Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
I Károlyi Amy Mögött A szavak mögött valaki áll leheli nyakamba láthatatlan púpos, jókedvű, egyenes, sír a szavak mögötti szavakban Nincsből és van-ból elkeverve áramként bujkál az erekben púpos, jókedvű, egyenes, sir nem én írók, ő ír helyettem A szavak mögött valami zúg susog kitartón és szüntelen minthogy a fájás megszakad igy döbbenek rá kis szünetben A szavak mögötti veremben ülök egyedül, ülünk ketten ülünk sokan pince-torokban a szavak mögötti szavakban Az Olaszországban élő szobrászművész munkáiból Budapesten a Kulturális Kapcsolatok Intézetében kiállítás nyílt. Képünkön: Fürdőzők című rajza. Ana Ralcseva El nem kíílieiő levél fl Parnasszus ostroma II. rész: Én is írok Az egyik Modena-körA palack nagyot durrant. A hosszú hajú festő pezsgőt töltött a poharakba. — Egészségedre! — mondta. — Ne próbáld becsapni a barátodat. Valami nincs veled rendjén, öregem! Petrov mély hangon belenevetett sűrű bajuszába.'Valahol a belsejében egy hang mocorgo tt; akár a palackból a dugó, nagy pukkanással akart kitörni az is: »-Minden rendben, kitűnően érzem magam. De úgysem hinnéd el, ha mondanám!« Ehelyett azonban csupán annyit válaszolt : — Csak neked látszik úgy, testvér. Öregszem egy kicsit.,. A festő nem üldögélt sokáig, fizetett és ment. Drága az ideje: kiállításra készül. Petrov viszont úgy döntött, hogy marad még egy darabig. Teheti, ma szabadnapja van. Hála istennek, az osztályfőnöki teendőkkel is már régen elkészült. A vendéglő teljesen üres. Csak a filigrán pineémő ír egy hosszú-hosszú számlát a sarokban. Petrov körülnézett és elővette zsebtükrét. Nem, külsőleg minden a régi. Talán csak a szeme árulkodik. Az árulja el, mi ment végbe odabent, a lelke mélyén. Egy hónapja történt.. 1 ... Ősszel, a tanév szokatlan módon kezdődött. Közvetlenül a legelején ismeretlen fájás jelentkezett a térdében, amely órák hosszat gyötörte. A szíve is rakan- cátlankodni kezdett A tanítási órákon igyekezett tartani magát. A gyerekek figyelmesen hallgatták magyarázatait Javorov bonyolult drámájáról, igyekeztek utánozni a hanghordozá- sát, amikor Vapcarov verseit szavalták. Ám egy alkalommal, amikor a csökönyös fájdalom az óra vége felé jelentkezett és dörömbölni kezdett a halántékában a vér, le kellett ülnie. Az egyik gyerek felugrott és szélesre tárta az ablakokat. »Ügy látszik, kitelt az időm« — gondolta keserűen Petrov. Csüggedés vett rajta erőt, s kezdte elhagyni magát ö, aki eddig mindig a legválasztékosabban öltözködött, nem törődött többé a külsejével. Borotválatlanul járt az iskolába. Egyszer Marija meg is dorgálta miatta: — Ügy nézel ki, mintha most másztál volna le az ikonról. Az embernek az jut eszébe, hogy keresztet vessen előtted. — Jól van így is. Megöregedtem ... • • Bolgár íróniS, a targovlstei megyei lap kulturális rovatának vezetője. — Az ember minden életkorban adjon magára. »Te is hibás vagy — akarta mondani Petrov. — Folyton csak a lányaidhoz futkosol. Hónapok óta nincs kivel szót váltani odahaza.« De aztán nem szólt egy szót sem. A tavasz, amely sok viharral, záporral érkezett, különösen meggyötörte. Elhozta néki az álmatlanságot. Petrov háza a városszéli parknál állt, amely telisteli volt madárral. Esténként a madarak megbolondultak, s Petrov alig hunyta le a szemét, a szobát betöltötte a zsivajuk. Petrov álmatlanul forgolódott az ágyban. Egyszer már odáig jutott, hogy azt gondolta: »Felkelek és lepuf- fantom az összes csalogányt, mind egy szálig!« Persze, rögtön az eszébe villant az is, hogy már régen eladta a puskáját. Azt tanácsolták neki, hogy lefekvés után gondoljon valami kellemesre, úgy köny- nyebben elalszik. Ám egyelőre nem volt semmi olyasmi, amire kellemes lett volna gondolnia. Ez a valami váratlanul lépett be az életébe. — Petrov elvtárs, szeretnénk ma estére meghívni a klubba — mosolygott rá szívélyesen a nagyszünetben a 10. A osztály titkára. — Egy fővárosi művésznőnek lesz az előadóestje. Petrov erre az alkalomra ünneplő ruhát öltött, megfésülte ritkás, fehér haját és elment az ifjúsági klubba. Az irodalmi szakkör tagjai megkérték, hogy üljön oda hozzájuk. Alighogy megnyitotta a műsort, a fájdalom máris jelentkezett a térdében. Széthúzták a függönyt, hosszú, fekete estélyiben törékeny, szőke lány lépett a színpadra. — Pausztovszkij néhány elbeszélését fogom elmondani önöknek. Elsőnek hallgassák meg a A HEGEDÜ-t. Meleg, dallamos volt a hangja. Petrov nem akart hinni a szemének. »Ez nem lehet igaz!« — gondolta, miközben feltette a szemüvegét. — »Ilyen kegyetlen lenne az öregség? Régi ismerősöket juttat eszedbe egy-egy hasonló vonás láttán?« Az a lány azzal a nagy, gyermekien csodálkozó szemével és alt hangjával megdöbbentően hasonlított őrá — arra, aki (Petrov úgy hitte) annyi év után teljesen elmerült az emlékezetében. A művésznő egy hegedűsről mesélt, aki éjszaka a frontvonalban hegedült a bajtársainak, másnap pedig elesett egy súlyos ütközetben. A szavak azonban nem hatoltak el Petrov tudatáig. Gondolatban visszarepült a szülővárosba, ahol egy szakasztott ugyanilyen leánnyal találkozott. Matematikát tanított Valahonnan messziről, az ország túlsó végéről került az iskolába, a tanév derekán. M int fénysugár vonult át Petrov életén, aztán eltűnt, Az emberek egy darabig még emlegették, azután elfelejtették. És a múltból, az emlékekből most ő tért vissza Petrov- hoz. Az öreg tanár olyannak látta, mint akkor, huszonhárom éves korában. Magas volt, karcsú, szőke copfja akár egy iskoláslányé, a szeme sötétkék. És mindig kékbe volt öltözve. Kék blúz, kék kendőcske a nyakán. — Ha valaki el találja fújni a földről a kék színt, mit fogsz csinálni? — Az égtől fogom megkaparintani. Egy reggel Petrov arra ébredt, hogy nem tud nélküle élni. Folyton a nyomában járt. akár az árnyék. Az iskolában mindenki tudta, hogy ahol a matematikus, ott kell Petrovot is keresni. Ám egyszer Petrov meglátta a moziban a történelemtanárral. És akkor elhatározta, hogy bosszút áll a lányon. A hagyományos tavaszi bálon csak az igazgatója húgával, egy ostobácska lánnyal táncolt. Akkoriban történt az az esemény. A kis kávéház zsúfolásig tele volt. Az én asztalomnál megürült két hely. Odalépett egy szálas termetű, . fekete hajú, zord tekintetű legény — arcán lárvamosoly, mintha ráfagyott volna. — Szabad? — kérdezte. Bólintottam. A zord tekintetű elment, s egy perc múlva egy lánnyal tért visz- sza. Az ifjú hölgy bájos volt; narancssárga szoknyája és fehér blúza kiemelte arányos alakját. Amikor a zord tekintetű felállt, hogy megkeresse a pincérnőt, éltem az alkalommal és rámosolyogtam a lányra. — Maga gyönyörű! — erősítettem meg szóval azt, amit a szemem amúgy is kifejezett. A lány azonban megközelíthetetlen volt. Azután visz- szatért a zord tekintetű. Két csésze kávét hozott a büféből. — Ez az alak udvarolni próbált — közölte a lány és rám mutatott. A zord tekintetű csodálkozva nézett rám. Aztán egykedvűen megkérdezte: — A pofájába vágjak? — Ne siess — válaszolta a Közeledett a szláv kultúra hete. Az iskolában lázas előkészületek folytak. Az ünnep előtti este virággal díszítették az egész iskolát A tantermekben zöld koszorúval övezték a cár arcképét. Heggel azonban, mire a tanulók beözönlöttek az iskolába, a falról a cár helyett Hriszto Botev, a forradalmár költő nézett le rájuk, akinek a portréit a hatalom néhány hónappal ezelőtt eltávolította az intézetből. Hosz- szú nyomozás kezdődött, melynek során a rendőrség Petrovot sem kímélte. Ám a csomó, úgy látszik, kibogo- zatlan maradt, mert a letartóztatott tanárokat és diákokat szabadon engedték. Egyszer Petróv a házi feladatok javítása közben az egyik füzetben érdekes bejegyzést talált: »Az ember akkor boldog, ha áldozatot hoz a szerelemért, nem pedig, amikor a bosszúvágy