Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

A jóra termett ember Le» Tolsztoj, a nagy orosz iró derűre hangoït, boldog­ságra vágyó ember volt. Rendkívül fogékony a szép — »isten világának szépsé­ge« — iránt, s a természet­ben a tökéletesség megva­lósulását látta. A tökéletes­ség, az összhang és a böl­csesség, ami lehetővé teszi a boldogságot. Vagy egyben maga a boldogság is. Har­monikus, szép gyermekkora és heves ifjúsága telt bele, míg rádöbbent, hogy a bol­dogság, szerencse, sót maga az élet sem méretik min-' denki számára egyforma mértékkel. Érzékeny, lelkiis­merete, részvétre hajló ter­mészete ekkor kezdte kutat­ni a világon — a gyönyörű és tökéletesen megal­kotott világon — kétségte­lenül létező szenvedések, bajok, bűnök okait. Ez az, amit írói kérdésfel­vetésként, tolsztoji alapkér­désként egész életművében megtalálunk. A tolsztoji műben tehát »recepteket« keresett az emberi boldog­ságra? Nem! A világiroda­lom egyik legnagyobb tel­jesítményét nem lehet ilyen kisszerűnek tetsző cél kö­ré szűkíteni. De vallom: Tolsztoj minden emberi és írói törekvésének mozgató­ja az a makacs hit volt, hogy az ember és a világ természetes állapota a bol­dogság, a jó és a szép ki- teljesedése. Ö, Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a riadt szemű fia­tal tiszt és a nagyszakállú, parasztinges, öreg író csak­nem száz életesztendőn át makacsul kitartott e hite mellett. Es egy világot teremtett bizonyítékul rá. Könyveket írt — száz meg ezer oldalakon át, s ezekben mindent újra megalkotott, mint az isten — csak job­ban, mert ebbe, az ő vilá­gába beleírta a makacs, megható tanítást: hogy az élet célja a boldogság és a bölcsesség. Ezért tűnik sok 'írása — elsősorban novellái — példabeszédeknek. Ezért hasonló életműve sokban a régi prófétákéhoz, vatláste- remtőkéhez. Mert nemcsak írói tehetségének vulkánját, hanem jelentékeny vagyo­nát, fáradhatatlan munka­erejét is ennek a hitnek a bizonyítására fordította. A világ nem változott meg — nem is változhatott meg Tolsztoj tanítása nyo­mán —, de Tolsztoj művé­szete és tanítása a boldog­ságra termett, jóért küzdő ember lényegének maradék­talan kifejezője — és bizo­nyítéka lett. Magyar írók Tolsztojról ADY ENDRE: Ö a mi lelkiismeretünk volt; igen, a mai embereké. Érezte az összes milliók he­lyett, hogy nagyon-nagyon boldogtalanok vagyunk. El­ment ö is a Sivatagba és a Pusztába, hogy dolgozzék a mi megváltásunkért. A ■ Ná- záretihez kívánt mindig szomjasan és örökösen ha­sonló lenni. Fáklyája az ős­kereszténység, a természet­tel való alázatos kibékülés volt És ö maga pedig tipi­kusan új ember, mai ember. A kultúra, a túlcivilizáltság finomkodik legrusztikusabb gondolatán is. Az Emberi­ségért sír, és folyton ölnie kell önmagában a művészt. Valósággal ütközője volt az ő szegény, nagy lelke a fáj­dalmas, határtalan emberi kultúrának és a vidám, vad, gondolattalan állati létezés­nek. Akármilyen , óriás volt, akármilyen szent volt Tolsz­toj, darabokra kellett benne törnie az egész Krisztusnak. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Ha így tekintjük Tolsztoj kettöségét, akkor egy hatalmas, egységes je­lenséget bámulunk. Egykor nyilván túlontúl távol érezte magától az emberiséget: ké­sőbb v ezeklésből túlontúl közel akarta magát tudni hozzá, a testvériségbe temet­kezett ... ... A biliai egyszűrség művészete ez! Valami sajá­tos és nagyon bevégzett tö­kéletesség, amely önmagába fut vissza. Az élet, minden magyarázat és széljegyzet nélkül. Ha nézem embereit, szinte megijedek, mennyire elhagyatottan, mily vigasz- I talhatatlan egyedüllétben küzdenek. Vajon jók, rosz- szak, bűnösök-e vagy bűnte- lenek? Nem tudjuk. A tolsz­toji emberek homlokán nem ég Káin-bélyeg. se aureo­la... A tiszta epikus, a vi- iágszemlélő áll előttünk, az, aki a Háború és béke nagy­szerű eposzát adta kezébe a XX. századnak. Művészete a legtökéletesebb realizmus, amely már nem kéjeleg a túlzásokban, mint a natura­listák, hanem nyugodtan le­szögezi ítéleteit, és ha társa- dalomkritikát gyakorol, ha embereket, ha tárgyakat fest, egyformán erről az emelke­dőt pontról néz mindent... A tolsztoji művészi alkotás csúcspontja a Karenina Anna. Egy regény, melyet pár nap alatt elolvashatunk. De mi­kor elolvastuk, legalábbis tíz évet öregedtünk emberismç­Az idős Lev Tolsztoj és Csehov a Krímben. retben, tapasztalásban és szépségben. Egyszerre más színben látjuk az egész vilá­got. Mintha nagy utazásról jöttünk volna, minden új fényben ragyog, minden vi­lágosabb, minden tisztább és minden egyszerűbb. BABITS MIHÁLY: ... S ekkor jött egv nagy könyv, Oroszországból, a kornak legnagyobb, s talán legremekebb írói alkotása, mely szerzőjének szándéka szerint alázatosságra akarta inteni a gőgös Európát: »•Nincs ott nagyság, ahol nincs egyszerűség, jóság és igazság.« Tolsztoj könyve volt ez, a Háború és béke. Alighanem a legjobb regény a világirodalomban... LUKÁCS GYÖRGY: ... Tolsztoj helyes kérdés- feltevése abban áll, hogy olyan kifejezően és kézzel­foghatóan, mint ő, előtte még soha senki sem ábrá­zolta a »két nemzetet«, a világbirodalomban. Tolsztoj paradox nagysága abban rej­lik, hogy míg tudatos, vi­lágnézeti törekvése állan­dóan arra irányult, hogy a társadalomnak ezt a merev kettéosztását erkölcsileg és vallásilag megszüntesse, ad­dig a művészi munkáiban a könyörtelen igazsággal ábrá­zolt valóság a költő e ked­velt tervét folyton leleplezi. Tolsztoj fejlődése igen szö­vevényes utakon halad, sok illúziója elfoszlik, új illúziói támadnak. De ott, ahol Tolsztoj mint igazán nagy költő alkot, mindig a »két nemzet« kibékíthetetlen ket­tősségét ábrázolja: a parasz­tokét és a földibirtokosokét. ... A nagy realizmus ha­gyományainak megmentése, konkrét és aktuális tovább­képzése olyan időben, mely a nagy realizmust naturalis­ta vagy formalista alapon elupusztí tóttá; ebben áll Tolsztoj írói nagysága. An­nak a gondolatnak a meg­mentése, hogy a nagy mű­vészet elválaszthatatlanul összenőtt a népiességgel, hogy a művészet erről a ta­lajról elmozdítva mint mű­vészet is elpusztul; hogy a művészi formák nagysága szintén össze van forrva a művészi tartalom és a mű­vészi forma népiségével: ez Tolsztoj esztétikájának her­vadhatatlan érdeme. ILLYÉS GYULA: : : Tolsztoj igazi tudása ez a fajta emberi tudás: az, amely, azt hiszem, nem le- . hetséges mélységes közösségi érzés, eredendő emberszere­tet nélkül. Ez az ember ré­sze is valaminek. Ha aka­rom, úgy nézhetek rá, mint a felvilágosodást követő Európa legnagyobb orosz képviselőjére; ha akarom mint a háncsbocskoros, ne- mezkaftános muzsik ősképé­re. Látom a fogyatékosságait. De azokkal is lenyűgöz. SARKADI IMRE: ... Tolsztoj művei, ha úgy tetszik, akár az egész irodal­mat pótolják. Olyasmi, mint az .igazhívőknek a Korán: minden benne van. Amit betűvel ki lehet fejezni, az Tolsztojban benne van. Éppen ezért nehéz író. Nem, ifjú szívekben él, ha­nem felnőtt szivekben él. Ahogy az ember öregszik, Tolsztojt egyre tökéletesebb­nek látja, egyre inkább ész­reveszi, hogy hiány vagy szeplő ezen az életművön úgyszólván nincs... SZABÓ PÁL: ... Karenina Anna mind­máig úgy él bennem, mint olyan szépség, ami szépül, egyre szépül az időben és történelemben és ami magá­ban hordozza örökkön az életre való jogom és igé­nyeim és a nagy természet minden szépségét és értel­mét. NEMETH LÁSZLÓ: ... Ha van név, mely a három részre esett emberisé­get a közös akol ígéretével futja s öleli körül: a Tolsz­tojé az. A nyugati ember, aki tudja, hogy újkori műve­lődésének a természettudo­mány és zene mellett a XIX. századi regény a legnagyobb vívmánya, még mindig a föl- fedezők, a Voguek nemzedé­kének a bámulatával tekint a keleti óriásra, aki e műfaj­ban az ő legnagyobbjainál is magasabb helyet rakott, új tájakra nyitva a csúcsról ki­látását. A színes népek sem felejthetik el, hogy a dél­afrikai farm, melyen az ott élő hinduk a gyarmati fel­szabadító harc módszerét ki­dolgozták, Tolsztoj nevét vi­selte, hogy a sikeres vezér, Gandhi, Tolsztoj tanítványa volt, az első fehér emberé, aki nemcsak bölcsek tanítá­sát szűrte egybe a magáéval, de az emberiség jövőjét is őbennük kereste. Végül a j aszna ja—poljanai zarándo­kok, akik szakadatlan kara­vánokban özönlenek a leg­nagyobb orosz lakóihelye és sírja felé; ők hogyne tudnák s velük mi is, hogy nemcsak egy kivételes író, de az em­beri lelki ismeret egyik leg­nagyobb műhelyének a kü­szöbét lépik át, a másik em­ber iránti felelősségét, mely végső fokon a szocializmus­nak is motorja volt, s kell is hogy legyen. ... Tolsztoj műveinek má­sik állandó sajátossága, amely a legkorábbiaktól a legkésőb­biekig mindet egybefogja, a mélyükön ott élő kérdés: hogy kell hát élni... Az ókorban inkább csak a filo­zófus íróknál a korai, majd az elfajuló császársága ide­jén Horatiusnál, s Tacitus egyik-másik írásában jelenik meg... A XIX. század iro­dalmában tán Ibsenben van meg ez a Tolsztojra emlé­keztető élet-keresés, mely magában az orosz irodalom­ban is csak Tolsztoj nagy kortársával, Dosztojevszkij­jel lesz uralkodó. Ügy azon­ban, hogy Tolsztoj hív meg, hogy a regényeiben s életé7 ben beállított erkölcsi kísér­letet véginézzük, s miközben ő maga is tisztázza magának, minket is meggyőzzön, mit is kell hát az élettel kezde­ni: előtte senkisem ültette le az emberiséget maga mellé. /. L. Tolsztoj* Apám szökése O któberben a feleségem Jasznaja Poljanában járt, s mikor visszatért, elmondta, hogy otthon vala­mi nincs rendben: »Anya ideges, apa meg hallgat, és nyomott a hangulat...« Mikor 1910. október 28-án Moszkvában jártam; este te­lefonon fölhívott Szergej bátyám, hogy aggasztó táv­iratot kapott Jasznaja Polja- nából: kérték, hogy azonnal utazzon oda. Éjjel 12 órakor indultunk, s kora reggel már Kozlovka—Zaszeka állomá­son voltunk. Adrián Pavlovics kocsistól tudtuk meg, hogy apa előző reggel — vonaton — eluta­zott valahová, és senki sem tudja, hogy most hol tartóz­kodik. Azt' sem tudják, mer­re indult... A hír teljesen váratlanul ért. Emlékszem, hogy akkor mindjárt egy furcsa egybe­esés rémített meg. Apám ugyanis 28-ban szü­• Részlet 'az író fiának a Visz- szaemlékezéseira című művéből. ** 1828. augusztus 28-án — a ré­gi pravoszláv naptár szerint.' Ez szeptember 9-ének felel meg. letett ", augusztus 28-án. 28-án adta nyomdába első könyvét, a »Gyermekkor és serdülőkor«-t, 28-án született az első fia, 28-án volt egyik fiának az esküvője, s végül most 28-án elszökött hazul­ról, hogy többet sose térjen vissza .... Két nap múlva táviratot kaptam, hogy az apám Asz- tapovóban fekszik betegen. Rögtön oda indultam. Majd­nem az egész családunk ott volt. Jasznaja Poljanából jöttek különvonattal, és egy mellékvágányon levői első osztályú kocsiban szálltak meg. Az apám az állomás­főnök lakásában egy kis, pi­ros színű ép:'letszámyban feküdt. Körülötte állandóan őrködtek az orvosok, meg a két húgom, Tatjána és Alek- szándra, valamint Szergej bátyám, és még néhány sze­mély, aki segített -nekik... A legnehezebb kérdés, amit apám egész betegsége alatt feladott nekünk, számomra — őszintén szólva — a mai napig is megválaszololatlan maradt: anyámnak oda kel­lett volna-e mennie hozzá? Amikor Szergej bátyám beszélt apámmal, apám anyám számára táviratot diktált: arra kérte, ne jöj­jön hozzá, mert annyira erőtlennek érzi magát, hogy a találkozás számára »vég­zetes« lehet Ezt a táviratot a bátyám elhozta a vasúti kocsinkba, és odaadta az anyánknak. Hogyan lehetet volna ezek u n odemenni hozzá? Ekkor hat orvos volt apám mellett, s közülük öten há­zunk régi barátai. Mint or­vosoknak és mint legközeleb­bi barátoknak is az volt az egyöntetű véleményük : az izgalom Lev Nyikolajevics számára olyannyi» veszélyes lehet, hogy végezhet vele. Amíg van remény a meg­mentésére, addig óvni kell mindenféle izgalomtól. Szof- ja Andrejevnának csak ab­ban az esetben kell fölmen­nie, ha az apám ezt maga óhajtja. Anyámat ez szörnyen gyö­törte, de semmit nem tehe­tett ellene. Éjjel minden órában, néha még gyakrabban is valaki odaszaladt a vasúti kocsink­ból a vörös színű házhoz, bekopogott a szóba szellőző­ablakán, ahol a »felügyelők« üldögéltek, s a beteg állapo­táról szerzett hírekkel tért vissza. Anyával karonfogva hány­szor mentem én is ehhez a szellőző ablakhoz, hányszor álldogáltunk sokáig az ab­laknál, és hányszor éltem át az anyámmal gyötrő keser­ve nehéz perceit! Tolsztoj naplójából* 1903. március 11. Jasznaja Poljana Mindegyre próbálgatom az élet meghatározását, de elé­gedetlen vagyok vele. Teg­napelőtt megfogalmaztam, de megint csak át kell fo­galmazni. De mielőtt bele­fognék, szeretnék feljegyez­ni néhány gondolatot ebből az időszakból. Egészségem jelentősen ja­vult. Tegnap megérkezett Ljova. És boldog vagyok, hogy megint olyan jó vele lennem... 1. Csak akkor élünk, ami­kor tulajdon lelki »én«-ünk- re eszmélünk. Ez pedig a lelki öröm pillanataiban, vagy a lelki tényezőnek az állati tényezővel folytatott küzdelme pillanataiban van így. 2. Nem egészen kiderített mozzanat, hogy gyakran (ta­lán mindig) elégedetlensé­günk és elégedettségünk az élettel, az eseményekkel kapcsolatos benyomásaink, nem mindig magukból, ezek­ből az eseményekből ered­nek, hanem lelkiállapotunk­ból. Ilyen nagyon bonyolult és meghatározott lelkiállapot nagyon sokféle van. így a szégyen állapota, a rosszallás, a meghatottság, az emléke­zés, a szomorúság, a vidám­ság, a nyomottság, a köny- nyedség állapota. Hogy jön­nek létre ezek az állapotok? Nem tudom. De azt tudom, hogy ha a szégyen állapotá­ban vagyok, akkor mindent szégyellek és ha nincs mire irányulnia a szégyenemnek, akkor tárgytalanul is szé­gyenkezem. Ugyanígy van a rosszallás, a meghatottság, valamint az emlékezés álla­potával is, bármilyen furcsán hangozzék ez. Az ember egyre csak emlékezik, holott semmi emlékezni való ja, vagy arra emlékezik, ami most történik, vagy arra, hogy er­re már emlékezett régebben, és ugyanígy van ez a szo­morúsággal, a