Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-14 / 112. szám
Németh Ferenc A X. parancsolat csönd cserreg mint a szarka kapun keményen hidon a végítélet víg ideje jő éljen ki mindent kivon lépek a tiszta Hold alatt mögöttem semmi sem maradt velem van hivalgó kínom s árnyékok talpam alatt árusok sután árulják a tegnapról maradtat bevonom utolsó szavaim hagyván hangom a halaknak minden a tiszta könyvelésé mint mérleg illeg a tegnap minden pillanat meglop de jövő kereke elkap — állok az országmyi vészben májusi hóesésben szívemen rózsaszirom éljen, ki mindent kivon! — Szembe kell néznie a tényekkel, Mr. Howard. Intelligencia hányadosa pazar, ön képes lesz legyűrni a ... khm !... téveszméjét. — Hallgatom, doki A madarakról ... — Nézze, Mr. Howard, így nem jutunk messzire. Analizáltam a tegnapi beszélgetésünket. — A kihallgatásomról van szó!? — Pszichológus vagyok, Mr. Howard. — Kinek a szolgálatában, doktor ! ? — Pszichológus vagyok, mérnök úr és a tegnapi mélyinterjúról beszélek. Egy percig sem titkoltam ön előtt, mi a feladatom. Bizalomért bizalmat kértem, intelligencia hányadosunk közeli értékét alapnak tekintve. — Szellemi égalités, doktor? Akkor rajta, cseréljünk helyet! Majd tapasztalni fogja, hogy az asztalon innen ülő mindig matthelyzetben van. Kérdésekkel kerítik be, védekeznie kell. kimagyarázkodnia! — Mr. Howard, ön szándékosan félremagyarázza a szavaimat Én az azonos tömegű szürkeállományunknak kijáró tisztelettel viseltetem ön iránt, nincs mivel, nincs kivel dacolnia ... Bocsásson meg a hirtelen kimondott »dacolni« szóért; hadd kérjek elnézést rögtön egy lá- gyabb kifejezéssel: nincs miért bizalmatlankodnia. — Hallgatom, doktor. Lazítok és elengedem magam. Ugye, ezt szokták tanácsolni ilyen helyzetben? Komfortos társadalom — tapintatos ítélethirdetés — gyengéd kivégzés. Ön is a Company alkalmazottja? — Értékelem a humorát, mérnök úr. Végighallgat? . — Hallgatom, doktor. Égek a vágytól, hogy az ön által elém tartott tükörbe pillanthassak. — Mr. Howard, önnek konfliktusa támadt a munkahelyén amiatt, hogy egy kényszerképzettőí hagyta gúzsba kötni magát. — Még sohasem hallottam a kényszerzubbonyt kényszerképzetnek nevezni. Engem, mint tudja, kényszerzubbonyba csomagoltak. — Mr. Howard két évvel ezelőtt hétvégi házat vásárolt. Tegnapi beszélgetésünket idézve a magnetofon segítségével ... — Nincs baj a memóriámmal, doktor. Sajnos. Ezt mondtam tegnap: »Kálenc- száztizenkét lépésnyi békéért vásároltam meg a Szarkafészket. Ekkora a távolság az otthonommá barkácsolt ví- kendház és a helyi érdekű vasút megállója között. Ki- lencszáztizemkét sétalépés a csaknem háborítatlan természetben.« — Bravó, mérnök úr! Páratlan a memóriája. Ezért gyerekjáték lesz szót értenünk. Elegendő, ha a tegnapi beszélgetés egyetlen mozzanatát elevenítjük fel. De előbb válaszoljon, kérem: még mindig ragaszkodik ahhoz a furcsa állításához a madarakról? — Doktor, utoljára kérem... Maga itt a szellemi nagykorúságról értekezett. Hajlandó végre hinni nekem!? A madarak eltűntek. Érti, kérem? Eltűntek! — Mr. Howard ‘ A VERS SZÜLETÉSE Oláh János (Kiss Attila rajza.) Leskó László Howard mérnök madarai — »Kilencszázti zenkért lépésnyi séta a csaknem háborítatlan természetiben.« Át a madárfüttytől hangos kiserdőn, mindén reggel. Tisztában van avval, mit jelentett nekem ez a kiiencszázti- zenkét lépés séta, pszichiáter páter? A Company-nétküM- ség boldog állapotát ! A programozásnélküliség nyugalmát! — Mint endíteftem. Mr. Howard... — Eleinte egyetlen nagy kórusnak hallottam a madarakat Fél év elteltével azonban kezdtem külön is hallaná a kórustagokat Könyveket vásároltam, hogy a segítségükkel megismerjem a nevüket, a szokásaikat Hamis Assisi Ferenckéni még beszéltem is hozzájuk. A harkályhoz, a zöldkői lőhöz, a £a- fakuszhoz, a... — ön a Comipanyit avval vádolta, hogy elüldözte a madarait. Így volt? — Az az átkozott gáz, doktor! ömlik a Company gyár- kémény rengetegéből éjjelnappal. Ez üldözte el a madaraimat A zöldküllőt a saéncinfcét. — Közérzetgrafikonja egyre süllyedt, Mr. Howard. Eleinte csak a közvetlen munkatársaival közölte gyanúját. — Süketekkel és vakokkal, doki! Company-alkalmazottakkal! Akik a Társaság munkauniformisát : viselik napiközben, a Társaság szolgálati házaiban alszanak ,éj» szaka, 3 Társaságtól, kapják a fizetést a hónap végén,! A Company létforma, uram! Gyárerdejében nemcsak a termék készük hanem egypn- gondolkodásúra programozott Company-emberkék hada. — önt nyomatékosan figyelmeztették, Mr, Howard : hagyjon föl a magánügyeinek kiteregetéséveL — A madarak eltűntek. Magánügy ez, doktor? — Bates főmérnök úr, az ön felettese tapintatosan, de határozottan kérte, hogy... — Kért. De én nem tartottam a pofámat, öregem! Cikket rittyentettem a Stamak. — De nem közölték. — Ellenben sürgősen elküldték elmeművecsk&net a Company titkárságára, »kivizsgálás végett«. Ki volt csinálva, doki: a Start a Company finanszírozza! Ettől kezdve figyeltek. Átkutatták az irodámat. Követtek az utcán, lehallgatták a telefonomat — Képzelődött; Mr. Howard- Egyszerűen arról van szó, hogy felelősségteljes munkájának terhe és magánéleti kudarca... — Üldözési mánia, ml!? À Szarkafészket sem dúlta föl senki!? A saját gyúlékony tartalmuk lobbantotta lángra a kézzel sokszorosított röplapjaimat, doktor? »A Company gyárkéményeinek alattomos gáza megmérgez benneteket! A madarak már elhagytak minket. SOS!« — Nyugodjon meg, Mr. Howard ! — Amikor a röplapjaimat megsemmisítették, végleg meggyőződhettem a magam igazáról. Elpusztulunk ... Cselekednem kellett! — Ne zaklassa föl magát a történtek újraebmondásával, mérnök úr. — önmagam tűzhalálával akartam megsemmisíteni a központi vezérlőtermet, doktor. Cselekvő tiltakozás lett volna. De az árnyékaim hirtelen testet öltve megakadályoztak abban, hogy önmagámmal együtt lángra lob- bantsam az átkozott Companys; ! — önnek pihennie kell, Mr. Howard. A Company gondoskodik alkalmazottadról álékor is, ha időlegesen inaktívvá válnak, mint ón is. Szanatóriumi szoba várja, Mr, Howard, a hegyekben. — Csak ezt ne, doki! Ott kinyírnak engem! Ne engedje, könyörgöm ... Hallja, maga gyilkos!? Ne engedje! — Később majd szégyenkezni fog mostani viselkedése miatt, mérnök úr. — Diagnózist ígértél, mocskos disznó! Company-szolga! Hány ezüstpénzt kapsz értem, te Júdás!? Dr. Taylor lezárta följegy- aéseit. Szokvány eset. Daniel Howard mérnök — a pszichológus meg is győződött erről — egyre kevésbé tudott megbirkózni munkahelyén a rábízott feladatokkal. Magánéletében is konfli'ktushelyzet- be került: élettársa, Anne Calisher megunva a félnomád vfkendház-életmödot, elhagyta őt. Az már véletlen, hogy éppen Howard főmérnökével, Mr. Batessel szűrte össze a lévét. Daniel Howard sokkos tudatában mixelődtefc a kudarcok, A főnöké elleni gyűlölet .rejtőzik a Company ellen indított totális támadás melyén. Milyen különleges kényszerképzetet produkált a tudat zavara : eltűntek a madarak! Anne Calisher röpült ki * Szarkafészekből... Vasárnap dr. Taylor, a Company új pszichoanalit.i- kusa kirádulni vitte a családját. Sarah, a felesége szokás szerint duzzogott: újra kénytelen elszalasztani a kizárólag értelmiségi nőknek hirdetett televíziós rejtvény- műsort. De a kis Minnie elemében volt, s végül is ez a fontos! A magasvasút megállójánál elhagyta őket és fürge csikóként vágtázott be a fák közé. Nem erdő volt, csak liget Azok közül a közönséges ligetecsfcék közül egy, amelyeknek állományát nem kizárólag egyetlen faféle adja, hanem tucatnyi, s emiatt olyan tarkák, mint az agyonfoltozott ruha. Dr. Taylor az első pillanattól kezdve ismerősnek érezte, s nem volt képes dé- ja-vu érzetén úrrá lenni. »Howard mérnök erdeje!« A bizonyosság egyre hízott benne. Homályos nyugtalanságot érzett A madarak! Szegény Howard mérnök. Dr. Taylor még sohasem hallott ilyen pazar koncertet Csicsergés, kakukkolás, fütty, turbékolás egyesült egyetlen nagy kórussá. — Minnie! Minnie! — szó- longátta a kislányt halkan, hogy ne zavarja a hangversenyt Siaraih elmaradt mögötte: alig lépett kettőt máris a holtfáradtat játssza! Dr. Taylor puha léptekkel surrant egyre beljebb. — Minnie! Minnie! Páfránysűrű közepén talált rá. A kislány önfeledten játszott valamivel. — Nézd. apa — mutatta. — Bádogmadár. Rosszul álcázott hangszóró volt, s egy balkáni gerle tur- békolása bugyogott belőle. Dr. Taylor remegő lábbal járni kezdte a ligetet Itt is, ott is fémesen csillant meg valami: hangszórók. Howard mérnök madarai eltűntek. Helyükre a Company bádogmadarai fészkeltek. A TISZTÁS A tisztás felé vettük az ütünk, és megpihentünk egy korhadó farőnkön. Vártam, hogy beálljon a csönd, arra intettem a gyerekeket is, hogy hallgassanak. Helyette forrón és bugyborogva ránkzuhant az esti erdő: bódult madarak rívása, sikongatása. Mit akarhatnak ennyire, hogy mindegyik beszél, és egyik se haligat? De ekkor már tudtam, nincs okom fölényes csodálkozásra: ugyanezt tesszük mi is, s még súlyosbítva — árammal, nyomtatással Többnyire egy vers szavainak és ötletének a születése egybemosódik és lehetetlen utólag eldönteni, melyik volt előbb, melyik hívta életre a másikat és beszámolni az egész beláthatatlan folyamatról. A jelen esetben másként történt a vers ötlete, élménye jó ideig megvolt bennem, amikor elkezdtek kikristályosodni köréje, lerakódni rá a szavak. Ezért hát itt természetes, ami esetleg máisutt ltom volna az, hogy először az ötlet születéséről, a kiváltó élményről számolok be és csak utána a megírás, a kifejezés bonyodalmairól. Sétálni mentünk. Ritkán sikerül ilyen könnyen elszakadnunk a lakástól, mint ahogyan akkor sikerült. Visz- szaitantja az embert a gyerekek öltöztetése, s még ezer más apróság. Most nem. Valami különös kegyelem folytán. máris ott voltunk a tisztáson — érdekes, hogy később milyen nehezen találtam meg mégis ezt a szót Mentünk lefelé a hegyi úton a feleségemmel, a két kisebbik gyerek a kezünket fogta, a nagyobbik ezalatt előre- traprpolit, hét éve minden energiája benne volt ebben a rohanásban, kék kiskabát- ja, szőke haja világított az alkonyodé tisztás hirtelen kitágult terében. Rá akartam kiabálni, hogy álljon meg, mert őzeket láttam apró, nem -túl sietős bakugrásokkal odébboldalazni a bozótos rejtekébe, de nem szóltam, nehogy még jobban elriasszam őket. És valóban, mintha tényleg nom vették volna túl komolyra a dolgot. Ekkor döbbentem rá, hogy 3 fiú, bármilyen .is rajta a ruha, elválaszthatatlan része mindannak, ami itt körülveszi és én , is, aki kivénülve ebből a csattogó ficánkolás- ból, a kicsikkel együtt botladozva figyelem. Viselkedésünk akár az őzeké. A létezés elemi lényegét tekintve egyformák vagyunk. A különbség itt, ezen a ponton elhanyagolhatónak látszott, az azonosság, az egymásrais- merés furcsa döbbeneté mindenen eluralkodott. Más. az Palásti László «4 tökéletes házasság Amikor a Hirharang szerkesztőségében megbíztak a lelki klinika vezetésével, izgatottan vártam az első látogatót. Az első jelentkező egy nyugdíjas tisztviselő volt, aki elpanaszolta: nem tud szomorú, magányos életén változtatni mert nem talál megfelelő élettársat, nem találja meg álmai asszonyát. Segítségemet kérte. — Milyen feleségre vágyik? — kérdeztem jóságosán, mert úgy éreztem, hogy a lelki rovat vezetőjének mindig szívből jövő érdeklődést és jóságot kell mutatnia. — önzetlen élettársat keresek, szerető lélek legyen. — Miért nem ad föl apró- hirdetést? Százan is jelentkeznének. — Már föladtam. Százhúszon jelentkeztek. — És egyet sem talált alkalmasnak közülük? — Mind a százhúsz alkalmas lett volna, de a lakás! — Nincs megfelelő lakása? — Gyönyörű, kétszoba-hal- las lakásom van, Dunára néző ablakokkal, — Akkor mi a baj? — A gyönyörű, kétszoba- hallos lakás a baj! A Dunára néző ablakokkal. Valameny- nyien a lakáshoz akartak férjhez menni, nem hozzám. Szörnyű! Hej, ha nem lenne ilyen gyönyörű lakásom! Elgondolkoztam. Azért van a lelki klinikánk, hogy segítsünk az embereknek, ha már eljöttek a klinikánkba. így szóltam a szomorú emberhez, aki olyan búsan ült a szobában, mintha nem is két, hanem három szobája és hozzá két hallja lenne: — Cserélje el a szép lakást egy ócska szoba-konyhás lakásra, mellékhelyiségek nélkül! Aki ilyen körülmények között is a felesége akar lenni, az önzetlen nő. Elgondolkozott a tanácsomon és remény csillant föl szemében. — Azt hiszem, jó ötletet adott — mondta —, talán fogalmazzuk meg együtt az apróhirdetést, ha nem terhelem vele. Pár perc múlva meg is született az apróhirdetés: Hatvanhat éves, nyugdíjas, szoba-konyhás lakással (víz az udvarban) önzetlen házastársat keres. öt hét múlva már a feleségével keresett föl. — Gratulálok — mondtam őszintén és megszorítottam mindkettőjük kezét. Az asszony megkért, hogy telefonálhasson. Közben hal- jMn kivallattam az újdonsült férjet. — önzetlen? — Ha nem lenne az, nem vettem volna el. — Szerető lélek? — Nagyon is az. Szereti, imádja a lakásunkat. — A szoba-konyhásat? Vízvezeték nélkül? — Dehogy! Amikor — még menyasszony korában — megtudta, hogy a lakáscseréért szép összeget kaptam, rábeszélt, hogy vegyek az OTP-nél öröklakást. Sikerült szereznünk egy kétszoba-hal- los lakást. Dunára néző ablakokkal. Még a szobakonyhá- sért is kaptam némi pénzt. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült ilyen önzetlen élet- társhoz jutnom. Köszönöm a segítségét! tudni és más az meglőni valamit, ment tudni régóta tudja az ember, érezni meg még sokkal régebben — valószínű, amióta megindult a különválás útján — a rokonságot, de mindig is az elkülönülés félé tört. Látni és megélni egy, a visszafordulás lehetőségét megmutató pillanatot nemkívánt ajándék, amit az ember ha kénytelenségből is, azért mohó kíváncsisággal fogad eh Olyan ősi és mitikus volt ez a föleszmélés, hogy nem szívesen beszélek róla. A megírás pillanatában mégis e legegyszerűbb, a legköznapibb ritmus és szóhasználat elemei félé vonzódtam. Talán az őzek is megértették valamit ennek a találkozásnak a furcsaságából — úgy képzeltem, nézőpontjuk hasonlít az enyémhez —, mert eleinte nem fogták komolyra a menekülést, megálltak a tisztás fölső végiben, onnan nézegettek visz- sza és csak akkor tűntek ei végleg és észrevétlenül, amikor az egész család a tisztáéra ért és zajosan, tarkán elfoglaltuk a terepet és nem férhetett semmi kétség kilétünkhöz. Mindez, amit itt leírtam nincsen kifejtve a versben, az első és a második sor között volna a helye, de onnan kimaradt. Miért maradit ki? Magam is csak utólag tudom megmagyarázni. Az az igazság, hogy ez az élmény a megírásnak már inkább gátja, mint segítője volt. Mindig vele akartam kezdeni, de rá kellett jönnöm, hogy nincsen mit mondanom róla. Az őzekkel való találkozás élménye motoszikált bennem később is, amikor az őzek már régen nem voltak ott, az esti madárhangok hallatán, s így került, kerülhetett szembe a mi kudarcos be- szélhetnékünk — s főként a magamé — okozta csalódásokkal. E kétfajta belső rezdülés között — amelynek eredete elég távol van egymástól alihoz, hogy egy legyen — létrejött kapcsolat: maga a vers. Már készen volt a vers, körülbelül az állt a papíron, arait akartam, s körülbelül úgy, ahogyan szerettem volna. Most már csak az utolsó sorral — ami eddig az egyedüli szilárd pontnak tetszett — voltam elégedetlen. Próbáltam javítani, de nem sikerült. A csattanósabb, a könnyedebb, a beszédszerűi)b megoldások mind alulmaradtak, Rá kellett jönnöm, hogy éppen az, ami nem tetszik benne, a hosszadalmassága, homályossága, elvontsága az erénye az »árammal, nyomtatással« kifejezésnek. Látszólag semmi köze sincs már a kezdő kép éles, különös, bár a közbeszéd álruhájába bujtatott jellegéhez, csupán annyi, hogy mindenben ellentmond neki. Ahányszor csak megpróbáltam ezt a záró sort közelíteni az indításhoz, Visszakapcsolni a gondolatot az eredetéhez vagy annak tényszerű fényével próbáltam telíteni, mindig az lett az eredmény, hogy föléltem a vers levegőjét. Egy idő után aztán nem is próbálkoztam tovább. Minden maradt a maga helyén és a maga mpdján. Mert ha szépséghibája is ez az utolsó a versnek, enéllkül nem élne, vele a közlést ölném ki az eddigi sorok közül is — elhagyni is megpróbáltam —, megszüntetném a fogalmak, az érzelem vibrálását, pedig ezek megsejtése nélkül eszembe se jutott volna soha papírra vetnem mindezt. Oláh János
