Somogyi Néplap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-19 / 168. szám
Egy nappal a premier előtt „Erőpróba a színésznek, de a közönségnek is” Egy nappal a premier, néhány órával az esti főpróba előtt — tegnap — beszélgettünk a Népszínház Jászai-dí- jas főrendezőiével, Ruszt Józseffel, aki jelenleg a siófoki nyári színház művészgárdája élén dolgozik a bemutató sikeréért. — Izgalmas és megtisztelő feladat — mondta. — Elsősorban azért, mert egy kicsit úttörő jellegű a munkánk, hiszi.* az a cél, hogy a siófoki nyári színház művészi munkásságára ezután minden nyáron számíthasson a közönség, s hogy valóban színház legyen. Ezúttal nem vendégszereplésről van szó, egy másutt már sokszor játszott darab előadásáról, hanem olyan produkcióról, amely kizárólag itt kerül a közönség elé. Itt tartottuk a próbákat, a szereplő- gárda minden művészi problémával itt küzdött meg, egyszóval, az első »lépéstől« a bemutatóig siófoki közegben érlelődött az előadás. — Az előadandó két egyfel- vonásos nem tartozik a közis, mert színpadi művek közé. — Valóban. Sem színpadon, sem nyomtatásban eddig még nem jelentek meg ezek az alkotások Magyarországon. Azaz, egyszeír igen. 1987-ben én rendeztem a Capek testvérek »A végzetes szerelem játéka«, valamint Dürrenmatt: Por a szamár árnyékáért című műveket az egyetemi színpadon. Az utóbbit (amely eredetileg hang játék), magam dolgoztam át színpadra. Amikor először szóba került a siófoki nyári színház, már akkor ezekre a darabokra gondoltam. Mindkét műre jellemző az ironikus hangvétel, a groteszk, szatirikus látásmód, s véleményem szerint üdítő hatású darabok, ugyanakkor magas színvonalat képviselnek, következésképpen erőpróbát jelentenek a színésznek, de a közönségnek is. — Ismeri-e a Balaton-parti közönséget? Az igényeket? — Érthetően nem. Csak abban bízom, hogy aki szereti a jó színházat, az üdülés közben is színvonalas előadást akar látni. — A társulat tagjai, úgy tudom, a kecskeméti és a Népszínház művészei. — Igen. Bár tavaly még szinte valamennyien a kecskeméti társulathoz tartoztak. — Voltak-e nehézségek? — Ezt az egész vállalkozást nem lehet éppen könnyűnek mondani. A színészek a végigdolgozott évad után jöttek a nyári szereplésre. Itt 8—10 órát próbáltak naponta. Ez ősszel, télen sem csekélység, hát még fülledt melegben, hőségben. Már jó ideje itt vagyunk Siófokon, de a Balatont még kevesen látták közülünk. Holnap este 8 órakor premier. És júliusban még négyszer (23—25—28—27-én), augusztusban pedig ötször (10— 11—14—15—22-én) gördül föl a függöny a balatoni kulturális központ színpadán. Sz. A. Olvasótábor Balatonlellén Éjszakákba nyúló viták X jelszó: fölfedezem a könyvtárat. Az idén százhat- vr i fiatal kapott helyet a ba- latonlellei olvasótáborban. Megismerkednek a könyvtár- használattal, a katalógussal, a könyvtár felépítésével, megtanulják a lexikonok, szótárak, szakkönyvék használatát. Az úttörők öt kiscsoportot alkotnak, foglalkozásaikat forgó- színpad szerűen vezetik. Programjaik között első helyen a könyvtár szerepel, melynek állományát a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár adta. A szakmunkástanulókat hat kiscsoportra osztották, mindegyik egy-egy szakterülettel foglalkozik. Ízelítőt kapnak a szociológia, a képzőművészet,- a pszichológia alapjaiból, ismerkednek a közösségek em- berforníáló szerepével és korunk irodalmával. A foglalkozásokat a délelőtti közös előadások után tartják meg. A szakmunkástanulók könyvtárát Övári Zsuzsa, a Megyei Könyvtár munkatársa vezeti. — Az előkészítésben van nagyobb szerepem, kiválasztom a legfontosabb könyveket, amelyekre a foglalkozásokon szükség lehet. A könyvtárat mindenki szabadon használhatja, sokat forgatják az értelmező szótárt és keresgetik az idegen szavak jelentését. A gyerekek igénylik a pontos útmutatást, szívesen részt vesznek a nyelvi játékokban. A legnagyobb sikere eddig a szombat esti csillagászati előadásnak vélt, ez a gyerekek kérésére az esti órákig tartott. Kalányos József az ádándi szakmunkásképző intézetből jött harmadmagával. Csoportjában az emberek közötti kapcsolatokról, önmaguk és egymás megismeréséről beszélgetnek, Egy kicsit álmos szeme az éjszakába nyúló vitáról árulkodik. — Áz esti vetélkedőre készültünk, s a vége nagy ' vita lett Itt megszoktuk azt, hogy meghallgatják a véleményünket ha nem értünk valamit! akkor a csoportvezetőnk segít a tájékozódásban. — Elég zsúfolt a programotok. Nem fárasztó? — Minden lehetőséget megragadunk a beszélgetésre, a szabad időnket mi osztjuk be. Igaz, előfordult, hogy az előadást álmosan hallgattuk végig, ez azonban nem jelenti, hogy nem érdekelt bennünket. Izgalmas, érdekes témákról van szó. Van néhány fiú és lány, aki már visszatérő vendége a tábornak. Nemcsak társaikkal, vezetőikkel is kellemes baráti kapcsolatot alakítanak ki. Ez a negyedik alkalom Somogybán, hogy az irodalomban, a művészetben és a tudományok különböző területein kevéssé tájékozott gyerekek népművelők, pedagógusok segítségével új világba nyernek bepillantást. Az iskolában később ők lehetnek a szűkebb közösségek mozgató erői. Sajnos, néhány szakközépisola nem vette igénybe ezt a lehetőséget, pedig a tábor olyan feladatot lát el, amelyet a család és az iskola esetleg elmulasztott. Nemcsak a műveltségi szintet emeli, hanem a gátlásokat is segíti feloldani. I. Ê. ORENBURG *78 Az első magyar építők A mintegy háromezer kilométeres orenburgi gázvezeték mentén 22 kompresszorállomás épül, ebből három a magyar szakaszon. A harmadik'negyedévben tizenkettőt helyeznek üzembe közülük, s 1978 végére — igaz, még csak 50 százalékos kapacitással — 75 atmoszféra nyomással megindulhat a sűrített gáz az építkezésben részt vevő országok felé. Mindezt már Ivano-Frankovszkban tudtuk meg. Ott — a mintegy 500 kilométeres szakasz felező pontján — székel a magyar építésvezetőség. Mint mondták, a magyar munkások öt és fél millió rubel és ráadásul még egymillió rubel értékű munkát végeztek el tavaly. Az idén az első negyedévben kétmillió 640 ezer rubel értékű munkát végeztek, a most záruló második negyedévre pedig hárommillió 550 ezer rubel az előirányzat. Ebből a bogorodcsányiakra — már ami a helyszíni műn* kákát illeti — jut a legkevesebb, hiszen a kompresszorállomás elkészült, most kezdték a próbaüzemelést Az itt dolgozók vagy haza készülődnek, vagy pedig tovább mennek Ivano-Frankovszkba a lakás- építkezésekre, Husztra, illetve Guszjatyinba, hogy ott a szerelésben segítsenek. Amikor, megérkeztünk, szinte zavarban voltunk, hogy kire figyeljünk, annyian és szívesen meséltek a munkások. És volt is mit mesélniük: ők voltak az első magyar építők az orenburgi gázvezetéken. Azok, akik először birkóztak a nemegyszer mínusz harminc fokos hideggel, a mocsaras, zsombé- kos talajjal, az' óriási csövekkel. S most ők az elsők, akik befejezik a munkát, akikegyre inkább haza gondolnak, otthoni terveiket szövögetik. »Akárhogy is lesz, nekünk már Bogoro a második otthonunk! Menjenek csak el Guszjatyinba, ott most majdnem ugyanazokkal a problémákkal, ugyanazzal az akarással találkozhatnak, ami nálunk még fél éve is jellemző volt«. Már Huszton figyelmeztettek, hogy Guszjatyinban feltétlenül nézzük meg a kompresszorállomást A magyar szakaszon végig, és még állítólag messzebb is, elterjedt a híre annak, hogy az ott dolgozók milyen — jó értelemben vett — lokálpatrióták. A hírük, amely megelőzte őket, jelzi azt a tiszteletet, amelyet a guszjatyiniak a természet erőivel folytatott« harcukkal kivívtak maguknak. »Elsők az elsők között!« — mondták róluk. — Látták már a kompreszszorállomást? — köszöntött bennünket Németh László telepvezető. Ráztuk a fejünket, mondtuk, most érkeztünk. — Na, nem baj! Majd kimennek reggel, és saját szemükkel is meggyőződhetnek szavaim igazságáról. Tudják, mennyi földrrtunkát terveztek nekünk, amikor elkezdtük az már az év végén,' de ha még problémák lesznek, akkor a jövő év első felében. Munkatársaim majd biztosan mondani fogják, hányszor meghajtottam őket... Nem mondták — sem este a I könyvtárszobában, sem másnap reggel a kompresszorállomáson. Azt viszont igen, hogy amióta az építkezés folyik, a telepvezető haja ezüstje még patínásabb lett. A telep »vajdájának« nevezik Németh Lászlót, aki mindenhol ott van, ahol dicsérni, vagy dohogni kell, ahol baj van. — Mesélik a fiúk, amikor először mondták neki: »Vajda elvtárs«, rögtön azon kezdett A guszjatyiniak birkóznak a földdel. építkezést? Negyedmillió köbmétert. És tudják, hol tartunk most? Csaknem az egymilliónál — és még nincs vége. De mondok mást is: a 22. számú Állami Építőipari Vállalat harmincéves fennállása alatt dolgozói összesen rrtnt- egy 600 cölöpöt vertek le. Itt hat hónap alatt kétezret, 10— 12 méteres vasbetoncölöpöket. Azt hiszem, ma már mindenütt belátják, hogy az orenburgi gázvezeték 22 kompresszorállomása közül a gusz- jatyini készül a legmostohább körülmények között. Emlékszem, szinte kilátástalannak látszott a helyzet a munka közben — meglepetésszerűen — felfedezett talaj mozgás miatt. Aztán elhordtuk a »hegyet«, s ha kell, elhordunk még egyet! Majd látni fogják, a »befogott« talajt locsoljuk, hogy az elültetett növények megkössenek. Ami a kompresszorállomást illeti, a vezérlőépülettel gyakorlatilag készen vagyunk, s áll a hét kompresszorház zöme is. Most a belső technológiai szerelés van soron. Hogy mikor leszünk készen? Ha nem »mozdul meg« újra a föld, akár el morfondírozni, miért nem tudják még a nevét sem az emberei — emlékezett vissza Boros András gépkocsivezető, aki a pécsi ÉPFÜ-tól érkezett Guszjatyinba. — Csak amikor megmagyarázták neki, miről is van szó, akkor nyugodott meg, hogy nem kpvetett el hibát. Hogy »hajt« bennünket? Mindenki ezt tenné ebben a helyzetben. Másfél éve vagyok kint és még most is nagyon jól érzem magam. Kár, hogy haza kell menni. Itt úgy élünk, mint egy nagy család, egy jó család. Este a könyvtárszobában és másnap a kompresszorállomáson — más szavakkal, a munkások többször is megismételték András gondolatait. Ha az otthoni dolgokról beszéltek, többször is feltették a kérdést: odahaza miért nem alakulnak ki mindenütt ilyen jó munkahelyi közösségek, mint itt, az emberek miért nem olyan segítőkészek, türelmesek, jószán- dékúak, mint Guszjatyinban? Aztán sorra hangzottak el az ellenpéldák — mint a mesében, amelynek szereplői is közöttünk élnek. Kocsi Margit A fülke foglalt volt, várnom kellett. Magas, szép lány állt mellettem, aki szintén telefonálni akart és néhány másodperccel előttem ért oda. Rám mosolygott kissé zavartan, és egyik lábáról a másikra álldogált, mint akinek kevés az ideje. Időnként nyugtalanul pillantott a telefon felé. A fülkében, hanyagul az üvegfalnak támaszkodva, egy pergő nyelvű, kb. húszéves fiú állt. Hosszú, csaknem a cipőjéig érő sötétkék kabátot viselt, és egy zöld sálat, többszörösen a ' nyaka köré tekerve. Élénk szemei ránk, de idővel csak a lányra irányultak. Valamilyen okbői hiányzott a sárga telefonkülke egyik üvegfala. Így akaratlanul is hallgatói lettünk a beszélgetésnek. A fiú valami Erikának telefonált, nem véve a fáradságot, hogy halkan beszéljen. Sőt. Ügy nézett ránk, mintha meghívna minket hallgatóságul. És amikor sikerült elérnie, hogy kíváncsian figyeltük, mesterfokon kezdte űzni a telefonflörtöt, Teátrális arckifejezéssel bizonygatta a kedves Erikának, hogy este sajnos Telefanf nem látogathatja meg, mert feltétlenül fizikát kell tanulnia. — Holnap vizsgáztat a professzor. És ha ezért. ma nem is láthatjuk egymást, a szerelmünk még nagy és szép marad. Itt hangosan sóhajtott. — Nézd — mondta aztán —, a szerelem az szerelem, a fizikavizsga meg fizikavizsga. Az pedig holnap lesz, mert a professzor úgy akarja. És most ígérd meg ne- 'kém, hogy ma éjjel nélkülem is jól alszol. A következő éjjel ezért kétszeresen szép lesz. El tudod képzelni, milyen szép lesz? Beszéd közben kihívóan pillantott a lányra, mígnem az elfordult. Rám egy oldal- pillantást vetett és mulatott a lányon, Végül persze Erika megígérte és a fiú egy búcsúsóhajjal visszaakasztotta a kagylót. A lány hallotta a kattanást és az ajtóhoz lépett, várva, hogy beszélhessen. A fiú kinyitotta az ajtót, és mélyen a lány szemébe nézve mondta, hogy még egy fontos telefonja van. A lány elpirult. Mosolyogni próbált és nem tiltakozott. A fiú- elfütyörészett egy röpke dallamot, pénzt dobott a perselybe és szórakozottan tárcsázott. Rám nevetett, amíg a tárcsa pergett, és mindketten mosolyogtunk, jóllehet fogalmam sem volt hogy ő miért mosolyog. De rögtön megtudtam. — Halló! Vila? — A fiú hízelgő hangon beszélt, sromantikus arckifejezéssel, — Nincs számomra egy kis időd ma este? Nekem rengeteg időm van és szörnyen unrátkozom nélküled, Nézd, Vila, az este enyhének ígérkezik. És a lenyugvó napban a park fái és bokrai aranyban, meg bíborban ragyognak majd. És a pad fölött egy magányos madár csak nekünk fogja elénekelni a legszebb dalát, amit máskülönben csak akkor dalol, ha udvarol. És tudod, a közeli templom harangzúgása azon a pádon különösen hatásosan hangzik. És ha elhangzott, rádbízok egy titkot. A lányra pillantottam, és mindkettőnknek nevetnie kellett ezen a fiún, aki úgy zsonglőrködött a hazugsággal, mintha ezzel a »művészettel« kellene megkeresnie a kenyerét, Percek teltek el, és még mindig Vllát szórakoztatta elbűvölő szavakkal. A lány nem váltogatta már a lábát, hanem a hiányzó üvegfalon át igyekezett lehetőleg mindent hallani. A fiú persze már régen észrevette ezt, és azon volt, hogy igéző szemeket vessen a lányra; miközben Vila kegynyilvánításáért törte magát, amit meg is kapott, mert megbeszélték a találkát. Aztán visszatetíe a kagylót, bal kézzel sűrű hajába tűrt és jobbal kinyitotta az ajtót. Hívogatóan •tartotta és odaintett a lánynak, magyarázva, hogy elnézést kér a hosszú telefonokért, de hát szükséges bizonyos idő, ha a szebbik nemről van szó. És mielőtt belépni engedte volna a lányt, kijelentette, h°QV vele sokkal szívesebben töltené az estét, mint Ullával, és hogy nincs-e kedve hozzá. Mert ö akkor rögtön le is mondhat- , ná Vllát. Már eszébe is ju- r tott egy jó kifogás. De a lány nem ennek a fiúnak termett. Sietve a fülkébe lépett és becsukta az ajtót. A. fiú pár másodpercig tétován állt ott, és újra rám nevetett. Aztán pontosan abba az irányba ballagott, ahová a lány nézett, leemelve a kagylót. — Wolfgang? — hallottam a hűvös kérdést. — Itt Susanne. Ma semmi kedvem moziba menni veled... Németből fordította Fekete Gábor Somogyi Néplap Peter Hoffmann
