kobakját! Akkor aztán magára vessen ! Hát nem előzékenyek? A gesztenyezápor alatt az emberek nyakukat behúzva közlekedtek. Egy idős néni a táskáját az arca elé tette, mint valami pajzsot, úgy. isz- kolt át a frontvonalon. Egy férfi viszont illetéktelenül beleavatkozott a nemes pár­bajba, s pofozással fenyeget­te meg őket. De csak gúnyos mosoly volt a válasz: — Hogyan akar bennünket utolérni, apuskám? Azzal a lábbal? A válasz nagyon találó volt. mert a férfi egy kissé sántí­tott a bal lábára. Nos hát: ilyenek a mi gye­rekeink. Hogy rosszabbak a régieknél? Ebben az elmélet­ben nem hiszek. De egy má­sik elméletben igen, amelyet egy barátom fejtett ki: — Amit a gyerekeknél nem teszünk szóvá, abba bele­egyeztünk ! Tari János Egy emlékezetes pillanat. két ember. Sütő András szó- használatával élve, viszik a hazai fonnivalót is. Az ott­honi gondokat, érzelmileg va­lamelyest devalválódott kap­csolatukat, félelmeiket. Ter­mészetes, hogy Etuska csaló­dik: a sirály nem fehér, ha­nem szürke. Mint az életűk. Fényhatásokkal igyekezett a rendezés segíteni a két sze­replőt, hogy időnként kettő helyett négy embert — az utazást indukáló szomszéd házaspárt is — megjelenít­hessék. Ez nem sikerült tö­kéletesen. Üjra láttuk ördögh Szil­veszter Koponyák hegye cí­mű kisregényének színpad! változatát — érett, jó pro­dukció —, majd a szünet után Ajtmatov Az első tanító cí­mű kisregényének változata következett, melyet Altinál címen játszanak. Ismét Tolnai Mária szép pillanatait hozxa a mű, s nagyon erőteljes ala­kítás Horváth Péter .Gyuj- senje. Az Anyaföld című Aj:- matov írás ezúttal nem “élt« úgy, ahogy megszoktuk. Dr. Bécsy Tamás hirdetett eredményt, az előadások jó művészi színvonalát hangsú­lyozva, kiemelve a politiku­mot — a Fonómunkás Kis­színpad produkcióiban jellem­zőnek mondta — gratulált a méltán kiérdemelt kiemelt minősítéshez. Leskó László A könyvtárosnő világot lát A könyvtárosoknak “■fülszö­veg-műveltségük-“ van. A gyermekkönyvtárak dolgozói ráadásul idővel »infantilissá« is válnak a töméntelen mesé­től, játékos versi kétől, ifjúsági regénytől — olvasom egy szo­ciológiai tanulmányban. És az állítást — általában — az új­ságíró személyes tapasztala­tai sem cáfolják. De hogyan küzdhető le ez a “szakmai ár­talom-«? A rejtély megoldásá­hoz egy kivételt kellett ke­resnem. Nem volt könnyű — végül mégis megtaláltam. Paálné Leinberger Ágota jó egy évtizede a Palmiro Tog­liatti Megyei Könyvtár 'dol­gozója. Elejétől fogva a gyer­mekrészlegnél tevékenykedik. Azt, hogy diákkorától tuda­tosan készült erre a pályá­ra, nem sztereotip közhelyek­kel — a kicsinyek iránti sze­retettel, a könyvek iránti vonzalommal — indokolja, hiszen ezek a tulajdonságok minden egészséges lelkületű emberre jellemzőek. Az ok ennél jóval meglepőbb — és elgondolkodtatóbb. — Megfordult a fejemben, hogy pedagógus leszek. Végül mégis a gyermekkönyvtárosi hivatás mellett döntöttem, hi­szen itt nincsenek tantervek, tankönyvek, tanmenetek, nin­csenek kötelező “receptek« : az “Oktatás« anyagát és mód­szereit magam választhatom. Az önmegvalósítás már-már szertelenségbe átcsapó vágya — gyermeki vonás. S ez az állapot az ifjúkor végére ko­rántsem marad meg minden­kiben. Sajnos. .. De a fölösle­ges »szabályozókat« szétfeszí­tő természet a — gyakran ugyancsak gyermekdednek tartott — szellemi tobzódás­sal zabolátlan tudásvággyal is párosul? — A vietnami árvízről ké­szített tévéfelvételek a távoli ország természeti és politikai viszonyainak, művészetének részletesebb megismerésére ösztönöznek. Egy-egy külpo­litikai riportfilm megtekinté­sekor képes vagyok úgy iz­gulni, mint mások a futball­meccsen. Szívesen olvasok emlékiratokat, s igyekszem tájékozódni a modern szép- irodalom irányzatai között is. Az olvasmányélményekbe kapaszkodva próbálom az idézett tanulmányban említett gyermeki vonásokat felszínre hozni — igen kevés sikerrel. Franz Kafka, Truman Capote, majd Babits és Radnóti neve kerül szóba — a derűs gyer­meklelkek istápolóját is fog­lalkoztatja tehát a nagyvilág valamennyi búja-baja. S a mindig vidám, kedves, ki­egyensúlyozott gyermek­könyvtárosról alkotott köz­helyszerű elképzelésünk a kedvenc zeneművek felidézé­sekor is csődöt mond. Mert Smetana, Dvorak, Ravel, De­bussy vagy Bartók muzsikája -réz ónál hat« a nosztalgikus lelkekben — de a “gyerme­teg« kedély aligha fogadná be ezeket a dallamokat. A szellemi csapongás haj­lamából természetszerűen következik az utazási kedv, hiszen a barangolás a kicsi­nyek szellemi élelemadójának is nélkülözhetetlen »kalória- utánpótlása«. Az úticélok ki­választásában szintén a gyer­meki esetlegességet keresném — de nem találom. Mert va­lamennyi bolyongás színhelye — az európai művelődéstör­ténet egy-egy jelentős. fészke. Akár a német klasszicizmus weimari emlékhelyeit említi, akár az osztrák főváros »ge­mütlich« zarándokhelyeit, vagy Erdély lassacskán elsor­vadó értékeit, a tudás teljes­ségére irányuló törekvést kell fölfedeznem. Az ismeretépit- mény következő »téglái« Pá­rizs és Leningrad tesznek. A szándék említésekor azonban nem a tervezgető turista bol­dog izgalmát látom. — Rendszerint kínosan ér­zem magam külföldről vissza­térve. Évről évre rá kell jön­nöm, milyen keveset tudok a világról, 6 mindig újabb ér­deklődési területeket kell »el­könyvelnem«. Legalább egy idegen nyelvet is el kellene sajátítanom magas színvona­lon: úgy érzem, ez egy könyv­tárosnál manapság már alap­vető követelmény. Mindezek után csupán egyetlen kérdés motoszkál bennem: nem érzi-e »leala- csonyítónak« egy, a nagyvilág dolgaiban jártas és alaposan felkészült értelmiségi, hogy munkájában a gyermekek gondolatvilágához alkalmaz­kodjék, immár több mint tíz esztendeje? — Nem tudom elképzelni, hogy másféle könyvtári mun­kát végezzek. A gyermekeket pedig nem szabad »infantili­sán« kezelni; ez idővel szelle­mi tevékenységük elcsökevé- nyesedéséhez vezetne. Ám falat lehet bontatni velük, ha látják, hogy a könyvtáros — egyéniség. L. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents