Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-12 / 189. szám
OLVASOK ÍS KŰNYVFORGOTÚK Művészet a művészetben A naptári nyár második felében, a valódi nyár kellős közepén — éppen most kell, az olvasásról töprengeni? Alikor, amikor a szabadságra utazók legrosszabb esetben semmiféle olvasnivalót, jobb esetben kalandregényt, s a. legjobb esetben is csak lektűrt csomagolnak a fürdőruha, a vászonnadrág, a fényképezőgép mellé (no persze tisztelet a kivételnek)? Azt hiszem: igen, éppen most. A közművelődési évad kezdete előtt kell erről beszélni, azaz most, amikor nem torlódnak egymásra a kulturális események, figyelmünk tehát nem aprózódik többfelé. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy olvasni nyáron, vagy hogy különösképpen nyáron kell, mert olvasni mindig kell, azaz hogy... Egyszóval: kellene. De hát jól tudjuk, hogy szinte annyiféle olvasó van, ahányféle ember, s az olvasási módok és szokások, az olvasás okai é| céljai annyira eltérnek egymástól, hogy semmiképpen nem lehet egy kalap alá venni őket. Egy kalap alá nem, de szemügyre venni mindenképpen szükséges. fiz olvasóiábor kettéválása Nincsen egységes olvasótábor — ezt nemcsak a könyvtárosok és a könyvárusítók tudják. Az olvasótábor kettévált, most már több mint száz esztendeje, méghozzá valódi olvasókra és könyvforgatókra. Az ideál természetesen az olvasó, s hasznos lenne mindenki számára" ezt az ideált megközelíteni. Az olvasótípus ért ahhoz, amit olvas — hadd használjam ezt a kifejezést: műértő (s ami ebből következik: műélvező; élvezi az olvasott művet, akkor is, ha a nehezen olvasható - Thomas Mannról, vagy a még nehezebben olvasható Camus-ről van szó). Világos, hogy eszint elérése hosszú gyakorlatot kíván, s olvasói tapasztalatot. A valódi olvasóvá válás útjának buktatója a sznobizmus verme; kellő önismeret, tehát kellő válogatás nélkül olvas nem egy olvasóvá válni akaró ember; szíve a könnyen emészthető felé húzza, de nem nyúl hozzá, mert meggyőződése, hogy az nem illik, s közben gyötrődik a számára még emészthetetlen, mert rossz módszerrel adagolt, nehéz, nagy fajsúlyú irodalom terhétől. Pontosan ellenkező módon olvas az úgynevezett könyvforgató, aki egyébként egyáltalában nem lenézendő fajta: mindenesetre többet ér az önmagát meddőén kínzó sznobnál. A könyvforgató a jelenben él, íétletet nem hoz semmiről (s ezt nem is várja tőle senki), ő csak olvas. Maga dönti el, hogy mit olvasson, kr'tikára nemigen ad, egyszerűen azt olvassa, ami örömet szerez neki. A könyvforgatók tábora persze jóval nagyobb, mint az olvasóké, de sok könyvforgatóból vált már valódi olvasó, mert ez a »-naturalista-« olvasási mód természetesen nem zárja ki a jó érzéket és a tisztánlátást. Érdekes kérdés az olvasás okának és céljának keresése. Miért olvas, az aki olvas? Az, amit funkcionális olvasásnak lehetne nevezni, a legcélirányosabb olvasás: a szándék az ismeretszerzés; ide sorolhatjuk a tudományos, szakmai, ismeretterjesztő könyvek és a tankönyvek olvasását, kezdve a középiskolától, folytatva a főiskolán és az egyetemen, végezve a tanulókörön túl, az úgynevezett szakmai önképzés fogalomkörében. Most azonban nem erről van szó, hanem az irodalmi művek olvasásáról. Ismerjük és valamennyien nyögjük a rohanó életmód átkait. Olvasást kiváltó ok ez is lehet. Figyelemelterelőként kikapcsolódást jelentő eszközként nyúlnak a könyvhöz egyesek, hogy feledjék rossz kedvüket, feloldódjanak szorongásaik alól (ebbe a kategóriába vág az esti krimiolvasás, sőt furcsa módon az olvasásnak nemigen nevezhető keresztrejtvényfejtés is). Mások éppen ellenkezőleg, egyhangúnak, unalmasnak ítélt életük színesítésére olvasnak, egyszerűen stimuláló, izgatószerként használva a könyvet. Kábítószert pótol, idegizgalmat okoz a horrorirodalom, az erotikus irodalom, az egymást hajszoló kalandok sorozata, sőt az ismételten nevetésre ingerlő, mechanikus nevetést kiváltó irodalom is (ez utóbbi válfaj kivételével az összes megelőzőt bőségesen tartalmazza például a Pillangó című kalandregény, amelynek olvasói statisztikája az elmúlt években szinte minden más regényét felülmúlta). A könyv és az olvasó között megszülető esztétikum kedvéért — tehát áttételesen az önépítésért — olvas az említett szűkebb, valódi olvasótábor. Számukra tehát nem közvetlen eszköz, hanem közvetlen cél a könyv. Az már egyáltalán nem változtatja meg ezt a magatartást, hogy ez a cél magasabb nívón igen hasznos eszközzé válik. Ez a fajta olvasás ideiglenesen megszakítja a világ és az olvasó kapcsolatát, tehát mintha antiszociális tevékenység volna, holott ez csak látszat: az olvasó intenzív kap csolatba kerül így a könyv által reprezentált világgal, azaz az emberi társadalommal, s ebből a világból gazdagabban tér vissza a maga hétköznapi világába, amikor becsukja a könyvet. Az ilyen olvasás tehát éppen ellenkezőleg: szociális, társas tevékenység. A harmadik fontos kérdés az olvasás időpontja és mikéntje. Mikor és hogyan olvasunk? Távirati jellegű felsorolásként: a tanulás időszaka nagyrészt a funkcionális, a célirányos olvasásé. Érdekes egyébként, hogy valódi olvasóvá a legtöbben harmincéves korukban válnak, s mert az írói karakter, az író irodalmi személyisége, írói programja, stílusa is erre a korra alakul ki általában, ez nem lehet teljesen véletlen. Függvénye az olvasás elsősorban a szabad időnek. A modern ember menthetetlenül elvesző szabad ideje (evés, vásárlás, utazás, közlekedés, házi munka stb.) csak némiképp csökkenthető, illetve nehezen szerezhető ebből vissza valamicske olvasás céljaira (autóbuszon lehet olvasni, de boltban sorbaállva nemigen). Az időszakos szabad periódusok (munkaszüneti nap, szabadság, esetleg betegség) kitűnően felhasználhatóak, de például gyerekre ügyelve, fodrásznál sorunkra várva — ez inkább a könnyű olvasnivalónak kedvez. Egyre tömegesebbé, s jó értelemben vett kollektívvá alakuló életmódunkban is szükség van azonban magányos időszakokra — ez persze nem azonos a magányossággal —, es ezekre a néha üggyel-bajjal megszerzett időszakokra es- hetik a leggyümölcsözőbben a valódi olvasásra szánt idő. Az ágy mellett, vagy a kényelmes fotel mellé tolt asztalkán várakozó könyv tükrözi leginkább az olvasó ízlését, igényeit, mert a szoba magányában érvényüket vesztik a társadalmi tabuk, feloldódnak a kötöttségek: az ember otthon, s különösen, ha egyedül van, nemigen színlel. Kár, hogy a statisztika számára ezek a fajta adatok teljesen hozzáférhetetlenek. Képek, szobrok, kerámiák Kemény Dezső Joanna Wilinltsa vT/>/gr tartó szerelem Körülbelül már félórája utaztak együtt. A fiú vizsgálta a szemközt ülő lányt, s ezt gondolta: »Talán mégis kedvemre való.« A lánynak karcsú lába volt, ezt a fiú természetesen szerette, meg az álián gödröcske — ez azonban nem tetszett neki. Sűrű haja megfelelt az ízlésének, de sápadt arcbőre nem illett a fiúnak a női eszményképről alkotott fogalmához. Arcán néhány szeplő — ez jó, azt a nagy köves gyűrűt a mutatóujjáról azonban alighanem le kellene húznia. A leánynak duzzadt ajka volt — az ilyen mindig tetszett a fiúnak, de a szoknyája, amelynél rövidebbet elképzelni is alig lehet, igazán túlzás. Szemöldöke egyenes, ez rendben lett volna, de az alakja kissé vézna — ezt pedig a fiú végképp nem szerette. S ha egészen őszintén be- Szélünk, ö egy barna bőrű leányt szeretett, aki nadrágot viselt, és jobb arcán anyajegy volt, de ez kiadta az útját, és ezért ment most ö az anyjához az ünnepekre. A szemben ülő lány észrevette, hogy ő figyelmesen nézi, és szintén szemügyre vette a fiút. A fiúnak szabályos fehér fogai voltak, ez petsze tetszett, meg pirospozsgás arca, ez azonban — a leány véleménye szerint — kissé közönségessé teszi az arckifejezést. A termete karcsú és magas, ez egészen megfelelt a leány ízlésének, viszont szűk vállú :— ezt ö nem szerette. A szeme szomorú — az ilyet kedvelte, a szökésfehér szempillákról azonban ugyanezt nem lehetett volna elmondani. A keze szép — ez nagyszerű, a vékony ajka azonban — nem tette számára vonzóvá. Az igazat megvallva pedig a leány egy sportember külsejű, gesztenyebarna fiatalembert szeretett, ez azonban megcsalta, és mást vett el a múlt héten. A leány éppen ezért utazott most a »Junior« üdülőbe, hogy szivének sebét begyógyítsa. — Egészen csinos! — ösz- szegezte véleményét gondolatban a fiú, és cigarettával kínálta a lányt. — Általában rokonszenves — állapította meg a lány, és szendvicseket vett elő a táskájából. A fiú ellátogatott hozzá a »Junior« üdülőbe, és táncoltak a jelmezbálon. A leány pedig meglátogatta őt az anyjánál, és jó étvággyal lakmároztak a nyúl- pástétomból. Azután sokáig és boldogan éltek. A férfinak csak héba- korba jutott eszébe, hogy azzal a nadrágos, anyajegyes teremtéssel minden másként volna. Az asszony pedig időnként visszaemlékezett arra a sportoló típusú, barna hajú fiatalemberre, akivel minden másként volna. Nem lehetetlen, hogy mindketten tévedtek. De az is lehet, hogy mégsem. (Gellén György fordítása) Az idén harmadszor rendezték meg a Művészet a Művészetben című tárlatot Siófokon, amelynek célja az érdeklődő közönség és a mai magyar képzőművészet jeles alkotói közötti »párbeszéd« megteremtése. Ez a »párbeszéd« kezdetben, érthetően, akadozik, hiszen egy-egy szokatlan kifejezési mód, meghökkentő forma előtt még az esztétikában jártas, jó szemű néző is értetlenül áll néha. Rendhagyó kiállítás, amely, kétségtelen, elsősorban olyan embernek ad sokat, aki eddig is rendszeresen látogatta a tárlatokat, mert igényelte (igényli) a vizuális élményt. Negyvenkét művész egy vagy több müvét (a szakma által ismert, már méltatott, díjakat nyert alkotásokat) láthatjuk itt. Különböző nemzedékek, irányzatok, törekvések kényszerű együttese ez, s e »kényszerűségnek« egy művészeti folyóirat sokfélét láttatni akaró szerkesztési elve az alapja. Mert a folyóirat arra törekszik, hogy minden új vagy újnak ható törekvésre felfigyeljen, reagáljon, kritikákat, pályaismertetőket közöljön az ország képzőművészeti tárlatain feltűnt művekről, illetve művészekről, hogy felmutassa az értékeket, hogy segítsen értő közönséget toborozni az alkotók köré. A kiállítás anyagát az 1977- es évfolyamban megjelent műbírálatok, bemutatások határozzák meg. Emlékezetes vállalkozás például Bálint Endre és Vilt Tibor eddigi életművének monografikus igényű bemutatása. A kiállításra mindkét európai hírű, rangú művész úgynevezett főműveket küldött. A többi között láthatjuk Bálint Endre 1959-ben készített párizsi fotómontázsait, valamint a Szent Flórián igazi drámája, Triptichon ikonosz- táz, Motívumaim természetrajzkönyvéből stb. című lenyűgöző alkotásait. A monumentális szobrászatban és a kisplasztikában egyaránt legnagyobbak közé tartozik Vilt Tibor; kisplasztikáinak »új fuvallató« szépsége valószínű új híveket toboroz sajátos művészetének. (Háború után, Krucifix, A kentaur halála, Bohóc virággal stb.) Egymás mellett látjuk Koncz Béla jelzésszerűvé egyszerűsített motívumvilágát, amely a hagyományos paraszti és kézműves kultúra tárgyi emlékeit idézi (Gyász, összetartozás), és Kocsis Imre groteszkbe hajló hiper-realizmusát, amely — mint egy kritikusa megjegyezte — a szó szoros értelmében vállalja a jelenségeket, de a beavatkozás kötelmeit is. (Külváros, Kirakat — tájkép.) A Művészet úgynevezett stúdió száma sok fiatalt bemutatott, következésképpen most megismerkedhetünk sokat ígérő alkotásaikkal is. Körösényi Tamás a forradalmak megrabolt álmodozóját örökítő Táncsics-szobra, Babos Éva A vár fehér asszonya, Dienes Gábor Maradványok, Trithler Ferenc Műterem és Vali Dezső Sorsunk tehát című munkája egy izgalmas autonóm világot sejtet. A Somogyi Kertészeti és Parképítő Vállalat dolgozói kisebb parkká alakították át a művelődési ház udvarát, ahol a kerámia plasztikákat helyezte el a rendező. A siklósi szimpozion anyagából válogatott művek jó hírt mondanak kerámiaművészetünk fejlődéséről, ugyanakkor rádöbbentenek: milyen kevés parkunk ékeskedik ilyen alkotásokkal. Az idei Művészet a Művészetben című kiállítás — akárcsak tavaly és tavalyelőtt — nem mindennapi kulturális esemény a Balaton-parton. Képzőművészetünk sokszínűségéről, -gazdagságáról beszél, ritka élményben részesíti a nézőt. Sz. A. , Nyitott kapuk napja" A szakmunkás-utánpótlásról A Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat szakmunkás-utánpótlásának szempontjából döntő jelentőségű, hogy a vállalatnál képzett tanulókat tanulmányi idejük alatt miként foglalkoztatják, milyen módon segítik elő beilleszkedésüket. A SZOT XVIII. és a KISZ IX. kongresszusa is meghatározta, hogy a szakmunkásképzést, a munkássá válás folyamatának segítését — a pályára irányítástól a beilleszkedésig — átfogó mozgalommá kell fejleszteni — közli Proity István, a SÁÉV KISZ- bizottságának titkára, akivel az eltelt időszak gondjairól, problémáiról és eredményeiről beszélgettünk. — Már az 5—6. osztályos gyerekekkel foglalkozunk. Erre azért van szükség, mert tapasztalatunk, hogy ilyen korban még nincs bennük kialakult kép eljövendő pályájukról. Rendkívül fontos a KISZ és az úttörőszervezet kapcsolata, Bizottságunk minden évben megtartja a »Nyitott kapuk napját«, melynek keretében megismertetjük a fiatalokkal a különféle, de főképp a hiányszakmákat, a vállalat életét és az itt folyó mozgalmi munkát. Azonban meg kell említenem, hogy egymagunk nem sokra megyünk, szükségesnek érezzük a pedagógusok és a szülők támogatását is. — Szakmunkástanuló éveik alatt milyen módon foglalkoznak a diákokkal, és tartanak-e kapcsolatot az iskolával, főleg a KISZ-szervezettel? — Visszatekintve az elmúlt I néhány évre, nem büszkél- ' kedhetünk nagy eredményekkel. A tanulmányaikat befejező diákok egy része megválik vállalatunktól, ami zavarólag hat, a munkások között nő a feszültség, hiszen a kilépők dolgát is nékik kell elvégezni. Rájöttünk, hogy túlnyomó részben az idősebb generációt terheli a felelősség, amiért az újonnan végzett szakmunkások kiléptek vállalatunktól. Ezen feltétlenül változtatnunk kellett Feltártuk azokat az okokat, amelyek ilyen döntésre késztették a fiatalok egy részét. Ilyen volt például: az elméleti és gvakorlati oktatás nincs összhangban, ebből következik, hogy a gyakorlati munkában nem tudtak lépést tartani a fiatalok az idősebb munká sokkal. Ez konfliktust okozott. A tanulókban csak a munka hátráltatóit látták, érdeklődésüket zaklatásnak érezték, jogos kritikájukat azzal intézték el, hogy »mit beszéltek bele, mikor még halvány fogalmatok sincs a szakmáról«. Ezt még azzal is tetézték, hogy nem szívesen fogadták be őket egyik brigádba sem. Ezek a tényezők a gyerekekben olyan érzést keltettek, hogy munkájukra nincs szükség, tehát ők itt fölöslegesek. Természetesen amit most elmondtam, az nem az egész vállalatra, hanem egy-két kisebb kollektívára vonatkozik. Számunkra minden munkáskéz fontos, éppen azért, határozott intézkedéseket tettünk. E—üttműködési megállapodást kötöttünk a szakmunkás- képző intézetek KlSZ-bizott- ságaival. A vállalat a szakmunkástanulók oktatására megteremtette az anyagi alapot, évente több mint kétmillió forintot áldozunk erre. Szeretnénk .elérni, hogy minél több tanulónk vehessen részt termelési, gyakorlati ideje alatt tanépítkezésen, amelynél a munkálatokat ők kezdik el és ők fejezik be. Kulturális és sport- programjaink megszervezésekor az ők igényeit is igyekszünk kielégíteni. — Milyen módszerekkel segítik elő a végzett fiatalok beilleszkedését? — A szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után legfontosabb feladatunk, hogy minden fiatal munkavállaló mellé kerüljön KISZ- vagy szákszervezeti megbízatással dolgozó fiatal — lehetőség szerint szocialista brigádtag —, aki képes és kész arra, hogy szakmai tapasztalatát, tudását átadja, bevezesse a fiatalt a brigádéletbe, megtanítsa őt az üzemi demokrácia helyes gyakorlására, segítse munkássá, KISZ- és szakszervezeti taggá válását. Már ebből is látható, hogy nagy szerepe van annak az embernek, aki az újonnan munkába lépőkkel ilyen intenzíven foglalkozik. Természetesen leginkább a kollektíva formálhatja a fiatalt. A szocialista brigádok értékelésének egyik fő szempontja: hogyan segítik elő a fiatalok kötődését vállalatunkhoz. Ezt a folyamatot a KISZ ellenőrzi. Számunkra ez nemcsak gazdasági, hanem politikai feladat isü **. Gy.
