Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-03 / 208. szám

Jerikó falai. Anna Margit festménye. Osztojkán Béla Vonattakarítók A szélben, kacaj kajta­tott Az öreg felnézett, lányt látott és fiút a fűben meg két biciklit. A lány a kőtöltésre ült lá­bát lógázta. A fiú is mellé- ült hanyatt feküdt, fejét a lány ölébe fúrta. A lány ég felé fordította arcát. Az öreg is a kőtöltésen ült, lába páros függőón. Kalap­jának karimája besatírozta homlokát mégis gyöngyözött. Tenyerébe törölte, tenyerét meg a nadrágjába. Megcsi­nálta ezt a mozdulatot még vagy ötször, aztán nehézke­sen lecsúszott a kőről. Testét alig bírta el a lába, mégsem ült vissza, mennie kellett to­vább, »így sosem lesz meg!«, és különben is, jólesett a me­nés megint. Pedig innen-on- nan ... »hány órája is? Nyolc­tól éjfélig négy, meg tizen­egy az tizenöt«, tizenöt órája talpon van, járja a várost, hátha. »Köllött az a fröccs! Most aztán kereshetem... Tíz percnél nem voltam tovább, bizisten nem! Még addig se! Beugrottam, a sor se volt hosszú, kértem a nagyfröcs- csöt, kétszerre ittam ki, per­sze, hogy nem volt tíz perc! Még nyolc se nagvon ... De ki a rossebmek kellett az a csatragány? A küllők is hiá­nyosak, a nyereg meg fézsó- déros...« Megint a kocsmánál. »Ta­lán visszahozta ! Csak elugrott vele tegnap este, vonathoz vagy hova, ma meg vissza 1^ Senki sem hozott vissza semmiféle biciklit a kocsmá­hoz. Az öreg a könnyeivel küszködött, gyűrögette visz- szafelé, mert mégiscsak hogy néz ki, ilyen világos nappal, egy öreg ember... »Most nús vei megyék éjjeliőrködni a majorba?« A kocsmamoraj csábítgatta szippantotta volna magába az öreget, de ő inkább a szom­szédos kapualjakat járta ki tudja hányadszor. »Hátha tré- fálódott valaki.« De senki sem tréfálta meg, pedig már nem is bánta volna. Üjból kiballagott az állo­másra. Nézegette a várakozó bicikliket, a sajátját azonban nem lelte közöttük. »Ez len­ne még olyasforma. Fénye­sebb, igaz, de nem gurulhat íléy, mint az enyém.« Hogy hogyan keveredett megint a kőtöltéshez, maga sem tudta. Végignyúlt a fű­ben, öt perc sem telt bele, elszunyókáit. Álmodott .is. Azt álmodta, hogy az állomás előtt keresi a biciklijét, meg- hogy rendőr közelít. »Biztos úr, szabadjon egy percre!« — szólt a szolgálatoshoz. A rendőr tisztelgett, »erőtegész- séget« mondott az öregnek. »Erő is volna, biztos úr, meg egészség is, csak biciklim nincs. Ellopták tegnap este, azóta egyfolytában ...« A rendőr közbeszólt: »Ja, papa, az fogyóeszköz máma már.« Az öreg nem hagyta annyi­ban: »De nekem köll a bi­cikli, azzal járok a major­ba.« Erre a rendőr: »Magá­nak fogalma sincs, mennyit ellopnak egy nap. Tudja mit? Szerezzen helyette, aztán lesz!«... Nevetésre • ébredt. A lány és a fiú szaladt el mellette. Az öreg felkecmergett a kő­höz, kalapját maga mellé ül­tette, elnézett arra, ahoí ti­zenegykor a fiú meg a lány.. Csak a két biciklit látta a fűben. Az álom szavai rág­csálták a fülét: »szerezzen helyette...«. Nem sokkal ké­sőbb újból nevetés gurult hozzá. Hátra fordult, a neve­tés a Duna felől jött. A par­ton kergetőzött a fiú és a lány. Az öreg tekintete a bicik­liken. Az öreg tekintete a fiún és a lányon. Megint a bicikliken. »Szerezzen helyette!« Hámor Vilmos fl tricikli A Duna felé nézett, majd vissza. »Ha a fiúét viszem el, gya­logolhatnak hazáig. Messze lakhatnak? Hát persze! Ha közel, nem jöttek volna bi­ciklivel. Ha a lányét viszem el, a fiú haza vihetné, dem.it kezdek én lánybiciklivel?