Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-03 / 181. szám
Niért változik nehezen a közízlés? F elépült X-ék rangosán nagy háza a nagyközség főutcáján. Az építtető megkívánta a tervezőtől, hogy jó magas falakat írjon elő, sőt a ház felső traktusára még amolyan toronyszo- baiélét is, az utcai oldalra meg gipszdíszítéseket, hadd lássa mindenki, aki arra jár, hogy nem akármilyen emberé az az új ház. Minden úgy valósult meg, ahogyan, a tulajdonos akarta, hiszen ilyenkor — mint oly sok más esetben is — a pénz beszél, az pedig jócskán lapult az új ház gazdájának tárcájában és betétkönyvében. Mi tagadás: csúnya lett. Am annak tetszett, aki építtette. S idáig ez magánügy. Az már viszont kevésbé tekinthető annak, hogy a feltűnően hivalkodó új házat alaposan szemügyre vették a falubeliek, s mindjárt akadt köztük, akinek az volt az első gondolata: ilyenre nekem is telik. Nosza, megkereste a tervezőt, az építőmestert, s rendelt magának házat, méghozzá valamivel magasabbat a «-példakép«-nél, egy torony helyett kettőt, gipszminták helyére cirádás oszlopokat. S mert rá való pénz másnál is akadt a községben, csakhamar egész sor, nagyobbnál nagyobb és — csúnyábbnál csúnyább ház lepte el az egykor oly takaros főutcát. Vagyis győzött az ízléstelenség. Másik példa, amelynek látszólag semmi köze az elsőhöz: egy fiatal zenész, tele jóakarattal és újító szándékkal, vendéglői zenekara élén úgy állította össze műsorát, hogy abban csupa valódi népdal és művészi alkotás szerepelt. Ment ez egy estén, kettőn vagy ki tudja, hány alkalommal, amíg valaki meg nem sokallta, ö pedig az »Akácos út«-at akarta hallani, meg a kecskebékát, amely felmászott a fűzfára. Hiába ’volt a jó szándék, még fö- löttesei pártfogó védelme is — át kellett térnie az ízléstelen műdalokra, mert azokra volt igény. Lehetne folytatni a sort az agyongúnyolt, de máig is sokfelé — talán inkább egyre több helyen — látható 'kerti törpékkel, az ezerféle természetes, szép növény helyét Csók Csabánéval és óvódás kisfiával a Hírben találkoztunk. Szomszédok vagyunk Csókékkal; a tízemeletesnek ugyanazon a szintjén lakunk, a hatodikon. — El ne felejtsünk virágot is venni — mondta az anyuka a kis Csabának. Ekkor tűnt fel, hogy a gyerek jókora süteményes dobozt szorongat a hóna alatt. — Talán valami ünnepség lesz az oviban, és az óvó nénit köszöntitek? — kérdeztem. A kis Csaba élénk tekintete rám siklott, de a válaszadás elmaradt. — Felelj szépen a bácsinak — nógatta Csabát Csókné. — De nagy mafla vagy, kisfián? — mondta neki aztán. Majd ő maga világosított föl: — Egy kispajtásának van ma a névnapja. Ilyenkor felkö- szöntik egymást némi csokival, süteménnyel. Tudja, hogy van: üzemi óvoda, üzemi szokások. — De ugye ti málnával koccintotok? — fordultam, Csabához. — Nem — jött meg a srác hangja. — Kólával. Az ötlet egészen felvillanyozott. Hiszen ebben a kis vállalati óvodában valami újat fedeztek föl. A gyerekek edzésbe jönnek a névhapokkal. S mire munkahelyre kerülnek, meg sem kottyan majd nekik az a heti két-három névnapi buli leendő vállalatuknál. Lusta, hófehér bárányfelhők hasaltak at égen, eltakarva a júliusi napot. Délután volt, hazafelé tartottam a munkából. Amikor beléptem a liftbe, ismét eszembe jutott az óvoda. Annyira elgondolkodtam, hogy a hatodik emelet gombja helyett két másikat nyamtambe egyszerre. És akbitorló egyforma művirágokkal. Vagy a gombolyaggal játszó macskát ábrázoló »festményekkel«, s a könyvekkel, afnelyek tartalmát nem is nézik vásárlóik, csupán a kötésüket, mert az illik a szobafal színéhez. Hangsúlyozni kell, hogy némely helyen. Mint ahogyan a giccsek vásárlása, a szín szerinti könyvvásárlás, sőt a házépítésben egymás túllici- tálása sem általános. De nem is egyedi eset. S mert gyakrabban vagy ritkábban, de előfordulnak ezek a jelenségek, számolni kell velük. Kezdjük ismét a házakkal Régi, sok évszázados gyakorlat volt nálunk — s igen sok más országban is *—, hogy szinte mindenki azt igyekezett utánozni,- aki nála egykét lépcsőfokkal följebb állt. A felszabadulás előtti társadalomban a gazdag polgár arisztokratának akart látszani, a kispolgár gazdag polgárnak. A falusi állomásfőnök úgy igyekezett . berendezni a lakását, ahogy egyszer a városi főtisztviselőéknél látta, a bak- ter meg úgy, ahogyan az ál- lomásfőnöknéL S mert valódira nem futotta — meg kellett elégednie az utánzattal. Így került a nagy értékű festmények »pótlásaként« a házakba a sok ezer giccsmázol- mány, a kastélyok művésszel terveztetett építményeinek utánzásaként megannyi értéktelen ál dísz. Megszűntek az osztálykülönbségek — de nem szűnt meg az utánzási hajlam. »Csupán« az a kérdés: kit és mit utánzunk? A házépítésnél ehhez jön még a kivagyiság, a — sokszor értelmetlen — versengés. Sokan úgy érzik: meg kell mutatniuk, hogy ők is vannak olyan fontos (vagy éppen: tehetős) emberek, mint az, aki az első vagy a második »rangos« házat felépítette. Aki utánoz — megfosztja magát attól, hogy lépést tarthasson a fejlődéssel. Hiszen az ízlés is állandóan változik, fejlődik, ami tegnap még modernnek számított, az ma már lehet maradi — ha a mát és a holnapot nem napokban vagy hónapokban, hanem hosszabb távlatokban mérjük. Mert az ízlésfejlődés nem azonos, és nem tévesztendő össze a divat változásaival. Sokan mondják — némelyek szinte tüntetőén —, hogy »ami jó volt az apámnak, nagyapámnak, az jó nekem is«. Ilyen alapon maradt meg mindmáig nem is egy faluban a soha nem használt »tiszta szoba,« a mosóteknő — no meg az, hogy a szabad időt csakis és kizárólag a kocsmában lehet eltölteni, az »Akácos út« műbánatos dallama mellett. Pedig a sokat emlegetett apa, nagyapa még látástól vakulásig tartó napszámba járt, szabad ideje alig maradt — a fiú, az unoka már a szövetkezet teher, vagy a maga személyautóján jár munkába, házában villany, rádió, televízió van, az egész élete átalakult. Csak ízlésében maradt meg maradinak. Vannak manapság szinte a legkisebb falvakban is fórumai az ízlésformálásnak. Számos művelődési házban tartanak előadásokat — túl az ízlést önmagukban is alakító művészeti rendezvényeken — kifejezetten a környezet, a műveltség, sőt az étkezés és ruházkodás korszerűségéről is. Azt még nem lehet elmondani, hogy ezeknek túl nagy lenne a látogatottságuk, s többek között talán azért sem, mert sokan érzik úgy, hogy az ízlés — magánügy. E lőfordul családon belül is, hogy kiütköznek az ízlésbeli különbségek. A fiatal családtag sok helyen többet, jobbat akar, sőt: szebbet is. Néha kimerül ez a divat iránti Rajongásban, de mind gyakoribb, hogy képzettségük, világlátásuk mondatja a fiatalokkal a szülők fülének első hallásra talán sértően hangzó szavakat. Pedig abban is változott a világ, hogy — nem is olyan ritkán — a fiatalok szavára is érdemes hallgatni egyikmásik kérdésben, így az ízlés dolgában is. Azt kérdeztük a címben: miért változik nehezen a közízlés. Ebben benne van, hogy még gond a korszerű ízlés kialakulása — de az is, hogy ha nehezen, a kívántnál lassabban is, de mégis változik, fejlődik. Várkonyi Endre Ovi-vízió kór csodálatos "dolog történt. Az automata lift a kétféle utasítást nem értelmezhette, így a térben nem szállíthatott. Csak időben. S mert éppen óvodára gondoltam, hát egy óvodában találtam magam. A fantisztikus filmekből már leszűrtem annyi tapasztalatot, hogy első kérdésem ez legyen: — Milyen évjáratban vagyunk? — Természetesen 2000-ben — válaszolta az óvónő, és furcsán nézett rám. De amikor elmagyaráztam neki, hogy én egy szerencsés véletlen folytán a múltból jövök, 1978- ból, csöppet sem csodálkozott. Elnéző megértéssel felelt arra a kotnyeleskedő kérdésemre is, hogy miért hátulgombolós a köpenye. Talán ezzel is közelebb kerül a gyerekek világához? — Dehogy — válaszolta névetve —, ez csak egy praktikus újítás, amellyel időt takaríthat meg minden nő. Mert amíg otthon a házi robot begombolja a köpenyem, addig én például fésülKoaneiem is. Az önök korában még nem voltak ilyen begonfboló és cipzárfelhúzó robotok? — Voltak — válaszoltam elgondolkozva. — Csakhogy eléggé kezdetlegesek. Még kenyérgőzzel működtek. Hivatalos nevük »férj« volt, de otthon a »fiacskám« szóra értettek leginkább. — Milyen különös — ámuldozott az óvónő. Aztán rtteg- mutatta az óvodát. — Hiszen ez egy vállalat kicsiben ! — kiáltottam föl meglepetésemben. — Valóban — nyugtázta észrevételemet az óvónő elégedett mosollyal. — A gyerekeket a legújabb VÉN-elmélet szerint neveljük. VÉN: Vállalati Életre Nevelés. Felsóhajtottaim: — Milyen kár, hogy a mi időnkben még nem volt ilyen elmélet! — Van »Mindenki Óvodája« is — magyarázta az óvónő. — Oda azokat a felnőtteket küldjük, akik annak idején hanyagságból vagy egyéb okból nem jártak óvődába. De figyeljen csak — emelte föl mutatóújját —, kezdődik a játék, vagyis az eszközelosztás. — Tapsolt: — Gyerekek! A heti játékidényre a játékokat Z. Pistike fogja elosztani, ő lesz a játékfelelős. Erre a többiek megrohanták Z. Pistikét és a játékszekrényt. Legnagyobb tülekedés a vállalati helikopterekért és a vállalati játékpénzekért folyt. Akinek egyikből sem jutott, annak be kellett érnie egy vállalati játékfúróvál. Z. Pistike sírósra görbülő szájjal vette észre, hogy teljesen kifosztották. Vigaszul kapott az óvó nénitől egy jókora adókulcsot. Szinte minden gyerek mást játszott. Néhányan a műhelyekből a karate szabályainak megfelelően téglát törtek tenyéréllel, hogy majd annak idején, dolgozóként hathatósan verjék az asztalt. Az üzem vezetőség Ciceró-szónoklatokat szavalt. A központban Csücsülök a »Gazdálkodj okosaménál voltak elfoglalva, míg L. Péterke, a vállalati jogtanácsos egymagában játszotta a »Ki nevet a végéit?«-!. Múzeum sóbói Kinga királynő terme »22 Lipca« — hirdették a transzparensek, feliratok már a hét elején Krakkóban. A július 22-i felszabadulásünnepre készülődött a város. Lobogott az emlékezés lángja a Fló- rián-kapu melletti emlékműnél: díszőrség állt merev tisztelgéssel. A grünwaldi csata monumentális szobormemen- tójánál minden fegyvernem tagjai elvonultak. Kattogtak a turisták fényképezőgépei. Vonatra ültünk egyenes járat vitt — huszonöt percnyi, robogással WieHczkába bennünket. Alig akad olyan utazó, aki — ha Krakkóba veti a sors — ne »ugrana ki« ide. Mi, magyarok pedig különösen szívesen tesszük ezt, hiszen az egykori sóbánya, a mai múzeum eredete magyar vonatkozású. A legenda szerint — melyet itt nagy betűvel Nagy Legendának írnak — IV. Béla magyar király Kinga leánya Szemérmes Boleszló lengyel királynak ígérte kezét, s amikor készült az útra, úgy gondolta, hogy olyan esküvői ajándékkal lepi meg királyi vőlegényét, melynek nemcsak ő, hanem egész népe örül majd. Azt tudta, hogy a Visztula melléke gazdag, csak sóban szenvednek hiáríyt az ottaniak. Apja a máramarosi sóbányát ajándékozta Kingának. A királylány jegygyűrűjét bedobta az egyik aknába. Amikor Krakkóhoz közeledett kíséretével, Wieliczkánál azt kérte, hogy ássanak gödröt. Ebben a gödörben találtak a mélyre ásók egy sórö- ■ göt, mellette pedig azt a bizonyos jegygyűrűt. Kinga királynő ajándéka a wie- liczkai só lett... Ma a bányamúzeum egyik terme őrzi a mondát: sóba faragva látjuk Kinga királynőt és kíséretét. De róla beszél az a hatalmas föld alatti kápolna is, melyben J ózej és Tornász Markow ski tizenhat évi munkával faragta ki az alakokat Kinga tiszteletére. Még a csillárok prizmái is sóból készültek ... A bánya hétszáz éves. Az első szintig 394 lépcsőfokot koptat a láb, hatvannégy méter mélyben állunk meg. S innen indulunk útunkra tapasztalt idegenvezető társaságában, körülbelül harmincán. Két és fél órás, szép útunk lesz. A wieliczkai bányamúzeum Európa egyik különlegessége. Gondoljunk bele : Balzac, Goethe is járt itt. S az sem véletlen, hogy első látnivalóját Koparnikuszról, a nagy tudósról nevezték el 1493-ban járt itt. Wladyslaw Hapka szobrot emelt a tiszteletére. Innen csak néhány száz lépésnyi a Szent Antal-kápol- na. A kíváncsi turista azonban már korábban meggyőződött róla: igaz-e, hogy minden sóból van. Fényes felületek bizonyítják, hogy sokan nyelvükkel is »mintát vettek«. A Nagy Legenda kamrája után a leégett kamra következik, ahol csúszómászó embereket látunk sóból kifaragva. Fontos munkát végeztek ezen a bányászok: társaik előtt járva győződtek meg arról, nincs-e metángáz a járatokban. Nem soroljuk a túra állomásait. Egy azonban bizonyos: páratlan a látnivaló. Van olyan terem a föld alatt, melyet a németek a második világháborúban repülő- gépgyártásra használtak. Az itt dolgozó zsidó munkásokat később a közéd Auschwitzban végezték kiA bányalabirintus hatalmas fagépezeteivel beszél az egykori bányász munkájáról is. Embertelen lehetett. Belefáradtunk a látnivalókba, kasok szállítanak felszínre bennünket. Vissza Krakkóba! Krakkó ünnepel. Leskó László Később az óvónő újra tapsolt: — Gyerekek, énekeljünk! De a gyerekek nem verődtek kórusba, hanem ki-ki a maga portáján fogott a daloláshoz. Például a belső ellenőrzés azt fújta, hogy »Csip-csip-csó-ka, vak-var- júcs-ka«, a kereskedelmi osztály pedig, hogy: »Én elmentem a vásárba fél pénzzel«. Legmegkapóbb számomra a reprezentációs osztályon tevékenykedő tunikás kislányok bánatos-szemérmes éneke volt: »Elvesztettem keszkenőmet, szidott anyám érle«. Ezután szabad foglalkozás kezdődött. Az óvónő éppen B. Zolikát, a napos-igazgatót lo- vagoltatta a térdén, amikor megkérdeztem: — És mi tilos a gyerekeknek? Szeptember előtt Körkép az építkezésekről Néhány épülő iskolai létesítményt látogattunk meg. A képek alá azonban nem írhatjuk, hogy szeptemberre, a tanévkezdésre benépesülnek. A kaposvári Tóth Lajos Általános Iskola tornaterem-építése 1979-re fejeződik be, a kísérleti faanyag szállításában (!) ugyanis gondok jelentkeztek. Egy évet késik az átadás. A Rákóczi iskola épülő tornaterme sem készül el a tanévkezdésre, talán a naptári év végén kezdődhet meg itt a testnevelés. A megyeszékhely épülő új gyakorló általános iskoláját 1979-ben szeretnék avatni. Építészetileg elkészült az új nagyberki, tizenkét tantermes általános iskola. A beindulást nehezíti, hogy a kazánok késnek. A megyei tanács illetékese elmondta, lehet, hogy csak októberben, novemberben kerülhet sor az átköltözésre. Barcson az utolsó simításokat végzik az új, nyolc tantermes általános iskolán, szeptemberben már itt tanulhatnak a diákok. A megye valamennyi oktatási intézményét kime&zelték, rendbe te.tték a nyáron. A tanévkezdéssel kötik ósz- sze az új igali óvoda átadását, itt hetvenöt kicsit tudnak elhelyezni. Siófokon is készülnek az óvoda avatására, ahol száz gyerek kaphat helyet Kaposváron, a Donner városrészben talán az év végén nyithatja meg kapuját a gyermekintézmény . Wieliczlid — Két dolog. Csapd-le-esacsit játszani ebédkor a feltálalt üzemi koszttal, és piros- pacsizni a délutáni kötelező alvás idején. — De mi az óvónő szerepe ebben a »vállalati munkatríegosztásban« ? — A főhatóságot képviselem, hogy fegyelmet tartsak. Néha viszont -elvegyülök köztük, és magam is játszom. Ilyenkor mindig kiöntik a szívüket és elmondják panaszaikat. Azt hiszem, most is így lesz. valami baj van a könyvelésnél — fűzte még hozzá, és odasietett. A dundi, kék szemű P. Marika szipogva ült pöttöm íróasztala szélén. — Miért - sírsz, Marika? — kérdezte együttérző hangon az óvónéni. — Mert,... mert az F. Gabika a sajtóosztályról mindig csak a K. Tündikével akar papás—mamást játszani! Fekete Gábor Partra vetett tengeri emlős maradványaira emlékeztet az épülő tornaterem faszerkezete. A kaposvári Tóth Lajos iskola tanulói szívesen vették volna, ha nem módosítják az átadási határidőt. Nem láttunk munkásokat a Rákóczi általános iskola új létesítményének csupasz falai között sem. Itt »csak« félévet csúszik az átadás.
