Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-16 / 219. szám
Válasz néhány „modern enteílektiielnek” Orvosim űszer-kiállítás Siófokon Tisztán SrzStt, nem halványuló kép kisgyermekkoromból: szorgoskodva raktuk négyszögbe a hosszú, alacsony padokat az öreg platán hatalmas lombsátra alá, hogy rájuk telepedve megszűnjön kö rülöttüinik a világ. Az áhítat alig várt percei következtek: Eszti néni mesélt. A csodálatos tájakra, képzelet szülte alakok, tárgyak közé röpítő szavak szárnyán úgy éreztük magunkat, mintha valójában a föld felett lebegnénk. Eszti néni mesélt. Most emlékezik. Egykori történetekre, pályája eseményeire. Féltőn szétbofutogatja az ötvenöt évvel ezelőtt kapott oklevelet, amely szerint a »követelményeknek jelesen megfelelt, és kisdedóvó-iintézetek vezetésére alkalmasnak nyilvánítják«. És mellé teszi a kemény fedelű arany oklevelet; Sopronban kapta az óvónőképző megnyitó ünnepségén. Még egyszer átfutja a szavakat: »... közmegbecsülésre < méltán teljesítette hivatását...« Három óvodai vezető kísérte a jeles eseményre. Nem hivatalból. Kartársi megbecsülésből, az alapokat rakó előd iránti őszinte tiszteletből és szeretetből indíttatva. Hiszen Wéber Eszter, a hosszú évtizedekig egyetlen marcali óvoda 26 éven át volt nevelője, vezetője, ma 73 évesen sem szakadt el az egykori munkahelyétől. Ugyanabban a szolgálati épületben lakik, amelybe hajdan a szüleivel együtt beköltözött. Naponta látja az óvodába érkező gyerekeket, szót válthat nevelőikkel. Idős napjait a tőlük kapott gondoskodás, figyelmesség színesíti T boldogan mutatja a hatalmas vi- rágkosarat, melyet életének nagy ünnepe alkalmából kapott a marcali óvodák 72 dolgozójától. Réti Zoltán meghitt festői otthona a Cserhát, a Börzsöny, közelebbről Balassagyarmat környéke, de nemcsak a táj, hanem az ember, áld csöndet és becsületet tanult a fáktól, a végtelen dombringás harmóniájától Ez a szabatosság kellemes melegséget ébreszt lelkületűnkben. Halkan arra nevel, hogy e képek útjeleivel fedezzük fel végre önmagunknak azt a pompát és békességet, melyet a völgyek és dombtetők növényzete, kedves állatai és emberei adnak, adhatnak. Ez az ötvöződő látvány — búzatenger, szekeret húzó szamarait, falatozó pásztor egységes anatómiává épültek művészetében — a létezést testesíti. A gép is hozzájuk szelídül. A valóságban is, Réti Zoltán képein szintén; ez külön teljesítménye. A traktorok szinte a hajdani, Nagy László költői szavaival búcsúztatott »lovacskák« jószolgálatával pöfögnek a meredélyeken, személytelenül szolgálják az embert Nem ellenség ez a sok kombájn, vetőgép, hanem társadalmunk figyelme következtében életünk József Attila által megjósolta »kezes ál- lat«-a. Rajzait is finom érzékenység jellemzi. A vonalvezetés biztonsága olyan hidakat épít számunkra, melyeken beléphetünk a tudat és a lelkűlet »belső tájaira«, megpilMarcaBban kiállít s nyílt Réti Zol tán festőművész alkotásaiba* .íV Eszti néni emlékezik. Ä negyven évvel ezelőtti érkezésére, a sivár, olajos padlójú termekre, a kedves dajkára, Mariska nénire, aki oly nagy türelemmel és mindig mosolyogva szólt a gyerekekhez, fiatalkori pályamunkájára, amelyben leírta az akkor »utópiának« minősített elképzelését a szőnyeggel, illő bútorokkal, játékok tömegével berendezett termekről, ahol a gyerekek nem parancsszóra mehetnek játszani... A felszabadulás utáni újrakezdésre, amikor házalva szedegették össze a napközihez szükséges élelmiszert a nagyközségben; a szülők segítőkészségére, a sikeres nyilvános műsorokra; aztán a búcsú torokszorító perceire. Hadd egészítsük ki emlékezését azzal, hogy nevelőtársai közül elsőként ismerte föl a társadalmi haladás irányát, és azonosulását kifejezve kérte fölvételét a pártba. Igaz, mozgásszervi betegsége .egyre inkább elhatalmasodott rajta, látványos társadalmi feladatot nem tudott vállalni. De amire képesnek érezte magát, elvégezte: évekig szép eredménnyel vezette a művelődési ház kézimuka-szakkörét. Sok fiatal és felnőtt tájékozottságát bővítette, ízlését formálta. Felvilágosult elveit azonban elsősorban mint a kisgyermekek nevelője és társai pedagógiai munkájának segítője érvényesítette; továbbképzések, bemutató foglalkozások sorát tartotta, amikor a járásban egymás után alakultak az új óvodák. Olyan szellemet honosított meg a szülők és munkatársai körében, amely jól szolgálta a közösségi nevelés alapozását, a gyermekek iskolára előkészítését »...Közmegbecsülésre méltón ...« Igen, így teljesítette hivatását sok száz kisgyermek meleg szívű, nagy türelmű óvó nénije. lanthatjuk a szomorúság rejtett arcát, amikor névtelenné válik a tekintet — találkozunk az élet csöndes örömeivel és nosztalgiájával. Van érzéke ahhoz, hogy a nógrádi ember általános és helyi önarcképével jelenjen, meg képei felületén — egyedi személyiséget és történelmet hordozva. Ebből a szempontból jelentős Váci Mihály portréja. A költő, a hajdani barát abban a tanyakömyezebben jelenik meg, mely ifjúságának tája, de egyúttal a magyar valóság öröksége. Réti Zoltán a festészet minden műfajának vendége és családtagja, természetes közvetlenséggel közlekedik azak- varell meghittebb, a pannó tágabb törvényei között, s ha rajzol, akkor világa még intimebbé válik. Pontosabban arról van szó, hogy az élet minden, állomását figyeli, s szilárd rendezéssel ezt a sokrétű forrást festészetté, képpé alakítja az egyszerű rajz és a bonyolult panoráma közegében. örülhetünk annak, hogy a Cserhát, az Ipoly partja, Ér- sekvadkert többé számunkra nemcsak a természet füzesekkel, dombhátakkal érvelő alak zatával jelenik meg — Nóg- rád is emberarcú táj. Nemcsak a valóságban, hanem immár a képzőművészetben is; Réti Zoltán fáradhatatlan és sikeres közreműködése révén. Táj gyarapítja a festőt, festő a nógrádi környezetet egy ki nem mondott, de gyakorolt szövetség jegyében. Losonci Miklós Nem kedvelem a saját levükben fövő, világmegváltó szándékokkal felpumpált »en- tellektüel« asztaltársaságokat, a »csalhatatlanul« okos amatőr filozófusokat, s igazán nem rajtam múlt, hogy a minap egy ilyen szellemi gittegyletbe kellett csöppennem. A találkozás már az elején sem okozott örömet, hát még, amikor kiderült, én, az újságíró »eladtam magamat egy hivatalos ideológiának, s lelkiismeret-furdalás nélkül képviselek egy — állítólag — kötelező pártpolitikát«, E dilettáns eszmefuttatás önmagában természetesen nem érdemelne ólombetűkkel szedett választ, ám a vita további része, a nekem címzett érvek és vádak már aligha hagyhatók figyelmen kívül. »Bezzeg a nyugati lapok! Ott mindenki szabadon leírhatja a véleményét, ott szidhatják a kormányt, ott nincs ilyen gigantikus tömegmanipuláció ! A nyugati sajtó nem terjeszti a kollektivizmus mítoszát.« Az még talán nem vágott volna elevenembe, hogy a vitapartnerek — »nyugati sajtó« fedőnév alatt — közös nevezőre hozták a Le Monde-ot és az Aurore-t, a Die Zeitet és a Süddeutsche Zeitungot, a T Unitát és a Gazettinót, a Washington Pástot és a több mint ezer észak-amerikai szennylapocskát; a manipuláció és a szellemi orientáció fogalmainak összekeverése azonban meglepett. A sérült lelkű, kátyúba jutott és onnan kivergődni nem képes individualistáknak a »kollektivizmus mítoszáról« kreált elmélete pedig — összehasonlításra kényszer! tett. A tömegtájékoztatást módszeriek összevetésének végén — be kell vallanom — tekintélyes »hiánylistám« állt össze. Nincs — például — három állami tévétársaságunk, amely naponta — amerikai módra — terjesztené a szabad választás, a korlátlan érvényesülés mítoszát, miközben az Egyesült Államok egyetemein mindössze hat-hét százaléknyi munkáscsaládból származó fiatal tanulhat, s a társadalmi rétegek közti mobilitás egyébként is minimális. Azaz: nem kell teli szájjal hirdetnünk a jogi egyenlőséget — a vagyoni egyenlőtlenségek árnyékában... Nincsenek — vagy ha igen, csupán importból — félelem és gáncs nélküli rendőrfelügyelőink, olyanok, mint akik az amerikai tévénézőnek garantálják élete, csekkje és betétkönyve biztonságát — miközben negyvenmillió kézifegyver van forgalomban, minden 34 percben elkövetnek egy gyilkosságot; a névtelen Kojakok és Columbók pedig az eseteknek alig egyötödét derítik fel... Nincs olyan mutatós földrajziturisztikai folyóiratunk, mint Hát igen, nem könnyű az egyszerű embernek közel kerülnie a tűzhöz .. » Pláne, ha még szerencséje sincs. Vegyük csak az én esetemet. Felhív egyszer egy felelős beosztású elvtárs titkárnője. »Vadászat készül — mondja —, jelen lesz az összes megyei vezető.-» No, gondoltam, most az egyszer rám mosolygott a szerencse!... Annál is inkább, mivel nagyon szeretek vadászni, és a célzásban sem vagyok az utolsó. A helyi vadásztársaságban a legjobb lövőként tartanak számon! Ezt komolyan mondom — nemcsak a szokásos vadászmese. a világszerte — nálunk is — jól ismert National Geoghra- phic, ezért látjuk a Földet sokszor csúnyának, szennyezettnek, túlzsúfoltnak — és nem jól fotózható szép helyek összességének. Nincs Public Broadcastingunk — kizárólag tudományos és művészeti témákat feldolgozó, oktató funkciójú tévétársaságunk — mert az igényes adások nem szorulnak ki a központi műsorokból a reklámok, horror- és szexfilmek miatt. Nincs Disneylandünk, a tömegtájékoztatási eszközökkel nagyszerűen »feldobható« gyermekparadicsomunk, melynek döntő feladata, hogy társadalmon kívüli »giccsembe- reket« neveljen — és majdani munkaerőt toborozzon a finanszírozó cégeknek. Nem kavarhatunk sajtóbotrányt, mint a párizsi Le Canard Enchaîné munkatársai — mert nem szerelnek szerkesztőségeinkbe lehallgató készülékeket És nem buktathatjuk le az elnököt a Washington Posthoz hasonlóan — hiszen nincs Watergate-iink. Kormányválságot sem robbanthatunk ki — valutaszükségletünket ugyanis nem a Lock- heed-repülőgépgyár kenőpénzeiből szerezzük be. Nem tehetünk közzé — a l’Espresso mintájára — szenzációs leleplező riportokat ismert államférfiak nyilvánosházi »kilengéseiről«, hiszen ezeket a csábító emlékű intézményeket harminc esztendeje felszámoltuk. Boldogan vállaljuk tehát a nyugati átlagsajtóhoz viszonyított »szürkeségünket«. Mert nem kell manipulálnunk a kenyéradó konszernek akarata szerint, és csak ritkán van okunk közéleti hibák, visszaélések feltárására. Nem tagadjuk viszont a józan szellemi orientációra irányuló törekvésünket, s azt sem, hogy a szenvtelenség, a minden áron való tárgyilagosság — nem kenyerünk. Különösen nem azokkal a »modem entellektüelekkel« szemben, akik mai pártosságunkat összetévesztik a ten- denciózussággal, az irányvonalat az »ukázgyűjteménnyel«, s akik talaj talanság-érzetük bizonyítására használnák fel a mostanában oly gyakran idézett Marx-mondást : »én mindenben kételkedem«. Mert egy keserű hangulattól fogant kijelentés aligha emelhető az elvek magaslatára a hamisítás kockázata nélkül. Persze, olykor ml is kételkedünk. Ám aki azt várja tőlünk, hogy a »kollektivizmus mítoszának propagálása« (! ! !) helyett az 5 boros poharas szenvelgéseihez, nosztalgiáihoz nyújtsunk eszmei alapot, csalódni fog. Mert nem hiszünk abban, hogy a kiégettségnek, a by- roni világfájdalomnak manapság elsősorban társadalmi alapjai lennének. Inkább a bezárkózottság-érzetet előidéző tunyaságra gyanakszunk. Gondosan felkészültem, ahogy dukál: háromszor is megtisztítottam a puskát, s beszereztem a legjobb patronokat. Végre eljött a nagy nap. Kitűnő helyre kerültem — éppen a felelős beosztású elvtárs mellé. »Ha most sem kapok jobb munkakört (érsd: magasabb fizetést), nem egyhamar adódik megint ilyen jó alkalom!-» — gondoltam. És máris felröppent egy fácán. Egyenesen felénk tart!... Kapom a puskát — durr! A gyönyörű madár éppen a lábam elé pottyant. A felelős beosztású elvtárs csak ekkor lőtt. De azt is elhibázta. És Á Magyar Anaesthesiológiai I és Intenzív Therápiás Társaság siófoki vándorgyűlésével ) egy időben orvosiműszer-ki- állítás nyílt a Dél-balatoni Kulturális Központban. A magyar Human oltóanyag-előállító és -kutató intézet újdonsága a 20 százalékos Human-Albumin. A sokk állapotba került beteg életben tartásához nélkülözhetetlen anyag eddig 5 százalékos kon- centrátumban készült. A dán Ambu cég életmentő táskákat, mentőfelszereléséket mutat be. A svéd Viggo speciális tűket, eldobható — egyszer használatos — műanyag orvosi műszereket állított ki. Érdeklőmindenki látta: az összes vezető állású dolgozó ... Hű, micsoda balhé lett!Én vagyok az oka mindennek, mondták, minek kellett elsőnek lőnöm... Telt-múlt az idő, a felelős beosztású elvtárs helyére új főnök került. Lassan-lassan feledésbe merült az eset, s egyszer újból meghívtak egy vadászatra. Megintcsak a főnök mellé kerültem. No, gondoltam, most vagy soha!... A legfontosabb, hogy ne én lőjek elsőnek! Legyen az övé a zsákmány!... Így is történt. Mint a nyíl, közeledett felénk a vad. A dést keltett az orvosok körében az az infúziós tű, amelyik jelenleg a legkorszerűbb a világon. NSZK, holland orvosi műszereket, oltóanyagokat láttunk továbbá a siófoki bemutatón. Az amerikai Sherwood cég bemutatójáról még bővebben: olyan műanyagot kísérletezték ki az orvos- tudomány számára, amelyik — a fémekkel szemben — a legkisebb károsodástól is megóvja a beteget. Akár hetekig is a szervezethez kapcsolhatók ezek a műanyag csövek, nem okoznak gyulladást, kóros elváltozást. Eldobható, egyszer használatos eszközök ezek, de gázsterilizálással újból alkalmazhatók a gyógyításban. főnők rettenetesen izgatott lett. Torkaszakadtából kiabál: »Lőj már, mit tatod a szád! Lőj, te ökör!-» Jól van, jól, tudom én, barátocskám, hogy mit csináljak. Nyugodtan leeresztettem a puskát, eszem ágában sem volt lőni... Hanem megint nem volt szerencsém: ahelyett, hogy magasabb beosztásba kerültem volna, leváltottak. De ez még csak hagyján — nagyon valószínűnek látszik, hogy még sittre is vágnak... Ja igen: majdnem elfelejtettem mondani, hogy ezúttal vadkanra vadásztunk. Zahemszky László fordítása SamajÿïNiplap Paál László Réti Zoltán képei előtt* Az Ambu cég életmentő f ölsz ere’-' 1 beleférnek egy kti táskába is. Altatógép, infúzióadagoló. Lengyel András Az amerikai Sherwood cég műanyagból készült orvoai műszeréi. Pajo Kanizsaj Efadászkaiand „Közmegbecsülésre méltón...”