« Fölállt, elindult. Messziről még visszanézett, a bicikliket már nem látta, a fiút se, a lányt se. Csak a nevetésük kísérte a kőtöltés végéig az öreget. A kocsma előtt. »Szerzek is helyette!« Nézelődött, ki is választott egyet, de az le volt zárva. »Nekem is azt kellett volna lezárni! De ki hitte volna, hogy másnnak is jó az a ...« Lesben állt a szemközti kapu alatt. Várta hogy valaki bemenjen a kocsmába, hacsak egy fröccs- re is... Nem kellett sokáig várnia. Egy fiatalember érkezett, jár­dához illesztette a pedált, a táskáját is a kormányon hagy­ta. »De mit csináljak a tás­kával? Lehet, hogv pénz is van benne, igazolványok, pa­pírok. Nekem csak egy bicik­li kell Felülök rá, fél perc. Elhajtok a sarokig, megint fél perc. A másik utcában le­dobom a táskát, és megvan a bicikli. De ha keresi? A táskát is? Lehet benne olyan irat, ami fontos!« Fekete túra érkezett, lezár­ta a gazdája. Aztán egy női bicikli parkolt, lezáratlanul »Női nem kell! De hol ma­rad ilyen sokáig a fiatalem­ber? Szerencséje, hogy fi­gyelem a táskáját, így nem viheti el senki. Hacsak én... Rá kéne akasztani a nőire! És ha i>ont akkor jönne ki? Mit mondok neki? Hogy ne haragudjon, eltévesztettem... Nem, nem jó! Na, talán az. Nem zárta le, nagyszerű! Menj csak be, pajtikám! Ügy, ni! Most állsz sorba. Hányán lehetnek előtte? Bemegyek, megnézerA, kijövök, ráülök, mintha az enyém lenne...« Magára hagyta a kapualjat, át az úttesten, be a kocsmá­ba, nyakát nyújtogatta. — Nicsak, az öreg Jagi! — újongott valaki, bele is karolt és húzta a csapos felé. — Mit iszol, öreg? — Semmit-semmit — da­dogta az öreg. — Meg akarsz sérteni? — Hát jó — mondta meg­adón, s akkor már érezte, hogy fuccs annak a bicikli­nek. — Egy kisfröccsöt, pi­rosat! — Velem nem lehet kicsit inni. Egy nagyfröccsöt a pi­rosból — szólt ismerőse a csaposnak. Míg itta a fröccsöt, nézte a lezáratlan bicikli gazdáját. »Rendes embernek látszik, kár let volna pont az övét..« — Mi az, öreg? Nem ízlik? Hallod? Az öreg odakapta a fejét. — De, dehogyis nem. Csak a gyomrom ... — Akkor igyál valami fe­lest! — Nem, dehogy. Jó ez. Tényleg fájt a gyomra. Az idegességtől, öt is elmúlt már, hatra kellett mennie a majorba, és bicikli még se­hol. Kiitta a fröccsöt, elbú­csúzott. »Másik kocsmát kell keresni!« Üjból egy kapu' alatt. »Az is lezárta, pedig rozzantabb, mint az enyém. Most már az sem érdekel, ha női.« Férfi kerékpár érkezett. Gazdája letámasztotta a fal mellé, s bement. »Ez az! Indulj, öreg! — bíztatta ma­gát. — Ezt már nem hagyha­tod ki ! Szerezzen helyette ... Szerezzen helyette...« » Aki látta az öreget, meg nem mondta volna, hogy het­venkilenc éves, úgy tekert. A harmadik utcában lelassított, eligazította magát az ülésen, mert fura volt neki, hogy nem olyan ferde a nyereg. Hat előtt két perccel ért a majorba. Váltótársa már indulásra készen várta. Egyedül maradt. »Szegény ember! Már biztos keresi. El­megy a kapuk alá, hátha va­laki viccelődött, aztán az ál­lomás is eszébe juthat, ta­lán bejelenti holnap és kere­sik. Mi lesz, ha nálam ta­lálják meg? Le kéne festeni. A lámpát ledobni róla, a nyeregre svejcisapkát húzni .. Nem! Visszaviszem reggel. És ha akkor is ott keresi? És meglátja, jhogy én ... Rend­őrt hív.. . Mit mondók? Vlsz- szaviszem, de nem oda, ha­nem a másik utcába.« Soha ennyire nem várta a reggelt. Aludni sem tudott, egyfolytában a másikra gon­dolt. Hatkor felült az egye­nes nyergű biciklire, és te­kert a kocsma felé. Ahogy elgondolta, fáinak támasztot­ta a szomszéd utcában, és elsomfordált onnét. Harmadnap elnézett arra­felé, a bicikli még mindig ott árválkodott. A lámpáját va­laki letörte róla, a dinamó is hiányzott. |_l armadik hete dolgoztak. ** A lány három hét után szemébe nézett a fiúnak, te­kintetével azt mondta: »Gyű­löllek!« Lecibálta kezéről a bűzlő gumikesztyűt, berohant egy fülkébe és sírni kezdett. A fiú meg kiállt a peronra, öklendezésbe fogott és ■ ké­sőbb hányt is. — Dolgozott már valahol? — kérdezte Emíliától a cso­portvezető. Emília mosolygott, csipesz­szel föltűzte a haját. — Nem baj — mondta neki a csoportvezető —, be­lejön hamar. Nyaranta nem ön az egyetlen főiskolás ná­lunk. Péter különben is is­. meri a terepet, segít majd magának. Igen. Péter jól ismerte a »terepet«. Kerek huszonnégy hónapja irányították a vál­lalathoz. Arca beesett volt és sápadt. Haját kisfiúsra nyírták; olyan volt, mint va­lami hosszú nyakú strucc. Csak ő és a csoportvezető tudta: a börtönből szaba­dultak viselnek ilyen lehe­tetlenül rövid frizurát. Egy év múlva ő volt a vállalatnál a legjobb kocsita­karító. Év végén jutalmat kapott; órabérét pedig 12-, ről 15-re emelték. Többet ke­resett, mint a főnöke. Ami­kor letelt az év, felmondott Kérték, maradjon: brigádot akartak neki adni, de nem vállalta. Vidékre utazott. Szeptember táján már ott ólálkodott az egyetem körül. A történelem, a közgazda­ságtan és a politika érdekel­te. Felvételizni nem mert: a rovott múltú ember bűntu­datával lépte át az egyetem kapuját. Engedélyt sem kért: orvhallgatóként ült végig minden elérhető előadást. Emíliával december köze­pén, egy óraközi szünetben ismerkedett össze. Előtte na­pokig érezte magán a lány tekintetét: már-már zavar­ták ezek az átható, megsem­misítő pillantások. Attól félt, hogy Emília mindent tud ró­la, talán be is árulja. — Éhes vagyok! — állt elé Emília a szünetben. — Légy szíves, szerezz nekem vala­mi ennivalót. Nagyon éhes vagyok. Kikerekedett szemekkel. állt a fiú előtt. Gyanú he­lyett inkább csodálat és ra­jongás volt a tekintetében, s ezzel pillanatok alatt elosz­latott Péterből minden ag­godalmat. Odanyújtotta a ke­zét; később lementek a bü^ fébe. Tejet, kenyeret, felvá-í gottat és disznósajtot vettek. Egy üres tanteremben Emí­lia rámutatott a disznósajt­ra: — Mi ez? Amikor Péter megmondta, Emília így felelt: — Nagyon szeretem. Én mindent szeretek, amit még nem ettem. M int aki napok óta fala- 1 * tot sem evett, habzsol­ni kezdte az ismeretlen, ko­csonyás eledelt Legvégül te­jet ivott. Nem köszönte meg. Órájá­ra nézett és csak fél szavak­kal közölte Péterrel, hogy a ■ szökőkútnál várják. Vállára kapta a kabátját, aztán elil­lant. Este a könyvtárnál oda­ment Péterhez. Zavartan megállt a fiú előtt és meg­fogta a kezét. — Miért koszosak a kör­meid? — kérdezte. —z. Miért olyan ápolatlan? — Tényleg! — állapította meg a fiú is. — É&zre sem vettem. — Tudod mit? — kezdte Emília újra. — Szeretném le­vágni és kitisztítani. A tás­kámban van olló és ami kell. — Nem lehet — felelte Péter. — Fél óra múlva el­utazom, csak a jövő héten jövök vissza. Ha altkor is Baranyi Ferenc Korrepetálás — Ha meg nem sértem: hány éves maga, kislány? — Tizenhét. — Gyermek. Zsenge gyer­mek. És mondja csak: mi lesz, ha megnő? — Vendéglátóipari tanuló vagyok. Ha elvégeztem az iskolát, nyilván üzemegység­vezető leszek valahol. Talán szakácsnő. Legrosszabb eset­ben felszolgáló. — Ne mondja! Es ha egy pajzán természetű vendég megsimogatja majd a göm- bölyüségeit, mit csinál? — Nyakon verem. Nyakon én! — £s magát még átenged­ték? Nem tanították meg rá: a minimum, amit el lehet várni egy felszolgálótól, hogy ne ütlegelje a fizetövendé- get? No, majd én megkorre­petálom, de tüstént! — Mit csinál maga ve­lem?! — Megkorrepetálom. Gya­koroljuk egy kicsit a mester­ségét! Jó? No. Ez a rönk itt nem más, mint egy asztal. Nem mondom, hogy kocsma­asztal, mert még sérti az ön­érzetét. Én magam türelmet­len vendég vagyok, aki várja a pincért. Tessék, jöjjön! Akkor már legalább fél órája várakoztunk, ö az Új­lengyel felől esedékes, én meg az odatartó buszra. A megállót telefonpóznára szö­geit táblácska jelezte csu­pán, amelyről a zománc jócskán lepattogzott már, olyannyira, hogy csak a be­avatottak tudhatták a felira­tát. Mert csak tudni lehetett, elolvasni már régóta nem. Az országút két oldalán ki­vágták a jegenyefákat, de a csonkig égett gyertyákhoz hasonlatos tuskók egyelőre még a földben voltak. Ezek­re ültetett minket a hosszú várakozás. Sokáig nem szólí­tottam meg a lányt, s amikor megtettem, akkor sem volt benne sok köszönet. A gye­rekkori táj, kamaszidőm vi­déke szuggerált tálán vala­miféle kamaszesetlenséget lepleéő pimaszságot belém: azt kérdeztem meg tőle, hogy hány óra. S nyomban utána azt, hogy hány éves. — No, jöjjön már! — tü­relmetlenkedtem. mint egy valódi csapszékben. — Kinevet... Nem me­gyek, nem én. — Az ördögnek van kedve nevetni ebben a nyirkos nyárban. Játsszunk már egy kicsit, jobban megy az idő! Pincér! — Hát... Nem bánom. Tétován fölállt, elől lesi­mította a ballonját, mintha köténye lenne és odajött a tüskömhöz. — Mit parancsol, uram? — Apportez-moi, s’il vous piait, un demi litre du vin rosé. A lány értetlenül nézett rám. Emeltebb hangon ismé­teltem: — Du vin rosé! Vite! Egy darabig bizonytalanul toporgott, majd sebesen le­tépett három szál vadrepcét és elibém tette a fűre. — Itt a rózsája, ne lár­mázzon már annyit! Ezenkí­vül mit parancsol? — 0, maga mezei virág- szál! Akár önmagái is vázá­ba rakhatná egy kisvendéglő asztalán. Vörös bort kértem, fél litert. Mi lesz, ha majd igazi francia vendég téved be abba a kocs ... szóval abba a kocsonyasütőbe, ahol dol­gozni. fog? Fakó lett az arca, mint a lefosztott kukoricahéj. Visz- szaült a rönkjére és sokáig nézett maga elé. Aztán csön­desen megszólalt: — Először is: a kocsonyát nem sütik. Nem kell mindent a lángossal összekeverni. Másodszor: ahol én dolgozni fogok, oda nemigen tér be francia vendég, de még pesti sem. Igenis kocsma lesz az: szövetkezeti üzemegység, ahová sáros csizmájú kubiko­sok térnek be egy-két nagy- fröccsre vagy néhány korsó sörre. Nehéz járású parasz­tok jönnek majd hajnalban, s féldeci kisüsti szilvát kér­nek majd, illedelmesen, mert nekik eszükbe sem jut szem- telenkedni vagy bizalmas­kodni egy fiatal lánnyal, aki­nek az anyja együtt gürcöl velük naphosszat a földeken. Az étlapon nem lesz más, csak körömpörkölt meg pa­cal, esetleg kocsonya, ha már mindenképpen »kocsonyasü- tőbe« szán engem. Ezeket is csak özvegyember kéri' majd, mert akinek faluhelyen fele­sége van, a világért sem fa­nyalodik kocsmai kosztra. Megszólnák a feleségét... No, isten áldja! Az én bu­szom már megjött... Azóta ott állok a póznánál és visszavárom a lányt. Csak annyit szeretnék mondani ne­ki, hogy nagyon szeretem a körömpörköltet és a pacalt. Es hogy csak zavaromban mondtam kocsonyasütőt. És még azt is, hogy én is oda­valósi vagyok; ott gyerekes- kedtem, s hogy amióta el­hagytam azt a vidéket, csu­pán a vin rosé-val lettem gazdagabb. Csak éppen bu­tán fennhéjáztam a gazdag­ságommal. Olyan bután, hogy ö jog­gal hiheti: szegényebb let­tem, szánnivalóan szegé­nyebb. Fazekas Lajos Erőm, ifjúságom Erőm, ifjúságom, _ tüzem, lobogásom, igazam, haragom, parittyázó karom, fagy-szítia, láz-meleg kenyéradó kezek, gyászom, árvaságom, szepegő sírásom, Vágyam, repülésem, álmaimban, fényben, szívem zuhanása, szerelmem fűágya, füttyöm, dalom, kedvem szöktem rózsakertbe, megjártam boldogan csillagágú utam, virágom, szerelmem, igazam, győzelmem, örömöm és gyászom, erőm, ifjúságom. lesz hozzá kedved, levágha­tod. Emília mosolygott, mozdu­latlanul nézett a fiú után. Tavaly még alig érezte a fájdalmakat, csak néha, a kávétól és az alkoholtól. Egy évvel később már minden ok nélkül görcsölt a gyomra, végül elkezdett hányni.1 Tud­ta, hogy gyomorfekély es, sej­tette legalábbis, de orvos­hoz nem ment. Leereszkedett a vonat lép­csőjére, a WC-ből kiáramló sósavgáz a hányás után már nem ingerelte annyira a gyomrát Erősen sütött a nap. A fo­lyosóról idehallotta Emília tocsogó lépéseit: egyedül mosta a fülkék ablakait. Ha­zafelé bocsánatot kért Péter­től; belékarolt és hallgatásba merülve bandukoltak ha­záig. Lefekvés előtt kiszámol­ták, mennyit kerestek aznap — mellé az üvegpénzt is. Elégedettek voltak. Egy héttel később Péter visszaérkezett az egyetemre. Emília sárgarépát és naran­csot tett az asztalra. Azt mondta a fiúnak, hogy most küldte csomagban az anyu­kája. Mindkettő nagyon fi­nom és »létfontosságú vita­minokat tartalmaznak«. Ez­után előszedte a körömolló­kat, s levagdosta Péter kör­meit. Utána sokáig beszél­gettek. Három héttel később Péter albérletébe költöztek. Emí­lia ekkor tizenkilenc, Péter huszonöt éves volt. — Anyukám és apukám gyűlölnek! — mondta Emília Péternek a tanév befejezése után. — Azt írták, válasszak: vagy veled maradok és ak­kor megvonnak mindenféle támogatást vagy hazame­gyek. Péter nem felelt erre. Emília éjjel, az ágyban ki­jelentette: nem megy haza. Nyáron dolgozni fognak, ' s amit összekeresnek, sokáig elég lesz albérletre. Étkezni pedig a menzára járnak majd. — Dolgozni fogok végig — mondta erre Péter. — Sokat fogok keresni! Annyit, mint egy professzor! A legszüikségesébb holmi­jaikat magukkal hozták és Pesten, Péter régi munkahe­lyén két hónapra munkába álltak. — Nem csinálom tovább! — jelentette ki a negyedik héten Emília. Belevágta a fölmosórongyot a WC-kagy- lóba. Gyűlölködő pillantást vetett Péterre, s aztán futó­lépésben végigszaladt a sze­relvényen. A z utolsó kocsiban a fiú ' * utolérte. Pofozni kezd­te. Emília sírt, a szája vér­zett. Péter tántorogva leszállt a vonatról, s hányt az ideges­ségtől. Másnap reggel egyedül éb­redt. Az ágyon Emília helye üres volt. Fél tízkor begördült a vo­nat. Partvissal, vödörrel, gu­mikesztyűvel fölszerelve egyedül szállt föl az utasok nélkül maradt szerelvényre. Emília parányi gumikesztyű­jéről lemosta a tegnapi szennyet, végül elrakta a sza­tyorba, ahol aznapra már csak egy személyre volt az ennivaló.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents