Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-06 / 210. szám
Megkezdődött a kampány A Cukorgyár elsőként kezdte a répafeldolgozást — Halló! Reggel fél hatkor megkezdtük a munkát, minden rendben. Az eddigi vizsgálatók szerint a cukortartalom 14,8 százalékos. Tegnap reggel fél nyolckor hallottam ezeket a szavakat Tiszaváry Ottó főmérnök irodájában, a Kaposvári Cukorgyárban. A vonal másik végén a budapesti főnökség volt, s már várták a hírt az ország elsőnek kezdő cukorgyárából. Hogy mi történt addig, amíg a főmérnök ezeket a szavakat elmondta, magam is láthattam. Reggel öt óra, az utca még sötét. Egyre több ember köszönti a portást. Kezdődik a nyolcvanötödik kampány. A nversgyárban. néhányan mára váltásra várnak, ők este tíztől dolgoztak. Fölmelegítették beindították a berendezéseket, minden készen áll a répa feldolgozására. Az udvaron erős vízsugár .mossa ki a vagonokból a cukorrépát, amely sáros- fehéren gurul az. úsztatóba, s útnak indul a kőfogó-, gazfu- gó-berendezések felé. Az első munkafolyamatot Máté János irányítja. Tizenkilenc éve dolgozok ezen a helyen, már éjfélkor itt volt. hogy kipróbálja a berendezéseket. — Húsz év alatt hatalmas változás volt a gyárban. Az ön munkájában ez hogy mutatkozik meg? — Amikor idejöttem; még vasvillával dobáltuk ki a répát, most alig kell kézzel hozzányúlni. Tizenöt éve csoport- vezető vagyok. Minden évben lehet valami újat találni a gyárban. A kampánykezdés pedig mindig nagy izgalom. A nyersgyárban erősödik a zaj, ránehezedik a dobhártyára. Erre vártak az éjszakások. Mozdulataik még frissek, szemükön azonban nyomot hagytak az éjjeli órák. László Mihály segéd-műszakvezető keskeny közlekedőkön vezet a gépek között A tiszta répa a bunkerból egyenletesen hull a szeletelőbe, ahonnan futószalag szállítja tovább a keskeny, fehér csíkokat. A szalag fölöt* tévékamera, mely a hatalmas rnűszertábla képernyőjére vetíti a képet. — Idegennek kellemetlen a zaj, nekünk jó érzés ezt hallani. Erre készültünk az éjjel. Lassan. fokozatosan kellett felfűteni a berendezéseket, hisz hat hónapja nem dolgoztunk velük. Az idén állítottunk munkába öt új előmelegítő tartályt. A fölszeletelt répa a lényerő berendezésbe kerül, itt kilúgozzák, majd a létisztítás következik. A bepár- lás után már a cukoroldal lép munkába. Itt dolgozik Be ke István. — Furcsa hangzású a beosztása. Mit jelent az, hogy főmanipuláns? — Tavaly óta ismert ez az elnevezés. Munkánk lényege a technológiai berendezések ellenőrzése és a munka irányítása. Egy-egy műszakban mintegy ötven emberrel dolgozunk, sokan csak ideiglenes munkások. — Mi volt az első feladat ma reggel? — ötre jöttem dolgozni. Elindítottuk a vákuumszivaty- tyút, előkészítettük a főzőedényeket. — Mit csinál, ha vége a kampánynak? — Szinte mindenkinek két szakmája van. így lehet csak folyamatosan dolgozni. Nyáron a mokkaüzemben lakatos és üzemrészvezető-helyettes vagyok. Bármerre járok a hatalmas üzemrészben, mindenütt összetalálkozom Pálfalvai László termelési osztályvezetővel. Hajnalban együtt léptünk be a kapun, azóta figyeli a feldolgozást. — Műszakvezető voltam én is, ismerem a gyár minden részét. Az itt dolgozók nagy része régi munkás. Vannak olyanok, akik nyugdíj után is visszajárnak. Valami újdonság minden évben van, ezzel együtt az izgalom is, hogyan válik be. Most indítjuk be kísérletképpen az új gazfogó berendezést, ezt néhány kollégám tervezte. Ha beválik, lényeges minőségi javulás lesz az eredmény. Ezen a reggelen senki- nem nézi az óráját, hogy mikor jár le a munkaidő. A főmérnök is éjjel két óra óta sürög a gyárban. — Hányadik éve ismétlődik ez az éjszakai várakozás? — A gyárban ez a nyolcvanötödik, nekem a harmincegyedik kampány. Az országban mi indulunk elsőnek, ugyanis a kísérletek azt bizonyították, hogy a répa cukortartalma megfelelő. — A tervek szerint milyen lesz az év? — Tavaly 2431 tonna répát dolgoztunk fel naponta. Ezt az idén napi 2570 tonnára növeljük. Meg tudjuk már oldani a sűrű lé tárolását. így csak egy részét kristályosítjuk. Ez valamivel meghosszabbítja a kampányt. A legfontosabb, hogy az idén elért kiváló címet meg tudjuk tartani. A nap már erősen tűzött, mikor kiléptem a nyersgyár ajtaján. A benti zajt, amelyei magam mögött hagytam, az itt dolgozók 145 napig hallják. Megkezdődött a háromműszakos, nehéz munka, ezt jelzi a környék fölött úszó nehéz répaszag is. Izményi Éva „Kedvvel csináljuk” Indul a paradicsomkombájn Gabonát 1200, paradicsomot 65 hektáron termel a csö- kölyi tsz. Az előbbit — a tehergépkocsi-vezetőket is beszámítva — húsz ember takarítja be, az utóbbit kétszáznál is többen szedik. Nem csupán ez okozza azonban, hogy a szövetkezet közvéleményét jobban foglalkoztatja az utóbbi növény. A gabonatermelés fontosságát természetesen ők is érzik: bizonyítja ezt, hogy jórészt homokos területeken is 33 mázsás hektáronkénti hozamot takarítottak be. Érdeklődésük középpontjában mégis a 65 hektárnyi paradicsom áll. A paradicsom, amelynek termelésében itt a sajátos adottságok és a sokéves tapasztalatok nyomán az országos átlagot magasan felülmúló eredményeket érnek el. Mikor az évtized elején szántóföldi kertészetének fejlesztésébe fogott a tsz, vezetői még mit sem tudtak a következő évek — zöldségtermelőknek adott. — kedvezményeiről. Nem végéztek a mar értelemben vett közgazdasági számításokat sem, egyszerűen józanul fölmérték, hogy a területük egyharmadát kitevő futóhomokon nem érdemes tovább erőltetni a gabonafélék termelését. Az akkor kidolgozott távlati terv 1980-ra 230 hektárban jelölte meg a zöldségtermelés területét. Ez a terv már az idén valóság. A 230 hektárról 320 vagonnyi paradicsomot, zöldborsót, zöldbabot és uborkát értékesítenek. Bár e területnek csak negyede a paradicsom, mégis mind hozamában, mind jövedelmében ez a legfontosabb. Míg az országos átlagtermés a 300 mázsát sem éri el hektáronként, itt évek óta 400 mázsa fölött termelnek. Míg egy hektárnyi gabonájuk jövedelme 3—4 ezer forint, a paradicsom hektáronként 28 ezer forintot hoz. Pedig a csökölyiek nem 60—70 forintos primőr árut. hanem kilónként 2,20-as szántóföldi kon- zervparadicsomot értékesítenek. Hogy a viszonylag alacsony ár mellett is ilyen szép a jövedelmük, annak egyedüli nyitja a kiemelkedő hozam. Mindebből az következhet, hogy a csökölyieknek »aranybányát« sikerült felfedezniük, hogy »szerencsés lóra tettek«. Nos, ez a lehetőségük másoknak is megvolt, mégsem éltek, vagy nem tudtak élni vele. A kiemelt állami támogatás és a kedvezmények az elmúlt években olyan gazdaságokat is a zöldségtermelés fejlesztésére csábítottak, melyekben azelőtt nem volt hagyománya a termelésnek, és az adottságok is hiányoztak. Ezeken a helyeken ma nem aranybányának, hanem tehernek érzik a kertészetet: A csökö- lyiek nem »aki mer, az nyer« alapon vágtak bele, hanem mert semmilyen más, jó adottságuk nem volt munkájuk kamatoztatására. — Amikor csaknem 20 éve először ültettünk paradicsomot, olyan szánalmas volt a termés, hogy sokan le sem szedték — emlékezett Végh György István kertész. — Azután megtanultuk, hogy gondos palántanevelés és növény- védelem nélkül nincs eredmény. Ha a szükséges 18—20 permetezésből csak egy is elmarad, már nincs mit tenni. — Ügy is mondhatnánk — toldotta meg Pintér György főagronómus —, hogy a zöldségtermelésben a százezres megtakarítás olykor milliós ráfizetést okoz. Most azt tervezzük, hogy jövőre 100 hektárra növeljük a paradicsomi területét, terméstálag-csökke- nés nélkül. A gazdaság különleges adottsága a bőségesen rendelkezésre álló munkáskéz. Ilyen méretekben aligha lehetne termelni a 250 asszony és családtag munkája nélkül. Meddig marad meg ez a kedvező helyzet? — Számoltunk azzal, hogy ez a létszám néhány év múlva csökkenni fog — mondta Szabó János tsz-elnök. — Ezért szerveztük meg már két évvel ezelőtt a konténeres anyagmozgatást, ezért vásároltunk az idén zöldbab-beta- karító gépet és paradicsom- kombájnt Az idei paradicsomszedés augusztus 10-én kezdődött és a múlt hét végéig mintegy 35 vagonnyi indult útnak az atá- di gyárba. — Eddig még csak mi, asz- szonyok szedtük, de ha a ma még zöld szemek néhány napon belül szalmasárgává érnek, akkor a kombánj is besegít — így Garzó Imréné, akinek ez már a tizedik pa- radicsomszürete. — Akkoriban a földön húztuk magunk után a ládát, azután kocsira hordtuk. A paradicsomszedés ma is derék- sajdító munka, mégis sokkal könnyebb, mióta a gép rakja. Horváth Imre bácsi szerint a csökölyiek megszerették a paradicsomot. — Jó kereseti lehetőség ez, még a városban dolgozók is szívesen hazarándulnak a szedésre, mégsem csak ezért termeljük szívesen. Annyi sikertelenség után valamennyien büszkék vagyunk, hogy van olyan növény, amellyel kiemelkedő eredményeket érünk et Kedvvel csináljuk... Az eredményességnek fontos eredője a tsz és a Nagyatádi Konzervgyár közötti példás együttműködés. A gyár a szerződött ár kifizetése mellett részt vállal a növényvédelem költségeiből, és idényjellegű felárat is ad. Az idén 195 vagon paradicsom szállításra kötöttek szerződést, az ültetvények képe azonban legalább 270 vagonnyi termést ígér. A gyár a többletet is vita nélküi átveszi, így már a szovjet exportra gyártott somogyi paradicsomsaláta nyersanyagának felét a csö- kölyi tsz adja. B. F. Nyilatkozat után O lvastam egy rokonszenves nyilatkozatot a Somogyi Néplapban — helyzetemnél fogva: megjelenése előtt. Minden sora igaz volt: a nyilatkozó szavát hozzáértés és felelősség hatotta át. Ez tehát önmagában nem adott volna indítékot mai jegyzetemhez. Csakhogy kételyeim támadtak. A kérdező vagy a válaszadó volt a hibás — utólag nincs okom vizsgálni, — nem tudom, de annyi bizonyos, hogy lapunkból egyoldalú tájékoztatást kapott a közvélemény. Így azután az érdekelteket aligha nyugtatta meg a nyilatkozat. S mert meglehetősen feszült helyzetről van szó a megyeszékhelyen, sőt Somogybán — s ezen az sem változtat, hogy az országban is! —, ezért úgy érzem: többet kell mondanunk a valóságról, mint amennyi elhangzott az elmúlt héten. Szeptember van, a gyermekintézményekről lesz szó. Feloldhatatlan feszültségekről — legfőképp okairól —, amelyek miatt, megvallom, nem tudok nyugodtan aludni. S hogy gyötrődéseimet továbbítom, annak az is az oka, hogy tapasztalatom szerint nálam illetékesebbek nyugodtan alusszák ősz eleji álmukat. Nem, a világért sem akarnám fölriasztani őket. Munka után pihenés jár mindenkinek... Mondom: o munka után! Kaposváron kiderült, hogy 353 óvodás korú gyermek elhelyezéséről nem tudunk gondoskodni. (A számot — kérem, vegyék komolyan, mert ez az igazi!) Nagy az igény? Szűkek a lehetőségek? Képtelenek vagyunk megteremteni a kettő összhangját? Nehéz feladat. Azt hiszem: mindenképpen érdemes szót váltani a demográfia és a gyermekintézmények, a tervek és a valóságos igény, a megyei állapotok és lehetőségek, az álom és az álmatlanság összefüggéseiről... Nézzük a tényeket. A megye vezetőinek és a közvéleménynek nincs titka egymás előtt. (Ha van, az csak emberi gyengeségekből, és nem társadalmi rendszerünk lényegéből fakadhat!) örömmel és elégedetten mondhatom: két és fél év alatt több óvodai helyet létesítettünk, mint amennyi ötéves tervünkben szerepelt. Elégedetten ölünkbe tehetnénk a kezünket, s még dicsekedhetünk is azzal, hogy milyen óriási erőfeszítéseket tettünk. Igaz. Tervező előrelátásunkkal azonban baj van. Amit terveztünk, az messze elmarad az élet követelményeitől. Nem 1978-ban derült ez ki, jóval korábban. (Azt hinné az ember: egy megye mindig többet szeretne, mint amit az országos főhatóságok 5 évre „megajánlanak”. Mi azonban alulterveztük a művelődési ágazat „ajánlásait”. Erről korábban is váltottunk szót, de akkor még úgy tetszett: „menet közben” tudunk igazítani terveinken.) Most hagyjuk a terveket. Bizonyára kíváncsiak arra, hogy mit olvastam ki a már említett nyilatkozatból. Azt, hogy az óvónők, a társadalmi bizottság tagjai hősies küzdelmet folytattak azért, hogy igazságosan, és több óvodás korú gyereket helyezzenek el a meghatározott számú és nem bővíthető __ a múgy is túlzsúfolt — óvodai helyekre. Tették a dolgukat, köszönet érte. De több mint száz gyerekkel többet helyezhettek volna el Kaposváron, ha elkészültek volna a tervezett óvodák. Erről nem volt szó a nyilatkozatban. V alami nincs rendben. Irtuk, hogy alig három éve jogos büszkeséggel dicsekedhettünk: a társadalom összefogása révén Kaposváron minden óvodás korú gyermeket el tudunk helyezni. (Az idén ezt mondják Barcson; remélem, nem nyilatkoznak másképp két év múlva sem!) És lám, úgy tetszik: csak „tűzoltó-munkára’•» voltunk képesek (azaz kielégíteni az akkori igényeket; bölcs előrelátásunk egy-két évre sem terjedt ki...). Ez a mi nagy bajunk. Pedig számok, tények állnak rendelkezésre. Nekem például már 1978. szeptember elején biztonsággal kimutatták, hogy 1981-ben — várhatóan —. 3670 óvodás korú gyermek lesz Kaposváron, az óvodai helyek száma viszont — ha minden elképzelésünk megvalósul — 2563. Azaz romlik a helyzet. Ha tudjuk ezt, akkor miért nem készülünk föl jobban apróságaink fogadására? Meggyőződésem, hogy nem pénzügyi okok miatt... Olvastam egy följegyzést a kulturális ágazat beruházásainak helyzetéről. Azt hiszem; hiteles, de átsüt rajta a borúlátás. Okkal vagy ok nélkül? Az építőipart szidni divatos ugyan, de ha nem figyel rá eléggé a tanács, akkor azt hiszem: inkább a nyugodt éjszakai pihenést, a gondtalan álmokat kellene fölbolydítani egy és más helyen. Tudok például arról, hogy a tanácsi építőipari vállalat a Kinizsi lakótelepen „nem vállalja” egy százszemélyes óvoda megépítését, mert úgymond „hagyományos építésről van szó”. A terv kész. 1978 volt az eredeti határidő. Hozzá sem kezdtek. Miért nincs a hagyományostól eltérő terv? Vagy miért önkényeskedhet az állam- hatalom helyi szervének vállalata az államhatalom helyi szervével szemben? Nem értem. Valami nincs rendben. Mint ahogy azzal sincs, hogy csodaszép óvodát építettünk például a cseri városrészben, tízmillióért, miközben a dolgozó anyák sokaságának föl kell adnia munkahelyét, mert nincs, aki befogadná gyermekét. A múlt héten hallottam a rádióban: Gödön tíz hónap alatt (!) 15 millióért nyolc tantermes iskolát építettek ... Nem is értem, miért urizálunk; miért kell minden gyermekintézményhez új terv, miért nem lehet a meglévőket alkalmazni máshol is, olcsóbban, gyorsabban? És miért telnek el hosszú évek az elhatározástól a megvalósulásig? Talán illő volna fölébredni álmainkból. Azt mondtam: rosszul terveztünk? Igaz. De az is igaz: a párt megyei testületéi időben felhívták rá a figyelmet a megyei pártbizottság határozatában, a megyei vezetők nyilatkozataiban, az oktatáspolitikai aktíván és másutt. „Inkább húsz lakással kevesebb épüljön, de gyerekeink elhelyezéséről gondoskodni kell” — ez úgy látszik, falra hányt borsó. Űjra átmeneti intézkedéseken gyötrődnek néhányan a felelősebbek közül. De miért nem készült el szeptemberre a donneri óvoda? Még csak az építőipart sem lehet szidni érte. (Legalább egyéves lemaradásra számíthatunk.) Jövőre két óvodát kellene nyitni Kaposváron. Alom. A Béke—Füredi lakótelepen csak az alapozás kész, a Kinizsi lakótelepen csak a terv. Az üzemek, intézmények sok millió forintot fizettek be gyermekintézmények létesítésére. Mind arra költöttük? Hosszú lista fekszik az íróasztalomon, nemcsak az óvodai, hanem az iskolai beruházások helyzetéről is. Kiderül, hogy nálunk csaknem minden „elhúzódik”. Nem furcsa, hogy október végén (!) talán megnyílhat a nagyberki iskola (és nem szeptember elején?). Hogy a IV. ötéves tervi adósság — hat tanterem — 1977-re (!) elkészült Csurgón, de füthetőség hiányában nem használhatták? Hogy a megye egyetlen új szakmunkás-létesítménye sem készül el időre? Nem sorolom tovább. Szomorú, hogy már-már „fölmentésként" alkalmazzuk e félmondatot: „a művelődési intézmény beruházása elhúzódik”. Mitől? Nincs pénzünk? Nincs építőiparunk? Nincs anyag? Vagy az a baj, hogy lelkiismeret-furdalás nem zavarja az éjszakai álmokat? E gy bizonyos. Az ország — gondoktól éppen nem mentes —gazdasági — anyagi helyzete semmiképpen sem mentség. Az újabb és újabb társadalmi összefogás és anyagi áldozat, a tervszerű előrelátás, a következetesség nem nélkülözhető. De a felelősség, a fegyelem sem, amelynek hiánya miatt most asszonyok százai sírnak, futnak fűhöz-íá- hoz segítségért, hogy gyermeküket jó helyen tudva nyugodtan dolgozhassanak. Csak ennyit akartam elmondani az egyébként nagyon korrekt nyilatkozat után ... Jávori Béla
