Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-03 / 102. szám
ELMÉLKEDÉS AZ ALKOHOLIZMUSRÓL Szeretném, Ka mindenki tudná ! Barátokkal, ismerősökkel, különböző társaságokban lépten-nyomon előtérbe kerülő téma az alkoholizmus, a mértéktelen italozás. Mindenki beszél erről, időnként laikusok is határozottan kimondják valakiről, hogy alkoholista. Néha azonban orvosok, jogászok, pedagógusok körében sem tudja mindenki pontosan meghatározni, hogy tulajdonképpen kit is tarthatunk alkoholistának? Ügy látszik, hogy a meghatározás nem él eléggé pontosan a köztuda'ifcban. Csak a legszélsőségesebb esetekről merik egyértelműen kimondani a véleményt. Pedig, hogy tulajdonképpen kit tekinthetünk alkoholistának, nagyon pontosan kellene ismerni, nemcsak az ezzel közvetlenül foglalkozók, hanem a laikusok körében, is. Igen sokszor ta- lálkozun olyan véleménnyel, hogy nem tartanak valakit alkoholistának, pedig a szakember megítélése szerint az. Talán azért van így, mert a barátokkal, ismerősökkel szemben akaratlanul is elnézőbbek vagyunk, vagy egyszerűen nem merjük kimondani kellő időben, hogy az illető beteg. Egyes közismert, más betegségek esetében, mint pl, a cukorbetegség vagy a magas vérnyomás, az emberek széles körben tájékoztatták a betegségek alapvető mibenlétéről, és ennek eredményei a gyógyításban is fellelhetők. Egy olyan betegség esetében, mint az alkoholizmus, talán még inkább szükséges, hogy mindenki. legalább nagy vonalakban tájékozott legyen erről a betegségről, ennek kezdeti állapotairól, hiszen a végállapot és a szomorú következmény mindenki számára fá- jóan ismert. A szociológia és szociál- pszi.chiátria (társadalmi elrne- ■érvostan) tudományos pontossággal megállapította', hogy alkoholistának kell tartani azt az egyént, aki az alkoholfogyasztás következtében rendszeresen és tartósan nem tud megfelelni azoknak a szerepelvárásoknak, amelyek társadalmi helyzetéhez és státusához kapcsolódnak. Tehát nemcsak az az alkoholista, akit gyakran az utcán kell fölszedni ittassága miatt, vagy aki garázdálkodik az italozás következtében, bűntettet követ el, családját te'.tleg bántalmazza, hanem azt is alkoholistának kell tekinteni, aki az italozás miatt nem gondoskodik kellően, a tőle elvárható módon családjáról, környezetéről, esetleg a rábízott emberek megfelelő neveléséről, és nem tudja a tőle elvárható módon ellátni a munkáját. Az elmeorvostan az alkoholizmusnak a kialakulás és a súlyossági fok szerint négy fázisát különbözteti meg. Az első az alkohol szeretete vagy az alkoholfogyasztás megsze- retése (alkohol-philia). Erre az állapotra tulajdonképpen az jellemző,, hogy az illető bármikor, bármilyen körülbé- nyek között szívesen fordul az alkoholhoz, azt élvezettel és rendszeresen fogyasztja. Már nem elégszik meg az időnkénti vagy az alkalomnak megfelelő szeszesital-fogyasztással. Ez az állapot vezet a második fázishoz, az alkohol megszokáshoz. Ekkor már az egyén kívánja az alkoholt és rendszeresen keresi az alkalmat, hogy az alkohol hatása alá kerüljön. Ebben az állapotban már kialakulhatnak szervi károsodások is, de még visszafordíthatok. Ha valaki ezt a két fázist már elérte, jellemző rá a fenti szociálpszichiátríai meghatározás, és alkoholistának kell tekinteni. Sajnos, ezek azok az állapotok, melyeket az egész társadalom hajlamos elnézni, mert az egyén még nem olyan magatartású, hogy elviselhetetlen lenne. A környezet hajlamos elnézni munkahelyi és családi hibáit az alkoholistákra nagyon jellemző »jó pofa« magatartás miatt; az illető hajlamos mindenből humort csinálni és környezetét jól elszórakoztatja Nagyon káros ez az elnézés mind az egyénre, mind a társadalomra nézve, hiszen akik még csak ebben a stádiumban vannak, sakkal könnyebben kezelhetők és hozhatók vissza a normális életbe, mint azok, aidknél kialakul a következő fázis, az alkoholmánia. Ekkor már az illető úgy fordul az alkoholhoz, mint a különböző ká'oí- tószerélvezők az ópiumhoz vagy a morfiumhoz. Ilyenkor a szervi károsodások is súlyosabbak. Ebben a stádiumban már olyan méreteket ölthet az alkoholfogyasztás, hogy az illető egyén, nem tud meglenni alkohol nélkül, igényli az állandó alkoholhatást, és teljesen függővé válik az alkoholtól (alkohol dependen- cia). A szervi károsodások egyre súlyosabbakká válnak, és kialakulhat a legsúlyosabb forma is, a remegéses alkoholos elmezavar. Úgy ítélem meg, igen fontos, hogy ezeket az állapotokat kivétel nélkül mindenki ismerje, fel tudja fogni, meg tudja érteni, hogy az alkoholistán akkor keli segíteni, amikor még nem alakultak ki a legsúlyosabb állapotok. Ilyenkor keil elsősorban az elvonókúra lehetőségével, az ön akarattal, vagy a kettővel együtt élni. Fontos, hogy a családi, baráti, társadalmi segítség kellő időben jöjjön. Az alkoholizmus első két fázisa után már sokkal nehezebb a segítség. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy minden betegséget kivétel nélkül akkor lehet eredményesen gyógykezelni, hogy ha azt kellő időben fölismerik; így van ez az alkoholizmus esetében is. Nem akkor segítünk embertársainkon, ha elnézzük italozásukat, ha magatartásuk változásának csak az időszakosan jelentkező kellemes . oldalait vesszük tudomásul Ha ezt látjuk, talán jobban érthető a felelősség, amely az alkoholizmussal szemben a családi, baráti és társadalmi környezet kezében van. Dr, Kopa János (Folytatjuk) Forró júliusi nap süt, megyünk a fejedelem sátrához. Valahol a rókusi kápolna árnyékában cicázott zászlóival a szél. Ez a Rókus a birkavá- gók városa volt, vagyis a cincároké, de csúfolták kukoricavárosnak is, akik haragudtak az idevalósiakra. Megyünk a fejedelmi sátorhoz. Húsz kurucos ruhájú kísér bennünket. Hanem egy püspök, bizonyos Szécsényi Pál nevezetű temesvári főpap mondja épp Rákóczinak, ’ hogy tizenkét napja megválasztották erdélyi fejedelemnek. Közel voltam hozzá. Hordozószéken ült a kápolna árnyékában, de egy öröm nem ragyogott föl az arcán a hírre. Tudhatta a maga embereitől vagy sem, azon én gondolkodni se érkeztem, mert a püspök kíséretéből mellém lépett a gvárdián, bizonyos Elzevir Jakab nevezetű, hogy hol vagyok én, amikor mindenütt kerestet... Szolgálat- iára vagyok a gvárdián úrnak, mondom neki. Osztja is a parancsot, hogy de mindjárt, egy percet se várva — nem volt tekintettel se fejedelemre, se püspökre, elvonszolt a sátortól —, de induljak Kaszapörre, mert egy csapat ló ott várja a pusztagazdát, aki én leszek. Veszteni valóm egy pityke- gomb nem volt. Csak a hadi- lármát hagyhattam magam után, meg a szomorúságot Azóta a tájból, ha ki is másztam, mindig visszahozott a lovam. Szavadra a vezércsődör csöngője csir.dített igent. Egy piszszenetnyit éppen hajnalodni kezdett az ég alja. — Ládd, egy éccaka elég, hogy a szegény ember az életét elősorolja. De minek is mondom? Vedd úgy, hogy magamnak soroltam. Kinekis számolhatnék már el? Rajtad kívül a kerek világon nincsen énnékem senkim. — Itt vagyunk, Matyi bátyám körül hároman! Ne vegye nagy esküvésnek, de én kétszáz évig kisbojtárja leszek, hogy eszem abrakos tarisznyájába szedjem tudal- masságait. — Köll az néked, gyerök? De igazán? — Akár a falat kenyér! Ha mesei számításba veszem az időt, ahol három nap egy esztendő, akkor éppen háromszázhatvanöt évig éltünk egy kenyéren. És a napok az éjszakával oly észrevétlen ömlöttek együvé, ahogy a Maros oson a Tiszába. Munkának tó úgy illett a napok fordulásaiba, ahogy vízparthoz a nádas, lóhoz a sörény, csikóshoz a karikás ostor. — Aztán mikor Rákóczitól Kaszaperre került Matyi bácsi, hogy csavarodott az élete útja? — Ha hinnék a táltosokban, hát azt mondanám, azok vették kezükbe szerencsétlen sorsom fordulásait. Hiszen voltam olyan földhöz vágott állapotban, ha Elzevir Jakab azt parancsolja, Szicíliába menjek, én nekiindulok! Csak a bánatomtól valahogy szabaduljak. Pénzem is volt. Ötszáz lovat hajtottunk Rákóczinak. Csengő aranyakban fizetett a kasznárja, abból nékem is csurrant egy esöppecske. Amúgy is dugdostam a foga- rasi lóbanktól kapott pénzeket, hát éppen megvehettem volna Batidát rajta, ha a kedvem kantáros lett volna rá. De hát képpel sem szívesen fordultam felé, azon is csak a búbánat lakott az én számomra. A parancs meg úgy szólt, hogy menjek Kaszapörre. Másnap dél felé odaérek, a Kakas unokáját lovagoltam, sebes járású, száraz ló volt; haladós. No, odaérek, de ájult meleg, egy nádszál meg nem zörren, mindenféle várta már az esőt. Éjszaka is, ahogy jöttem, a csillagok sűrűn sorakoztak odafönn, majd letaszigálták egymást. Levelibékák hápogtak, daru kiáltott, lovam prüsszögött, és utamon a legyekre vadászva a hátamat is megsikáTolták a fecskék, olyan közel szálltak hozzám. Mind az idő készülődését mutatta. Kellett is. A berkekben tiszta zöld vizek tükrei csillogtak, jóharapó legelők terülköztek, de azok is várták az esőt Járatos voltam én e tájon. Évente forogtunk, átmentünk rajta, túl a Körösnek, neki' Berettyónak, hol Gyulának, le Szegednek. Lóval bajmolódó ember téreken jár, ha hagyják. Mentünk bujdokolva, egész méneseket lopva át katonai csapatok között oda meg vissza. Nem magunknak loptunk, gazdai parancsolatokra mozogtunk. Elek az hozzá, odaérek ilyen esőváró ájult délebéd idején, de lovat egy szálat a régi szálláshelyén nem lelek. Gondoltam, ezek pusztát váltották. Nem voltak ott mezsgyehatárok. Ment a jószág az orra után, a jó legelő-mezőt keresve. A pásztor meg a nyomában. Egy nyíirfás ligetben álltak a régi veremházak. Folytatjuk) Sybil! visszaüt Milyen hauaja Várhegyi Mária és Rózsa Tibor Fémesen kattogó hanggal hulk. a hó a Csiky Gergely Színház idei szezonjának utolsó bemutatóján. Ez voltaképpen lehetne egy abszurd játék hangulaeteremtő eleme is, csakhogy éppen, a Sybill című magyopei-ett egyik szenti- mentalizmuSsal telített jelenete zajlik a színpadon. A színészek kétségbeesetten igyekeznek hangerejükkel úrrá lenni a hógéppuska kattogásán — hiába! A premieren eluralkodott a fejetlenség, a zűrzavar. Jacobi Viktor operettjét 1954-ben politikai okok miatt nem javasolták bemutatásra. 1978-ban művészetpolitikai okokból nincs indoka a színpadra állításának: egyszerűen amiatt, hogy giccsgyanús! S ezen az sem változtat, hogy Martos Ferenc és Bródy Miksa szövegét Gáspár Margit — versek: Fischer Sándor — megpróbálta megújítva átdolgozni. A bemutató azt a bizonysággal teljes vélekedésünket igazolta, hogy a Csiky Gergely Színház együttesétől távol áll ez a műfaj, ez a fajta stilus. Semmi sem magyarázza, legföljebb menti a mű bemutatását. Ez a mentség ki is merül abban, hogy nyilván szerették volna »feloldani« az évadot egy köny- nyedebb hangvételű darabbal. Csakhogy évad közben is ez volt a jellemző, gondoljunk a Mágnás Miskára, a Képzelt betegre, a Liliomfira. A kömy- nyed hangvételhez e produkcióknál a kivitelezés színészi és technikai következetessége, pontossága párosult. Ez a Sy- billre most még nem jellemző. Pedig vártuk ezt a bemutatót: hogyan bánik Ascher Tamás e gyenge alapanyaggal, mintegy ürügynek használva azt, gyengéit szinte felmutatva, egy-egy rendezői és színészi ötlettel visszájára fordítva a bárgyú szituációkat, összekacsint velünk, nézőkkel Eddigi munkássága —valamint Szőke István 'rendezései — alapján ebben bíztunk. De nem ezt kaptuk. »Igazi« operettet játszottak nekünk. Erre viszont a társulat jelenleg nem alkalmas. Egy-egy — képletesen — idézőjelbe tett figura alakítójának ugyanis elnézzük, ha a hangja nem azonosul a partitúrában előírtakkal. Ha viszont az előadás rendezőjének, szereplőinek a darab háromnegyed részében nem áll szándékukban a műfaj parodizálása, akkor a közönség elvárja, hogy a színészek hangkultúrája eleget tegyen e másfajta követelményeknek, a szabályos operett játszási törvényeinek, köztük a megfelelő énekesi teljesítményeknek. A Sybillel tulajdonképpen az idei évad tervében megmutatkozott engedékenység ütött vissza. Pogány Judit kotlóstyúk- vénlány epizódja üdített föl berniünket az első felvonásban, Ahogy fogytak mellőle a Nagyhercegnő tiszteletére kivezényelt éneklő szüzek, úgy lett egyre kétségbeesettebb, öregebb és »önfeláldozóbb«. Néha mulattunk a Poire-t játszó Helyey Lászlón is, de feltűnt az, aminek már " á Lili- omfinál föl kellett volna tűnnie: modorosán kinyitja, mintegy 'kérdőmondattá alakítva az állító mondatokát. Csákányi Eszter nem tett hozzá eddigi szu brett figuráihoz. Vajda Lászlónak van egy hatásos belépője..; S azután végre ebben a műfajban is Valaki van a színpadon. Olsavszky Éva megjelenésekor vastapssá fokozódik az üdvözlés. Nem a Kossuth-díjasnak szól ez, hanem a bizonyosságnak, hogy most valami a helyére kerül végre ezen a színpadon. Csak a szünetben tudtuk meg, hogy esti balesete után önfeláldo- zóan vállalta a premiert, megmentve, amit egyáltalán, lehetett. Várhegyi Márta, Rózsa Tibor, Simon Géza képviselik a produkcióban az operettet. Figyeltünk Simon Zoltánra, Flórián Antalra, ifj. Mucsi Sándorra, Balázs Andorra. Hevesi Andrásnak ezúttal nem sikerült egységesítenie a zenekart a színpadiakkal Pauer Gyula képességeit nem tették próbára a Sybill díszletei, jelmezei. Széky József koreográfiájához táncosok kellenének. . Leskó László A dal kereszteslovagjai A Somogy megyei Pedagógus Férfikar jubileumi hangversenye Egy gombostűt is nehezen lehetett volna leejteni szombaton este a Kaposvári Tanítóképző Főiskola aulájában, oly sokan voltak kíváncsiak a Somogy megyei Pedagógus Férfikar jubileumi hangversenyére. A rendkívüli érdeklődés oka nyilván az a sok siker, melyet az együttes fennállásának húsz éve alatt elért. Rádiófelvételek, országos kórustalálkozók, a kőröshegyi műemlék templomban adott koncertek sora, külföldi vendégszereplések — íme, a legfontosabb »címszavak« a listáról A sikersorozat mögött pedig negyven, a megye különböző területein — főleg községekben — élő tanár, tanító, nevelő fáradságos munkája rejlik, kínos-keserves hajnali ébredés, hosszú utazások Kaposvárra, a próbákra, túlóra- és mellékkeresetnélküliség, vagyis: hamisítatlan pedagógusi-misszionáriusi magatartás. A számról számra vasko- sabibá váló vastaps azonban nem egyszerűen e magatartásnak szóló elismerés megnyilvánulása volt, hiszen a koncert nagyszerű zenei élményt is hozott. Az énekkar, mely az elmúlt év-ékben elsősorban barokk és klasszikus művek előadásával mutatta meg »oroszlánihangját«, most zömmel romantikus alkotásokat tűzött műsorára. A válogatás módfelett szerencsésnek bizonyult, hiszen ez a stílus remekül megfelel az együttes hangkarakterének. Mindenekelőtt a hangulat-, hangszín- és hangerő-változtatásokra való képessége miatt, amely nélkül a múlt század muzsikája nem tolmácsolható hitelesen. Különösen tetszett A lombardok című Verdi-opera kereszteslovag-karának végén gyönyörűen kinyitó crescendo, s a hangzás tömörségével, a német romantikus stílus iránti fogékonysággal lepett meg a Spohr- és a Bruekner-darab eléneklése. Némi ritmikai ingadozást, »maszatosságot« csak az utóbbiban észleltünk. A kórus hangzásképéről Karai József kurucdal-feldolgo- zásainak előadásából tudtunk meg legtöbbet. Főleg lírai karakterű, de a fortékat is biztosan éneklő tenor, a férfikarok hagyományaival ellentétben levegős, hajlékony mélyebb szólamok: igazolták a következetes aprómunkái amellyel Heisz Károly karnagy a sajátos szín, az egyéni jelleg létrehozására törekedett. A két Liszt-alkotás — A munka himnusza és a Hun- gárria 1848 kantáta — bemutatása summázta a férfikar valamennyi erényét, amelyhez »pluszként« még az éneklés himnikus ércessége is járult. A már-már istenkísértően nehéz darabokat három fiatal operaénekes vendégszereplése emelte a különleges zenei élmény rangjára. Rohonyi Anikó minden, regiszterében kiegyenlített, szép színű szopránhangja nagy érték, kár, hogy egyébként stiluses éneklését néhány rossz belépés, ritmikai pontatlanság rontotta. Kertész Tamás kitűnő hősbariton-orgánuma, nagy hangterjedelme bizonyára óriási hatást ért volna el az erőszakolt sötétítések, »öblösí- tések« nélkül is. Az igazi »re- veláció« a tenorista Nagy János volt rövidke szólamában. Pillanatok alatt, egyetlen haj- lításokkal telis-tele dallam eléneklésével is meggyőzött bennünket arról, hogy nem véletlen a néhány év alatt befutott Tüneményes pálya, a főszerepek sora, s nem véletlen, hogy ez a csodálatos bel canto-hanggal határtalan biztonsággal rendelkező fiatalember Lamberto GardeUi »kedvencévé« vált Nagyon szeretnénk hamarosan ismét Kaposváron hallani. A pedagógus férfikar és a szólisták nyújtotta élmény intenzitása a koncert második felében sem csökkent. A vendéglátókkal évek óta baráti kapcsolatban álló Homérosz- kórus a szó szoros értelmében megdöbbentette a jókor »felspannolt«, s a szokatlanul hosszú hangversenyt mindvégig ernyedetlenül figyelő közönséget. Ez a félszáznyi világtalan ember olyan meghökkent ő stílusbi ztonsá g gal, tudatossággal mozog a melankolikus Brahms-' és Csaj- kovszkij-hangulatoktól Schumann népies könnyedségén át Kodály plasztikusan megjelenítő erejű műveiig a kórusmuzsika egész birodalmában, amelynek jellemzésére csupán egyetlen jelzős szerkezet kínálkozik: a megtestesült tökély. Az »uniformizált« lélegzetvételtől a hibátlan szö- vegkiejtésig mindent tudnak. A Bors István szobrászművész által készített ízléses emlék-plakettek, amelyeket Balassa Tibor, a megyei tanács kulturális elnökhelyettese nyújtott át a harmadüc X-be lépett pedagógus férfikar tagjainak, jutalmai egy magas rendű esztétikai minőségnek, s jutalmai az áldozatkész pedagógusi magatartásnak. De — a teljesség kedvéért — említsük meg itt mindazokat, akik az együttest — több vagy kevesebb lépéssel — előbbre segítették, hiszen Merényi György és Heisz Károly karnagyok, a megyei tanács, a Latinca Sándor Művelődési Központ és a Pedagógus Szakszervezet hozzájárulása nélkül a szombati, nagyon sokáig emlékezetes koncertnek sem lehettünk volna elragadtatott részvevői. L. A, Somogyi Néplap
