Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-13 / 216. szám
Ihlet fekete-fehéren Szárny és menedék Bâtdosi Németh János: Nyugtalan madarak Ifyófe ëve lehet, hogy először olvastam versét a Jelenkorban- Már nem emlékszem a költeményre, csak azt tudom, hogy megragadott. Csakúgy, mint a költő neve: Bárdost Németh, János. Lelki szemeim előtt akkor egy erőtől duzzadó fiatal ember jelent meg. Így képzeltem el őt. Aztán hamarosan többet tudtam meg róla, sőt személyesen is megismerkedtünk. Leomlott az általam hamisan rajzolt kép, s darabjaiból felépült a ma már 75. évét taposó költő arca. Apró, szép kötésű, legújabb verseskönyvét tartom a kezemben, mely a közelmúltban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában Nyugtalan madarak címmel. Nyugtalan, folyton változó és mozgó, az elmúlás gondolatának árnyában lüktető, remegő lélekma- darak. Hol földközelben, hol a felhők szegélyéig szárnyaló, de mindig emberi távolságban maradó, elérhető és felérhető sorok. Nincs szebb madár a szónál — mondja a költő mindjárt a bevezető versében, s a nyugtalan, szép szavak végigkísérik a kötet többi költeményét is. Szinte az idő vérzik tolla alatt, amikor szelíden, beletörődve sorsába, de nem megbékélve azzal, s feladva a reményt, az elmúlásról, a megállíthatatlanul közelítő öregségről vall: napnyugta után / az ég felhői alatt / vacog a szív, / riadt a gondolat, / hogy a homály ágyúiban / valami rejtett iszonyat van / s robban a lövedék. / Jaj, megtart-e még az ég? Ugyanez a gondolatsor izzik át szinte minden versében, hol erősebben, hol halványabban. Különösen érzékletes a »Nyárfák árnya« című költemény néhány sora: Lefogva jó csikóim / gyeplőt a szélbe dobva / í vágtatni nem tudok már, / Élettelen élet Az asszony most 72 éves, dolgozni már nem bír, így a nap jó részében csak üldögél a homályos kis szobában. Ügy gondolhatnánk, a régi időkre emlékezik, vagy olvasgat ... Nem, az öregasszony — vagy ahogy itt Patosfán az idősebbek mondják, a banya — csak üldögél. Amire emlékezhetne, azt már elfelejtette, vagy el akarja felejteni. Halni készül... — A hasamban volt a gyerek, úgy hordtam a fát az erdőről. A forró téglát két kezemmel raktam... Egyszer még az elöljáróság is megállt és azt mondta, »ugyan miért nem segít senki ennek a szerencsétlen asszonynak«. Szigorú volt az uram. Igenigen goromba. Féltem, féltettem a gyerekeket... Téglás volt, de nem bírta a tüdőbaja miatt, aztán pásztorkodott. Mindig csak elment, én meg ott voltam a kilenc gyerekkel. Jó, ha annyi kenyér volt, amit a szánkba tömtünk. Istenem, pedig azt hittem, jobb lesz, ha hozzá megyek. — Miért ment hozzá? , — Az ángyomnál voltam cseléd. Pénzemet sem láttam, enni sem kaptam. Azt hittem akkor, majd könnyebb lesz anyámnak, aki egyedül nevelt bennünket. Ez az ember elvett. Ügy kerültük össze, mint a madarak, ő még a szüleit sem ismerte. — Nem lett volna más kérője, olyan, akit szeret? — Lett volna, de hát nem lehetett Amaz halk szavú ember volt, de a mostohája megfenyegette, nehogy nincstelen lányt merjen hozni. — Ha »nem örömében ment férjhez«, hát miért nem hagyta ott, amíg fiatal volt? — Más világ volt az. Akkor ilyesmi még csak eszembe se juthatott. Különben is hová mentem volna gyerekestül. — Miért kellett kilenc gyerek? — Édes istenem, hiszen az volt az egyetlen örömöm A szerelem meg a gyerek! Másként miért is éltem volna.., Az asszony egyszerűen csak élt. Cselekedeteit nem érzések és megfontolások határozták meg, hanem egyszerűen a létfenntartás ösztöne. Tudta, hogy ennie kell, és azt is, hogy bármi áron életben kell taratnia a gyerekeket. Ez volt a legtöbb, amit vállalhatott , . Magyamé szegénysége nagyobb volt annál, mint arm még lázit, ö soha nem gondolt arra, hogy vannak, akik jól élnek, hogy jó volna ugyanúgy élni. Értetlenül hallgat, mikor arról kérdem, hogy volt-e szórakozni életében. A falusi búcsúba is már csak öregasszonyként jutott el..; Kilenc gyereke közül mindössze egy — az is már csak felnőttként — járta ki az elemi iskolát. Az asztalra persze ma valamennyiüknél kerül, életük mégis tele van maguk emelte korlátokkal. Többüknek már saját háza van, családja, szüleik nyomorúsága — ha nem is a szó fizikai értelmében — olykor ma is kísért. Talán két emberöltő és a társadalom minden segítsége is kevés, hogy valamennyi sohasem volt lehetőségüket visz- szaszerezzék. A beszélgetés gyakran megakadt. Az öregasszonynak nincsenek fogalmai a boldogságról, szórakozásról, pihenésről. Az unalom szót sem ismeri. Életéről soha senki nem kérdezte, így hát a »kipanasz- kodás« megkönnyebbülését először élte át. Nevetni is láttam, mikor az iskolából hazajöttek az unokái. Nem a nagymamák megszokott öröme volt ez, hiszen unokái közül többről azt sem tudja, melyik gyerekének a gyereke. Ugyanezt a melegséget érzi minden öreg, ha játszadozó kisgyereket lát... A faluban valaki kiszámolta, hogy Magyarné gyerekeinek, unokáinak és dédunokáinak a száma hetvennél is több. Az emberek ezt a számot tartják az öregasszony egyetlen említésre méltó jellemzőjének. .. ». r. tempósan sétálgatni J ez itt a jelszó egyre, / hol van az ifjú vágta, / virágos árokparton / nyárfák susognak messze. A költő célja az, hogy legalább megközelítően olyan tiszta, olyan igaz legyen, amilyen szeretne lenni. Mindez a vágy, ez a cél az öregedéssel arányban növekszik, egyre erősödik, s az elmúlás okozta keserűséget ezzel a gondolattal igyekszik csökkenteni : megtelek lassan hulló lommal / s hullott virág nem mirtusz- ág. / — aki célba jut céltalan már, / célt nekem, munkát és erőt, / ezt súgom minden viadalnál, / s így álljak majd a sír előtt. »Amíg a szívünk« — címmel nyolc sorban fogalmazza meg a reménytelenség mögött megbújó örök hitet és reménykedést : Csupán a megriadt gond enyém, mint fák ágán a csüggő levél, hogy megmaradj, hogy megmaradják, én neked és te szárnynak, dalnak. És mindig együtt minden vészben, mint madarak a sereglésben, vihart kiállva szállni együtt, amíg a szívünk is egyet üt. A kötet középső és harmadik ciklusa a »Hazatérő« és a »Felhők országútján« az ismerős tájhoz, emberekhez, példaképekhez való kötődés jegyében született Ebben a részben tesz hitet tájai, társai és önmaga mellett: én is kezes fia vagyok e tájnak, / költők emlékét őrzöm szívemben, / hegyek és völgyek halmain / hazatérő vagyok mindig, / megfejt tej melege, / patakok csobogása fogad, / dombok jóillatú tája zár be / hű egeibe, / Dunántúl. 1 A Pécsen élő költő nyolcadik verseskötetét tartom a kezemben. A benne megbújó 58 költemény (a költő szavaival élve) nem cifra szolga, hanem szárny és menedék minden veszedelmes hullámverésben. Gyarmati László wrogyan kerül egy fiatal JJj középiskolai tanár házaspár egy somogyi kisvárosba? A jogszabályok szerint: pályázat útján. És hogyan lesz két egyetemista fiatalból házaspár? Erre még nem hoztak jogszabályt. Jenőt történetünk elején különben is nehéz lett volna férjnek elképzelni, mert alapjában véve félt a lányoktól. Már negyedéves matematika—kémia szakos tanárjelölt volt, de néhány futó kalandon kívül alig akadt lányokkal dolga. Tankörtársai sokszor megtréfálták, a lányok nevében szerelmes leveleket küldtek neki, ő azonban nem ugrott be ravaszságaiknak. Fanyar volt, borús, mint a novemberi ég, 22 éves korára tipikus agglegény. Karácsony táján szobatársa alaposan le is szedte róla a keresztvizet. — Ide figyelj, Jenő! Ha te nőhöz akarsz jutni, legjobb lesz, ha feladsz egy apróhirdetést valamelyik napilapban: »Zárkózott, mulya egyetemi hallgató vidám lány társaságát kereéi, barátság, esetleg házasság céljából. Leveleket »Kenyérre kenhető« jeligére a kiadóhivatalba.« Jenő nem sértődött meg. — Ne hülyéskedj! Azt hiszed, kapok rá választ? — Biztosan. A lányok kedvelik az ilyen gyáva kukacokat! — Kösz! Hamarosan elérkezett a farsang ideje. Az egyetemi KISZ-bizottság nagy álarcosbált rendezett az aulában és a hozzá tartozó helyiségekben. A fiúk és a lányok csodálatos jelmezekben vonultak föl. Akadt köztük spanyol donna fekete bársonyban, óriási legyezővel, tipegő kínai mandarin, japán gésa ki- monóban, angol matróz gyökérpipával a foga közt és pápua törzsfőnök paradicsommadár-toliakkal. De a legnagyobb sikert egy viszonylag egyszerű jelmez aratta. Az álarcos fiú egy apróhirdetést lény képek a faluról »Szigorú szeme meg se rebben, / Falu még nem várt kegyesebben / Városi bújdosó- ra«. E sorokkal kezdődik Ady Endre Hazamegyek a falumba című költeménye. A század elején született művet választotta kiállítása mottójául a győri id. Rácz Endre. S nem véletlenül. Sokat időztem a budapesti Fényes Adolf- teremben, újra körbejártam, s azon meditáltam, választhatott Parasztarc. volna-e jobb címet a tárlatnak, mint Ady Endre verseimét. , Talán örökké kimeríthetetlen témát ad a falu — minden változásával együtt — a fényképezés művészeinek, az amatőröknek is. A mű azonban csak akkor hat ránk, nézőkre, ha érezzük, hogy nem kívülről, idegenként készítették. Elöljáróban elmondha- I tóm, hogy az idős tanár és fo- I tóművész alkotásai azért ragadtattak el annyira, mert egész történelmi korszakot jelenít meg parasztarcokon., sőt odáig is eljut, hogy a jelkép magaslatára emel szerszámokat és udvari »berendezéseket«. A tiszta és nemes szándékot színes fölvételekkel nem lehetett volna megvalósítani. Jól érzi ezt az alkotó, éppen ezért ragaszkodik a fekete-fehér képek világához. Ezek sokkal nagyobb lehetőséget kínálnak a kontrasztok érzékeltetésére, a dráma és a tragédia kifejezésére, s talán még a változások megragadására is. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy szándékos: az Ady-vers hét versszakos, s ugyanennyi részre osztotta a kiállítást a fotóművész. A címek egysze-' rűek: Életem, Életünk, Temető, Kerítések, Falusi házak, Mecseknádasd, Parasztjaim. A kiállítást rendező Dobai Ágnes mindent megtett, hogy a helyiség szűkösségét ne érezzük. Ügy helyezte el a képeket, hogy egy falra, egymás mellé kerüljenek például az Életem-sorozat nagy méretű portré - és szerszám-ellentétpárjai. Felül a fekete kalapos, huncut szemű parasztember hol örömet, hol bánatot, hol töprengést kifejező arcát látjuk, s alatta az egész élet kemény munkáját megtestesítő szerszámok képeit. Az egyik — szerintem — önállóan is kifejezné mindazt, amit a fiz kép. A csempe lábú lócán ott hever a zsíros, felül otrombán benyomott parasztkalap a fákon átszüremlő napfényben. Az Életünk szinte ezt az utóbbi ötletet variálja, mint a zeneművészek a főtémát à kidolgozási részben. A fényképezőgép még közelebbről hatol a tárgyak világában egyre kisebb részeiteket emel ki: az első képen még ott az egész farakás, aztán csak az egyik rönk végének emberfejet formázó gömbölyűsége, melyen a göbök a szemek, ott alul az a kitört darab — a száj. A fa és a virág, a fába vésett szív az ifjúságot idézi, a szerelemre emlékeztet. A régi világ tudóinak, ismerőinek lassú elmenetelét a Temető-ciklusban idézi id. Kácz Endre. A fekete és a fehér ellentétének legdrámaibb alkalmazását is itt láttam tőle: a hófehér sírkőre rávetődik a fejkendős idős asszony árnyéka. Vele rokon a Kerí- tések-sorozat öreg paraszt- asszonyképe is. Ezerráncú né- ne makóija a máló kerí- tésoszoszlopot ráncos-eres görbedt ujjaival. Mintha a múltba, az életbe kapaszkodna hogy soha ne kellene onnan a kapuból elmozdulnia. A szép mecseknádasdi kéJ pék után a Falusi házak következnek, s ott az új élet finom, nem erőszakolt jelképei is megjelenik. József Attila szavaival olyan a falu madártávlatból, »mint egy tányér krumplipaprikás«. S mögötte hosszan húzódnak a kiugróan fényes, fehér, szakosított állattenyésztő telepek. Az új utcasor és a régi egymás mellett elhelyezett látképe ugyancsak a váltbzás hírnöke. A sort a Parasztjaim-soro- zat zárja. Nekem az idős házaspár tetszett. A két dolgos öreg közül az asszony ölbe tett kézzel áll, a párja viszont úgy nyugtatja ráncos kezét a nadrág varrásán, mint talán katonakorában. Derűs pillanatképe ez a most már lassan-lassan eltűnő paraszti sorsnak. Id. Rácz Endre szép kiállítása a városban élő tanár, fotóművész tisztelgése is a falu előtt. Lajos Géza Apróhirdetés hordott a mellén, a következő szöveggel: »■Zárkózott, mulya egyetemi hallgató vidám lányok társaságát keresi barátság, esetleg házasság céljából. Vallomásokat éjfél után a nagy pálmafa alatt hallgatok meg. Kalandornők kíméljenek!-» A bálozó társaságot szokatlan jókedvre derítette az ötletes szöveg. Mindenki találgatta, hogy ki lehet az apróhirdetés tulajdonosa? Abban mindnyájan megegyeztek, hogy csak valami rutinos nőcsábász viselhet ilyen jelmezt. Aztán elérkezett az éjfél, és a zsűri ünnepélyesen kihirdette az eredményt. Az első díjat, egy kocsikerék nagyságú dobostortát az apróhirdetés viselője kapta. Mindjárt oda is vonult a nagy pálmafa alá, ahol egy kis asztalon tömérdek tányér, villa és szalvéta közt ott díszelgett már a tortagó- liát. A lányok azonnal megrohamozták az asztalt. — Én szeretlek a legjobban, nekem adj belőle elsőnek! — Ne higgy neki! Én mindennap titokban elkísérlek az egyetemig, hátha egyszer észreveszel! — Jenőkém! Ilyen cuki pofával még nem találkoztam. Akarsz velem randizni? Jenő mint egy cukrász, isteni nyugalommal osztogatta a tányérokra a tortaszeleteket. A végén már csak kettő marad. A lányok erősen megfogyatkoztak. Most egy rizsporos hajú, Lajos-korabe- li dáma ült le az asztalához. — Kérek egy szelet tortát! Jenő vágott neki. — Hogy vagy, Ili... Ráérsz szombaton délután? A lány gyorsan lenyelte a tortát. — Nemigen. Tudod, hogy nekem már van srácomI Ezután egy szobalánynak öltözött kacér lány ült le az asztalához. Jenő öt is ismerte. — Van még dobosod, Jenő? — Van.' Az utolsó... Ráérsz szombat délután? — Nem! — mondta a lány. Aztán ránézett Jenőre, egy kicsit rá is kacsintott. — De vasárnap ráérek!... Ha nem mondod meg Pistának! — Nem — rázta meg Jenő a fejét elutasítón. — Nem szeretem a bonyodalmakat. A zenekar vad ritmusú számba kezdett. Mindenki a táncolókhoz tódult. Csak Jenő állt a pálmafa alatt, fanyarul, kiábrándulva, keserűen. Elfogyott a torta, elfogytak a lányok. Éppen haza is mehetne! Odaballagott a táncolókhoz. Még nézte őket öt percig. Ekkor az emelvényen bejelentették a hölgyválaszt. Jenő már éppen indulni akart, amikor egy vékony, barna lány libbent eléje. Nem volt szép, de fekete szeme melegen ragyogott. — Szabad? A fiú tétován elindult a lánnyal a forgatagban. — Te is ettél a tortámból? — Nem én. Nem szeretem a dobost. — Minek kértél fel táncolni? — Az az én titkom! S huncutul ragyogott a szeme. Jenő reggelig ottmaradt a bálban. Sokat táncolt a lánynyal, és közelebbről megismerte. Megtudta, hogy Katinak hívják, s negyedéves magyar—történelem szakos hallgató. Szombatra találkát beszéltek meg a Hűvösvölgyben. Ez a szombat volt hosszú idő óta Jenő első boldog napja. Sokat gyalogoltak, ettek- ittak, s estefelé kézenfogva szálítak villamosra. Ettől kezdve minden hétvégen találkoztak. Katiban sok anyáskodó vonás volt, s Jenőt ez meghatotta. Az édesanyjára emlékeztette, aki Egerben a dohánygyárban dolgozik. Az apjuk már gyerekkorában elhagyta őket. Amikor az ötödévre beiratkoztak, egyszer le is vitte Katit Egerbe. Este az állomáson elbúcsúztak a fiú édesanyjától. Az asszony könnyes szemmel megsimogatta Kati karját. — Be kedves lány vagy te, édes lelkem! A fiú szívébe belesajdult valami. De nem szólt. Az óxxitosság mindig visszatartotta a vallomástól. Hátha Kati is azt mondja: »Sajnálom, nem te vagy az igazi!» Így jártak együtt hónapokig. Már az utolsó félévüket tölötték az egyetemen, amikor egy tavaszi napon Jenő karon fogta Katit. — Megjelent a pályázati hirdetés. Nem akarsz eljönni Dunántúlra... velem együtt tanítani? — Dehogynem! — Akkor menjünk be a dékáni hivatalba... Az van még a pályázatban, hogy fiatal házaspárok részére egy kétszoba-összkomfortos lakás is akad. Megpályázzuk? — De mi nem vagyunk házasok! — Hát majd leszünk! Ha akarod! z a beszélgetés éppen a körúti zebra előtt zajlott le. Jenő lehajolt a lányhoz, és megcsókolta. A zebrán megindult a tömeg. Egy öregúr nekik ütközött, s szemrehányóan megszólalt: — Nem lehet máshol csókolózni? — Mit csináljunk? — pirul el a lány, kibontakozva Jenő karjaiból. — Éppen itt kérte meg a kezemet! Tari Jan«