hajtja — mondta a matektanárnő«. Évekkel később egy új történelemtanár, a gimnázium múltját kutatva, fölfedezte, hogy azután a május 24-e után az iskolában az ifjúmunkás-szövetséget a lebukás veszélye fenyegette, s Petrov irodalomtanár is gyanúba keveredett. E gy fiatal matematika tanárnő mentette meg őket, akinek aztán el kellett hagynia az iskolát. Amikor ezt Petrov megtudta, Marija már a második böílcsőt ringatta otthon ... — Nem tudsz valami közelebbit a művésznőről? — kérdezte halkan a mellette ülő lányt. — Tanárnő volt az édesanyja. Meghalt a háború alatt. Azóta Petrov esténként egy hosszú-hosszú levelet ír a fiatal művésznőnek. Az édesanyja szép szerelméről mesél neki. És írás közben megfeledkezik a fájdalomról De a levelet még nem küldte el. Fél, hogy akkor újra űr lesz az életében. Zahemszky László fordítása csodás jelenség. — Ügysem szívódhat fel! Kényelmetlenül éreztem magam. — Micsoda Casanova! Mit képzel az ilyen? — folytatta a sötét tekintetű. — Milyen gügye alak! — Én is így gondolom — helyeselt a lány, kávéját szürcsölgetve. — Nézd, milyen vastag a nyaka! A zord tekintetű figyelmesen szemügyre vett: — Dehogy, a feje kicsi; lerí róla, hogy ostoba. A nyaka normális. — A nyaka vastag — ellenkezett a lány —, a feje pedig normális. — Hogyhogy normális? — háborodott fel a zord tekintetű. — Nézd csak meg. drágám: ha levágatná a haját és leborotváltatná a szakál- lát, akkor semmi sem maradna belőle! — Lehet, hogy igazad van — állott rá rövid gondolkodás után a lány. — Ha lebonyéki Casa del popolóban jó volt a zene, a dalnok apait, anyait beleadott az éneklésbe, s nekem egyből égni kezdett a talpam alatt a talaj. A lány csinos volt és nagyon kedves, kizárólag ez volt az oka annak, hogy felkértem. — Milena Nicalini — mondta és máris a platzon voltunk. — Itt dolgozol? — kezdtem káderezni. — Nem, bölcsészhallgató vagyok Bolognában. És te? — Költő vagyok, magyar költő. Poéta ungherese. Elkerekült a szeme: — Tényleg? — Miért szédítenélek? Ezzel nem dicsekszik az ember, sokszor inkább zavarban van miatta. x Hosszú ideig nem szólt egy szót sem. Aztán — épp mikor elvétettem a ritmust — csöndesen megjegyezte. — Én is írok. Novellákat főleg. De már egy regényt is elkövettem. Az egyetemen van egy alkotókörünk, meg egy kis »kiadónk« is. Stencillel lehúzzuk a műveinket, hogy aztán a társaink húzhassanak le bennünket. — Adsz egy példányt a regényedből? — Ha nem húzol le nagyon. Meg a barátnőm verseiből is adok, azokat tényleg érdemes lesz elolvasnod. Mosolyogtam magamban. Ügy látszik — gondoltam — itt is nyüzsögnek az unatkozó, széplelkű. diáklányok, akik iskolás fogalmazványaikat irodalomnak hiszik. Kicsit a kisördög kérdezte belőlem: — Aztán remekmű-e az a regény? Nem érezte meg az incsel- kedést. Komolyan válaszolt: — Nem tudom, hogy sikerült-e gondolataimat művészi formába önteni. A »mű« a regény műfajának hagyományos sémáit követi, anélkül, hogy szabályszerű regény akarna lenni. Annyit akar csupán, hogy gz olvasó a saját szemeivel, szájával, kezeivel és bőrével vegyen részt a lapjain teremtett életben, mert ez a könyv nem akar más életet, mint az olvasók saját életét. Realista próbálkozás, de realizmusa nem a szavakban, nem a tettekben és nem a személyekben keresendő, hanem a dolgokban. Fantasztikus realizmus ez, amely változásukban fordul az érvek, expressziók és dolgok felé, hogy ott zárja le őket, ahol már nem lehet lezárás... Meglepett a tudatos, határ rozott ars poeticát sejtető válasz, s komolyan kezdtem érdeklődni a Malaguena című regény iránt. Megkaptam, a rotváltatná a szakállát... Különben is, miért engednek be ilyen madárijesztőt a kávéházba? ... — Manapság mindenkinek joga van ehhez. Egyenjogúság van — magyarázta a zord tekintetű. — Tudod, drágám, én őszintén szólva sajnálom. Az embert meg kell érteni, te pedig azt akarod, hogy kihajítsák innen... Ekkor azonban észrevettem, hogy a lány nem hallgat rá. Egyre figyelmesebben nézett rám és ráncba vonta szépséges hbmlokát; nyilván töprengett valamin. — Tudod — mondta váratlanul —, mégis nekem volt igazam: a nyaka vastag, a feje pedig normális. — De hát az előbb magad_ ismerted el, drágám, hogy az' ellenkezője igaz. — Nem, nem ismertem el. Te mindig be akarod beszélni nekem azt, amit a fejedbe veszel. De túlléped a habarátnő Wilde Mailli verseivel együtt. Este a szállodában mohón olvastam őket. Milena regényének néhány féjezete valóban igen tehetséges íróról árulkodott, s éreztem,, hogy Wüde Mailli versei is jobb sorsra érdemesek a stencilnél. Íme, egy négysorosa, mutatóba : Az égbolt állani látszik, pedig felhők mozognak, s haladni látszó eszmék merevek, mint a holtak. Hova fordulhatnak ezek a fiatalok, ha nyomtatásban akarják látni a műveiket? Szinte minden esztendőben pályázatot hirdet valamelyik város, amelyen csak a még ismeretlenek indulhatnak. A díjazottak műveiből aztán reprezentatív antológiát állítanak össze. Ezt mind a »széppárti« polgárok áldozata teszi lehetővé. Az elindulásra tehát megvan a lehetőség, a folytatás a nehezebb: harcolni az új nevektől igencsak idegenkedő kiadókkal. Néhány rangos folyóirat igyekszik azért rendszeresen publikálni őket. A könyvkiadók már szőrösebb szivűek: nehezen adnak ki fiatalt, s ha mégis, igen kevés példányban és méregdrága áron. Találomra megvettem egy huszonnégyéves calabriai fiúnak, Danta Maffiának É p i u bell a la nőtte (Szebb az éj) című kötetét. Alig füzet- nyi vastagságú, s kétezer lírába került! (Kb. 50—60 forint.) Ezért aztán mindenki áldozatkész mecénás, aki csak megveszi. Hiszen az ifjú lírikus az eladott példányok arányában részesül valami csekélyke honoráriumban. Forgatom a kötetkét. Tiszta. egyértelmű verseket találok benne. Az olasz líra közéleti hagyományait folytató, népsorsból fakadó' költészetkezdeményt. A kortárs olasz líra nagy öregjeinek hermetiz- musa ugyanis holtpontra jutott A pályakezdők a kifejezésmód világosságára, a realista életérzés kifejezésére törekszenek, kevés áttétellel, szinte direkt eszközökkel. Üj- ra vallják a költészet társadalmi funkcióját ellentétben a hermetizmus — részben még élő — klasszikusainak intellektuális izoláltságával. Ha nálunk zavarosain »mo- dernkedik« egy pályakezdő, azt mondjuk, hogy nyugati irodalmakat majmol. Pedig, ha a fiatal nyugati toliforgatók legéletképesebb áramlatait majmolná, a magyar költészetnek immár hét évszázada meghatározó lényegéhez érkezne el: a közélet i- séghez. — Ne fecsegj ostobaságot ... — kezdte a zord tekintetű, de nem tudta befejezni. — Te undok, hitvány, nagyképű fráter! Mit képzelsz? Azt hiszed, egész életemben a te gondolataidat fogom szajkózni? Nem! Ebből elég! Azonnal takarodj innen, látni sem akarlak! A lány hangosan beszélt. Olyan hangosan/ hogy minden tekintet a mi asztalunkra szegeződött. A zord tekintetű dühösen fölállt, mindenki füle hallatára kijelentette, hogy soha életében nem találkozott még egy ilyen hisztériás teremtéssel és kirohant az utcára. A lány nyugodtan itta a kávéját. Egy percre rám függesztette tekintetét és mosolygott. Ez a mosoly olyan jól állt neki... — Milyen szerencse, hogy megszabadultunk ettől a pimasz alaktól, ugye? — kérdezte majdnem gyengéd hangon: — Anna vagyok. Magát hogy hívják?... Fordította: Gellert György Géczi lános Füvek s csillagokkal homlokon ütött lovak 1 Füvek s csillagokkal homlokon ütött lovak kitörtek a szélbe, pusztába — csattog november keményre fagyott vászna fehér zászlóként de pirosat üt a hideg gyökerekre, felsértett patákra. , ! Kaszák s kötelék ellen - — homlokon ütött világban — marad gyökér és pata a megmaradásra, itt maradásra zuhog a hó tejfehéren agancsos fák közt patanyomokra, torzsok alatti párás gyökerekre. Baranÿi Ferenc Bronislav Wawrzynkiewicz Ismerkedés tárt. Ez alkalommal nekem van igazam ...
