Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-30 / 204. szám

Fecskék és gólyák Liszt-, Wagner*, Mahler-relikvíák Az Operaház múzeumában Valójában »Ereklyetár« a neve. A Ma­gyar Állami Operaház em­lékgyűjtemé­nyének számos szép darabját minden este megnézheti a közönség az előadások szü­netében a Székely Berta- lan-terem előt­ti rész gazdag faragású, tölgyfadíszíV téses helyisé­gében. Szob­rok, kották, festmények, rajzok, leve­lek, szerződé­sek, kellékek, zseniális mű­vészek dedi­kált fényképei láthatók a tár­lókban és a falakon elhe­lyezett kere­Emma Calvé, a Párizsi Opera primadonná­ja, aki 1904. december 3-án lépett fel Buda­pesten Carmen címszerepében. K eseregtünk eleget asze- szélyes nyár miatt, s lám, nem is alaptala­nul: az idén a szokásosnál jó­val előbb gyülekeznek hosszú­hosszú útjuk előtt költöző madaraink, a fecskék és a gó­lyák. Letelt az idejük, miként az iskolai szünidő is. Kezdődik az úi tanév, amely — mióta a vi­lág világ — most is a felsőbb iskolába lépőknek jelenti a legnagyobb izgalmat. Megkez­dődik a munka az egyeteme­ken, főiskolákon, a középisko- • Iákban. Ebben a tanévben 56 felsőoktatási intézményünk 104 karán 16 100 elsőéves hall­gató tanul a nappali tagoza­ton. Eimél lényegesen maga­sabb a középiskolai tanulmá­nyukat megkezdők száma: gimnáziumban 23 071-en. szak­középiskolákban kevés híján 30 ezren, míg a különféle szakmunkásképző intézetek­ben hozzávetőlegesen 53 ezren »debütálnak«. Érzékletes, szép fogalomát­örökítés: fecskék, illetve gá­lyák ők is. Hosszú út előtt áll­nak valamennyien, amelynek kitűzött végállomása a szak­ma elsajátítása, az érettségi, a diploma megszerzése. Az ő kö­telességük, hogy méltóképpen fedezetéül szolgáljanak a meg­tervezett jövőnek, a társada­lom majdani követelményeit ők elégítsék ki. Kötelességről szóltunk, hol­ott oly friss, ki nem élt még az öröm, amely — nézzük el nekik — a felszínes dicsekvés­ben — »fölvettek!« — sűrűsö­dik. Nem, dehogy akar az újságíró ünneprontó lenni, amikor nem az átmeneti örö­möt, hanem az iskolaévek be^ fejeztéig és még azon túl is ,, Fegyverek'közt hallgatnak a bpiúzsák — állították a latin bölqsek kétezer éve. Ám a tör­ténelem azóta sokszor bizo­nyította, hogy nem minden múzsa olyan kényelmes és aggályoskodó, mint a rómaiak ihletéi. Az éurópai irodalom és művészet • felsorolhatätla- nul sok értékes alkotása szü­letett fegyverropogás zajában, a vietnamiaknak pedig jósze­rével nem is lehetnének kul­turális hagyományaik, ha a latin mondás igaz lenne. Mert a félszáz milliós országban, amely ezekben a napokban ünnepli függetlenné válásának — de nem teljes felszabadu­lásának! — 33. évfordulóját, szinte sohasem volt béke az elmúlt másfél ezer évben. Kí­nai, majd japán császári ha­dak, francia gyarmatosítók és amerikai újgyarmatosítók bi­torolták a gazdasági és straté­giai szempontból egyaránt fontos területet, pusztították az őserdőket és rizsföldeket, szállították el Hue és Khe Sanh ásványkincseit, az An­námnak nevezett indokínai tartomány szívós népét azon­ban nem tudták megtörni. Az elnyomással egyenes arány­ban fejlődött ki a vietnami ldiltúrának az a sajátos jel­képszerűsége, amely '• legin­kább a népmesékben nyilvá­nul meg. így a középkori pél­dabeszédben, amelyben a kis­fiú egy önmaga által épített bambuszkunyhóba csalogatja és ravaszul elpusztítja az Északról jött sárkányt. Vagy ugyanennek a népmesének egy másik változatában: itt a kisfiú a Keletről érkezett fenevaidat zárja a Mekong deltavidék egyik’ sötét bar­langjába ... Különös, hegy a vietnami művészetnek alig álcád olyan alkotása* amelyben nem ját­szik főszerepet egy kunyhó, barlang, börtön vagy erődít­mény — vagyis egy vastag falakkal körülvett, megerősí­tett építmény. És a védeke­zési ösztön megnyilvánulásait nemcsak a városifalak . jelzik, hanem a pagodaépítészet em­lékei is. Az 1200 esztendős miszongi templomromok kö­rül éppen úgy szilárd _ erőd- rendszer található, mint a 900 éve emelt Dong Duong buddhista kolostornál. vagy Hanoi mellett, a mindössze félezer éve épített Nagy Buddha-templom _ környékén. A fapagodák zömöt ugyancsak érvényes kötelességet hangsú­lyozza. Van rá számos oka. Felsőoktatási intézményeink­be 36 és fél ezer fiatal küldte el jelentkezési lapját. Ha te­hát a demográfiai hullám­völgy következtében nem is alakulhatott ki a megszokott háromszoros túljelentkezés, sokan voltak így is, akik nem fogadhatták lelkesen az egye­tem sajnálatos értesítését. Az természetesen jó dolog', ha több fiatal jelentkezik, mint ahányat fel tudnak venni; ez növeli a választás lehetőségét, s hozzásegít ahhoz, hogy a va­lóban legalkalmasabbak, leg­felkészültebbek kerüljenek az egyetemekre, a főiskolákra. A felvételi vizsga: verseny, se­lejtező, amelynek döntője már az oktatási intézményekben fo­lyik. A jelentkezési arányok csökkenése nem járhat együtt minőségromlással, ez alapve­tő érdekünk. Más kérdés, hogy a sok fórumon vitatott, szük­séges rossznak minősített fel­vételi ilyenkor is arra -hiva­tott, amire máskor: értékel, pontozza a tudást. Az erkölcsi emelkedettséget, a hivatástu­dat mértékét csak nagyon cse­kély valószínűséggel képes ki­hámozni néhány óra leforgása alatt. É reális feltételezést mindenkor a sikerrel pályá­zóknak kell bizonyítaniuk. Ta­nulással, választott hivatásuk, szakmájuk minél teljesebb el­sajátításával, majdan alkal­mazásával. A szakmunkásképző intézet­be, a szakközépiskolába avagy gimnáziumba sikerrel jelent­kezettekre is új, az eddigiek­től eltérő feladatok várnak. Közülük a szakmát tanulók válnak legelőbb felnőtté: há­rom év elteltével már fizeté­kőfalak óvták a betolakodók­tól. A népi fa- és csontfara­gásokon, lakkberakásos edé­nyeken . töméntelen stilizált madáralakot ’ csodálhatunk meg, ám a Vietnami parasztok sohasem bocsátották szabadjá­ra képzeletük szárnyasait. A fa-, csont- és lakkállatkák vastag fészekben gubbaszta­nak, legföljebb a fészek körül totyognak. A történelemtől megfélemlített »gazdáknak« sokáig ahhoz sem maradhatott bátorságul!, hogy szabadság­vágyuk e színpompás jelképeit — európai sorstársaik módjá­ra — szárnyra bocsássák. Leg­alább pótcselekvésként. Kényszerű rabságban — börtönben — keletkeztek a legújabb kori vietnami iroda­lom legértékesebb alkotásai is. A Tu Ay (Holnaptól kezd­ve) című osztályharcos vers­antológiát 1938-ban egy szö­kött fogoly csempészte ki a haiphongi fegyházból, s a gyűjtemény hamarosan az il­legálisan működő Indokínai Kommunista Párt kiadásában terjedt el országszerte. A má­sodik világháború, a japánok elleni harc idején Ho Si Minh börtönnaplójának kézírásos példányai- szolgáltak szellemi fegyverül, (a megrendítő írást 1985 óta — Weöres Sándor szép fordításában — magya­rul is olvashatjuk.) Szintén a börtönélmények ösztönözték a neves Nguyen Van Böngöt Az öszvér című világhírű, s húsz éve anyanyelvűnkön is olvas­ható — naturalista regényé­nek megírására. A dél-vietna­mi Anh Duc — három éve a Magvető kiadó Világkönyvtár- sorozatában is megjelent — hatalmas regénye, a Tenger és hegy között — újjáéled a ■népmese! — a Mekong-delta egyik barlangjában készült a hatvanas évek kezdetén, a Ngo Dinh Diem rezsim kato­náival és az amerikai beto­lakodókkal vívott harc köz­ben. A mű hőseivel — a nincstelen, de falujukat tűz- zel-vassal védő földművesek­kel, Hon Dat névtelen héro­szaival — nemrégiben a ja­pán, a szovjet, a francia, az angol, sőt az amerikai közön­ség is megismerkedhetett, ami az újjáéledő vietnami szépiro­dalom esztétikai értékeit is igazolja. Nem meglepetés már az sem, hogy a párizsiak né­hány hónapja tömegesen te­kintették meg Nguyen Van Szang festőművész képeit. sért dolgoznak. Kevesebben, sokkal kevesebben vannak, mint egy-két-három évvel ez­előtti társaik. S nem javulnak az arányok sem: az elsőéve­sek túlnyomó többségének fi­zikai dolgozók a szülei. Is­mert jelenség: az értelmisé­giek húzódoznak attól, hogy fiukat, lányukat kétkezi pá­lyára adják. Mindez összefügg a tehetség, a képesség korsze­rűtlen, konzervatív értelmezé­sével, az érvényesülésről al­kotott hibás képzetekkel, a fi­zikai munka még ma is ta­pasztalható bizonyos fokú le­becsülésével. Nem tudatosodik a fejekben, hogy a korábban nehéz szakmákban hihetetlen technikai fejlődés ment végbe: a kovács, a vájár, a kőműves, a pék már nem nagyapáink korának kovácsa, vájára, kő­művese, pékje. F ejlődnek a szakmák, s azok elsajátításának feltételei. A most isko­lába lépő leendő szakembe­reknek azonban mitől volna viszonyítási alapjuk? Ám ha nincs is — ha szakmájuk iga­zi birtokosaivá kívánnak len­ni —, nem árt, ha érdeklődnek korábbi mivolta felől. Ismere­tében hamar beláthatják, hogy értelmes célja szerint a szak­munkásképző intézmények oktatása együtt alakul társa­dalmi igényeinkkel: sokolda­lúan kiművelt emberfőkre, s nem csupán kezekre van szük­ség az üzemekben, a gyárak­ban. Hasonlóan nőnek a köve­telmények a többi iskolatípus­ban is. Ennek eleget tenni, a kiválasztás helyességét hosszú távon igazolni, ez, csakis ez adhat tartalmas örömet. Nguyen Dinh Tan első szim­fóniáját a közelmúltban a to­kiói szimfonikus zenekar tűz­te műsorára, s a napokban — a vietnami kultúra hete al­kalmából — a magyar rá­dióban is felcsendül. De elhangzik majd Nguyen Dinh Tannak az a vonósné­gyese is, amelynek zenei tar­talma a vietnami népművészet egyik alapvető motívumát ta­gadja meg. Fentebb a fészek­be kényszerített csont-, fa- és lakkmadárkáikról, a repülést akadályozó félelemről írtunk. Ennek a vonósnégyesnek a címe pedig: A madarak röpte. , L. A. Ispánki megáll, óvatosan megfordul S 5 is kapkodva szedi már a levegőt. Megra­gadja az asszony könyökét, s visszafelé kormányozza léptei­ket, a lehúzott redőny irá­nyába. Néhány lépés után megállnak. Semmi kétség, Ka­ti! Egy koromfekete fiúval kapaszkodik össze, és — uram, Istenem! Nincs jobb szó rá! — eszik, eszik egymás száját. A férfi hangosan krákog né­hányat, de a pár nem'hallja. Idő múltán. Kati mégis meg- érezhet valamint, mert kibon­takozik a gaz huligán ölelésé­ből, és odasandít rájuk. Az­tán odaköszön, olyan termé­szetesen, mintha csak a köz­értben találkoztak volna, s nem Itt, e több mint félre­érthetetlen helyzetben! — Sziasztok. — Jó estét, kisasszony — mondja maró gúnnyal Ispán­ki. Majd ahhoz a förtelmes huligánhoz fordul. — Jó estét, fiatalember. A fiú — a pimasz! a csá­bító! a nőrabló! — nem is vá­laszol, csak ügyefogyottan vi­gyorog. Most lebuktunk, ugye, csibész? ! A mama odahajol Katihoz. — Katikám, ilyesmit! Itt, a ház előtt! Az egész ház szeme láttára! Elment az eszed 1 tekben. Egy év óta »A ma­gyar operajátszás a kezdeté­től 1944-ig« elnevezésű kiállí­tásban gyönyörködhetnek azok, akik a dohányzó helyett a színháznak ezt a részét lá­togatják. De az igazi, gyűjte­ménynek csak egy kicsiny ré­szét tudják megmutatni. (Oly­kor az Erkel Színházban , is rendeznek tárlatot az anyag­ból.) »Tömegével« a felbecsülhe­tetlen színháztörténeti értékű anyag tárolóhelye: az Erek­lyetár. 1930-ban határozta el az akkori igazgató, dr. Rad- nai Miklós az Ereklyetér lé­tesítését. Vörösmartyra hivat­kozott: »A múltat tiszteld a jelenben, és tartsd a jövő­nek.« Az első katalógus elő­szavában kifejtette Radnái, hogy szebben aligha lehetne kifejezni célját és értelmét a szeretetnék, mellyel mindazt, ami e falak között a látoga­tó szeme elé tárul, összegyűj­tötték. »Légyen bizonyítása ez az ereklyegyűjtemény annak, hogy a tiszta céL és nemes művészi, eszmény még a ze­ne és a hang múlandó biro­dalmában is maradandó em­léket állít magának.« Eredetileg a színház vezetői már a nyitástól (1884) kezdő­dően gondoltak arra, hogy a tárgyi és még inkább a sze­mélyi emlékeket összegyűjt- sók. Az ereklyegyűjtemény Ernst Lajos műgyűjtő bőke­zűsége folytán 125 darabbal —■' Búcsúzfcodtunk .11 — mondja a lány pimaszul és ránt a vállán. Ispánki már nem áll ki ennyi cinizmust, dühösén el­indul. De a kgpuból még oda- kiállt: — Azonnal feljössz! Kati, aki már ráforrt me­gint a fiú szájára, most el­tolja magától, és kelletlenül kiáltja vissza : — Megyek. — Mi volt ez?! Az atyai szigor nem csak a homlokra gyűr ráncokat, az erélyes hangban is megnyilat­kozik. Itt állnak valamennyi­en az előszobában, nagymami a konyhaaj tóban, mami a külső szobában, a zord anya pedig középütt, éppen a tü­kör előtt. Hirtelen belepillant, s maga .is megijed a látvány­tól: akár egy középkori atya, aki felelősségre vonja elbu­kott leányát... De mert eszé­be jut, hogy mégiscsak a hu­szadik században él, kissé tompít a hangja élén, ami­kor megint megszólal, meg­ismételvén a kérdést, mert az elsőre nem kapott választ. — Azt kérdeztem, mi volt ez, ' Katalin? ! A lány — mint odalent is! — újra csak megvonja a vál­lát. szaporodott. Sajnos a papírra írt emlékek egy részét 1944- ben az ostrom alatt tüzelésre használták fel, s rengeteg ér­ték veszett kárba. Az Ereklyetárban hangsze­rek is vannak, így Erkel Fe­renc zongorája. Hatalmas lá­dákban, roskadásig telf pol­cokon rajzok, metszetek, kéz­iratok. A legféltettebb kincsek Liszt Ferenc levele Kertbeny- hez a cigányzenéről; vagy egy másik írása 1851-ből arról, hogy meg akarja zenésíteni a János vitézt. Ott van Liszt Ferenc szobra Dunaiszky Lászlótól. A Kölcsey—Erkel- himnusz a zeneszerző eredeti kéziratában. Díszletvázlatok Teli Vilmosból, Prófétából.1 Aidából és más színpadi mű­vekből az Operaház működé­sének . első évtizede emléke­ként. Akkoriban a kulisszáik Spannraft Ágoston irányításá­val készültek. Ott őrzik Ellin- ger József énekes antik kulcs­csomóját, melyet ■ a művész Eleazar szerepében használt, és talizmánként külföldi ven­dégszerepléseire is mindig magával vitt... Van egy se­lyemszalag-darabka Egressy Gábor ravataláróL Szerepfosz­lány az utolsó pesti — azaz Gyapjú utcai — német szín­ház leégése alkalmából a szomszédos ház udvarára re­pült papírlabbóL ■— Búcsúzkodtunk, mondtam már! — És annak a taknyos kö- lyöknek nincs nyelve? Nem tud köszönni? Csak vigyorog, mint egy fakutya? — Nem vigyorgott, hanem mosolygott ! — De miért nem köszönt? — Mert nem tud magyarul! Az apja rámered. — Ez egyre szebb! Hát mi­lyen nyelven tud, ha meg sza­bad kérdeznem? Talán ola­szul?! — A felesége tekinte­tét keresi, kétségbeesve. — Úristen, csak ez hiányzott! ■ — Nem olaszul, ne félj ! Franciául és angolul tud. — Melyik az anyanyelve? — A francia. — És mit keres itt? Kati elmosolyodik, véletle­nül épp a napokban volt szó errőL — Heti hatszáz frankot. Az apja bámul. — Ezt nem értem. — Pedig egyszerű. Egy gé­pet szerel, melyet a franciák­tól vettünk. — És? — Nincs és. Most itt dolgo­zik. — Meddig? Kati szeme elhomályosul. — Már csak tíz napig. — Na, hála istennek — só­hajt az öreg megkönnyebbül­ve. — És mióta van itt? — Három hónapja. — Mióta ismered? — Két hónapja. Az öreg fújtat, s azon tű­nődik, vajon e két hónap alatt meddig jutott a lányával az a taknyos... Atyai akar len­ni, megértő, közelebb lép Ka­tihoz. — Mondd, hát van oe­Becses emlék a színház épí­tési tervének homlokzati képe. Ybl Miklós készítette. És ott az építést jóváhagyó hatósági záradék is. Dalnoki Béni tiszteleti taggá történt ki­nevezési okmányát, Puc­cini kéziratát is meg­csodálhatjuk. Ott díszeleg a híres tenorista, Anthes György ezüstkardja Siegmund szerepéből, Siegfried kürtjé­vel együtt. További ritkaság is: Goldmark Károly levelei. Ady Endre távirati üdvözlete Saoyer Ilonkához, Mahler Gusztáv régi 'arcképe. (A Mahler-korszak hároméves volt. Ismeretlen kezek csak­nem minden írásos emlékét eltüntették a gyűjteményből.) Láthatjuk Désirée Artot de Padilla (Csajkovszkij felesége volt rövid ideig), Gárdonyi Géza, Blaha Lujza, Zichy Mi­hály, P au lay Ede kéziratait, csoportképeket Puccini Nyu­gat leánya című operájának bemutatójáról. Űjházy Ede, Hubay Jenő leveleit, operabá­li meghívókat. A kották között különösen becses Erkel Bánk bánja táncrészletének eredeti ve­zérkönyve, valamint Wagner Richard Siegfriedjének ko­vácsdala. (Ez eredeti kézirat, melyet 1875-ben írt le buda­pesti tartózkodása alkalmából Gassi Ferenc számára, aki egy itteni hangversenyen elénekel­te.) Őrzik Bartók Béla kézira­tát, így A fából faragott ki­rályfi zongorakivonatát. Üveg alatt Ottó herceg jelmeze a Bánk bán első operaházi elő­adásából. Régi sisakok. Fény­képalbumok. Gipsz mellszob­rok. Goldmark Károly dísz­doktori oklevele. Déryné, Schodelné, Egressy Béni nyug­tái gázsijukról. Újabban az igazgatóság el­rendelte, hgoy a színházi le­velezésből, kellékekből, jelme­zekből egyetlen egy darabot sem szabad kiseejtezni, át­szabni anélkül, hogy erre en­gedélyt ne kérnének. A gyűj­temény, ha lassan is, de min­dennap szaporodik. Mostaná­ban Puccini, Leoncavallo és mások olajportréja jutott az Ereklyetár birtokába. »A múlt, amit a magyar énekművészet hite, akarata és munkája szentelt meg — ír­ta 1930-ban Radnai igazgató —, a letűnt évtizedek, melyek mögött lobogó magyar mű­vészéletek sorsa, sikere, küz­delme“ vonul meg, legyen üdí­tő forrása a megalkuvást nem ismerő erőnek, és élő kapocs a jövővel.« ked eszed? — Jaj, ez még a szemrehányó hang, a felelős­ségre vonó, de ide most együttérző, aggodalmas hang kell inkább! — Odaállsz egy jöttmenttel csókolózni, az egész utca szeme láttára? — Tudhattam, hogy ’ most jöttök? Ilyenkor már rég itt­hon szoktatok lenni! A pimasz, fölényes hang, a leplezni sem kívánt, bűnös szándékosság — amelyről most, íme, lehullott a lepel! — megint a zord atyát piszkálta fel az öregben, a jóságos szü­lő szerepe már a múlté! — Haha! — kiáltja gúnyo­san. — De most lebuktunk, kicsikém !. Most az egyszer le­buktunk ! Kati ártatlan pillantással kérdi : — Na és? — Na és? Hát tessék, vedd tudomásul, hogy ezzel a fiú­val többé nem találkozhatsz! Két dologhoz nincs semmi kedvem: hogy a családom oldja meg egy külföldi huli­gán itteni átmeneti szerelmi gondját, vagy pedig, ha az ügy komolyabb, hogy külföld­re adjalak férjhez! Épp elég cifra esetet hall az , ember manapság! Világos? A lába­dat sem teheted ki többé itt­honról! Gondolj arra, hogy nyakadon az érettségi ! Meg­értetted? (Folytatjuk) Somogyi Néplap V. Gy. Bambuszkunyhók, barlangok, börtönök Jegyzetek a vietnami művészetről K. K. BÁRÁNY TAMÁS %!fo n fâàfo

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents