Somogyi Néplap, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
= Győzni kSIlt — mondta 1952 augusztusában eUent- mandást nem tűrő hangon Balogh szomszéd, akit mi, gyerekek csupán egyetlen tulajdonságáért csodáltunk: még a hátát is sűrű, fekete szőr borította. Mindennap beállított hozzánk atlétatrikóban és klottgatyáhan, elterpeszkedett a legöblösebb karosszékben, és hallgatta ronda, de megbízható néprádiónkat, ame'ly a helsinki olimpia idején a család legbecsesebb vagyontárgyává lépett elő. Amire a kategorikus »győzni kall!« vonatkozott, nem kisebb esemény volt, mint a Magyarország—Jugoszlávia labdarúgó-döntő. És a tét: az olimpiai bajnoki cím vagy a nemzet végromlása. Ezen a napon durva hibát követtem él. Amikor a szpíker azt a több millió magyar szívót görcsbe rándító hírt rikácsolta a mikrofonba eszelős fejhangon, hogy Beára kivédte Puskás tizenegyesét, én váratlanul tapsolni kezdtem. Hzmos meüetfi és a nem árja sportolók elleni nyílt tüntetéssé fajultak. Hitler nem volt hajlandó kezet fogni a négytaranyérmes néger Jesse Owenssel, s minden német győzelem a harmadik birodalom mennybe ménetelét jelentette. És a világ eseményei a háború utáni olimpiákra is rányomták bélyegüket. Akkorra a labdarúgás már különleges, egyedülálló rangot vívott ki magának a sportágak között, ha egy- egy válogatott eredményesen szerepelt, az nemcsak sportpolitikai, hanem ideológiai fegyverténynek is számított, a győzelem a társadalmi rendszer magasabbrendűségét demonstrálta. Az évszázad mérkőzése, a mindent feledtető és megszépítő londoni 6:3, amelyre az ország apraja-nagyja soha nem látott össznépi eufóriáGyömöry Albert Balogh szomszéd előbb vér- tolulásos arccal rámmeredt, aztán »agyonütlek, te szaros jugoszláv bérenc!« kiáltással fölugrott, hogy rámrohanjon. Szerencsére az utolsó pillanatban a józan esze kerekedett felül — talán azért, mert látta apám reflexszerű mozdulatát, s arra következtetett, hogy becsúszó szerelésre készül, vagy azért, mert eszébe' jutott, hogy neki éppen rossz a rádiója, és ha viszaél a vendégjoggal, akkor a továbbiakban mehet olimpiát hallgatni a nővéréhez Pestlőrinc- re — így hát nem ütött agyon, hanem visza ült a karosszékbe, és csak orról dör- mögött valamit, hogy a hazaárulást nem lehet elég korán elkezdeni. Nem egészen • értettem a dolgot. Ami a labdarúgást illeti, én akkor már a felnőttek — többek között éppen Balogh szomszéd — jóvoltából tisztában voltam két alapigazsággal: 1. Tizenegyest csak rosszul lehet rúgni, kivédeni nem. 2. Puskás Öcsi a világ legnagyobb futballistája, aki semmit sem csinálhat rosszul a pályán. Nomár- most: én ebből a két premisszából arra a zárótételre következtettem, hogy a jugoszláv Beára, aki kiütötte Puskás bombáját, páratlan kapusteljesítményt produkált. Ezért aztán önkéntelenül tapsra ütöttem össze kezecskéimet Ebben már volt néQiiiroga, a dijáiata val reagált, ma már megmosolyognivaló (ha ugyan nem ijesztő) indulatokat szabadított eL Sohasem felejtem el azt az ünnepélyes komolyságot, szinte (templomi áhítatot Karcsi bácsi, a pedellus arcán, amellyel osztályunkba belépve hozta a hírt: az igazgató elvtárs úgy rendelkezett, hogy félbeszakad a tanítás, és mindenki kivonul a folyosóra meccset hallgatni Szelíd, halk szavú tanítónőnk azonnal félbehagyta a gumi- pitypangról tartott magvas előadását, és hirtelen ádázzá vált: tőle merőben szokatlan arckifejezéssel arról intézett hozzánk rövid szózatot, hogy a következő kilencven percben az imperializmus, végső bukásának történelmi pillanata következik eL Padtársammal, a vörös Kováccsal minden további nélkül elhittük ezt a bejelentést, mert akkor már tűi voltunk mi gyakorlatom, akik erre voltak hivatottak, minden iskolái ünnepség előtt áldozatkészen fejlesztették tapsolásá technikámat Balogh szomszéd pofonra lendülő, szőrös mancsa azonban megsejtetett valamit ab- bóL ami csak később tudatosodott bennem: a sport sokkal bonyolultabb, összetettebb valami annál, hogy csak úgy, hebehurgya módon tapsikoljunk holmi parádé védés ürügyén. Gyermekien naív voltam tehát, félrelépésemet legföljebb az mentheti, hogy gyermekien naív álmokat szövögetett egykoron a boldog emlékezetű Coubertin báró is, aki 1892-ben nagy lendülettel nekilátott, hogy felújítsa a politikai és gazdasági érdekektől független, tiszta olimpiai játékokat Törekvésed meglehetősen csekély eredménnyel jártak, már 1912- ben Stocholmban az úgyneazan az időn, amikor az ember még idegeneket is meg- tapsoL Emlékezetes gombfo- tnmérkőzéseinken sem tűrtük meg az ellenséget, s így furcsa helyzet állt elő: mintha megannyi skizofrén szaladgált volna a diófa ebédlőasztalon. Kovács kapuját — akár csak az enyémet — egy jól megtermett műanyag Gro- sics védte; volt Puskásunk, Kocsisunk, Cziborunk, a világért sem kereszteltük volna valamelyik játékosunkat Mer- lícfcnek vagy Matthewsnek.. : Rekedtre üvöltöttük magunkat ezen a napon, örömünket még az sem ronthatta el, hogy a nagy eseményről másnap fogalmazást kellett írni »Ez történt Londonban« címmeL Egy évvel később pedig az apokalipszis szele legyintett meg minket, a világbajnoki döntőn elszenvedett vereség miatt: az ország lakossága legszívesebben lámpavasra húzta volna egykori kedvenceit vezett utolsó »békeolimpián« diszkvalifikáLták az amerikai Drew-t, mert a bőre fekete volt. Még nála is rosszabbul járt az öt- és tízpróba bajnoka, az indián Jim Thorpe, akit egy évvel később fosztottak meg érmeitől, nevetséges ürügyekkel. A játékok tisztasága illúziónak bizonyult Az 1936-os berlini olimpiát a náci propagandagépezet már szemérmetlen nyíltsággal használta föl saját céljaira, a versenyek a nemzeti szociaKésöbb aztán finomodtak az eszközök: a futhallhábo- rút fölváltotta a futbalidiplo- máda. A sportvezetők szép lassan megtanulták, hogy a labdarúgás nem csupán sport; a tizenhatos döntőbe jutni külpolitikai siker; a rokonszenves játék az ország presztízsét növeli, hogy egy gólkirályi cím nagyobb hírnevet jelent, mint egy fizikai Nobel-dij... Ezért a szakvezetők igyekeztek játékosaik tudatába beletáplálni, hogy fik egy-egy Ilyen aficalornmal az ország követei, akiket a világ — különsen a televízió térhódítása óta — hazájukkal azonosít. Ez néha sikerült, néha nem. Ezen a világbajnokságon a peruiaknak például sikerült. I Ujj Bizonyára nemcsak jómagam, sok százezer magyar és több millió külföldi kedvelte meg az esélytelennek kikiáltott perui együttest, élén a kapussal, Quirogával. Ez a csapat szinte napok alatt szerettette meg magát, s nem csak azért, mert jól rúgta a labdát, lelkesen, sportszerűen játszott. Ennél többre volt képes... Be kell vallanom: ha ezután Peruról hallok vagy olvasok, jó ideig eszembe fog jutni Quiroga, akiről korábban semmit sem tudtam. Pedig még ma is keveset tudok róla. Lehetséges, hogy ez a kapus hazájában egy érdemtelenül agyondédelgetett, sztárallűrökkel pózoló, pökhendi alak — de ez nem az én ügyem. Én csak annyit Láttam, hogy amikor bravúrosan hárította a skót csatár tizenegyesét, és társai rárohan- tak, hogy a sztárnak kijáró csókdosással és ölelgetéssel ünnepeljék, egy higgadt, elhárító kézmozdulattal fékezte meg a többieket, mintha csak azt mondaná: »Majd a végén, gyerekek; nem hempergünk egymás hegyén-hátán, egyelőre futballozni kell...« ; - —- — - — v Herceg Árpád: Márton legendája Hegesztő. Pap Gyula festménye. Kelemen Lajos LEVÉL »Kedves« — így emel ki s tart meg darabig a szó, ekkora fényerővel. Válogathatsz; Írásból, érzésből, apró trükkjeimből, kis módosítással, arcomat már összerakhatod. Addig csak te vagy, tükrömmé kékült szemeid jegelik ragyogásom. S szorongok: valóm fölitcutódva — levél jöttekor majd megérzel-e? Több nap fojt vissza mindent — aztán válaszod tudatja: sejted, körülírt gondolatomból ott ki lépne ki. Matyiké Sebestyén József: Rúgott éveink sárgulása Nagy Gáspárnak Állunk, pofozva, főlehajtva bádog-Krisztusok aszalta réten, s elnémulunk a léghuzatban — • trágya-arcú Nyár szájüregében. Pedig a »minden« van alattunk! »Tapskisiklások«, ezernyi váltó: rúgott éveink vérkörébe sóshavat szór Balatonszárszó. S mérjük: lépnénk a Sehovába — (szakállt növeszt Balaton-ország, szívelcet Írunk a platánba) gúzsolt lépteink iszonyú jussát! — Óriási! Itt minden áldott nap megrendezhetnek az »Ifjú Kombájnosok Versenyét!« — Amikor még dühösek voltak, ez eszükbe sem jutott ... — Mert csak az volt fontos nekik, hogy naprakészen kiirtsák az őszirózsákat! — Ám, amikor gondolkodni kezdtek, ráálltak a verse- nyezésre ... Csakhogy egy idő múltán ez is unalmassá vált, mert mindig ugyanazok lettek az elsők. Ezért aztán megegyeztek, és előre megbeszélték, ki legyen a nyertes. Ki vigye el a babért ... vagyis az őszirózsa-koszorút. .. — És tel, múlt az idő, mindenki többízben volt már kiválasztott és soros KLK ... — Mi az, hogy Káelká? — Kisbér Legjobb Kom- hájnosa... Mondom, már nagyon unták, ezért abbahagyták a vetélkedést... — Meg azért is, mert már kezdtek megbarátkozni a nagybériekkel ! — Igazán, mi is bemehetnénk hozzájuk... Mit gondolsz, mi lenne? — Semmi. Szeretettel fogadnának. Enni, inni adnának. Szeretni, táncolni, dalolni tanítanának. — ' És haza r op í t énén n ek bennünket. — Esetleg. Nagybéren • mindenki mindenkiért mindent megtesz. Ott az emberek jók, egyfolytában csak j ók... Mesebeli gyorsasággal múlott igy az idő. Még Nagybéren jártunk, amikor megérkeztünk Kisbérre. — Itt is vannak ám nagybériek! — mondta Márton, — Hol vannak? — El vannak varázsolva ... — Az utolsó vonat, mint ahogy az lenni szokott, az orrunk előtt húzott el. A kisbéri vasútállomás fűtetlen várótermében vacogva vártuk a hajnali járatot Éjféltájban dermedt, kínlódó álmunkból fölkeltett bennünket egy vasutas. — Jöjjenek át hozzám, a bakterházba — mondta. — Ott jó meleg van. összeraknak néhány pároás széket —, nem olyan, mint egy ágy, de ennél a bordás padnál mindenképpen jobb. A vonatra majd ébresztem magukat. — Maga nagybéri ember — mondta Márton, már a bakterházban, miközben kezét valószínűtlenül közel tartotta az áttüzesedett kokszkályhához. — Kisbéri vagyok — mondta az ember, és mosolygott Márton nyeívbotlásán. — Itt is születtem. Ez az ember nem volt elvarázsolva. Nem tudom, milyen ember a magánéletében, de ez sem tartozik rám. Lehet, hogy ha — mondjuk — a felesége lopva félrelép, ősi ösztönök szabadulnak el benne, féktelen brutalitással véresre veri az asszonyt és a szóban forgó urat, ahelyett, hogy józanul megbeszélné a dolgot, és comme il faut, elválna. Ám ez is mellékes. Mert én csak azt láttam, hogy elsőként siet oda az ellenfél sérült játékosához, majd ölben viszi le a pályáróL Elképzelhető, hogy Setében egyetlen könyvet sem olvasott, és köp egy hegyeset az irodalomra. Ejnye-bejnye, ez nagyon helytelen, mondanám, ha biztosan tudnám; de így csak azt mormogom magamban, hogy bravó; ez a fickó képes mérkőzésről mérkőzésre a kultűrember benyomását kelteni. Megteszi a magáéit — nemcsak mint kapus, hanem mint sportdiplomata is.. 1 Amíg ezen morfondírozok, újra eszembe jut Balogh szomszéd, aki azt mondta, hogy »győzni köti!«, és eszembe jut a jó Coubertin báró sokat idézett mondása: nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Mintha ez a megállapítás, amelyet rekord haj hászó korunkban már megcáfolni látszott az idő, mégis csak érvényes volna. Ugyanis, ha egy-egy csapat vereséget szenved a jobbtól — különösen, ha »szépen«, mert úgy is lehet —, azt hamar elfelejti a világ. De arra, hogyan vesz részt egy vb-n, sokáig emlékszik. Talán mégis a részvétel a fontosabb. Altkor még úgy utaztunk autóstoppal, mint az Afri- kakutató'k: ráböktünk a térkép egy darabjára és elindultunk, nem, is éppen a legrövidebb és legforgalmasabb úton. Mert nem az volt a fontos, hogy oda érünk-e és mikor? — hanem ami útközben történik. Egyszer Bakonysárkánynál ért bennünket az este. félúton Székesfehérvár és Győr között Az út itt csak elhúz a falu mellett — a távolban sejthető kocsmához letérni értelmetlen volt Elindultunk hát gyalog Győr felé, ezzel aztán végképp elvágva magunkat mindenfajta melegedési lehetőségtől; és fagyos, novemberi éjszaka áll előttünk. Hosszan erdőben vitt az út, stoppolni itt reménytelen, integetnünk is fölösleges volt Az autók fényszórói magabiztosan és nagyképűen sühítottak le, ránk, szánalmas kis emberkékre, erdei manókra, sofőrök rossz szellemeire... Már jó három órája kutyagoltunk; fáradtak voltunk és idegesek, teljesen össze voltunk fagyva. — Le kéne ülni — mondtam, és megálltaim. — Nem kell ! — mondta Márton, és átfogta vállamat. — Csak lépj egyet a bal Iá- ( baddal, azután tedd utána a jobbot... és újra a balt. Egyszerű ez. Mindig csak egyetlen lépést kell megtenni —, de azt meg kell tenni Mondom, megy ez neked ... így valóban Jobb volt: le volt egyszerűsítve. Balról, egy domboldalon elszórt fények tűntek föl, meleg-sárga utcai lámpák. Távolabb szabályos négyszögben higanygőzlámpák... talán egy gazdaság van ott... Talán már nincs messze Kisbér;" ha ott vonatra ülnénk, és a vonatban jó meleg lenne.. 1 — Ez még nem Kisbér — mondta Márton. — Hát mi? — kérdeztem összetörtén és megálltam. — Ez Nagybér — mondta Márton. Ez megnyugtatott, és elindultam. Kis idő múlva megkérdeztem: — Nagybérlői még messze van Kisbér? — Messze is, meg közel is... Ezt még el kellen döntenünk. — Északra van, vagy délre? — kérdeztem, mintha lenne ennek valami jelentősége. — Valószínűleg északabbra van... vagy délebbre... Még ezt is el kellene döntenünk. Nagybér ugyanis nincs a térképem — Olyan kicsi? — Olyan nagy... Nagyibér ugyanis egy elvarázsolt falu. Csak éjszaka látni, és csak a fényeit. Nappal nincs. — Nappal hol van? — El van varázsolva. — Aha... Értem. — Bólogattam. — Szerintem nappal napraíorgótáhla. — Vagy őszirózsatábla .. Inkább őszirózsatábla, jó ? — mondta Márton. És hozzátette: — Persze, ha te is beleegyezel... — Persze, csak azit nem tudom, hogy napszállta után miért ilyen kopár... Miért virágttalan ez a virágföld? — Mert a kisbériek minden délután kivonulnak az őszirózsakombájnokkal, és learatják az egészet. Az őszirózsatarlón aztán minden éjjel kinyílik Nagybér. S ahogy pirkadni kezd, az egész falu emberestől—házastól egyszeriben őszirózsává válik... A kisbériek korábban dühösek voltak és ér- tetlenek, hogy miért kell őnekik nap mint nap, télen- nyáron teljes apparátussal aratni... — És most már nem dühösek? — Most már nem bánják. Nagyon jól megférnek együtt: Nagybér nyílik. Kisbér arat Ez a világ rendje. Lucien Hervé, a magyar származáséi Frandaországban élő fotóművész képeiből' rendeztek kiállítást Budapesten, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítási termében. A művész ezt a címet adta kiállításának; Egy modern XVI. századi város, a mogulok ősi fővárosa.