vidámsággal... •Lev Tolsztoj naplójának ma­gyarul eddig kiadatlan részle­tei a Szovjet Irodalom legújabb számában olvashatók. Meggyengült öntudatában lehet, hogy elkeserítette vol­na őt, mert szétrombolta volna azt az illúziót, hogy »elrejtőzött«, de lehet, hogy mégis ez lett volna a jobb. Jobb lett volna, mert ez lett volna az igazság, amit — úgy érzem — nem volt jogunk titkolni a haldokló előtt. De ha apám nem hívta anyát Jasznajából, mert saj­nálta és félt, hogy felizgat­ja?! Meg aztán az is elkép­zelhető, hogy az apám arra gondolt : a mama beteg és nem tud jönni. Nehéz megmondani, hogy mit is kellett volna akkor tennünk. C sak az nem vitatható: úgy tettünk, hogy apának jobb legyen. És az, hogy az anyám zúgo­lódás nélkül engedett az or­vosok rábeszélésének. Az ő részéről ez olyan súlyos ál­dozat volt, aminek a jelen­tőségét megítélni nem a mi dolgunk. (Fordította: Hajzcr Lajos) és sok más állapottal, ame­lyet meg kell határozni és végig kell gondolni eredetü­ket ... ÍS04. április 29. Jasznaja Poljana ... Az ember csakis saját élete révén ismerhet meg valamit teljességgel. Teljes­séggel önmagamat ismerem, egész önmagamat, a születés függönyéig és a halál függö­nyéig és a halál függönye előtt. Azáltal ismerem maga­mat, hogy én én vagyok. Ez a legmagasabb vagy még in­kább a legmélyebb tudás. Most 1905. december 31. éjszakája van, 1906 kezdete. Ez idő alatt »A kormány­hoz, a forradalmárokhoz, a néphez«-t egészítettem ki. Néha fontosnak látszik, néha gyengének. Egészségem nem rossz. De hiányzik a gondo­lat elevensége... Felemás voltam. Némely­kor kora reggel és éjszaka valóban bölcs és jó ember vagyok, némelykor gyenge, nyomorúságos lény, aki nem tudja, mit kezdjen magával. A különbség az, hogy az első igazi állapotom, a másikban pedig tudom, hogy ködben tévélygek. Még egy világos gondolat jutott eszembe arról, hogy az élet nem más, mint hogy a lelki lényeg végigjárja a tőle elkülönült, egyre szélesedő formát Most kezdődik az új, 1906-os esztendő. Uram, se­gíts meg, hogy teljesíthes­sem a te akaratodat. Nem azért hogy valamit tegyek, csakis azért, hogy azt te­gyem, amit kell. 1909. január 18. Jasznaja Poljana ... Egy napot kihagytam. Nagyon gyenge voltam fizi­kailag, se tegnap egész nap, se este, sem ma nem írtam semmit. Ma csak egy kis ki­egészítést írtam a Sztolipin- ről szóló cikkhez, a cárról, azzal a titkos céllal, hogy kihívjam magam ellen haj­szájukat. Ez a cél sem vala­mi jó, az pedig még rosz- szabb, hogy gyűlölettel va­gyok iránta. Ki kell javíta­ni. Egy kicsit javítottam a cikken, jobb is lett. Hála- istennek — úgy látszik, le­győztem emberi becsvágya­mat. Tegnap éjjel nagyon nem jól voltam, de igen kelle­mes érzés fogott el, ahogy vártam a halált, nem kíván­tam, de a legkisebb ellen­állást sem tanúsítottam, úgy tekintem, mint bármely ter­mészetes és ésszerű lépést vagy eseményt. Ügy érzem, hogy mindenesetre közel van a halál, néhány hét, ha sok, akkor néhány hónap vá­laszthat el tőle... 1909. október 2. Betegen ébredtem Jártam egyet. Kellemetlen északi szél. Semmit sem jegyeztem fel, de éjszaka nagyon jól, tisztán elgondoltam, milyen kitűnő művészi ábrázolást lehetne adni a gazdagok és a hivatalnok osztályok, illet­ve a paraszt dolgozók életé­nek egész sekélyességéről és itt is, ott is megmutatni legalább egy, a lelke szerint igazi embert. Esetleg egy asszonyt és egy férfit Talán lesz is belőle valami..,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents