Somogyi Néplap, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

A

házat az asszony sértette meg. Csepülte pucoktúrásnak. ólnak, romnak, hullaháznak, tárgya- dombnaik, odúnak. Szavától elsápadt a moha a nádtetőn, köhögött a kémény, csikor- gott a konyhaajtó üvege, pörgött a meszelés a patics- falról, a kislány pedig sírt- rítt a bölcsőben; bömbölt szegényke örökké. Az ember hallgatott. Hallgatott hétköz- ben is a városiban, az .építkezésen, hallgatott szombat- vasárnap odahaza. Sohase költözött volna el a tanyáról, ha az el nem unja az asz- szony rikácsolását, és össze nem dűl. De összedőlt egy égiháborús hétfői éjszakán, maga alá temetve az asz- szonyt meg a kislányt. Az ember nem maradhatott ott, mert ott nem volt már.

A munkásszálláson együtt lakott vele pár hétig egy ólak, aki folyton a szabadságról pofázott Sok idegen szót tudott, mivel fölső iskolákat járt, amíg rá nem unt a tudományra. Az időt a munkások életét akarta átélni, belülről, s természetesen a kétkezi munkát minit olyant

Az ember majdnem háromszor beszélt • vele.

— Marhaság — mondta neki először a munkásszállás hálójában.

— Miért? — kérdezte a

kíváncsi értelmiségi kedvesen. A közbeszólás ridegsége ellenére úgy érezte, hogy végre közel férkőzhet egy dolgozó leikéhez.

Az ember hallgatott Hanyatt feküdt az ágyán, a fölső matrac lógó üíepét bámulta. A vaságy szürke kerete körülzárta (védeime- zőleg?) akár egy (négyszo- gesített) bűvös kor. A másik nem is mert melléje ülni — a szomszéd ágyra telepedett

— Vallja be, barátom,'

hogy maga is vágyik a szabadságra. A szabadság mindenkinek fontos, hogyan lehetne marhaság?

— Mert az. — Az ember a feje alá csúsztatta a kezét óvatosan, nehogy átnyúljon' az ágy keret védővonalán,

— Dehát. ? — az értelmiségi bizalmaskodva áthajolt a lkát ágy közötti szakadékon, ujja csaknem megérintette a kopott festésű vasat; aztán mégse, dologtelan, vékony ujjai táncoltak fölötte, kapdostak, mint lepkék a tűz fölött, majd hirtelen összegörbültek, visszahúzódtak, gazdájuk nem merte átlépni az illendőség határát, legalábbis testileg: keze helyett szavakat küldött a másik ágy felé. Nedves, me-1 leg szavakat pszichológiából tanult lágy kiejtéssel bocsátotta ki őket dús szakálla- bajusza közül. (Az e-ket édes dunántúlias ä-kel fűszerezte.) A bajusz, a szakáll, sőt a haj pamacsai nyájasan intettek utánuk, mint a peronon maradt kedvesek •keszkenői. Nem tudni, mi lett a szavakkal. A munkás- szállás sűrű levegője általában csak káromkodásokat, ■éles pörlekedéseket bocsátott át a sima csevegésit fölitta, mint a spongya.

A

z ember nem figyelt. Hogyan lehetne az ember szabad, amikor meghal? A beszélőnek fiatalos külseje volt; huszonévesnek látszott, holott valószínűleg elmúlt m^r harminc, ki tudja, nem fontos,, a fiatalos külsejűak nem mutatják az öregedés jeleit,, el se jutnak odáig, mivel időnap előtt meghalnak. Persze nem fogalmazott meg magában ilyesmiket rá se nézett a másikra, (a buggyos matracot bámulta a feje fölött) csupán tudta.

Második beszélgetésük a Kecske Sorbárban zajlott, ahol az ember mindem szombaton megivott huszonöt korsó sört. Átlagban. Olykor többet, máskor kevesebbet aszerint, hogy a könyöklő, a pénztáros, a csapos és a vécé közti útvonalat be tudta-e járni anélkül, hogy a mintás kőpadló fekete kockáiról lelépett volna. A szakállas a tizenhetedik korsó után érkezett a tizennyolcadikat ő fizette. »

Az ember kibámult az ablakon, a Kecske utca girhes madárcseresznyefáira. A levelek már kiúsztak rajtuk, el-ernyedtek, csak a kegyes

szélcsönd tartotta fflaet edafönt A szarkaláb ághegyeken (az öreg, ősei levegő ráncai ?) apró, barna gyümölcsök (igyümölcsszemeoskék?).

Ö kezdte a beszélgetést

— Minden olyan, • amilyen. Ha másmilyen lenne, akkor más lenne. Ha annak a fának — teszem azt — szeme lenne, akkor bekívánkozna ide, a kocsmába és kihör- pintemé a maga sö.éf.

Czakó Gábor

REND

Az értelmiségi udvariasan

mosolygott (mosolya nem látszott a sűrű szőr alatt), már megfeledkezs-tt múltkori előadásáról. Egyelőre fölhagyott a világmegváltással; életformakutatásra adta fejét (Az alapoknál kell kezdeni: előbb a mi, utána a miért és csak legvégül a mit!) Az alkoholizmusról kezdett értekezést

T

ermészetesen áttalá- nosságbam. nehogy megsértse emberét Beszéd közben szőrzetét huzigálta; a csimbókok végéin kúposán megnyúlt a bőr, mint megannyi kifakadni készülő kelés. . Egyébként jól állt neki a szakáll meg a bajusz, mert a hús esetleges, lompos táskában borította arckoponyáját. A szőrbozont fölött például egyenesen bájosan hatott fehér, pingponglabda-szerű orra. (Az ötödik korsó tájékán pirosodni kezdett, a kilencediknél elasib- badit.) Még elsőéves egyetemista korában vágta sutba borotváját, forradaimáságból; különbözni akart a szüleitől, akik a maguk képére és hasonlatosságára formálgat- ták — akár Isten Ádámot —. minden áron értelmiségit akartak faragni belőle. >

A kocsmán végigsétált a Karmester. Táskarádióját a bal kezével a füléhez szorította, jobbjával vezényelt A Szabad Európa teenager party-ját hallgatta, régi Beat- les-számok mentek.

— Az operát szeretem — súgta két ütem közt a kö- rülá.1 lóknak.

Az ember hallgatagon járta útját a könyöklő, a pénztáros, a csapos és a vécé között a fekete kockákon. Amíg a korsóját kiürítette a könyöklőnél, a villanyrendőrt bámulta. Piros. Sárga, zöld. Igen. A piros még a száz, vagy ki tudja hány lóerős kamionokat is megjuhászífot- ta, pedig azokkal a távolság se bír óceántól óceánig, a zöld pedig milyen könnyen lódította ki őket a Kecske utca fekete bazaltkockáiról!

— Babona? — kérdezte a szőrmák a huszonhetedik korsó után. Ekkor zsibbadt

el az orra.

Az ember piroskockára lépett. Egy pillanatig beleder- medt a tévedésébe, aztán kifordult az ajtón. A Karmester átszellemült arccal követte. Jobbjának érzékeny mozgása sorra csalta elő a táskarádióból a Sárga tengeralattjáró taktusait.

— Hiába, nincs gyönyörűbb az operánál!

A daru egy hétfői delelő tton ölte meg a szakállast. Az ember fönt ült a gémnél a kis üvegikaiitká- ban, a szerencsétlen flótás pedig odalent téblábolt; tán egy meleg szót keresett az építkezés hegy-völgyei között. Éppen összeveszett a feleségével; mialatt ő Göcsejben faggatta a parasztokat az elvándorlás okairól, az asszony összeszűrte a levet a fogorvosával, kiábrándult a szociológiából ; mivel a parasztok a munkásoknál is zárkózottabbakmak bizonyultak. Egy betomtálcán állt éppetn, onnan kiáltott föl az emberhez:

— Maga az?

A daruhajszálvékonynak tűnő kötelein lengett a betonelem. A gém lassan fordult vele, ormótlan vasszerkezetéhez nem illő könnyedséggel. A szürke égben föloldódott. a négy acélfonal — s. panel alacsonyan szálló felhő. Dehogy. Negédesen

táncoló kígyó, amely SMoaa- tát bűvöli. Aztán lecsapott A csörlőlben reccsent valami, és a panel a tálcára zuhant

Az ember veríték« homlokát törülgette az üvegkalitkában. A daru már elfordult a tetthelytől, szemérmesen, szégyenlősen, a sodronyok végén enyhén lengett a panel, mintha bólogatna1, beismerné bűnét Lent, a tálcánál, öszeszaladtak a népek. Az áldozatra már ráborították a barna csomagolópiapírt; ilyen esetekben mindig kerül valahonnan, a föld alól is, még ha éppen hiánycikk is az eglész országban.

Az ember kigombolta kabátját. Csuromvíz volt Végiggondolta az elmúlt másodperceket Gombofc-fogan- lyúk, a vezérlés valamennyi szerkezete a helyén. Épen. A csörlő is rendben működött, amikor utána fölemel - te a panelt Valamennyi mozdulatot elvégezte a kritikus pillanatokban, amelyek az óriás hibátlan működéséhez szükségeltették, pontosan, az előírt szertartás- rend szerint. Elődje tanácsát követve megpaskolta a toronytraverz mind a négy lábát műszakkezdéskor, köszönt a gépnek rendesen — és mégis. ölt. Minden ok nélkül.

Az ember tudta, hogy a

világban rend van. Rendnek keld lennie, különben lehullana a nap az égről, a csillagok járása összegabalyodna, nyáron esne a hó, a fák a kocsmában könyökölnének, a rigók gyökeret eresztenének, az emberek mészárolnák egymást Az van, ami van, ami van, az olyan, amilyen, mindennek oka van — mert ha nincs, ha egyetlen csavar meglazul, ha egyetlen fűszálnak lába kél — Vége az egésznek.

M

egindította a hídon a futómacskát Befelé. A szégyenlősen csóváló panel egy minutáig a* helyén maradt, mint aki csodáikon k, aztán fölágiasko- dott (tán ellenkezett?), de az acélkiötelefc maguk után rántották. A macska viny- nyogott, a híd csikorgóit, a kötelek pengtek, a panel zúgott — sikított szétszaladt odalent a nép! — aztán ...

— Drannngigg! — föJdbő- dült a torony, amiint a panel a lábának csapódott. Ri- pityára ment a kalitka üvegezése, az ember alig bírt a helyén maradná. De megkapaszkodott, visszaküldte a macskát, meg a megrepedt panelt erőt gyűjteni, aztán ismét neki a lábnak!

— Drannngigg! Prinn! Priiiiin! — a toronytraverz ordított, acéllábának elemi szálacskáiban nyikorgó visítások rohantak föl á kalitkához könyörögni, pörgött a festék, kopogott a hulló betontörmelék a panelből, de egybemaradt, acélhálója ösz- szetartotta a harmadik rohamra.

Negyedikre már nem volt szükség. A toronydaru megadta magát. Térdíben meggörbült, aztán utolsót kiáltva előrezuhant, majd elíe- küdt mozdulatlan, mint a gerincetört kígyó az útpadkán.

Sebestyén Lajos

Mint az áttételt

kolorádóbogarak ; mindenre immúnisán továbbtenyésznek, és mindig mindent I lelegelve, a szépszóra jogosult egyszerű szívekre, a kézfogásra induló, . de megszégyenülten lezuhanni kényszerülő kérges mozdulatokra, a derékegyenesítő élesztő-eszmékre, az istentiszteletnél léleknyugtatóbb emberi közösségre, bölcsnek hitt zagyva szóömléseikkel ködöt lehelnek: ők nem fogadják az utcán köszönésünk, de kijátsszák gyanútlanságunfcat, jóhiszeműségünk, úgy hogy álljunk csak az íróasztalunk előtt dideregve,

— légkörük mint

mélyhűtő raktárterem — és maradjunk meg

sapkagyűrő

kisebbrendűségben.

Az álmok Pegazusa

Ladó Gudiasvilinek, a Rusztaveli-díjas grúz festőnek, a Szovjetunió népművészének a Nemzeti Galériában rendezett kiállításáról.

Mózes Lajos

Vasárnap kirándulunk

Sej, haj, Rozi, vasárnap

kirándulunk! ,— valahogy úgy, ahogy apáink is an- .nak idején. Meglásd Rozi, mi ott nem unatkozunk, ahogy ők sem unatkoztak annak idején.

Sej, haj, Rozi, valahol találkozunk az utcán, egy sarkon . randevúzunk, mindkettőnknél csomag lesz, te több kaját hozol, én pedig labdát és takarót, lehet, hogy könyvet is, de az nem biztos, de labdát és takarót mindenképpen, hogy legyen min heverészrxünk a bokrok hűvösében, hiszen látható, ma meleg lesz. mindkettőnknek nagyon. (Magyarország felett az ég felhőtlen, ahogy ez szokása is) mondta a bemondó reggel, hogy ideális a kiránduló idő, és mindkettőnknek jó szórakozást ' kívánt, mert rendes, és gondol mindenkire, tehát valahol az utcán találkozunk, egyikünk sem késik egy percet sem, hiszen vasárnap van, és kirándulunk, sárga villamoson a Hűvösvölgybe kirándulunk.

Sej, haj, Rozi, olyan jó a kedvem, utazunk a sárga villamoson, vasárnap van, ilyenkor ellenőrök is ritkán járnak, látszik minden ember arcán, hogy vasárnap van, mind kirándulunk, talán a vezető is, hiszen jópofákat mond miniden megállónál, néha kinézünk az ablakon, és jót mulatunk a dugóba került autósokon, akik igyekeznek a Balatonra, és hasonló helyek felé, hiába, más csillagállás, de azért nem irigyeljük őket, és nem haragszunk rájuk,

még akkor sem, ha sárga villamosunk nem tud tőlük továbbmenni; mert elállják az utat, és sűrű a benzingőztől a levegő, hisz ez mind hozzátartozik az élethez, és bizonyára másuént nem is lehetne, de nem is baj az egész, hiszen innen már látni a természetet, ahol vége - érnek a kerítések, ott.

Sej, haj, Rozi, a hegytetején levő betonb u:t.k e ren tűi már nincsenek kerítések, ott már a természet van maga, de mi nem ott fogunk he- verészni, hanem az út másik oldalán, amit most nem láthatsz, mert eltakarja a kiscserkész arcú pasas, a hátizsákjával, képzeld milyen csodálatos lehet, ott jön be a távvezeték a városba, arra megyünk, a távvezetékek olyan csodálatosak, némelyik fej nélküli óriásra, más pedig szomorú bohócra emlékeztet.

Sej, haj, Rozi, kapsz majd a végállomáson törökmézet, ha még árulja a bácsika, látod, vasárnap van és kirándulunk, mint apáink is annak idején, hiszen olyan kevés új dolog történik a nap alatt, mert az emberi természet örök, talán te is egy ilyen kopott kirándulópléden fogantál annak idején, a természet lágy ölén, vasárnap van, és kirándulunk, olyan zöld a világ, mint egy hatalmas salátástál, csak az a baj, hogy behálózzák a távvezetékek, hiába próbálnánk arrébb menni, ott pedig biztosan katonai területet találnánk, vagy valami nehezen kikerülhető csalafintaságot.

Sej, haj, Rozi, vasárnap van • és kirándulunk, zötyög velünk a sárga villamos, végállomásra érünk, és lé- szádunk, a sárga villamos pedig visszazötyög újabb kikirándulókért.

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk, és az a vasárnap most van, átkelünk, át a Nagyréten, át, a hegyek felé, a távvezetéken túl, az úttörővasúton is túl, mindenen túl, egészen addig, míg érezzük, ne tovább, ahol nem jönnek már utánunk a halkléptű kukkoló bácsik, a bokor mögül leskelődők, ahol csak néha látni eldobott konzervdobozt, nájlonzacs- kót. kotont és fábavésett parádés szíveket, emlékét utolérhetetlen vonzalmaknak és kajálásoknaik.

Sej, haj, Rozi, meglásd, van még hely a számunkra a földön, ahol nyugodtan lehetünk együtt, és csak egymással, meglásd, a távvezetékeken túl már minden jó és csendes és természetes, minden, még mi is, bokor- sátorban, pléden heverészve bámuljuk a rohangáló, hangyákat az orrunk előtt, és a kék égen köröző ragado- zómadarakat vagy katonai járőrt, és hallgatjuk az ágak tompa neszét — egymás szí- vedobhanásán túl. Sej. haj, Rozi, ez a világ még a miénk is valamennyire, a •kölkünk már nem jut el 8 sárga villamoson sehova.

Sej, haj, Rozi, mert a kerítések feljebb kúsznak a hegyoldalon, és, le a völgybe, autóval minden megközelíthető, és amit nem kerít be a maszek szenvedély, azt majd a katonák, vagy a gyárak, és húsz év múlva vonattal megyünk vasárnap kirándulni. Sej, haj, Rozi, addig is ragadjuk meg az alkalmat, talán már a miénk az utolsó lakható világ ezen I a világon.-Somogyvári József grafikája: Mólón.

Sej, haj, Rozi. mert láthatod, a te papád sem hitte volna, amikor az én papámmal együtt építette társadalmiban a Népstadiont, hogy úgy elbundázzák az egészet, hogy csak kabarét nézni megy ki majd nagyritkán, hiszen mást úgysem érdem«, és rááll a szája, hogy azt mondja nekem: nem nekem szánt téged, valamint akkora pocakja lesz a sörtől, mint a régi képeken a kulákoknak, de hát ez így alakult, és most tudja, hogy kirándulunk, és «zi a fene, ha elképzeli, mit művelünk ml itt egymással, hiszen ő is kirándult a mamáddal annak idején, látod, eljött az idő. Sej, haj, Rozi, vasárnap van, és kirándulunk, még pár évig minden napfény« vasárnap kirándulunk, mint a kiscserkészek, mint a , jó úttörők. Sej, haj, Rozi, mint a mókus fenn a fán, olyan vidám az egész! — hiszen vasárnap van, és kirándulunk...