Somogyi Néplap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-22 / 171. szám

Egy IIt pillanatai Körtánc az éjféli napsütésben PREMIER SIÓFOKON Dürrenmatt, Capek, és a többiek Jelenet a Per a szamár árnyékáért című egyfclvonásosból. Két-három nap alatt átro- hangászott milliós városokról mit lehet megtudni? Amit az utazó lát, az talán századré­sze' annak, amit látnia kelle­ne. S hogy mégsem jövünk haza csalódottan, az talán né­hány pillanatnak köszönhető, a véletlen játékának, amikor agyunk N befogadóképessége hirtelen megnő és megmagya­rázhatatlanul sokat raktároz el; észrevesszük a cseppben a tengert. Ilyen pillanatokról próbálok beszámolni, előrebo- csátva, hogy mint mindén utazó, én is ismeretlen csoda­ként fedeztem föl olyan dol­gokat, amelyekről száz és százezren hétköznapi apró­ságként beszélnek. Az első ilyen csoda a repü­lés volt Budapest és Lenin­grad között. A terepasztallá zsugorodó táj, a havas csú­csoknak tetsző felhők ... Fél­tem lelkendezni róluk, de nemrég véletlenül összefutot­tam valakivel, aki jóformán többet van a levegőben, mint a földön és megnyugtatott : valahányszor könnyedén fel­röppen a lent ormótlan monstrumnak látszó gép, őt. is lenyűgözi. Vízen, vízparton Maradjunk még egy kicsit a földtől elszakadva. Repülni »nemrég« tanult meg az em­ber, a vízre időtlen idők óta kimerészkedik, és mégis min­dig valami gyerekes boldog­ság fogja el, amikor megérzi, hogy elszabadult a »röghöz kötöttségtől«. Azt hiszem, év­századok múlva is megállunk majd egy pillanatra a vízpar­ton, hogy. megnézzük a hajó­kat, és mindig szívesen me­gyünk majd egy kis sétahajó­zásra, pedig már ma sincs benne sómmi rendkívüli. Hajózni a Néván, délután, szeles időben ... Nézni á fur­csa színű vizet, a pezsgő bu­borékokat, a lányok vidáman 'iöpködő haját... " Hajózni Trakaj — a régi litván fejedelmi székhely — vára körül, kerülgetve a sok apró szigetet, s megint más színű vizet, egy magába feled­kező társunk arcát... Hajózni a Balatonnál. ki­sebb — s az ott lakók által a miénkhez hasonló' kedves nagyképűséggel tengernek ne­vezett — Minszk melletti ta­von ... Azután itthon értetlenül néznek ránk, amikor azzal próbálkozunk, hogy elhites­Ss akkor jött a hír, tíz üres hely van még a buszon Irány Keszthely, Veszprém. Balaton-felvidék. Az asszo­nyok mé'g fürgébben szerel­tek, szélesebb ívben lendültek a karok. Végre egyszer együtt lesz a brigád. Azon gondol­kodtak. hogy kire hagyják a gyerekeket. Már érezték, hogy suhan a busz, amikor meg­hallották: — Mit képzeltek? Rengeteg a munka ... Összeszoritották a szájukat, és tovább illesztették gépük apró szájába az aljzatokat. A fémek hátik sikítása elvegyült a máshonnan érkező zajokkal. — Igen, a munka a legfon­tosabb. A másik telepen a péntek nem munkanap? — Miért nem tudják szom­baton szervezni a kirándu­lást? — Az üzemvezető azt mondta, így is sokat vagyunk szabadságon. Mikor vegyük ki? Fülledt levegőt kavar a ventillátor, a szódás palack környékén tócsában áll a megolvadt jég. A szalag vé­gén dobozba rakják a kész munkadarabokat, és piros címkével leragasztják. — A legközelebbi kommu­nista szombaton... — Tudod mit! !— Szólni kellene vajaki­nek. Ügy szeretném látni a viaduktot. — Én meg a Festetics-kas- télyt. Képen olyan szép. — Én a tavirózsákat. sük, ez a sétahajókázás egé­szen más volt, mint a többi. És a vízpart? Leningrádban a helybeliek, akikről azt hin­nénk; a naponta éjfél után felnyíló hidakat már úgy meg­szokták, hogy nem is érdekli őket, ugyanúgy a Néva-partrá zarándokolnak, mint az ott járó turisták. A fehér éjszakában, éjfél fe­lé napsütésben körtáncot já- tunk az utcán. Ügy, mint az óvodások, összekapaszkodva, énekelgetve. Rögtön találtunk társakat, nem kérdezték hon­nan jöttünk, beálltak és • fur­csa kiejtéssel próbálták utá­nunk mondani: eg a djerta, eg ... Még susztermesterség­ből is vizsgáztunk egy arra sétáló matrózzal együtt, mert . az egyik vidáman ugráló orosz lány elveszítette a szandálja sarkát. Így ütöttük agyon az időt, s amikor a hidak emelkedni kezdtek, elcsöndesedtünk. Pár méterre tőlünk egy fiú gitá­rozott, s a nemrég még függő­legesen álló utcai lámpák jó pár méter magasan a fejünk fölött vízszintesen »lógtak«. Szinte egyszerre sóhajtottak a parton állók, amikor föltűnt az első hatalmas hajó és átúszott a pillérek között. A trakaji tavon hajózva néhányan naív megjegyzést tettek : — Hogyhogy itt nincsenek üdülők a parton? Ilyen ki­használatlanul hagyni egy ek­kora tavat?! A választ valamivel ké­sőbb tudtuk meg. Vannak üdülők. Csakhogy a víz ter­mészetes környezetét meg­hagyták, és kicsit távolabb építették föl a házakat. Nem látszanak a fáktól. Azonnal a Balatonra gondoltam. De jó lenne visszacsinálni... És még egy parti megjegy­zés: — Ilyenkor elfog az irigy­ség. Ennyi víz ... Sportolni, üdülni, úszni. És micsoda gaz­dasági előnyben van egy ilyen, város. Egyik útitársunk mélázott, már az üt vége felé Kijevben, amikor egy dombról lenéztünk a folyóra. Azután az idegen- vezető itt is mutatta: az a sáv a strand, azután a park, s mögötte új lakótelep van, csak »sajnos« nem látszik .a fáktól. Or gon a ha ng verseny a képtárban A zene pillanatai. Ezt a cí­met is írhattam volna e be­— Én, én nem is tudom, egy-két órát valahol... — Szólni kellene, de kinek? — A szakszervezetis... — Ugyan, hagyd már, min­denkinek könyörögni. — Forduljon, fel a busz. — Ugyan, hány drága mun­kaerő veszne semmibe? Sovány, határozott tartású kis asszony. Hangja nem pro­vokál, belső meggyőződéssel mondja: — Szervezetünk ünnepe a pihenés, olyan, mint a kará­csony vagy a húsvét a hét­köznapok után — hangzik kicsit tudálékosan. — Tényleg, mi is lenne ün­nepek nélkül? — No, te most nem ünne­pelsz, igaz én se. Gazos a ku­korica, anyásomnak meg fáj a lába. — Hozzánk vasárnap jön. a kőműves, itt az ősz és még hol tartunk. Nincs egy va­sárnapunk. .. — Nem sokáig maradok a cégnél. A textileseknél meny­nyivel más minden. Jó darabig egyikük sem szól. Nemsokára fél egy. El­mennek az ebédlő terítetten asztalai közé, megeszik a »csínján a zsírral« készített menüt, a levest ott hagyják, olyan forró, nincs idő fújo- gani, meg állítólag nem is illik. Elmennek a könyvtár előtt, elolvassák: nyitva 1— 3-ig. Robognak tovább, min­den perc számít. Újra beindulnak a kis sün- disznó-gépek. L. R. kezdések fölé. Vilniuszból hoztam az elsőket. A főtéren álló jellegtelen templomban képtár van. Meglehetősen gaz­dag gyűjtemény, innen is, on­nan is hallottam a megjegy­zéseket, a művészettörténeti könyvekből jól ismert festmé­nyeknél megállóktól: ja, hát ez itt van?! Volt időnk arra, hogy elidőzzünk a képek előtt, korán érkeztünk, a szűkszavú program egy órával későbbre ígérte az orgonahangversenyt. Lassan leültünk a padso­rokba. Véletlenül esett úgy, hogy a pár pillanattal a kon­cert előtt betóduló gyerekse­reg körülvett, elszakított a felnőttektől. Országjáró kis­diákok voltak. Kivilágosodott a kórus, a magas mellvédtől nem láttuk, hogv ki szöszmötöl odafönn. És megszólalt az orgona. Máig sem tudom, hogy mit hallot­tam — valahova röviddel Bach utánra »saccolom« a ze­nét. Sajnos senki sem tudta megmondani, mi volt a műsor, de nem is fontos, sok hang­versenyre eljuthatok, sok le­mezt is veszek még, előbb- utóbb bizonyára rábukkanok arra, amit ott hallottam. Nem fogom eltéveszteni, gyönyörű volt. A gyerekek figyelme is csak a legvégén lankadt, sen­ki sem zavarta az előadást. A mű címét és szerzőjét- nem sajnálom, az előadó ne­vét azonban igen, mert az sem tudtuk meg. Valami hely- • beli, nem közismert — mond- j ták. Ha az a fiatalember, akit én láttam kilépni a kórus lépcsőjének ajtaján, akkor biztos vagyok benne, hogy — miként a zenével — vele is találkozni fogok egyszer. A második, rövidebb ilyen pillanatot a véletlen hozta. Autóbuszunkra fölkéretőzött egy öt-hat tagú szovjet cso­port. Mi nekik énekeltünk, ők meg nekünk — népdalokat. S bizony alulmaradtunk, pedig fiatal társaságunkat elvben már Kodály-módszerrel oktat­ták. Milyen sokat veszítettünk vele, hogy csak elvben ... S végül a harmadik pilla­nat: talán sokan ismerik a hatinyi harangokat. A nácik porig rombolták a belorusz falut. Ma minden ház helyén oszlop áll, egy kis haranggal. Fél percenként szólalnak meg. Behunyt szemmel is mindent lát itt az ember. mlékszem, amikor hat­éves voltam, egyszer ezt mondtam a szom­széd kislánynak: — Fogadok, hogy öt centi­méterre állhatok tőled, — és te mégsem érinthetsz meg! — De igen! — Hát én a csukott ajtó mögött fogok állni! — felel­tem, s olyan harsány kaca­gásban törtem ki, hogy a já­tékhoz összeszedett kavicsok mind kigurultak a zsebeim­ből. A kislány olyan pillantást vetett rám, mintha hirtelen varangyos béka bukkant vol­na föl előtte. — Mi ebben a nevetséges? Persze, hogy senki sem érinthet meg, ha bezárod az ajtót és mögé állsz. ■ Sok év eltelt, de sehogy sem tudtam rájönni, mi a nők humorérzékének a nyit­ja. Hiszen vagy nem akkor nevetnek, amikor kell, vagy nem azon, amin kell, vagy — ami a legrosszabb — egyáltalán nem nevetnek. Is­merek egy furcsa hölgyet, aki minden vicc után ezt szokta kérdezni: — No, és aztán mi volt? Egy másik nőismerősöm mindig elejétől végéig neve­téssel kíséri a viccet, de az­tán hirtelen halálosan ko­moly képet vág és megkér­dezi, hol lakom jelenleg. Nyilván arról van szó, hogy a humor lényege nem A balatoni nyári színház szervezőinek hagyományte­remtő szándékáért még akkor is" lelkesednék, há a mércét — mindjárt a kezdéskor — nem emelték volna ilyen ma­gasra. De »fölemelték«, s ez­zel azt is vállalták, hogy erő­feszítéseiket esetleg nem ko­ronázza osztatlan siker. Vál­lalták, mert vállalniuk kellett egy új színházért, mely rend­hagyó ugyan, mert idényjelle­gű, de ennek ellenére igazi színház akar lenni. Vállalták az esetleges »félházakat«, azok érdekében, akik ezeket a fél­házakat mégiscsak megtöltik majd, s azok érdekében is, akik még jó ideig discóban fognak lötyögni azokon az es­téken, amikor a balatoni szín­ház függönye fölgördül. Talán a »jó hírért, névért« is vállal­ták, bár tudják, hogy a Ba- laton-parti »kultúra« még so­káig azonos tesz a szpobtu- datban egy-egy cigányzenés hal vacsorával. Ruszt József rendezőre várt végül a hagyományteremtés első, s talán a legfelelősség- teljesebb feladata: olyan elő­adással nyitni a déli part színházát, amely színvonalát, de stílusát tekintve is példa lesz a jövőben. Nos. az Ame­rikai Elektra, a Vágy villa­mosa, a Troilus és Cressida és sok más világhírű darab sike­res rendezője — aki Kecske­maga a tréfa, hanem egy se­reg képzettől, érzéstől meg képzettársítástól függ, ame­lyet mind a tréfa okoz. Az olyan személy, akinek fantáziáját főként a hálószo­ba-függöny, a tavaszi ruha meg a legújabb divatos énekes köti le — mindent kissé más megvilágításban lát, mint az, akinek a gon­dolatai a labdarúgás, a hor­gászás és a sör körül forog­nak. A nők szellemi tevékeny­ségét a földhözragadt realiz­mus súlyos ballasztja terheli, s ez nem teszi lehetővé szá­mukra, hogy túlságosan ma­gasan lebegjenek. Ez az egyik oka annak, amiért nem képesek reagálni az olyan történetekre, ahol a tréfa el­lentmondásba kerül a józan ésszel. Egy este, amikor ha­zaértem, már a küszöbről így'szóltam a feleségemhez: — Drágám, hallgasd meg ezt a roppantul mulatságos történetet! Egy fiú minden este a vendéglőben ült, és zellert akasztott az egyik fülére. Egyszer azonban a vendégek azt látták, hogy zöldhagyma csüng a füle mögött. Az egyik nem tudta visszafojtani kíváncsiságát és megkérdezte: »Ide hall- ras. Mac, miért akasztottál hagymát a füledre?« Mire ö így felelt: »Mert ma nem kaptam zellert/« Az utolsó szavakat alig méten sajátos arculatú színhá zat alkotott (jelenleg a Nép­színház főrendezője) — hatá­rozottan mutatott Dürrenmatt és Capek felé. Ez a két űr aztán — főként a ma is élő svájci Dürrenmatt, a groteszk mestere — elküldte nekünk egy-egy komédiáját, s e ko­médiákban keserűségét, szo­morúságát. Mulatságos figu­ráik, nevettető helyzeteik bi­zony megfagyasztják a mo­solyt, s önvizsgálatra késztet~ nek. Dürrenmatt például a Per a szamár árnyékáért című egy- felvonásosában egy sohasem volt várost örökít torz gon­dolkodású lakói által. S minél torzabbnak tűnik gondolko­dásmódjuk a darab folyamán, annál tüzetesebben keressük s fedezzük fel saját torzulásain­kat, s általában a mitológiai, a pszichológiai, a társadalmi ember torzulatait. Itt a sza­márhajcsár, aki a szamara ár­nyékát is bérbe adná, a fog­orvos, aki hajlandó ez ügyben pereskedni, a jogászok (vagy különböző pártok vezérei), akik szítják a tüzet, az egyik liberális polgári, a másik »a nép barátja« pózában szociá­lis jelszavakkal, majd a meg­vesztegethető bírák, főpapok, az eszközeikben nem válogatr politikusok, a pénzért gyilkol­ni, gyújtogatni bármikor haj­landó hajóskapitány stb. De e tudtam kiejteni — szinte vo- naglottam a nevetéstől. Feleségem pedig hűvösen tudakolta: — De hát miért nem ka­pott aznap zellert? Azután szórakozottan tet­te hozzá: — Jó, hogy figyelmeztet­tél: holnap eljön hozzánk Bili és Grace. Okvetlenül sajtot kell vennünk! Másnap a viccet elmesél­tem Bilinek és Grace-nek. Bili természetesen, őszintén nevetett, Grace azonban ud­variasan mosolygott és meg­jegyezte: — Megint drágább lett a hagyma — majd feleségem­hez fordult: — Ha ilyen ro­hamosan emelkednek az élelmiszerárak, akkor hama­rosan gazdagabb férjet kell keresnünk! A legutóbbi időben egyéb­ként, úgy érzem, majdnem elsajátítottam azt a művé­szetet, hogyan kell felébresz­teni a nők humorérzékét. Társaságban hallgatok, és a férfiak kíséretében kiballa­gok a konyhába, hogy italt keverjek. A hölgyek maguk­ra maradnak, és saját dol­gaikról társalognak. Azután valamelyikük suttogásig halkítja a hangját — és azonnal nevetésre fakadnak. Valamikor okvetlenül a végére járok, ugyan min ne­vetnek annyira! (Gellért György fordítása) "városlakóitat« nevezhetnék így is, hogy sunyi kapzsiság liólyagfejü önteltség, butaság népbolonditás, korrupció, pri- békség — sok-sok emberelle­nes, emberi kölönc! Dürren­matt félti az embert — mél­tán —, öncsonkító, önpusztító "beidegzettségeitől", s görbe tükröt tart eléje, hogy jól lás­sa magát. Akárcsak Capek »A végze­tes szerelem játékai« című egyfelvonásosában (ezúttal egy valóságos tükör is jelen volt a színpadon), amelyben egy szomorú bohóctörténetet dramatizál; Dürrenmatt,nál kevesebb közéleti, politikai, de annál több humánus monda­nivalót sugall, és néhány nagy szereppel ajándékozza meg művében a színészeket. Mind­két egyfelvonásos emberféltő üzenetét hangsúlyozza Ruszt József rendkívül dinamikus (Szinte minden pillanatot fe­szültséggel telítő) rendezése, olyan figurateremtő képességű színészek által, mint Kézdy György, Trokan Péter, Farádi István, Biluska Annamária és Áron László. Meglepetés volt Adamis Anna szuggesztív ala­kítása. A balatoni nyári szín­ház művészgárdája, részben a Kecskeméti líatona József Színház, részben a Népszínház társulatának tagjai. Végül ta­lán azt is érdemes megjegyez- ni>_hogy a siófoki színház első előadása tulajdonképpen ma­gyarországi ősbemutató volt. Úgynevezett hivatásos produk­cióként eddig még nem került színpadra se Capek, de Dür­renmatt darabja. Mindkét mű­vet a 60-as években az egye­temi színpadon amatőrök ad­ták elő ugyancsak Ruszt Jó­zsef rendezésében. Szapudi András Tízezer karikatúra Száz éve született Alek- szander Bosinov, a neves bol­gár karikalúrista. A szófiai ál­lami festőiskolában, majd Münchenben tanult. 1939-ben a Bolgár Tudományos Akadé­mia tagjává választották. Mű­vészi pályafutása hosszú és eredményes. Tevékenységét a késő öregkorig, egészen 90. évéig folytatta. Neve, mun­kássága összefonódik a mo­dern bolgár karikatúramúvé- szet kialakulásával. Bosinov rajzaival - harcolt már a századfordulón a bü­rokrata korrupció, a rendőri cenzúra, a korlátoltság ellen. Gúnyrajzaival a polgári pár­tok kettőséggét leplezte le és a nép érdekeit védte, ugyan­akkor felemelte szavát a há­ború ellen. A művész jelentős hag3'até- ka több mint tízezer . rajz. Egyszerű kifejezésmódja, ka­tegorikus és mesteri vonalve­zetése, változatos, találékony kompozíciói és szellemes szö­vegei a ma emberét is lenyű­gözik. Méltán tartják öt kül­földön is jó karikatúristának. Híresek illusztrációi és raj­zai. Humoros versei nagyon népszerűek. Emlékiratai »El­múlt napok« címmel 1958-ban jelentek meg. Szólni kellene.«» Luthár Péter (Folytatjuk) ROBERT THOMASZ ALLEN A siók és a humorérzék

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents